Az esték már csendesek

 

    A kétszintes kerti házba beköltözött az éjszaka. Olyan sötétség volt bent, hogy vágni lehetett. Mikor beléptem kétszárnyú kapuján, szinte nekiütköztem mint egy falnak. A csend és mozdulatlanság ólomsúllyal nehezedett rám, gyomrom összeszorult, nehezebben vettem a levegőt. 

   
    Vakon és ellehetetlenedve tapogatóztam előre, vadul remélve, nem töröm magam össze. Kezem, egy nyálkás-hideg valamit érintett, egész lelkemben megborzongtam, és visszarántottam kezemet. Percekbe tellett, mire összeszedtem magam, és tétova léptekkel továbbindultam. Hogy felfokozott idegállapotom produkálta ezt a nyálkás emléket, vagy tényleg ott volt valami, nem tudom. Azt viszont tudtam hogy az élmény évekig fog kísérteni. Lábam egy lépcsőfokba ütközött, megálltam, és a korlát után tapogatóztam, de nem érintettem sehol. Nem ismertem a lépcsősor szélességét, így nem is sejtettem melyik részén állhatok. Teljesen elbizonytalanodva léptem fel a lépcsőfokra, számítva arra, hogy nagyot eshetek. Lábfejemmel próbáltam kitapogatni hol kezdődik a következő. 

   Gyufát akartam gyújtani - a semminél több-de valami kiverte a kezemből. Hatalmába kerített a szorongás, a teljes védtelenség tudata. 

Kényszerítettem magam, hogy továbblépjek, érezvén, ha még egy kicsit várok, nem lesz merszem folytatni utamat. Rázott finoman a hideg, a rémület verítéke csorgott végig arcomon. Remegő kézzel kotorásztam nadrágzsebemben, nem volt zsebkendőm, így puszta kézzel próbáltam letörölni homlokomat.
                      

   Továbbhaladva feltűnt, fordul a lépcső. A pihenőn belerúgtam valamibe, Kopogó-tompa hangjáról ítélve egy nagyobb testű csont lehetett. A síri csendben a hang akkorának tűnt mint egy pisztolylövés. Bénultan álltam, és tehetetlenségemben arcom elé emeltem kezeimet. Percek múltak, nem történt semmi. 

    Továbbléptem, lábaim mintha fából lettek volna. Most már hangosan vettem a levegőt, sűrűn és áporodottan ömlött belém, hiába próbáltam hangtalanul lihegni, nem sikerült. Éreztem, az ingem a hátamra tapadt, és jéghideg. Aztán elfogyott alattam a lépcső, talán feljutottam az emeletre. A komor sötétség elvette minden tájékozódóképességemet. Csak álltam bénultan, és elátkoztam a percet is, mikor rászántam magam a bejövetelre. Jobb kéz felé kezdtem tapogatózni, de nem érintettem falat. Oldalvást próbálkoztam, sikerült. A hideg-üres fal málló vakolata pergett ujjaim közül. Nagy lelki erő kellett, hogy ne rántsam ujjaimat vissza. A mállékony vakolatból csak úgy áradt felém egy dohos gyűlölet. Tovább tapogatóztam, elértem egy ajtót. Lenyomva kilincsét, benyitottam. Az éles nyikorgás fülsiketítően hangzott a síri csendben. A szoba szellőzetlen dohszaga arculcsapott. Álltam, és próbáltam a szerény holdfényben tájékozódni, ami beszűrődött a keskeny ablakon. A helységben még sűrűbb volt a csend mint a folyosón. Látni kezdtem, ami az idáig tapasztaltakhoz képest volt látásnak nevezhető. A fal mellett sötét tömeg állt, gondolom szekrény lehetett. Középen nagy asztal-több támlásszék, az egyik fel volt döntve. Tőle balra egy megvetett ágy. Mintha feküdt volna benne valami vagy valaki… Nem mozdult. Ahogy felé indultam, kezdett felém áradni a rettenet, valami megmagyarázhatatlan borzalom, amit még sosem tapasztaltam. Tétován tettem még egy lépést, de az ágy felől feltámadt egy hideg fuvallat, egyre erősödött, meg kellett fogódznom egy széktámlába. Nem mertem továbbmenni, a felerősödő holdfény megvilágította ágyban, egy halványan kivehető alak feküdt. Két karja a takarón, teste mellett hevert, csak feje volt szabadon. Az egész ember egy múmiának tűnt, kiszáradt, karomszerű kezei, süppedt-csontos arca elképzelhetetlenül visszataszító képet égetett emlékezetembe. A már vadul süvítő szélben hangok és arcok vegyültek, karok és eltorzult fogak csaptak felém. 

   A sötétségből előlépett fehéringes alak felémlebegett, arcát halvány fénybe fogta az elutasító gyűlölet. Jobb karját maga elé tartva kifelé mutatott az ajtón. Én, mint egy rémálomban kihátráltam, az ajtó dörrenve bezárult mögöttem. A koromsötét folyosón állva hallottam a többi láthatatlan ajtószárny csapódásainak hatalmas dörejét, minden csattanás léghuzata kifelé lökött a lépcsők felé. A sűrűn egymást követő események agyamig sem jutottak el, mint bábú tántorogtam, próbáltam talponmaradni. Hátrálva jutottam el az első lépcsőfokig, és éreztem, zuhanok. Alaposan összetörve érkeztem a pihenőre, ahol szerencsémre véget ért kálváriám. A fölém került folyosón kékes villanások cikáztak, a szél vadul csapkodta az ajtószárnyakat, időnként sátáni kacaj és velőtrázó sikolyok korbácsolták pattanásig feszült idegeimet.

    A pokoli zajban mászva tudtam, hogy megnyílott egy másik világ, megpróbált magába szívni, kiirtani belőlem mindent, ami emberi. A megtalált korlátba kapaszkodva próbáltam élve maradni. Mozdulni sem mertem, görcsösen markolva a rácsot, hangosan imádkozni kezdtem. A rettenet lecsendesült, döngve zárult be valahol fent egy nehéz kapu. Alig tudtam dermedt kezeimet lefejteni a rácsról. Bizonytalan félelmemben négykézláb indultam tovább. A földszintre érve felegyenesedtem úgy tántorogtam mint aki részeg. Végre elértem a kijárati kapuhoz, és kint voltam az elvadult kertben.
Rettenetesen megkönnyebbülve vágtam át a bozótoson, kint még sokáig ültem a sétány füvén, mire annyira összeszedtem magam, hogy elindulhassak.
 

   Ma sem tudom mi történt, miért kerestem fel ezt a lakatlan házat, de meggyőződésem, hogy közöm van hozzá.

Féligazságok

 

Tulajdonképpen, ha az ember bevallja, hogy valójában mire van igazán szüksége- tárgyi értelemben, akkor azt mondják rá, hogy nyomasztóan igénytelen.
 

Én azért megkockáztatok itt egy leltárt, aztán mindenki mondjon amit akar.
Akkor kezdem:
Két váltás ruha, ha az egyiket kimossa, addig se legyen meztelen.
Egy nyári, meg egy téli cipő. Sapka, kesztyű.
Egy olló, meg fésű.
Szappan, törölköző.
Evőeszköz, két tányér, egy pohár- vagy bögre.
Egy főzőedény.
Nagyjából ennyi.
De ha mindezekből rengeteget összeharácsolunk, akkor is csak egy- egy kelléket tudunk használni egyszerre, mert minek három kanállal enni, és két pohárból inni.
Vagy hiába van három hálószobánk, akkor sem tudunk csak egy ágyban virrasztani.
 

