KERTEM VIRÁGOM

Elfáradtam.

Mikor az ember, gondolatban, éles köveket dob a pocsolya vízébe, el eltalálva az odaképzelt arcot, száz elmúlt esemény, emlékké vált foszlányai keverednek, a sűrű, apró hullám borzolta víztükörben.

A szőlőlugas árnyékából figyelve az eseményeket, elnézve, a szomjas darazsak nyüzsgését, élvezve a végtelen, múló, inaktív percei személytelen, és közömbös száguldását, az emlékek kuszaságában kavargó képek, arcok, hangok fényeit. 

A lugas növényeinek csendes, és tapintatos ölelésében, hunyt szemekkel visszalátok egy elmúlt világba, csupa hajdanvolt élet, ami volt, és feloldódott egyik hajnalban, felszívta, magába oldotta a pára.

Mert minden csak múló vízió, ami végtelenített folyamatában, megállás nélkül halad a maga útján, és egy rövid szakaszában jelen lehetsz.

Nem merve beismerni, hogy csak fontoskodsz, ön ámítasz, nem is azt látod, amit éppen nézel, ami veled történik, azt kívülállóként élheted meg, mert te mulandó vagy, csak a mindenség örök.

„Emeljetek fel! Látni, élni, 

Itt lent a porban nem tudok beszélni” /Karinthy/ 

És miért akarsz te beszélni, mit akartál volna mondani, ami valaha is érdekelhet bárkit?

Hiszen elfáradtál, súlyod hatalmasan agyagba nyomja széked lábait, már egészen láthatatlan vagy, a lugas indáinak árnyékában, egyre halkuló hangodat elsodorja az enyhe szellő, már nem is tudja senki, hogy még élsz, vagy, és szóltál.

E világod veszteseként, csak fantáziádban foghatod a másiknak kezét, csak fantáziád vetíti rád annak ölelő karjait, abban próbálva élni, soha meg nem értve nem marad benned más, csak rengeteg miért.

Mikor, az ember gondolatban, éles köveket dob a pocsolya vizébe, és fátyolos tekintete a múltba réved, akkor búcsúznak el tőle a dalok, és közel kúszik lelkéhez a béke.

AZ ÉLET SZÉP

VARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA

A középtermetű, kopaszodó, köpcös férfi, egész nap, szobájának ablakában állt. Mindig ugyan ott, nem is tehetett volna mást, ez az egy, kétszárnyú, kisméretű ablaka volt a szobának.

Előtte, egy betonozott, kis, sötét udvar terpeszkedett, egy porolóval. Órákig képes volt mozdulatlanul állni és figyelni, a középen elhelyezkedő rozsdás kanálisrácsot, várva, mikor tűnik fel, egy patkány.

Sosem csalódott, mindig jött a féreg, idegesen körülszimatolva, sosem lehet egy patkány elég óvatos, aztán kiugrott a betonra, és döcögve elindult a pinceablak irányába.

Könnyen bejutott, mert a koszos ablakszemek jó része, még a háború alatt kitörött. Úgy vetette bele magát a pince dohos levegőjű sötétjébe, mint az úszó, aki a medencébe ugrik.

A középtermetű, kopaszodó, köpcös férfi, egész nap szobájának ablakában állt. Nem is tehetett volna másként, ez az egy, kisméretű ablaka volt a szobának.

A kis, félhomályos udvari garzon szobácskájának egyetlen ablakán, a kosztól alig lehetett kilátni. Egy rongydarabbal, tenyérnyi leső lyukat dörzsölt az üvegre, orrát nekitámasztva, azon lesett kifelé. Órákig képes volt ott ácsorogni, lesve az udvar közepén szerénykedő, rozsdás kanálisrácsot.

Sosem csalódott, előbb utóbb feltűnt a hőn várt patkány. Nehézkesen kifeszegette vastag törzsét a rácsok közén, unottan körülkémlelt, nem fenyegeti e valami veszély, aztán nehézkesen elindult a pinceablak felé. bebújt egy üres ablakszemen, de közben, elkapott egy kövér, termetes svábbogarat, és jóízűen elropogtatta.

Aztán figyelmesen körülkémlelt, de minden mozdulatlan volt a töredezett burkolatú kis udvaron.

Majd előrelépett, és benyelte a dohos sötétség.

A kis, félhomályos udvari garzon szobácskájának egyetlen ablakán, a kosztól alig lehetett kilátni.

A hajdani mosókonyha ajtaja, az udvarról nyílt. Töredezett beton burkolatával, egy vénséges anyóka arcára emlékeztetett. A tönkrement padozat repedéseiből, sűrű gaztömeg burjánzott, élővé varázsolva a holt udvart.

A valaha mosókonyha egyetlen lakója, egy csont sovány vénség, az üvegszemes ajtóban töltötte szabad óráit, amiből bőven volt is neki. Egyetlen lehetősége az ajtó, mert ablaka nem volt a helységnek. Cigarettáinak csikkjei, a bakancsa előtt, a kövön, egy üres konzerves dobozba gyűltek.

Merev tekintetét, le sem vette az udvar közepe táján szerénykedő, rozsdás csatornarácsról. Szívós kitartása, meg is hozta a megérdemelt sikert.

Először, egy gyors tempóban szaglászó orr jelent meg a rács egyik hézagában, majd egy fej, és azt követően, egy nagy, szürke patkány.

Szapora léptekkel odasietett a pinceablakhoz, Még egyszer körüljártatta tekintetét az udvaron, majd beugrott a kitört ablakszem nyújtotta bejáraton, és eltűnt a sötétségben.

A hajdani mosókonyha ajtaja, az udvarról nyílt.

Mikor a csatorna udvarra nyíló rácsát elérte, kidugta orrát, ellenséges szagokra vadászva. Miután megbizonyosodott arról, hogy semmiféle veszély nem les rá, átpréselte magát a rács rozsdás közén, és kint találta magát az elhagyott kis koszos udvaron. Jólesett selymes szőrén, a simogató szellő lágy érintése. nyugodt volt, és jókedvű.

Megindult a pinceablak felé, mikor észrevette az őt figyelő embert. Kővé dermedt, és figyelt. Az alak, homályosan érezhető alakja, a csukott ablakszárnyak mögött, csak alig volt kivehető. Nem mozdult. Ólomlábakon cammogtak a percek, de nem történt semmi. A patkány érezte, az üveg mögött álló ember kilátástalanságát, érdektelenségét, egy már -  már leélt élet kudarcait, egy reménytelen agóniát, aminek poshadt levegője átszivárgott az ablaküvegen, sosem tapasztalt szorongásérzést okozva lelkében.

Összeszedve minden erejét, egy hatalmas ugrással a pinceablakba termett, és belevetette magát az áporodott levegőjű sötétségbe.

ÁTMENET

Igen…

A függöny legördült, mázsás súlya, felkeverte, a színpad deszkáinak finom porát. Hát, ennek a darabnak is vége lett, mint mindennek, ami valaha is volt. Már csak a cselekmény emléke lebegett az áporodott nézőtér felett, lassan a bársonyszékekre ereszkedett, és onnan, az ülések alatti sötétségbe csorgott, ahonnan nincs visszaút.

Mert ez a dolgok rendje, mert a szabály, az szabály, és nem lehet egy függönyt, tetszés szerint fel -  lerángatni, mert elszakadhatnak a kötelek, mert azok sem tartanak örökké, és a lezuhanó mázsás drapéria agyonnyomhatja a darab főszereplőjét, és akkor, nincs több előadás…

Meg a függönyt húzgáló emberek sem gépek, csak erőlködnek, és nyelik a port, aztán idő előtt tönkremennek, és másikakat kell szerződtetni. Még szerencse, hogy ebből a fajtából, szokott lenni elég.

A kiürült, sötét teremben feltámadnak valaha játszott darabok töredékemlékei, összevissza száguldoznak a légtérben, összekeveredett, értelmetlenségek gomolyognak a nehéz üvegcsillárok között. Fülsiketítő zene harsan, csupa kakofónia csikorog, amit csak a kavargó emlékek hallanak. Vad táncra perdülnek a jelenlévő maradványok, ez a sátán bálja, a feledés hangafüves rétjein ugrándozó boszorkák, sárkányok és királynők átláthatatlan légiói.

