Hajjaj, nincsen baj...

Mert időnként rendszeresen felmerül egy gyanú, bár nem ritka, hogy több is.

Egy gyanú, nem gyanú, két gyanú egy gyanú.

És ahogy egy gyanúval sem lehet semmit kezdeni, úgy kettővel sem. Ez a gyanúk sármja.

A gyanút, a gyanakvás, a kétkedés szüli, hosszú távon biztosítva a pletykát, a bensőséges pusmogást, ami fejleszti a közös vélemény kialakulásának lehetőségét, a cinkos összenézések együtt érző melegét.

Mert minden gyanús, ami él, és mozog. Újólag már az is, ami nem él, és nem mozog. Például, egy döglöttnek látszó oroszlánhoz nem közelít az ember, mert gyanús, lehet, hogy a hőségtől csak elájult, és bármikor talpra ugorhat, aztán a történetnek azonnal vége is van.

Az embernek, minden szinten és témában megvannak az igényelt gyanakvási minimumai, amit vagy így, vagy úgy, de ki kell elégíteni.

Ha úgy tűnik, minden rendben van, na, egy profi akkor kezd igazán gyanakodni.

Mert valahol biztos van gödör, csak nem vette észre.

És láss csodát, rendszerint van is.

Ha egészen ritka módon, de tényleg nem lenne gödör, hát valaki biztos ás gyorsan egyet, és puff….. Már benne is van a gyanakvó, de legalább nem érte csalódás.

A csalódás, a leg nehezebben elviselhető állapot.

Az ember, csak bénán füstölög saját romjain, nem hisz a szemének, esküdni, mert volna, hogy látta az álcázott gödröt, őt nem lehet megtéveszteni, és most ha megfeszül, akkor sem talál egyet sem. Ez a sors különös kegyetlensége, mentálisan szétzilál. Elbizonytalanodik érzékszerveinek kitűnőnek hitt ábrándjában, a legendás megérzésének igaz voltában.

Vannak szerencsére érzékeny lelkületű, és kimondottan jó emberek is, akik átérezve a csalódott gyanakvó katartikus állapotát, gyorsan ásnak a háta mögé egy gödröt, és mikor a csalódás súlyától hátratántorodik, akkor belezuhan.

Hű, de átkozottul meghat ez a jóság - szipogta a vargánya a galócának.

Nagyon fontos, hogy ne veszítse el az ember, a saját magába vetett hitét.

Ismertem egy kucsmagombát, aki a csalódástól tudathasadást kapott, mert gyanú nélkül nem tudott tovább élni.

Aztán mi lett vele - kérdezte a galóca. Na mégis mit gondolsz? – förmedt rá ingerülten a vargánya. Földhöz csapta a kucsmáját, és elindult a szakadék irányába. Elképesztően obszcén szavakat kiáltozott. Soha többé nem látta senki.

Az anyja spóráját - képett el a galóca. Én is ismertem egy rókagombát, akinek tudathasadása lett. És, - kíváncsiskodott a vargánya. Hosszirányba hasadt ketté, és a továbbiakban mindenki kiröhögte, aki csak látta.

Hát ezt a részvétlenséget, hogy sülne le a pofájukról a bőr – szipogta a vargánya. nem elég rémes, hogy átsütött közötte a hold, még ki is röhögték.

Bizony, ilyen a gomba – krákogta a galóca, igazán, csak a mások baján tudnak szórakozni.

Hát, aki a saját baján röhög, az biztos hülye – így a pöfeteg, aki nem akart ilyen alantas népséggel beszélgetni, de ezt, most nem tudta megállni.

Nálunk, óriás pöfetegeknél, ilyesmik nem fordulhatnak elő – szólt leereszkedő fenséggel. bennünk él a gyanú, és sosem tévedünk. Mi tévedhetetlenek vagyunk, minket nem kísért a gödör árnyéka, mert azonnal észrevesszük, hol bujkál.

A hirtelen támadt csendben, a galóca, és a vargánya összenéztek.

Látsz te itt valahol óriás pöfeteget? – szólalt meg a galóca.

Én? – vihogta el magát a vargánya. Én csak egy pöfetegszerű pattanást látok, aki el van bűvölve magától, még az sem tűnt fel neki, hogy évek óta egy gödörben ácsorog.

A kis pöfeteg úgy dühbegurult, hogy szó nélkül elkezdte felfújni magát.

Aztán már csak egy tompa puffanás hallatszott, és a felrobbant pöfeteg spórái, csak úgy kavarogtak a szélben.