Ezek a sznob törekvések, valaminek a hiányát kívánják láthatatlanná tenni, egy belső, tudat alatti szorongást és bizonytalanságot, leplezni, mert ő tudja, hogy egy húgyagyú féreg, akinek óránként bizonyítania kell önmaga előtt, hogy nem akárki, és megpróbálja pénzel kompenzálni, hogy ötven évesen már majdnem elolvasta Vernét, de arra még nem jött rá, hogy Picasso nem egy kocsimárka logója mindössze.
A hencegés mint fő tevékenység lefoglalja minden pillanatát, mert mindenkinek látni kell, hogy hozzá képest egy seggevége, mert a valami- az ő, és vele ennek vége is van.
Mert neki jahtja van az Adrián, amit jahtchnak ír, mert úgy elegánsabb.
Persze nem szívesen hajókázik vele, mert mindig tengeribeteg lesz, és egy korláton átokádó nagyszerűség nem épületes látvány…
Semmiről nem tud- amiről érdemes tudni, ezért nem is depressziós, hiszen mondják, hogy ˝A gondolkodás a tett halála˝, de ez fordítva is igaz…
Aztán megöregszik, a rokonok alig várják, hogy elszólítsa az Úr, mert örökölni akarnak
Ő meg nem mer meghalni, mert egy zsidó mondás szerint ˝A halotti ruhán nincsenek zsebek˝, és megőrül a gondolatától is, hogy mindent itt kell hagynia ezeknek az élősködő szemeteknek.
Persze igaz, hogy arra is ugyanaz a vég vár, aki tudta- hogy ki volt Colleóni, és olvasta a Védákat is, de jutalomként, legalább nyugodtan hal meg, mert nem hagy maga után semmit, amin marakodni érdemes.
Sőt. Jókat vigyorog a ravatala felett lebegve, mert végignézi a kényszerből megjelent gyászolók pofáit, akikről csak úgy süt a csalódottság, legszívesebben leköpné őket, ha lenne nyála.
Hű de randa fráter vagyok, ahogy így elolvasom magamat, már csak udvariasságból is írhattam volna valamennyire tapintatosabban, de bárhogy igyekeztem, - ahogy elnézem- nem igazán sikerült.
 

De sokfélék vagyunk, van aki hágni szokott, és van aki szeretkezni.
Tulajdonképpen ugyan az történik, és mégis egészen más.
Ez nézőpont kérdése…

Nikolnak emlékül

Már régen elmúlt dél, mikor végre kikeveredtem a pályaudvarra. Nem tudom miért udvar, hiszen ez az üres, lapos tér, hát semmi köze az udvarhoz. Az egymás hátán- hegyén tekergőző sínek átláthatatlan tömegében, a köztük húzódó kis aszfaltozott szigetekkel, olyan látvány volt, hogy egészen elveszettnek éreztem magam. Na persze, ez a nyomasztó érzés nem volt számomra idegen, gyakran meglepett életem folyamán, és mindig megúsztam valahogy. Ennek tudatában, vadul hittem, hogy most is megoldódik. Egy sárga szerelvényt kellett keresnem, sikerült is észrevennem a sok koszos és fekete kocsi között, egészen hátul állt, az egyetlen helyen, ami amúgy holtvágánynak tűnt. Ott már mellig ért a gaz, és nem volt semmi mozgás, holott az egész pályaudvar csak úgy nyüzsgött, mindenféle csomaghegyek között tülekedő emberek sokaságától. Végre átverekedtem magam a tömegen, és sikeresen eljutottam a sárga szerelvényig. Mindössze három kocsiból állt, nagy meglepetésemre jócskán ültek már benne emberek.

Felkapaszkodtam az utolsó peronra, beléptem az utastérbe, megkerestem a 113- as ülést, és csomagjaimat feltéve a hálóba, leültem. Mellettem, egy vaskos vénember ült, térdei között tartva kampósbotját, vele szemben egy idős asszony, de egymásra sem néztek, pedig az volt az érzésem, együtt utaznak. Érkezésemről sem vett tudomást senki. Aztán végignéztem a többieken. Mindenki merev arccal maga elé bámult, valahol a láthatatlant kémlelve, érezhetően nem voltak lélekben itt. Lassan kúszott felém a kupé gondolatok nélküli és időtlen hidege, valahol ilyen lehet a halál csendje. Már jóformán mozdulni sem mertem, éreztem, bénultságomból ki kell magam szakítani, és összeszedve minden erőmet, kimentem a peronra rágyújtani. A vonat lassan elindult, sem sípjel, sem semmi szándékára utaló jelzés.