Ott állok középen, hajamat összeborzolja a táncolók keltette szél, dohos enyészetszaguktól nehezen kapok levegőt, zöldes, nyúlós leheletük, a katakombák világát varázsolják körém. Hej, de múlékony minden, a voltak emlékei már számig érnek, egyszerre beszélnek, és mondják, és mondják, még hallom, de már nem értem.

Csak érzem, mint fogyok el, lassan és igyekszem fennségessen tenni, hogy ha esetleg látna valaki, hát egy nagy bölényt érzékeljen térdre rogyni, és ne, egy rozoga kecskét.

Mert egy színműben, a póz, és a gesztus lényegesen létező valóság, a mesék világa is ez, és az egész életünk, valahol, egy jól induló, aztán csúnyán elcseszett darab, amit ha javítgatunk, csak még jobban elcsesződik, a végén, nem is hasonlít az elejére.

Már senki nem is tudja, hogy mikor van eleje, közepe vége, a végét, legalább észre fogom venni, de lehet, hogy csak hiszem, mert nem én veszem majd észre, hanem mások.

Az előadás végén, a függöny legördül, a közönség fészkelődve próbál felállni a székéből, csúnyán elülte a fenekét, most bezzeg szenved.

És jön, az átmenet, nyomasztó időszaka. Az asszonyok, visszavedlenek hétköznapi, párjukat átkozottul unó, elnehezedett stancenmutterekké, holott, a felvonások alatt, a királylánnyal azonosultak. A férfiak, úgy visszazökkennek lovagi szerepükből, hogy csak úgy csattan. Kezdődik a ruhatári harc, az utcai tülekedés.

Az üres széksorok között, elindul a feledés pora, valahonnan hangtalan szitál, belepve mindent, ami maradt. A zenekari árok rejtekéből előszivárgó, erőtlen, és többnyire hamis dallamok, bizonytalan tántorgása, fülsértő világot teremt, ami semmivel sem jobb, mint a valódi.

És holnap, minden kezdődik elölről, és azt is elfelejtik a darab végén, mert a körforgáshoz tartozik ez a gesztus, mert a valósághoz semminek nincs köze, az csak egy részeg álom, amiből sosem lesz ébredés.

A KÉTELYEK HÁZA

Testedbe Szorult kételyek, megválaszolhatatlan kérdések, kitalált válaszok, hogy fékeződjenek a válasz nélkül maradt kérdéstömegek.

Mert mindig ugyan azt, és ugyan úgy kérdezzük magunktól, és mindig ugyan azt tudjuk válaszolni.

Mert mit is tudnánk mást, hiszen a kérdések nagy száma, nem segít előrejutni ebben a káoszban.

Aztán lassan, és hangtalan, elönti agyunkat a bizonytalanság sűrű köde, önvédelmi hallucinációink rátelepszenek józan gondolatainkra, amik azért váltak vállalhatatlanokká, mert nem lehet tőlük élni.

Az önhipnózis kőkemény jelenléte aztán elvégzi a dolgát. Sem manuálisan, sem látható módon nem igazolható jelenések, burjánzó tömegei támadnak fel lázasan, felfokozott belső szemeink előtt, vad hallucinációk kíséretében, tökéletesen összekeveredett a valóság és fantázia intenzív, egyidejű jelene. Összekeverednek sátánok és szentek arcai, a lélekharangok cincogása, a poklok dörgő hangjaival, sikolyokkal, és jajveszékelésünkkel.

Minden forr bennünk, és ebben az őrjöngésben, hangtalan az egekig emelkedik a skizofrénia véget hirdető emlékműve.

A fantázia, csodálatos adománya a sorsnak, olyan, mint egy éles kés, sok mindent lehet vele tenni, csak felelőtlenül hadonászni nem.

És aki mégis, oly mértékben képes elvetni a sulykot, olyan vak hittel hiszi igazát, hogy másokra rákényszeríti azt, szerencsétlenné téve békés életek tömegeit, mert tévhite szerint, ez az egyetlen út.

