Az utolsó tangó

Az elsötétítő függönyök okozta félhomályban, csak gyakorlott szemek tudták azonnal felfedezni, a sarokban lévő ágyat. A szoba áporodott, szellőzetlen levegője, lekeveredve egy “Betegszaggal”, lomhán telepedett rá, a mesébe illő rendetlenségre. A padlón, és székeken kupacban hevertek, a már kimosottnak vélt, és még mosásra váró ágyneműk és felismerhetetlen ruhadarabok, az alacsony asztalkán, bögrék, tányérok, és ételmaradékok halmaza, még az asztal alá is jutott belőlük. A kétajtós- barna ruhásszekrény teteje tele volt rakva befőttes üvegekkel, a valaha megkezdettek, és érintetlenek kavalkádjában háromban is éktelenkedett alumínium kanál.

Jónás, olyan kicsire húzta össze magát a szétdúlt ágyneműjében, hogy alig lehetett észrevenni. Csendesen mélázgatott, széthullott gondolatai összevissza lődörögtek kopasz koponyájában. Rendszerint hajnalban ébredt, hátán fekve órákig nézte a plafonon éktelenkedő foltot, egy hajdani beázás lehangoló emlékét. Majd bal oldalára fordult, és bámulta a lefüggönyözött ablakot. Aztán jöttek sorra a szobájának tárgyai. Mindent az unalomig ismert. A déditől örökölt faliórát, ami egyszer leesett a falról, azóta nem járt. De nem okozott problémát, mert senkit nem érdekelt, mennyi az idő. Az megy, ha mérik, ha nem. Mellette elárvultan lógott a megfeketedett olajkép, “A Táncosnő.” Egy balerina ült egy széken, és kötötte bokáján balettcipője szalagját. Sráckorában, sokszor elfantáziált látványán, megmozgatta kamasz képzelődéseit, persze ma már…nagyot sóhajtott, és elvigyorodott. Már régen nem érdekelte semmi, és senki. Még magára is alig figyelt, ha mégis előfordult, azonnal észrevette agyonhasznált, meglehetősen elbüdösödött fekhelyét.

Úgy gubbasztok ebben a rongytengerben, mint egy döglött kutya- morogta kappan hangján. Már hetek óta ágyat kellett volna húzni, de az időhúzáson kívül nem történik semmi. Hát már dehogynem- szólalt meg benne a már ismert hang. Ez volt számára az a valami, aki szólt hozzá, és akivel szót tudott váltani. Már megint marhaságokat beszélsz- így a hang. Hiszen ma reggel is felébredtél, holott úgy néztél ki este, hogy ez lesz az utolsó tangód, és úgy eltűnsz az öröklétben, hogy csak na. Mondhattam volna plasztikusabb hasonlatot, de nem akartam vulgáris lenni, mert olyan sértődékeny vagy, hogy lassan megutállak.

Ezt nekem mondtad? – kérdezte Jónás rezignáltan. Ha tudnád mennyire fárasztasz, befognád azt a lepcses pofádat. Mást sem tudsz, csak gúnyolódni, egy pillanatra sem zavar, hogy haldoklom. Ez, már a tapintatlanság netovábbja.

Jó jó- te kis kopasz féreg. Ha kívülállóként néznéd magadat, nem tudnád, sírjál, vagy röhögj a látványodon. Fene mód megrágott az idő, és legalább kétszer ki is köpött- ahogy elnézlek. A hang, saját elmésségétől elbűvölve gurgulázva felröhögött. Kicsit meg kell mozgatnom magamat, mert úgy elültem a fenekemet a csontos mellkasodban, hogy ez már- már büntetés- nyögdécselte.

Ha ennyire kényelmetlen, miért nem mész a fenébe- mondta Jónás, egész nap csak jár a szád, idétlenségeket beszélsz, és nagyon fárasztó tudsz lenni. Mennék én szívesen, ne hidd, hogy egy élmény veled vacakolnom, de nem tehetem. Ronda látvány vagy, határozottan unalmas, és buta. Ezt jó ha tudod, lehetnél szerényebb is, így a történet végén. Ha végignézel hosszú életeden, te, aki nem csináltál soha és semmit ami említésreméltó, hát nem csodálkoznék, ha meg sem mernél mukkanni. Te, a jelentéktelenség tornya, legalább a végén lásd be az igazságot, miszerint egy hordó fekália vagy, és legalább annyira büdös is. Jónás, vérig sértetten a hátára fordult, és merőn nézni kezdte a mennyezeti beázás foltját. Elhatározta, bármit mond ez a pimasz senki, még válaszra sem méltatja. Múltak az órák, talán el is szenderedett, a hang térítette magához. Nyisd már ki a szemedet, és nézz a plafonra.

Jónás felnézett, a folt hatalmasan megnőtt, és mintha szélei kezdtek volna kiforrni. Közepe süppedni kezdett, furcsa, sosem érzett szagot árasztott, ami azonnal betöltötte a szobát. Még megrémülni sem maradt ideje, mikor a folt közepe megnyílt, és egy egyre erősödő szívóerő kezdte finoman emelni vézna testét. Összegabalyodó gondolatai közepette hallotta a hang ünnepélyes szózatát, mellkasában, egy zsibbadó szorítást érzett, és ólmos fáradtságot. Már felülről látta magát az ágyban rongybabaként feküdni, még hallani vélte, hogy a vén falióra rekedten kongat, aztán magába nyelte a mennyezeten tátongó üreg.