Visszamentem a helyemre, de mindenki mozdulatlanul magaelé meredt, talán észre sem vették, hogy elindultunk. A lassan döccenő kerekek egyre gyorsabb ütemet vettek fel, a végén a csattogó hang szinte összefolyt. A fémek agresszív- koppanó hangjai betöltötték a fülkét, a mellettem ülő feje, az ütemnek megfelelve előre- hátra zökkent. Az egész ember emlékeztetett egy bábura, egy élettelen rongycsomóra, amit hajdanán itt felejtett a Mikulás Az utasok között nem változott semmi. Senki nem nézett a mellette ülőre, nem beszélgetett senki. A szerelvény annyira begyorsult, hogy az ütemes csattogás folyamatos hanggá erősödött. Kinéztem az ablakon, és megállt bennem a levegő. Olyan sebességgel száguldottunk, hogy összefolyt előttem a táj. Az erős súrlódástól, a kocsi oldalfalai kezdtek átmelegedni, finoman forrni kezdett rajta a festék, felhólyagosodott, majd elfeketedett. Hirtelen csend lett. Csak a szél zúgását lehetett hallani, ahogy beszivárog a fémborítás résein. Már nem látszott semmi az ablakon keresztül, csak a kék ég, meg apró fehér felhők. A száguldás okozta hőség elviselhetetlenné vált. Már derékig meztelenre vetkőztem, de nem ért semmit. Rajtam kívül, szemmel láthatóan, senkit nem érintett a meleg.

Tátott szájjal kapkodtam a levegőt, gondolataim vad tánca, teljes összefüggéstelenségükben feszítették egyre durvábban a koponyámat szét. Szemeim előtt, vörös izzásban jelentek meg mozdulatlan útitársaim, hol megnyúltan, hol összezsugorodva lobogtak mint lidércfények. Aztán hatalmas roppanással végighasadt a kocsi teteje, és a beömlő- vakító fényben súlytalanná válva, kirántott ülésemből egy hatalmas szívóerő. Nem láttam semmit, csak éreztem egy szélcsatorna zúgását és erejét, vadul forogva zuhantam bele a végtelenbe, a semmibe, ahol mindent elfeledtet valami, ahol nincs kor, és nem lehet kínos egy időbeni távolság, ahol nincsenek konvenciók, és beidegződött hazug elméletek , ahol csak értelmek, és gondolkodó agyak vannak, és emberek, akik vállalják önnön voltukat. A halványuló élet, a nagy gyógyszertár, ami telis tele méreggel, és mégsem veszi be az ember.

Az ember, a maga vágyaival múlva az időben, belátva, és sosem elfogadva a könyörtelen lét tényét, jönnek- mennek a sárga vonatok, nyomokat sem hagyva maguk után. Csak megszürkült emlékek, elhalt találkozások, konvenciók, értelmetlen és méltatlan restelkedések, korkülönbségek hazug indokai, elszíneződött rozsdás érvek, kibúvók, színek és szándékok…

“Hogy milyen volt szőkesége- nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.”

A sárga vonatok észrevétlen jönnek, a holtvágányon várva, hol derékig ér a gaz. Nem szerepel a menetrendben, csak ott van, és eltűnik, kitörölve magát a peronon nyüzsgő sokaság emlékezetéből.

A Kamra

Úgy gondolom, a negyedik agykamrában tárolódnak az emlékek. A rengeteg doboz egymásra hányva pihen a sötét csendben, és halkan mozdulatlanul él.

Minden doboz oldalán a felirat, pontosan felvezetve rá a dátum, mikor lett elővéve utoljára, és milyen súlyú.

Mert vannak igen súlyosak, fekete címkéikről felismerhetők. A közepesen nehezek zöldek, a vidámak pirosak, a szomorúak kékek.

Az emlékfoszlányok és töredékek dobozai színesek. Várnak, mikor veszi őket elő az emlékezés.

A felidézett, frissen és fürgén a fénybe lendül, képekben mutatja meg magát a lélek szemeinek, visszavarázsol érzéseket, hangokat feltámasztva a ˝Régen˝ - délibábos zűrzavarát, visszahozva az emlékező akkori perceit.

