Fapados bölcsességek

Most sem tudom valójában, hogy reggel van, vagy este. Tulajdonképpen nincs is jelentősége, mert aludni, enni, tenni, venni minden napszakban lehet, és ha ritkán is, de érdemes. Már a tevékenykedésre gondolok.
Mert ha túlzásba viszi az ember, csak egy idő előtt megszottyadt, vén szamár lesz belőle, aki rozoga, támolyogva megy, és alig halad. Meg remeg a feje,  elhülyül, és akkor sem lesz gazdag.
Prosztata problémái lesznek, ebből adódóan vizelési nehézségei, meg rászokik az enyhe hashajtókra.
Megtanulja a régi reklámszlogent, „Amíg ön durmol, dolgozik a Darmol. Reggelre kelve, gatyája telve”.
Ez a hercig versike, akár gyerekvers is lehetne, de nem az.
Látása is romlik, nehezményezi, hogy egyre ritkábban találkozik fess nőkkel az utcán.
Eleinte nem mert ebéd után ledőlni, mert félt, hogy akkor éjszaka nem fog tudni aludni. Aztán rájött, hogy dehogynem.
Fekve még érzi, hogy régi erejénél van, de ahogy kiül az ágya szélére, azonnal belátja, hogy szó nincs róla.
Ha kérdezik, miként van, csak annyit mond, hogy Frisch und gesund…
Had lássák, hogy milyen intelligens, és nincs is elbutulva.
A kérdező nem is sejti, hogy ez a nyelvzseni, tud talán húsz Német szót.
Mert nem a belbecs számít, az számít, hogy mit hisznek.
Itt mindenki hisz. Hisz miért ne tenné, nem kerül semmibe, és még fel is dobja, ha elhiszi.
Hát mi ez, ha nem nagyszerű…
Mert a boldogság elérése a leges leg könnyebb. Az okos ember húsz centire rakja a lécet, természetesen mindig átugorja, és csak úgy zuhog rá a sikerélmény.
Ha hülye valaki, akkor értékének és fontosságának teljes tudatában, marha magasra teszi magának a lécet. Aztán vagy leveri, vagy alatta fut át, de képtelen átugrani. Belerokkan, depressziós lesz, és mehet
 az ideg gondozó ambulanciájára, ahol úgy begyógyszerezik, hogy meg sem találja a magasugráshoz áhított lécet.
Olyan is van, hogy a kezelés eredményeként nem is hajlandó ugrálni. Ez a jobbik eset, van gyógyulási esélye…
A peches kényszeressé válhat, csak ő látja a lécet, ötletszerűen ugrik egyet menet közben a posta felé, a járókelők őszinte döbbenetére.
Én úgy döntöttem, hogy az oszlopokat és a lécet lefektetem a fűre, és átszökellek rajta. Egészen veszélytelen, és nem fárasztó. Igaz, ez a technika inkább a távolugrást idézi és nem a klasszikus magasugrást, de ami ugrás az ugrás, és ez a lényeg.
Sikerélmény? Hát hogyne lenne…
Átjutok a léc felett, és ez ami számít.

Csakhogy sokaknak egyszerűen nincs is léce. Nincs sikerélmény, sem depresszió, sem semmi. Bár a semmit is át lehet ugrani alkalmasint, ennek van a legkisebb rizikója, mert nem akadhat bele a lába, és biztonsági szempontokat figyelembe véve, fenemód megnyugtató.

Mert ugye, nagyon kevés dolog van, ami megnyugtató. Mert ha az ember ideges lesz, előtérbe kerül a lelkében lakó menyét, és élethalál harcot kezd vívni a fennmaradásáért, és lehet, hogy ettől nem marad fenn.
Persze nem is lehet jó fenn lenni, mert Istentelenül magányossá válik az ember, szédül, meg miegymás. Lentről meg akik látják, azt hiszik, hogy egy felfújt marhahólyag lebeg a felhők alatt, pedig nincs is majális.
Mert az embernek mindig van min izgatnia magát. És ha véletlenül elfogy az izgalom, de az nem fordulhat elő.
Az előfordulást, azt csak csak értem, de akkor kell utófordulás is legyen, különben az előfordulásnak semmi hitele.
Hitele nagyon kevés embernek van, azoknak is bedől, de ez természetes, mert először a kölcsönkérő dől be a kölcsönadónak, aztán a tranzakció dől be.
Madártávlatból szemlélve az eseményeket, csak egy sűrű, nyüzsgő közeget látunk, ahol minden más irányba dől.
Gyanús, hogy mindez zene nélkül megy.
Dőlj rám, - mint földszintre a félemelet - trillázza a Gizike a postásnak, aki a hangorkán szenvedélyes süvöltésétől halálra rémülve, páros lábbal szedi lefelé a lépcsőket, és természetesen akkorát esik, mint egy ólajtó, mert ugye páros lábbal nem lehet lépni, amit páni félelmében elfelejtett.
Ezt még a hülye is tudja, nem kell ehhez reumatológusnak lenni.
Bár hogy mit tud egy hülye, és mit nem, ezt valójában nem tudom, csak azt tudom, hogy rengeteg hülye van, és azok is mind szentül meg vannak ugyanerről győződve.
A meggyőződések rendszerint félreértéseken és tévhiteken alapuló katasztrófák, amikért már akasztottak is fel embert. Aztán ha már jól kilógta magát, akkor leakasztják, és felkerül a helyére valaki más.
Ezt már több ezer éve játsszák, és nem tudják megunni.
Ezek igazi pudlispringernek.
Ezt egyszer egy vén népdalköltő mondta nekem, egy másikról. Ma sem tudom mit jelent, de használom a szót, gyanakszom, hogy valami ledegradáló jelző lehet.
Hajjaj… Ezek a pöffeszkedő középszerek!
Úgy zavarja őket, hogy valakinek feltűnik az ő valódi milyensége, hogy extráskodik egy kört. Nem kerül semmibe. Ingyen letöltheti maradék agyából, és meg is van a hepiend. Mert nem tudja elviselni, hogy nincs arca.
Vagy mondjuk ír egy gyöngyszemet, hogy például a zulukaffereket ki kell irtani.
Nagy megbotránkozás, és máris ismerik a nevét.
Az ismertséghez nem kell talentum…

Érdekes, hogy mennyi tumra végződő szót használunk: Faktum, vertikum, talentum, spektrum, punktum- és így tovább.
Ezek a tumok, valami komolykodó és fenyegető súllyal bírnak, valószínű, ezért is találták ki őket.
Hát aztán ha valaki bedől nekik, az vessen magára…

Most sem tudom valójában, hogy reggel van, vagy este. Csak azt tudom érzékelni, hogy ébren vagyok, vagy alszom.
Persze ez sem faktum, mert én így, vagy úgy hiszem, ez semmire sem garancia.
De valójában mindegy, secko jedno- mondhatnám ha Bulgár lennék, de nem vagyok. De lényeg az, hogy én mit érzek. Ha azt érzem hogy ébren vagyok, akkor nekem az úgy igaz. Ha meg úgy döntök hogy alszom, akkor van éjjel.

A nap süt, a madarak énekelnek, kellemes meleg van, mi kell még a boldogsághoz?
Hogy mikor van reggel és mikor este?
Semmi jelentősége.

Nincsenek megjegyzések: