KERTEM VIRÁGOM

Elfáradtam.

Mikor az ember, gondolatban, éles köveket dob a pocsolya vízébe, el eltalálva az odaképzelt arcot, száz elmúlt esemény, emlékké vált foszlányai keverednek, a sűrű, apró hullám borzolta víztükörben.

A szőlőlugas árnyékából figyelve az eseményeket, elnézve, a szomjas darazsak nyüzsgését, élvezve a végtelen, múló, inaktív percei személytelen, és közömbös száguldását, az emlékek kuszaságában kavargó képek, arcok, hangok fényeit. 

A lugas növényeinek csendes, és tapintatos ölelésében, hunyt szemekkel visszalátok egy elmúlt világba, csupa hajdanvolt élet, ami volt, és feloldódott egyik hajnalban, felszívta, magába oldotta a pára.

Mert minden csak múló vízió, ami végtelenített folyamatában, megállás nélkül halad a maga útján, és egy rövid szakaszában jelen lehetsz.

Nem merve beismerni, hogy csak fontoskodsz, ön ámítasz, nem is azt látod, amit éppen nézel, ami veled történik, azt kívülállóként élheted meg, mert te mulandó vagy, csak a mindenség örök.

„Emeljetek fel! Látni, élni, 

Itt lent a porban nem tudok beszélni” /Karinthy/ 

És miért akarsz te beszélni, mit akartál volna mondani, ami valaha is érdekelhet bárkit?

Hiszen elfáradtál, súlyod hatalmasan agyagba nyomja széked lábait, már egészen láthatatlan vagy, a lugas indáinak árnyékában, egyre halkuló hangodat elsodorja az enyhe szellő, már nem is tudja senki, hogy még élsz, vagy, és szóltál.

E világod veszteseként, csak fantáziádban foghatod a másiknak kezét, csak fantáziád vetíti rád annak ölelő karjait, abban próbálva élni, soha meg nem értve nem marad benned más, csak rengeteg miért.

Mikor, az ember gondolatban, éles köveket dob a pocsolya vizébe, és fátyolos tekintete a múltba réved, akkor búcsúznak el tőle a dalok, és közel kúszik lelkéhez a béke.