„És ötszáz bizony dalolva ment, lángsírba Walesi bárd”…

És még hány százezren, akik máshogy merték elképzelni, a hogyan továbbot…

Mély hallgatásba burkolózó évszázadok, mentegetőzések, magyarázatok, a lomhán cammogó idő, a maga titkaival, amiből nem árul el semmit.

Benne, a hatalmas, arc nélküli, agyatlan tömeg, az ezer és ezer tonnát kitevő hús, az események sodrásában legázol bármit, ami érték lehet, ami szép, és fontos.

Bármire hajlandó, mert sem nem gondolkodik, sem nem moralizál, csak van, és ez neki elég.

A valódi igazság sötétben várakozó alakja, fekete párába vonja a halandó bizonytalan, vacogó lelkét, aki kitalál magának eget, és napsütötte bárányfelhőket, megideologizálva mindent, az elviselhetőség érdekében.

Csakhogy ez a tények hideg valóságán, semmit nem változtat.

A FELHŐK FELETT

A nappalokat, jórészt az ódon épület, egyik ablakfülkéjében töltötte. Egy rozoga támlás széken ülve, összezárt térdekkel, egyenes derékkal, vastag frottírköpenye rejtekében.

Középkorú lehetett, sovány, mozdulatlan arcán, idő marta barázdáival. Soha nem szólt senkihez, hozzá sem szólt senki. Egész lényéből áradt a közöny, és érdektelenség, a meglévő világgal szemben.

Ő, valójában valahol egész másutt, és másban élt, homályos, színtelen tekintete, valahol egészen mást láthatott, mint az általunk valóságnak hitt világot.

Hogy melyik világ a valós, és melyik, amit a fantázia szült, hát ki tudja? Mindenki arra a világra esküszik, amit érzékelni tud, amiben úgy gondolja, hogy él, nem is meri végiggondolni, hogy esetleg van másik is, csak fantáziál, egy könnyebb, és élhetőbb valamiről, ahol talán még vannak beszélni tudó virágok is, tündérek, és manók.

Ahol ősszel, a fáradt napsütésben, ezer színben villózik a szellők hátán utazó ökörnyál, ahol, a levegőben vibrál, a megértés, és szeretet.

Mert mindenki elvágyódna valami másba, szebbe, jobba, talán azért is születnek a mesék, a varázslat, ami ha csak percekre is, de elrepít valami szívet melengető szépbe.

A nappalokat, jórészt az ódon épület egyik ablakfülkéjében töltötte. A kert fáinak, fuvallatok mozgatta árnyéka, különféle alakzatokat rajzoltak az ablaküvegre, megelevenítve egy világot, szereplőivel, színeivel. Mert minden létező, és lehetséges, csak merni kell észrevenni, bátran be kell lépni, és élni.

Mikor a fény búcsúzik, és helyette, a halkan lopakodó éjszaka sötét köpenyével beteríti a világot, nyiss ablakot, és hunyt szemekkel, tiszta lélekkel, tárd szét karjaid.

Érezni fogod, hogy fekete tollak bújnak elő bőröd alól, egész testedet befedi a toll, éles karmaid, kemény, horgas csőröd csak úgy világít a sötétségben.

Öleld kebledre, ami neked fontos, szökkenj fel az ablakpárkányra, és tárd szét hatalmas szárnyaid. Te vagy, minden idők hatalmas varja, a varjúúúú, az elpusztíthatatlan.

Már csak, az örvénylő szél énekét hallgatod, útban a csillagfényes végtelen felé.

Elönti lelkedet a szabadság dübörgő éneke, te vagy az éjszaka ura, minden téged szolgál, és végre te vagy, és nem egy ablakmélyedésben kucorgó valami, a maga arc nélküli, múló jelentéktelenségében.

A nappalokat, többnyire, az ódon épület, egyik ablakfülkéjében töltötte. Most, csak az üres szék áll a tárt ablak előtt, ülésén, egy szokatlanul nagy, éjfekete varjú toll.