Sötét árnyak

Az ódon, kopott épület földszintjén lakott- az udvar belső zugában. Ajtaja felett az esőcsatorna elrohadt vályúja, számtalan repedéséből, folyamatosan csordogált ajtaja elé a víz, nagyobb eső alkalmából, még az ajtó küszöbén át be is folyt. Ő, csak a ház könnyeinek mondta, nem csinált belőle ügyet, sokáig nézte a tócsa bátortalan , lassú terjeszkedését, a negyvenes égő bizonytalan fényének visszaverődését a sima víztükörben. Ilyenkor arcok homályos rajzát vélte benne felfedezni, őt néző ködös tekinteteket. Az eső monoton dobolásának andalító zenéjében úszó képek a konyha szürkeségében életrekeltek, érezte kezeik hideg- csontos érintését. Kihűlt lelkeik, időtlen és részvétlen rezdüléseik jeges fuvallatként villantak át egész testén. Fázni kezdett, szorosabbra húzta mellén, kopott- barna kötöttkabátját, még anyjáé volt, a fene tudja milyen régi lehetett, de gyerekkorából emlékezett rá.

Álltában érezte, a tarkóján végigsuhanó dohos leheletet. Lassan megfordult, és előtte állt egy fekete ruhás alak, vértelen arcában kövekként meredtek élettelen szemei. Ki vagy Te?- kérdezte elhaló- rekedt hangján. A múló időd- válaszolt a látomás. Én benned lakom, végigéltem minden percedet. Csak éjszaka jöttem elő, mikor mélyen alszol, mert az alvás, a halál, az elmúlás előszobája, amiből még lehet újra feltámadni, és lehet soha. Idáig csak alvó állapotban láttalak, most gondoltam, megnézlek ébren is. Már szívesen továbbmennék, de amíg létezel, nem tehetem. De gyere, ha már itt vagyok, menjünk, nézzünk körül a pincében, ott még nem néztem szét soha, nem szoktál ott előfordulni- szólt az árny, és a víztócsán keresztül megindult a kijárat felé, lábai nem érintették a vizet. Ő, mintegy álomban utána indult. Végigmentek a sáros udvaron, elérve a lejáróig. A rozsdás vasalású- korhadó, nehéz ajtó magától kinyílt.

Feltárult a ház alatti másik világ, ami létező és öröktől való, csak kevesen ismerik, mert a külső világban élők szerint, az a sötét másik, élhetetlen. Mindenki tudja, hogy alattunk húzódik, de nem illik róla beszélni, meg ismeretlen volta félelmet- szorongást okoz. A feláramló, hideg és nehézszagú levegő, egyszerre taszított és vonzott, lefelé kígyózó lépcsői elolvadtak a mélység sötétjében. Az árnyék előrelendült, és neki menni kellett. Cipősarkai élesen koppantak a kijárt falépcső fokain. Ahogy haladt lejjebb és lejjebb, úgy lett a levegőtlen poshadt meleg egyre nagyobb, felerősödtek a matató, reccsenő zajok. Valahol víz csöpögött, a sötétség hangjai körülvették, botladozva haladt előre az egyenetlen talajon. Arcán és karjain, érdes tapintatú pókhálók tömegei csúsztak végig, fenyegető és visszataszító anyaguk rátapadt egész arcára. Hiába markolt beléjük mindkét kezével, hogy megszabaduljon tőlük, mindig újabbak tekeredtek- ragadtak rá. Vakon tántorgott előre, mint akit egy láthatatlan akarat vezérel, a nehéz levegőtlen melegtől izzadni kezdett, és szédült. Ki akarta nyitni nyakán a ruháját, de nem találta a gombot, a végén reszkető kimerült ujjai letépték ruhanyakát, átmeneti megkönnyebbülést okozva.

Érezte, az árny előtte halad, de nem látott semmit. Mások jelenlétét is tudta, a belőlük áradó hideg rosszindulattal kevert kíváncsiságuk lelkébe mart. Megállt, kitapogatva zsebében kendőjét, suta mozdulatokkal törölgetni kezdte izzadó, poros arcát. Ne állj meg Zoltán- szólt a sötétből a hang, még nem jutottunk el a pincék végére. Ez egy hatalmas, keszekusza világ, ez az entitások világa, a meg sem történtek élettere, olyasmi mint a kinti, csak a te szemed itt nem lát. De hallani tudod a körülötted forgó életet, nem rosszabb az általad megszokottnál, csak racionálisabb, és őszintébb. Itt egyszerre van jelen a lét és a halál, ez a kettő érinti a létezőt, és nincs misztifikálva, látod, hogy vagy, és látod, ha elmúlsz- susogta a fülébe az árny, aki vagy távolról szólt, majd egészen közelről hallotta a hangját.

Gépiesen elindultak holtrafáradt lábai, némán vitték előre az ismeretlen éjszakába. Már nem gondolt semmire, kihalt belőle a félelem és szorongás, csak kábult tehetetlenség zsibbasztotta agyát. Emlékkép töredékek bukkantak fel tudatában, gyerekkori, rég felejtettnek hitt apró részletek, hangokat és illatokat idézett, már az arcára és hajára tapadt rondaságok sem zavarták. Feje, nagy dörrenéssel egy vaslemeznek ütődött, beleszédült a váratlan ütközésbe, ösztönösen előrekapott mindkét kezével, jobb tenyere nekiütődött agy kilincs hideg vasának. Összeszedve maradék erejét, lenyomta a kilincset, de az nem engedett.

Ne próbálkozz Zoltán- szólt fülében a hang. Még nem jött el az idő, hogy engedelmeskedjen neked az ajtó. Ha ide belépsz, többé nem mehetsz fel a te világodba.

Kis előszobájának sarkában álló fonott kertiszékében tért magához. Olyan kába volt, hogy idő kellett hozzá, hogy rájöjjön hol van. Az eső, vigasztalanul hullt a szürke égből, a víztócsa már a papucsáig ért. Tükréből eltűntek az arcok képei, csak a satnyafényű izzó világította meg mozdulatlan felszínét. Az utca végén álló templom toronyórája, rekedt- unott hangján elkongatta az időt, diszkréten figyelmeztetve az élőket, hogy nem örök a csoda sem.

     Kimerülten, félálomban feltápászkodott ültéből, az ajtófélfába kapaszkodva bevonszolta magát a szobába, és úgy dőlt el az ágyán, mint egy vihar döntötte fa.