Megszólíttattál

A születés pillanatától, a halál utolsó percéig megszólíttatsz.
Fizikális és mentális síkon,  folyamatosan, és kikerülhetetlenül. Ha érzékeled, nyomot hagy, ha nem veszed tudomásul akkor is. 
A megszólíttatott - testén és lelkén - nyomok jelzik az események számát. 
Ezek a láthatatlan és mégis létező hegek, egyre keményebbé, durvábbá teszik a felszínt, torzítanak és fájnak ha időváltozás mutatkozik. ˝Megkérgesedik˝ az ember - szokták mondani. 


Minden megszólíttatásban van némi méreg, ami nem ürül sem testből, sem lélekből, idővel felhalmozódva deformál, és rombol. Nincs ellenszere. Hogy kit és hányszor szólítottak, ezt ránézésből már lehet sejteni. Aki nem hallja a hangot, az a következményektől legalább nem szenved. De aki meg is hallja, az végigélvezi a hang hosszantartó utórezgéseit.


Egy öreg embert már annyit szólítottak, hogy ettől ment tönkre, öregedett  meg. Mert a lelkiismeret és az emlékezés közösen sárba döngölik a kiválasztottat, számtalanszor végigéletik vele a történetet, és ha ebből sok van, elpusztít. A megszólíttatás tőlünk független. Ha akarjuk, ha nem, megtörténik. A nyilvántartás hibátlan, nincs remény, hogy elfelejtenek. Hiszen ha lehetséges lenne talán az örök élet gordiuszi csomója magától is kioldódna. De nem teszi, ne is gondolj rá. Elégedj meg a Damoklész kardjával, elég ha annak lététől feszülsz. Az ugyanolyan láthatatlan létező, mint a megszólíttatás. Ez a létezés, a vakon tapogatózás eklatáns példája. Az élet, a térdreesés, és felkászálódás tragikuma, amin lehet sírni és röhögni egyszerre, ami valójában a tökéletes tehetetlenség kiváltotta kétségbeesés izgalma. Csak bizonyos távolságból nézve élvezhető, mert groteszk látvány, amit ha tortadobálással fűszerezhetnénk, még tragikomédiának is elmenne. De mivel az élés nem ünnep, tortáról nem lehet szó. Akkor miről lehet szó? Hát semmiről, csak ez azért nincs hirdetve, mert nem lenne jelentkező. Szereplők nélkül meg nincs társasjáték. Zsűri és üres aréna? Elképzelhetetlen. 


Így aztán megszületünk, elsősorban testileg gyarapszunk, elkövetjük számtalan baromságainkat néha ügyesek vagyunk, de az véletlen. Önámítunk és öncsodálunk, igyekszünk mások terhére bukdácsolni. Aztán hamar elszalad az idő, a tengernyi megszólíttatás összes nyomaival magunkon próbálunk talponmaradni. Gyanítjuk, nem sikerülhet, mert még senkinek sem ment, ezért nyugtatgatjuk magunkat mennyországgal, és hasonló kellemességekkel.
Ezek a habköltemények a nemlétező tortán. 

Nem mintha számítana is valamit, de mindig érdekelt volna, hogy ki az, aki megszólít. Még sosem volt bátorsága felfedni kilétét, vagy ami rosszabb, kutyába sem vesz minket. Ez ellen persze nincs mit tenni, meg nem is kell, mert ha az a valaki így, hát én is úgy. Nem fontos ismernünk egymást. Egy egészen biztos, mert az a hülye falánk Éva leszakította az almát, és eredendő bűnné avanzsált, ezért, - hogy úgy mondjam - nem vagyok hajlandó elvinni a balhét. 
Én nem vállaltam értük kezességet, nem is ismertem őket, arról nem is szólva, hogy régen elévült ügyről van szó. 


Ha a megszólító e miatt az ősrégi történet miatt engem akar büntetni, akkor egy krónikus bűnbakkeresőről van szó, aki fóbiás, és nem lehet eltévelyedéséről meggyőzni. Ez a szomorú tény nem aggasztana, ha nem lenne rólam is szó. De így… az engem érő büntetések sorozata méltatlan, és az erő politikája érvényesül, igazságnak álcázva. Hát ehhez nagyon nehéz jó képet vágnom, nem is megy.


Számtalan megszólíttatásom sem változtatott meggyőződésemen, ez az egyetlen meglévőségem, amit nem tudtak tőlem elvenni. Bár lehet, hogy tudták volna, csak azért nem vették el, mert ahogy én sem megyek vele semmire, úgy ők sem tudnának. Így aztán gyűlnek rajtam a megszólíttatás hegei, én már lassan ki sem látszom alóluk. 


Ó, ti megszólítottak! Most frappáns lenne valami bölcset és megnyugtatót mondanom, de minek. Amúgy sem jut ilyen eszembe, na meg úgysem értenétek. Nem szoktatok semmit megérteni. Na ez az a másik dolog, ami sosem változik. 

Micsoda életek... micsoda halálok

Hijjjjj- hogy micsoda dolgok történnek az emberrel, ha hosszan élve marad!

Már megint lehamuztam az ölembe, pedig vigyáztam!

Most jön a „Majd felszedem” elhatározás, aztán elfelejtem, és akkor jut megint eszembe, amikor széttaposom.

Micsoda életek és micsoda halálok vannak!

Ha az ember megöregszik, képtelen dolgok történnek vele.

Például alattam, lakik Dobó Katica, mi neveztük el annak, mert időnként olyan zuhogás és csörömpölés hallik fel a konyhájából, hogy tisztán látom lelki szemeimmel, rázuhant a konyhakredenc.

Mert öreg, kicsit süket és rosszul lát.

Legalább nem látja, hogy miket művel. Szerencse a szerencsétlenségben…

Mert az ember sok baromságot elkövet egy életen át, de ha nem látja, az egy kegy a sorstól.

Mindig az a baj, ha az ember lát.

Én is látlak benneteket, ha tudnátok, hogy néztek ki itt ácsorogva, hát ordítva bőgnétek.

Képtelenek vagytok nyugodtan állni, toporásztok, valamit csinálnotok kell a kezeitekkel, mert az egész életetek arra megy rá, hogy leplezzétek az állandó bizonytalankodásotokat.

A gyengébb idegzetűeknél aztán jön a depresszió, a hipertónia, majd a pszichológiai gyógyítás, amivel nem megy semmire, de pénzébe kerül.

Mert a hülyeségnek is van ára, alanyi jogon csak a hózápor jár.

Aztán, ha jól rácseszel, akkor panaszkodsz, már minden ismerősöd kerül, mert nekik is van elég bajuk, nincs szükségük a tiédre…

Még jó, hogy nem éltek örökké, mert úgy járnátok, mint az Ócsai, aki ellenőrzést kapott, és a műhelyében körülnéző ellenőr azt mondta neki: Mi van Ócsaikám.

Nem fejlődünk? Nem fejlődünk?

És ez a hülye még el is meséli…

Alig bírtam ki röhögés nélkül.

Hát úgylátszik van, aki teljesen kifejlődve születik, csak azért kell pelenkázni, mert direkt becsinál, le ne bukjon.

A kifejlettségnek is vannak fokozatai, kinek mi.

Van, aki ha nem fújja függönybe az orrát az már valami, és létezik olyan is, aki a nyolcadik nyelvet tanulja meg, és elégedetlen.

Hogy melyik boldogabb, hát nem biztos, hogy a nyelvész.

A boldogság és elégedettség egy más dolog.

Döntően fontos, hogy ki és mit vár.

Persze egy óriási kompromisszummal megvan a kapott eredmény, de a kis eredmény is siker, nem kell mindig marha nagyot akarni.

Az eszelős erőlködésnek közismert a vége.

Egyedül a halált nem szokás várni, ott nincs olyan, hogy nem jön.

Az megjelenik kaszájával hadonászva, és ziher, hogy eltalál.

Vannak nagyon ravasz és szerencsés indivídumok, akiknek a szomszédját találja el, de másodszorra sosem téved.

Kalácsról álmodoztok, és eléritek a kenyérhéját, aztán aki be tudja magyarázni magának, hogy kalács van a szájában, az szerencsés.

A szerencse méretei, az önámítani tudás függvénye. Na persze, a dolognak vannak határai, úgy lenyelni egy piócát, hogy marhapörkölt érzeted legyen, hát az nehezen elképzelhető.

Az okos ember mindig azt akarja, amit akarhat, és folyamatos sikerélményben van része.

A szánalmaskám meg előre megtervezi az életét, ami természetesen nem úgy fog sikerülni.

De miért is hiszitek azt, hogy van beleszólásotok a dolgokba.

Ki beszélte nektek be ezt a képtelenséget?

Na persze van mozgásteretek, eldönthetitek, hol mentek át az úttesten,

ha mázlisták vagytok, nem lát meg rendőr, meg nem üt el benneteket a villamos.

Ha hallgattok az okos szóra, elmentek tüdőszűrésre, az ingyenes és jó program.

Beálltok abba a kriptába, mellkasotokat nekinyomják a képernyőnek, had ragadjon rátok a bacilus az előző vendégtől, az állkapcsotokat beakasszák egy tartóba, és úgy álltok ott, mint egy döglött hal.

Idejekorán megtudjátok, ha baj van, megmérgezitek a hátralévő perceiteket is.

Láttam falfirkákat, hogy „Birka nép”, meg ”Cigánymentes övezet”.

Imádtok suttyomban renitenskedni, de nyíltan, arról szó sem lehet.

Semmiről nem lehet szó, aminek rizikója akkora, mint egy borsó.

A hős honfivér, aki ezeket a feliratokat csinálta, biztos vénasszonynak álcázva, éjszaka festette fel mondanivalóját.

Mert mondanivalója neki is van, ő is egy ember, na meg a kutyának is lenne mit mondania, ha tudna beszélni.

Tartok tőle, hogy amit rólatok szólna, azt nem tennétek ki az ablakba.

Hát én mondom, nem könnyű veletek, de ha azt mondanám dögnehéz, az sem lenne túlzás.

A túlzás is olyan állapothatározó, ami egyéni teherbíráson alapszik.

Egy piásnak egy vödör sör sem túlzás, egy abszcinensnek egy üveg is az.

Szent meggyőződésetek, ha folyton moralizáltok, akkor ti lehettek a társadalom elitje, bár belátom, a moralizálni tudás produkál egy masszív rendet, ha ez nincs, nem tudnátok, mikor hágjátok át, és mit.

Nem lehet szabálytalankodni a szabályok ismerete nélkül.

Mint ahogy csak jól nevelt ember lehet neveletlen, akit mi annak nevezünk általában, az nem neveletlen, azt nem is nevelték.

Pedig ha hiszitek-, ha nem, ezen az iszapgolyón egészen kellemesen lehetne létezni.

És nem a klímaváltozás, a cunamik és a napkitörések az akadály, hanem Ti.

Mindent megtesztek, hogy megkeserítsétek egymás tyúkszaros életét, nem véve észre, hogy ettől a tiétek is a francba megy.

Hallani, hogy a hülyeség ellen nincs orvosság, ne aggódjatok, nem fog változni semmi.

Továbbra is bátran garázdálkodhattok, de csak a magatok, és nem az Úr dicsőségére.

Illetlenségek felsőfokon

 

Hát bevégeztetett- mondhatnám- kenetteljes hangon, felső fokon.

Mert ugye a dolgoknak vannak fokai, ízetlenkedni a végsőkig lehet, de nincs értelme.

Mikor ott ül a még élőnek tudott halandó, és az ünnepelt hamvait szétszórja a tér közepén forgó centrifuga, és a Józsi földi maradványai eltűnnek a murvás talajban, hát az rohadt egy pillanat…

 

Józsikám, hogy Te milyen szétszórt vagy- ordítom magamban, hátha meghallja, a válaszát is hallom, Te olyan hülye vagy, mint mindig- szól vissza a fejemben, ha téged is így megpörgetnének, legalább ennyire szétszórt lennél.

 

Ott topognak közben a búcsúzkodók, titokban örülnek, hogy nem őket szórják szét, és elhessegetik a gondolatát is, hogy ők sem ússzák meg, csak idő kérdése…

Igen. Az idő, az egy rohadt dolog.

Csak múlik, csak múlogat, csendben, gúnyos mosollyal a képén, észrevétlenségében hátbatámad, aztán huss…úgy dönt le, mint egy korhadt fatörzset a vihar.

Te, meg értetlenül fekszel a földön, vagy akár az ágyadban, - tök mindegy, jönnek emberek, és elvisznek a hamvasztóba, ahol apró kavicsokat csinálnak belőled…

Beleöntenek egy üveghengerbe, ledugaszolnak- meg ne lógjál, és máris a szétszóróban találod magad, és repülsz a szélrózsa minden irányában, csak úgy csillog rajtad a napfény, meg minden…

 

Visszafogad a természet, magához ölel, mint anya gyermekét, aztán már a valaha léted is homályossá válik, mert hírmondód sem maradt.

 

Józsi- Józsi…

A büdös életben sem voltál még ennyire szétszórt, bár néha az volt az érzésem, hogy dehogynem, de most látom, hogy tévedtem.

Persze nem vagyok meglepve, többet szoktam tévedni- mint nem.

Tévedni emberi dolog - te állat - hallom a suttogásodat valahonnan a messzeségből, és élvezed, hogy nem tudlak seggberúgni.

 

Te már rendben vagy, már minden titkok tudójaként lebegsz valahol a láthatatlanban, és hiszem, hogy nagyon meg vagy könnyebbülve…

A még várók meg álszent módon sajnálkoznak távozásodon, holott magukat sajnálják, nem téged.

Már hozzászoktak hogy vagy, most kényelmetlen nekik, hogy eltűntél.

 

Az ember egyre közelít a katapulthoz, aztán csak azt veszi észre, hogy benne van.

Naná, hogy be van gazolva, hiszen akkor hal meg először, és ez minden tisztességes főszereplőből lámpalázat vált ki.

Meg a tökéletes ismeretlen szorongató közelsége nem dob fel senkit.

 

Most meg itt ülök a tér szélén, figyelem repkedő hamvaid, nehogy rámpotyogjál, még kivered a szememet, csak én nem állok, mert ha ácsorognom kell, begörcsöl a rossz lábam, amit ugye te sem akarnál.

 

Amúgy a halálról elterjedt népi hiedelem, egy hibás filozófia.

Nincs külön élet, és az azt követő külön halál.

Csak egy végtelenített folyamatról van szó, ezek mint a stációk, egymásból következnek, és zökkenőmentes eseménysort képezve haladnak a végtelenben, valami kiteljesedés felé, ami akár lehet egy végső állapot.

A „Halál”, mindössze egy következő állapota a létnek, amire nincsenek megfelelő szavaink, mert ebben a létformában, az ezt követő, tökéletesen érzékelhetetlen.

 

Most itt ülök, és nézem szétszóródó hamvaid, és akkora gödör támadt bennem, hogy győzzem elviselni.

Lehet, idővel megtelik emlékekkel, megszokással és megnyugvással., de marad emlékeztetőnek egy kallus, egy kemény var, amit minden pillanatban érezni fogok.

Isten veled Józsi, nyugodjál békében.