Ha majd kinyílik, a rozsdás
vasajtó…belső fele, pókháló, és penész.
Belépsz, lehajtott fejjel, és
mész, és mész.
Előtted, számtalan lépcső,
minden lépésed bizonytalan, nem tudod, mi vár odalent, sosem láttad, ott, mi
van.
Eltűntek, a virágos rétek,
hol halkan zenél a meleg szél, madárdal, napfény,
esti fények, csak emlékeidben
él.
Csak lefelé, felfelé, még nem
jött senki, minden csak volt, eltűnt, maradt a kétely, meg a koszos falak.
Hát most, szedd össze magad,
hisz tudtad az elején, mi lesz a vége.
Minden rendben, ha úgy látod,
megérte, elködlött álmaid, dohszagba fúlnak,
lelkedben, jeges viharok
dúlnak, sehol egy apró feloldozás…
Megállt az idő, csak szúja
perceg, nem múlnak a percek, csak némaság.
Ez egy merőben más világ,
csak ketten vagytok, te, meg a volt…
Csak egy szürke köd dalol,
monoton, nehéz éneket.
Csak neked, így, felfelé a
pokolba. Talán voltál, halványul az emlékezet,
halotti lepled markolja
reszkető kezed.
Bevégeztetett.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése