SZIESZTA

Lezárt, molyrágta szempillái rejtették, kifejezéstelen, tekintet nélküli szemeit.

Petyhüdt, pofazacskói ernyedten lógtak, ráülve, állánál nagyobb tokájára.  Kevés haja, izzadtan tapadt homlokára, ajka kissé lefittyedt, résre nyitott száján, hangosan kapkodta a levegőt.

A hátán feküdt, karjai élettelenül lógtak, a vaságy két oldaláról, szinte érintve újaival, a koszos hajópadlót.

A kockás, durva szövésű lópokróc, félig a padlóra lecsúszott pók hasáról, közszemlére engedve, sápadt, elzsírosodott hajdani derekát.

Nehéz, fuldoklásra emlékeztető hortyogása, betöltötte a szobát.

Az elvetemedett, rosszul záródó ablakkeret résein belopakodó szellő, kiszórta, az asztalon álló, teli hamutartóból, súlytalan hamvait, a valaha cigarettáknak, megdíszítve, a kétes tisztaságú abroszt.

A mosatlan mélytányér rászáradt ételmaradékain lakmározó legyeket, nem zavarta az enyhe huzat.

A végtelen nyugalmat, és békét, nem háborgatták azok az álomtöredékek, amiknek cincogó gyermekhangjai, előbukkantak két horkantás között, felidézve egy távoli múltat, egy gyerekkort, amikor önfeledten, tiszta lélekkel szólt a dal, „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél”, ami, a mindent elsodró időben, még emlékeiben megmaradt.

De bármi is történt, nem háborgott, megvolt a maga, már elnehezedett, deformált valójában, a dolgok lényegét, értelmét nem kutatva, amikről, igazán, még elképzelése sem volt. Ha megtalálta volna a megtalálhatatlant, észrevétlenül elment volna mellette, hiszen honnan is ismert volna fel, akár egyet is.

A rengeteg volna, ami körülvette egész életében, már nélkülük nem is tudott élni, jól megvoltak vele kies lakában.

Mikor vidéken, előadták az Otellót, és Jágó, ott ármánykodott a függöny, nehéz drapéria zuhatagában bujkálva, az első sorban ülő paraszt bácsi felszólt neki a színpadra: figyállák té mocsok…

Ő is, a hosszú évtizedek alatt, gyakran bujkált mindenféle drapériák árnyékában, minden meggyőződés nélkül, pusztán, az életét féltve. Tapsolt, ha mások is, kussolt, ha a többiek is.

Mert ismerte, Faludy – Villon átköltés eme sorait, hogy „Francia vagyok, Párizs városából, mely lábam alatt, a piszkos mélybe vész, s most méter hosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz”…

Hát ezt az érzést, semmi áron nem akarta megtapasztalni, ami – lássuk be, azért érthető.

Ki szólt?

Kérdezte csukott szemekkel, repedtfazék hangján.

Csak nem az angyal?

De.

Hangzott a rövid válasz.

Változatlanul hunyt pillákkal, lassan kiszállt az ágyából, még érezte, hogy valaki puhán, és szeretettel magához öleli, súlytalanná vált, és emelkedni kezdtek.

Még sosem tapasztalt, békés, és jó érzés töltötte el.