Kemény tél

Már csak álldogálok a csikorgó hidegben, a hóban, és jégben.

Minden mozdulatlan, a Néva lomhán folyik vastag jégpáncélja alatt, unott közönnyel sodorja, görgeti Raszputyin keményre fagyott tetemét.

Valahol az óvárosban megkondulnak a Szent Bazil nehéz harangjai, sok versztányira is hallani zengő, és időtlen zúgásukat.

Hirdetvén a nagy igazságot, miszerint semmi nem örök, csak az örökkévaló.

Álldogálok a csikorgó hidegben, szemöldökeim fehérek a jégtől, orromig sálba tekert arcomon leheletem lecsapódó nedve hűti bőrömet.

Szél vágtat végig a befagyott folyó vastag jegén, összekuszálva rajta a havat, kis tölcséreket formálva megemeli helyenként, hogy végiglássa egy pillanatra mekkora a hómező.

Egy messziről jött szélroham, szétteríti a fehérségen a Volgai hajó vontatók énekét, neki nincsenek távolságok,  az eejuh nyem nehéz és fájdalmas hangfoszlányait, a távoli múlt szenvedő hangjait könnyedén sodorja végig, akár az egész világon. Mert a szél, öröktől fogva száguld keresztül kasul a világban, vége érhetetlenül mesél, csak az emberek nem értik.

Mindent elmos az idő, csúnyát és szépet, örömet és fájdalmat. Minden- idővel felejthető emlékké válik, talán még a harangzúgás is, ami feloldódik a légben.

A Néva meg szenvtelenül, lassan hömpölyög az évszázadokon át, észre sem vesz, hiszen neki, egy emberélet, csak egy villanásnyi idő.

Habjaiban sodródik a történelem, árnyak tömege forgolódik jeges vizében, már arc nélkül, medúzákként lebegve az örökkévalóságban.

A fehér végtelen látványa összezsugorít, jelentéktelenné válok, nem vagyok több egy hókristálynál, amit elolvaszt az első tavaszi nap.

Hunyt szemeim előtt megjelennek a trojkák, a lovak nyakában vidáman csilingelő csengettyűkkel, hallom a szánokon ülők pajzán nevetését, a mesékből kilépett hókirálynő fenséges alakja úgy vonul végig a befagyott folyó jegén, hogy arany cipellői nem érintik a havat.

Micsoda mozgalmas, vidám világ!

Én meg itt állok kirekesztődve ebből a csodából, tán még gyökeret is eresztenék, ha nem lenne kőkeményre fagyva a föld.

Aztán egyszer véges voltom lehetővé teszi a csodát és én is ott fogok ülni az egyik szánban, vastag medvebundával a lábaimon, és önfeledten száguldozni fogunk a lovak patáitól felvert porhóban, a csengők fáradhatatlanul zenélnek és minden, de minden olyan felemelő és szabad lesz.

Ha akarom, felpattanok a szél hátára és megviccelem az élőket, had bosszankodjanak az arcukba csapódó hó miatt.

Nem leszek soha fáradt, álmos vagy éhes, csak végtelenül megkönnyebbült és vidám.

De most még itt állok a csikorgó fagyban hunyt szemekkel, nem akarván elszakadni a száguldozó trojkák látványától.

Na meg hová is sietnék?

Még messze a tavasz.