Kímélő tükör 2.

      Loncika, ódon házának negyedik emeletén volt egy százhúsz négyzetméteres lakása. A széles és sötét lépcsőházat nem tudták megvilágítani a pihenőkként jelentkező ablakok. A legvadabb nyárban is hűvös dohszagot leheltek a falak, valószínű, a pincéből áradt felfelé, abból a sejtelmes sötétségből, ahová gyerekkorában is ritkán mert anyjával lemenni. Ez, az erőszakos, rosszindulatú szag beleette magát mindenbe, arcnélküli jelenléte folyton az elmúlásra figyelmeztetett. Behúzódott nagy előszobájába is, semmivel nem volt képes kiűzni. Már régen egyedül lakott, családtagjai sorban elmentek, úgy bolyongott a lakás termeiben, mint egy kísértet. A nehéz neobarokk bútorok, időrágta-, megsötétedett színeikkel elvarázsolták az egész belsőt. Úgy hatott rá a folyton jövő- menő emlékekkel, megzsúfolt lakás, hogy akaratlanul is vigyázott, ne keltsen zajt lépteivel, ne háborgassa hajdanvolt hozzátartozóinak kóborló árnyait. Még meglévő rokonai ritkán látogatták, ez a Lonci…ahogy öregszik, egyre bogarasabb lesz, – mondogatták egymásnak, és hogy öltözik! Azt hiszi, hogy alacsony- kövér alakján bármi is segíteni tud.

Lonci tényleg, az utóbbi időkben, vadul kezdett öltözködni. Fodrászhoz járt, és feltűnő kalapokkal is ékesítette pofazacskós, tokás ábrázatát. Hosszúra növesztett szőke haját, úgy lobogtatta az utcán menet közben, mint egy kétéves kanca. Utána is sziszegtek mindenféle alakok, trágár ajánlatokat téve neki, amit ő elementális sikernek könyvelt el. Az előszobájában állt egy nagy tükör, amiben egész alakját tudta csodálni. Még nagyanyjától származott, aki hajdanán nászajándékként kapta. Minden idejében előtte tartózkodott, esténként többször is átöltözve, ott pózolt, és csodálta magát.

Egy Kedd este történt, hogy valami furcsát érzékelt a megkopott tükörben. Homályosan megkettőződött vaskos teste, és valami gnómszerű képződmény tolakodott képe elé. Az alak, úgy lobogott mint a tűz, illegette magát, és otromba- viasz-színű pofájával rávigyorgott. Először halálra rémült, majd dühbegurult. Színházi kesztyűs öklével belevágott a vigyorgó képébe. Az üveg nagyot döndült, és átlósan végigrepedt. Fájó ökle térítette magához.

Másnap megismétlődött a jelenet, most élesen látszott a gnóm, akinek a szájából kifolyt valami massza, ami mikor alakot öltött, gyerekkori önmagát ismerte fel.

A jelenés szája kinyílt, és folytak ki belőle elfelejtett kusza emlékei, izzó hernyók kíséretében, amik igyekeztek elszakadni az üvegtől, arca falé tekergőztek. Felordított, de nem jött ki hang a torkán. Fejét oly hirtelen rántotta hátra, hogy hanyatt esett.

Kövér karjait arca elé kapva, csúszva, mászva igyekezett eltávolodni a tükörtől. Beléfagyott a rémület. Valami ismeretlen erő hátára kényszerítette, és néznie kellett a tükröt, a benne lejátszódó eseményeket. Észvesztő kavalkádban, állandó képváltással jelentek meg lelkének és torzult agyának dolgai, egymásbafolyva, tekergőztek, nyúládoztak felé, mozdulni sem tudott. Aztán megjelent az üvegen egy árnyék, egyre tisztult és élesedett, nagyanyja volt. Szemei mint két élettelen kődarab meredt arcába, karmos keze kinyúlt, egyre hosszabban, akár egy korhadt, száraz ág.

Torkon ragadta, és berántotta az üvegbe.

Még hallotta a tükör darabokrahulló- éles csörömpölését.