MERTEK

Antal, egy tagbaszakadt húr nélküli lanttal, vagy tagbaszakadt húrnélküli Antal, egy lanttal, az mindegy. Csak a zongora, ami számít, és az sem sokat. Mert húrok nélkül, kinek költői a csend, kinek a halál csendje, mert a tok másodlagos, húrok nélkül nem ér semmit. Mert a test, csak a lélek, a húrok tokja, és egy tok, sosem mond semmit.Nincs is mit. Úgysem értené senki. Nem is hallják. A csend, nem csendül fel soha. Közömbös, és vészjóslón ostoba. Nem szólít meg lelki húrokat, és abból sem sokat.

Antal, egy húr nélküli lanttal, tagbaszakadt dallamot kreál, ki hallja, talpra áll.

Játszani sincs kinek, meg minek, a senkinek sem húrjai, sem füle. Jól megvan nélküle.

Antal, egy lanttal, mit is kezdhet szegény pára? Csak ácsorog, és néz, őt is nézik, mit akar ez itt – kérdik, mit is válaszolhat erre Antal?

Izzadó tenyerében egy lanttal…

Mert lágyabb ének kell nekünk, ordítja Eduárd – a király. A máglya készen áll, oda vonul Antal a bárd, kezében lanttal, de akkor se éljen a király, a süket és igénytelen, csak döjföl, és zabál, azt ilyen fülekkel is lehet. Az evéshez fog kell, különben semmi élvezet.

Ha eljő ideje, ő, és fenséges neje, az égi lajtorján felfelé, hallani kénytelen a szeráfok zenéjét, de ott, nem lehet szava.

A létra végén, majd ott áll Antal a húr nélküli lanttal, dübörgő dala betölti az eget.

A nagyúr, mást nem tehet, mint kapaszkodik, nincs mivel fülét befogni, foglalt mindkét keze.

El is zsibbad válltól, lefele. Hanyatt zuhan a pokolba, lantzenére főni kezd. Az üst mellett áll Antal a lanttal, és zenél.

Ez tényleg a pokol, szól hörögve Eduárd, és csendben haldokol.

E tanmesének, nincsen sem füle, sem farka. Ősszel elszárad, mint a lomb. De nem gond, mert utána jő a tavasz. Aki ravasz, és új rügyeket bont.

Majd ismét felbukkan Antal, a tagbaszakadt húr nélküli lanttal…