Születésnapomra

Meglepetésnek-nekem ...


Ha nincs is most szülinapom, attól még írhatok az alkalomra.
Mert bárki, bármikor megemlékezhet a születésnapjáról, attól az ominózus esemény valós időpontja nem sérül.
Nekrológomat majd másnak kell megírni, mert azt nem fogom tudni egyedül, megoldani.
Mire kisöpörnek a krematóriumból, hát Isten a megmondhatója, melyik porkupac a kezem.
Már azért, mert abban kéne szorongatni a pennát, amivel magamról megemlékezem.

De most, most a születésnapomról beszélek, és ez még tőlem függ, ami ritka, hogy tőlem függ valami.
De ez így van jól, kis felelősség, kis gond…
Például itt a neten, a helyesírási útmutató lépten-, nyomon zöld színnel aláhúz szavakat, amit le se köptem idáig.
Nem is értek vele mindig egyet.

Most, szülinapi megemlékezésem felajánlásaként, ha jön a zöld aláhúzás, ész nélkül rakom a vesszőket, mégha nyilvánvalóan hülyeséget is ajánl.

Ha meg Goethe utolsó elhörgött szavait veszem alapul, „mehr licht”, -
több fényt, és fényáradat zuhog be stilárisan gyenge énem ablakán, hát majd napszemüvegben fogok itt a gép előtt gubbasztani, aztán valamikor csak megszokom.

Egy ilyen becses és évenként egyszer előforduló alkalom, valamiféle retrospektív szándékot sugall, amit elhessegetek magamból, mert annyi fájdalmas és rossz emlékem is előtolakszik, hogy nem akarom ocsmány jelenlétüket elviselni.
A kedves emlékek mindig halkak, a rosszak meg erőszakosak.

Persze tudom, hogy sem írásban, sem szóban nem lehet olyat produkálni, amivel mindenki egyetért, bár a tökéletlenség a homo sapiens jellemzője, de ki az a marha, aki szívesen gondol saját púpjára.
Azt mindig más teszi meg helyette.

A jó írás is,- minden szubjektivitása ellenére-, meg a rossz írás is valahol egy tiszteletreméltó embert takar.
Mert ugye.
Perspektívája a tettnek nagyon elvi, csak rezsije van, nincs igazándiból hogyan továbbja
Bár tíz jó író lenne ebben az országban- sóhajtana fel erre egy ismerősöm, de hatezer van!
Még mindig sokkal tisztességesebb, mint egész nap a kocsmában hőbörögni, és elcseszni az utolsó fillért is.
(Már megint jönnek a zöld figyelmeztető aláhúzások, de…)
Na ezt is aláhúzta…Próbaszó,- „Segg”.
Valami baj van, mert azt nem húzta alá, csak a „Próbaszót”.
Hogy miért!
Javasolhatott volna tomport, popót, ülőgumót, vagy akár valagat, ami egyben méret-meghatározó szó is.

Mert aki Úr- ír, az még fejleszthető is, aztán az „Ismétlés a tudás anyja”, menet közben is ragadnak rá pozitív dolgok.
Lényeg az, hogy szeresse csinálni, mozgassa meg az agyát, és ha gondolatai idővel másokban gondolatokat képes generálni, akkor győzelem.
A túlzott tühtigitás, csak iskolai dolgozat szintjére degradál, na meg ne felejtsük el a Matissei igazságot, miszerint „A pontosság nem az igazság”.

Hogy mi igaz, mi jó, és mi nem, ezt eldönteni érdemben lehetetlen.
Egy állásfoglalás alkalmával, senki nem tudja magát a saját ízlésétől függetleníteni.
Túl sok szubjektív dolog van a világon, mind mögött egy ember.
Akire rálépni ócska tett.

„Emeljetek fel.
Látni, élni,
Itt lenn a porban nem tudok beszélni”.

Hát akkor ne beszéljen az a rohadt!
Úgyis annyian beszélnek, mindenféle ökörséget és egyszerre, hogy ember legyen a talpán, akiben előbb- utóbb nem keltődnek gyilkos szándékok!
Azt hiszik, hogy aki él, annak beszélni kell.
Ki mondta ezt a képtelen baromságot?

A temetők csendje, a tenger csendje, a fegyverszünet kesernyés lőporfüstös nyugalmában is megszólalhat egy tücsök.

Egy élet legyalogolt százezernyi kilométere elkoptat lábat és cipőt,
testet és lelket.
Hát ne legyen lelke, nekem elég a teste is…mondanám, ha egy földhözragadt hamburger lennék…
De a kettő az egy!
Kettétépni lehet, de csak egyszer.
Ha sikerül, marad egy marionett, a maga esetlen bábuságában szögletes mozdulataival maga az élet, a groteszk.
Hát hajrá!
Csináljunk egymásból bábukat!
Nem lesz többé ilyen unalmas és megszokott az utca látványa.
Ülni fogunk az erkélyeken, és jókat röhögünk az elénk tolakodó képen!
Osztég egyszer vége az erkélyességnek, és mész a francba…
És én is…
Mert a szemét is megy, meg a jó is, aki azt hitte magáról, hogy Ő jó…

A trafikos Évi, mikor távozom az üzletéből, mondom neki, na pussz.
Ő válaszol, „majd jön…”
Igen, jövök- mondom én.
Mindig elhangzik ez a párbeszéd, ameddig jövök.

De most a leendő születésnapomra írom ezt magamnak, hogy legyek lepve. Talán sikerült…

Nincsenek megjegyzések: