A semmi hangjai

- Hallottad már a semmi hangját? – kérdezte az almafa a fagyalt.
- Nem én… még soha - válaszolt a bokor. Nincs is a semminek hangja. A semmi, az semmi - szögezte le a fagyal.
- Neked biztos - válaszolta az almafa. Mert alacsony vagy és a te szinteden csak a bogarak matatását hallani. Az egész életed is ezen a szinten mocorog, és el sem tudod képzelni, hogy milyen lehet magasabban létezni.
- Hát lehet - így a fagyal, de hol vagy te egy jegenyéhez képest. Annak te nem vagy más, mint egy fűcsomó.
- Fűcsomó? – háborodott fel a fa. Te nem vagy normális - hörögte, és akkorát rázott az ágain felháborodásában, hogy potyogni kezdett róla a gyümölcs. - Te mondod ezt, aki egy haszontalan gyom vagy?
- Én nem gyom vagyok, hanem fagyal. - mondta higgadt nyugalommal a bokor.
Az almafa tombolt a dühtől, egyre potyogtatta az almáit.
- Hülye vagyok, hogy szóbaállok egy magadfajta senkivel - szólt.
- Akkor ne is folytassuk ezt a lehetetlen csevegést - mondta a bokor, és elhallgatott.
Csak a szellő bujkált leveleik között, meg a semmi dúdolgatott.
Most először életében hallotta a fagyal is.

*

Az erdei tisztás szélén a nagy faóriások tövében egy pöfeteggomba szunyókált.
Álmában fürdött a lapulevelek rejtekében csörgedező patak hűs habjaiban, mikor goromba ütésre ébredt.
Hirtelen azt sem tudta hol van, aztán meghallotta a kalapján ülő valami pánsípjának hangjait.
Éppen dühbe akart gurulni, de lenyűgözte a hangszer varázslatos éneke.
- Ki zenél a kalapomon? - mordult rá a valamire rezignáltan.
- Csak én, jött a válasz, én, a puttó.
- Már vagy egy órája zenélsz, és mindig ugyan azt - így a gomba.
- Hát persze, hogy persze - röhögött a jövevény -, mást nem tudok, kénytelen vagyok mindig ugyan azt fújni.
- De már az idegeimre mentél ezzel az unalmas dallammal - mondta a gomba.
- Nagy dolog vihogott a puttó. Mondanám, hogy fogd be a füledet, ha nem tetszik, de nincsenek kezeid.
- De van másom,- ordította a pöfeteg, abban sem lesz számodra köszönet.
Hatalmasra felfújta magát, és éles csattanással szétpukkadt.
A puttó, a robbanástól hanyatt-homlok elrepült, nekicsapódva egy fatörzsnek, nagyot nyekkent a földön. - Hű az áldóját - makogta ijedten, és próbálta kidörzsölni a spórákat szemeiből.

*

Az éjszaka támadt vihar, úgy tépte a fák koronáit, mint egy tomboló őrült.
A hatalmas villámok szinte egymásba értek, akkorákat dörrent a fekete ég, mint ami le akar szakadni.
Minden élőlény valami védett helyre menekült, a bátor és hangoskodó, kötekedő szarvasbogár is.
Most bezzeg nem ordította végig az erdőt, hogy bárkiből aprófát csinál, aki a szeme elé mer kerülni.
Rá kellett döbbenjen, hogy milyen kicsi és jelentéktelen. Csak mozdulatlanul gubbasztott egy fagyökér alatt, és beismerte maga előtt, hogy halálra van rémülve. Te jóságos erdei szellem - mormolta, csak ezt ússzam meg élve, soha többé nem nyitom ki a számat.
Jött a hajnal, a vihar elült, minden csurom víz volt, a felkelő nap próbált életet lehelni az alaposan megtépázott rengetegbe.
A szarvasbogár kimászott rejtekéből, megtornáztatta elgémberedett tagjait, majd elindult a sárban valami élelmet keresni.
Betartotta az erdei szellemnek tett ígéretét, többé nem fenyegetett senkit, ki sem nyitotta a száját.