Az öreg ház

A roskatag toronyszobában, emberemlékezet óta nem lakott senki. Szuvas, hasadozott fa- lépcsőin, a vastag- szürke porban egyetlen lábnyom sem árulkodott. Nagyon régen nem ment fel rajta élőlény.

Egyetlen, kétszárnyú, szűk ablaka az elvadult kertre nézett, keretéről szinte hiánytalanul lerágta a festéket az idő. Üvegei átláthatatlanok voltak a sokéves kosztól.
A település falunak nagy volt, városkának kicsi, községnek emlegették a lakói, lehetőleg nagyközségnek, merő hiúságból. Az öreg ház, ennek a településnek az utolsó épülete volt, közvetlen mellette indult a rét, aztán már csak az erdő. Hogy mekkora volt, azt nem tudta pontosan senki, legfeljebb az erdő szélén fordultak elő néha, akkor sem szívesen. Szerintük el volt átkozva, mindenféle lidércek is laktak benne, akik teliholdkor a házak közé is bemerészkedtek, halálra rémítve az ott lakókat. Látni- nem látott ilyenkor senki semmit, a sápadt fényben csak kaparászást és motoszkálást lehetett hallani az ablakokon és az ajtón.
Ilyenkor gyertyát gyújtottak, és a ház távoli zugában imádkoztak- nagy félelmükben.

Az öreg ház földszinti helységben, egy idős, zárkózott férfi élt, Magányosan, csak fekete kandúrja volt vele. Valójában senki nem ismerte, szinte láthatatlan volt a helybeliek számára, néha látták a réten áthaladni az erdő felé, nagy macskája kíséretében. Volt, ki azt hitte gombászni jár a fák közé, de voltak, akik mindenféle boszorkányságról suttogtak. De valójában nem tudott senki semmit.

A sűrűn elburjánzott kertet lehetőleg mindenki kerülte, ha valaki mégis végigment az előtte húzódó poros földúton, a legnagyobb hőségben is jeges fuvallatot érzett a növényfalból, és olyan szorongás vett rajta erőt, hogy még a fogai is vacogni kezdtek.

A nagy értetlenség okozta félelmen úgy próbáltak segíteni, hogy lehetőleg nem beszéltek róla. De azért mindenki igyekezett sötétedés előtt hazatérni, és bezárni ajtót- ablakot.

A gyakran leselkedő kíváncsi kölykök mesélték, hogy szürkületkor az elhagyott toronyszoba megelevenedik, kékes fények cikáznak benne, és fel- feltűnik a nagy macska, akinek deréktól felfelé emberteste van. Az ablakhoz lépve, hideg, sárga szemei késként fúródnak a sötétségbe, ilyenkor a kíváncsiskodók szorosan a földre lapulva, még a levegőt is visszatartják.
Érezni, hogy ezek a szemek mindent látnak. Távoli harangkongást hallani valahonnan a föld alól, hívők akadozó énekével, egyesek tömjén és elmúlásszagot is vélnek érezni.

Aztán virradatkor megszűnik minden, megjelenik az öregember a macskájával, és elindul- keresztülvágva a réten, az erdő felé.

Hogy mióta lakik ott a férfi, és ki lehet egyáltalán, azt titok övezte, megkérdezni, meg nem merte senki. Csak az öregek mesélték, hogy mindig ilyen szikár és öreg volt, nem változott a hosszú évek folyamán semmit. Emberemlékezet óta ugyanabban a ruhában járt, elnyűtt vackai alatt érezhető volt csontsovány alakja. Különös arca volt. Akárhogy megnézte valaki, sosem tudta megjegyezni, ahogy elfordította róla tekintetét, azonnal elfelejtette.

A pletyka szerint, holdfényes éjszakákon a temetőben sétált a macskájával, meg megállt egyik- másik sírnál, és a macska rárakta a hantra mellső lábait. A földhányás megnyílt, vöröses fény csapott ki belőle az éjszakába, és a halott, lassan kiemelkedett a gödörből. Az öreg az elhunyt feje fölé emelte a balját, mintha mondott is volna neki valamit. Az égnek csapta mindkét kezét, forgószél vágott ki a nyitott gödörből, teste izzani kezdett. Majd a kandúr mögéállt, és visszalökte a gödörbe, ami hang nélkül bezáródott. Csak a gonosz lelkeket háborgatta síri nyugalmukban, a hajdanvolt tisztességeseket nem zavarta.

Karácsony éjszakáján történt, hogy nagy fényesség áradt ki a toronyszoba ablakán. Előtte állt a félig embertestű macska, meg az öreg. Széttárt karokkal, égreemelt arccal, belőlük ömlött szerteszét az erős fény. Aztán kihunyt, és az ablak újra sötét lett.

A furcsa öreg férfit, és a macskáját, soha többé nem látta senki.

Nincsenek megjegyzések: