Csak értelmesen...

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából, hogy kilép a hátsó ajtón és széttárja fekete szárnyait. Igen, a szárnyait tárta, és olyan hangot adott ki, mint egy kuvik.

Tudod, a kuviknak van az a szenvtelen-éles hangja, ami a halál közelségét jelzi.

A fák lombjai zizegni kezdtek, hajladoztak a vékonyabb ágak, ugyanakkor szellő sem mozdult. Mikor lassan felemelkedett, rám vetette pillantását. Égő vörös szemei voltak, fekete arcából elővillantak fehér-hegyes fogai, és csattogtatni kezdte őket. Először felém lendült, aztán meggondolhatta magát, mert nagy kört írt le a ház felett, majd elnyelte az éjszaka.

Úgy beleégett emlékeimbe a látvány, hogy csukott szemmel is ezt látom. Folyton hallom a faajtó nyikorgását és becsapódását, a nagy szárnyak suhogó hangját, és a kuvik kiáltása állandóan agyamban szól.

Hogy a fenében éljek így? Még evés és szeretkezés közben is kísért ez a jegesen hideg hang. Tőrként hatol a szívembe és szerveimbe, meggátol minden cselekedetemben. Kővé dermeszt, halálra ijesztve a velem tartózkodókat.

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából a jelenetet, a fehér fogakat és a vörös szemeket.

Tudod, a kuviknak van az a lélekfagyasztó kiáltása, ami a halál közelségére figyelmeztet. Mert a halál mindig közel van, csak semmi nem szokta jelezni. Úgy lebeg felettünk, mint ragadozó madár, és ha lecsap, sosem véti el. Nekem elhiheted.

Amikor felém kezdett repülni, hirtelen különös recsegő zajt hallottam. Később vettem észre, mi okozta. Összerepedezett a kocsi ablaka, anélkül, hogy megérintette volna. Ki is kellett cseréltetni, mert mikor hozzányúltam, ezer darabra omlott szét.

A történtek óta úgy érzem, egy hatalmas lyuk tátong a mellkasom közepén, olyan szél fúj belőle, mintha kriptából fújna, édeskés, dögletes, nehéz léghuzat, és tudom, valami folyton figyel kifelé, azt gondolván, úgysem veszem észre. Pedig én mindent látok, csak úgy teszek, mintha nem látnám. Ha észrevenné részemről a csalást, hát beláthatatlan következményei lennének. Én meg nem teszem ki magam semmiféle izgalmaknak, nekem elég, amit láttam, és azt sem tudom elfelejteni, amiatt a rohadt kuvik miatt.

Azóta éjszakánként mindent bezárok és lelakatolok, leeresztem a redőnyöket, nehogy be tudjon jönni a házba, bár szinte biztos vagyok benne, hogy így is be tudna jönni, ha akarna.

Nem tudom, meddig tudok ilyen fenyegetettségben élni, ez előbb-utóbb tarthatatlan. Mert ezek a szemek és fogak felejthetetlenek, na meg a szárnyak is. Az egész látványból áradt a halál, amitől ne várjon senki belátást vagy könyörületet. Érzem, egyszer visszajön, mert akinek már megmutatkozott, azt többé nem felejti el – mert ez nem tud felejteni. Ez az átkozott szörnyűség engem akart meglátogatni, még szerencse, hogy nem voltam a házban, mert a kocsiban ültem. Képzelem, ha nincs ekkora szerencsém, akkor most biztosan nem tudnám elmesélni a látottakat és sosem sülne ki az igazság. De így, hogy dolgavégezetlenül kellett távoznia, el tudom képzelni, mennyire dühös, és külön bosszút forral ellenem.

Még a fák lombjai is reszkettek jelenlététől, és az egész kert megváltozott azóta, minden rozsdabarna lett, és szúrós. A pipacsokból sötétkék nyúlós anyag csöpög, mely minden rászálló bogarat megöl. A szobákban azóta hűvös, gonosz szellők fújdogálnak, még a bútorok is tele vannak várakozással.

Nem tudom, mi lehet a vétkem, miért engem látogatott meg és mit akarhatott tőlem.

Minap elmeséltem a dolgot a papnak, de csak nagy, kerek szemeket meresztett, vetette a kereszteket és elszaladt. Nem mentem vele semmire, pedig ő Isten szolgája, gondoltam, tájékozottabb ilyen ügyekben, mint én. Jó nagyot tévedtem.

Látogatása semmiféle nyomot nem hagyott, hacsak annyit nem, hogy a veranda fa padlója megperzselődött, és az ajtó üvege megfolyt.

Az, hogy én másokkal ellentétben láttam, amit láttam, ez még nem ok arra, hogy kétség­be vonjátok szavaimat. Aki egyszer látta, amit én, hát garantálom, sosem fogja elfelejteni.

Hogy mit éreztem, mikor széttárta szárnyait és rám nézett, az elmesélhetetlen.

Még szerencse, hogy az autóban ülve a széttöredezett ablak nem vágódott az arcomnak. Akár a szemeimet is kiverhette volna, ami önmagában is borzasztó gondolat. Na és az a vérfagyasztó vörös tekintet a kuvikhanggal… Meg a lombkoronák zizegése…

Látom, nem akartok hinni nekem, pedig pontosan emlékszem, mit éltem át és amit meséltem, az szent igaz.

Azóta is hallom a fa ajtó nyikorgását, ahogy a szobából kijött, meg a csapódást is hallom, meg a kuvik kiáltását is, meg látom a szemét, a fogait, amiket sosem fogok el­felejteni.