Szabálytalan költemény…

Ha majd kinyílik, a rozsdás vasajtó…belső fele, pókháló, és penész.
Belépsz, lehajtott fejjel, és mész, és mész.
Előtted, számtalan lépcső, minden lépésed bizonytalan, nem tudod, mi vár odalent, sosem láttad, ott, mi van.
Eltűntek, a virágos rétek, hol halkan zenél a meleg szél, madárdal, napfény,
esti fények, csak emlékeidben él.
Csak lefelé, felfelé, még nem jött senki, minden csak volt, eltűnt, maradt a kétely, meg a koszos falak.
Hát most, szedd össze magad, hisz tudtad az elején, mi lesz a vége.
Minden rendben, ha úgy látod, megérte, elködlött álmaid, dohszagba fúlnak,
lelkedben, jeges viharok dúlnak, sehol egy apró feloldozás…
Megállt az idő, csak szúja perceg, nem múlnak a percek, csak némaság.
Ez egy merőben más világ, csak ketten vagytok, te, meg a volt…
Csak egy szürke köd dalol, monoton, nehéz éneket.
Csak neked, így, felfelé a pokolba. Talán voltál, halványul az emlékezet,
halotti lepled markolja reszkető kezed.

Bevégeztetett.

Nincsenek megjegyzések: