PRÓZAVERS

A kertben zizegő, száraz virágok, köztük lődörög a csend.

Vigyázok, rájuk ne lépjek, utolsó sóhajaik lelkemig érnek,

szél zenéje kavarta port, elmúlt időkről, hamisan dalolt.

Hajdan volt, hogyha volt, zöld, virágzó élet, csókok, ölelések.

Penészes álmok, kopott királylányok, hazug mesék.

Mindenből elég.

De tengerkék az ég, benne hófehér sirályok, én a tóparton állok,

elképzelt álmok, érhetetlen vágyak, zenék.

Ettől még kék az ég, kis pont vagyok, a semmi végén.

Üres fazék, a tűzhely szélén, nem lázadok, csak múlok csendesen.

A kertben, szél borzolta száraz virágok, fakó színeik, a múltban élnek.

Már nem félnek, hogy jő a hervadás.

Csak lassú feledés, ugyan mi más?

Mintha lettél volna, valaha régen, ködlő emléked már a messzeségben.

Voltál?

Vagy csak képzeltelek? Idézem hangod, tekinteted, kezed érint, vagy csak szellő játszik velem?

A végtelenben kutat tekintetem, a semmit markolja kezem.