Igen. Úgy gondolom az emlékek a negyedik agykamrában élnek, és várnak. 

Számtalanszor feltámaszthatók, és mindig visszavisznek a kívánt múltba. Minél inkább megtanulsz befelé figyelni, annál élesebben, élethűbben tér vissza a múltidő, kiteljesítve életed óráit, benépesíti csendjeidet.

Emlékezni tudásod köréd építi saját magadat, belakja belső kertjeidet. Magányodat oldja, megérteti veled, nem kifelé élsz csak látsz, kitekintesz abból a zárt-egyszemélyes világból ami a tiéd. 

Nézed a körülötted nyüzsgő egyszemélyes világokat, akik nem látják, vagy nem merik látni, hogy egyedül vannak, nekik kell kiszínezni magukból önmaguk életterét, benépesíteni azt a valamit amit életnek hisznek, ugyanakkor másoktól, mások jelenlététől várják a megoldást.

Nem hiszik el, a kulcs bennük van, amekkora a merszük, annyira lesz sikeres az életük.

Megoldásokat ki-ki csak magától várhat, nincs általános recept. Mindenkinek meg kell találni önmaga bűvös szavát, ha nem sikerül, jön a magány.

Az emléktárban rengeteg anyag halmozódik fel, meg kell tanulni használni őket, a kiteljesedés nélkülük nem megoldható.

Az emlékeid te vagy, az ember egyszerre él előre és vissza, a tér és idő nemlétező fogalmak, ha vagy, akkor egy összefüggő folyamat vagy, ha meg elmúltál akkor meg eltűnsz.

Emlékeid élethossza azonos a te fizikai léted hosszával.

Idővel sokasodik a volt, és távolodik a van fontossága, egyre inkább az emléktáradból létezel.

Bölcsebbé válsz, megkülönbözteted a súlyos-vagy csak annak tűnő eseményeket.

Úgy gondolom a negyedik agykamrában tárolódnak az emlékek. 

Ez, az élő, szendergő archívum várja, mikor veszi elő egyiket- másikat az emlékezés.

A Bohóc

  A függöny rejtekében állva, az áporodott nehéz drapériák bűzében, minden idegszálammal a porondra koncentrálva várok. Várom a tapsvihart kettévágó dobpergést, az azt követő nagydob puffogó- mély dobbanásait, bumm, bumm, bumm- belerázkódik az agyam, vacogni kezd bennem a lélek.

Még ennyi itt töltött év után is pattanásig feszülnek ilyenkor az idegeim. Végigkúszik egész testemen a félelem jeges szorítása, mozgatni kezdem elmerevedő végtagjaimat, és beszélek félhangosan, hogy te vén marha, ezerszer fordult már elő ez a pillanat veled, és minden alkalommal csinálod a hisztit.

  Egyszer megviccel majd ezért a sors, mikor berohansz a porondra, porfelhőt rúgva a fűrészporba, össze fognak akadni bazi nagy cipőid, és máris a szemétben hasalsz. Szemed- szád tele a faporral, és előtted a lovasok léptek fel, te meg pofával bele abba a rohadt porba, könnyen az állatok szemetébe.

Na most!...

  Felharsan a nagydob, belerázkódik az agyam, de mint idomított majom, gépiesen előrelendülök, szétlökve a büdös függönyt, máris elvakítanak a rivalda éles fényei.

A zenekar összes hangszere fülsértően tombol, elnyomva a tapsokat és röhögést, én, meg vakon és siketen állok középen az általam kavart porfelhőben, és nem tudom miért vagyok még itt.

   Arcomra festett idült mosollyal, rossz kalapomban, kockás nadrágomban, ami vagy tíz számmal nagyobb, képtelen cipőimben állok, guggoló pózban, karjaimmal repülő mozdulatokat csinálok, és artikulátlan hangokat hallatok, mint egy bolond kakadu.

Úgy ér a felmorajló röhej, mint lovat a korbácsütés, förtelmes ez a szánalmas vergődés, a festék alatt nem látni szenvedő ábrázatomat, még szerencse, mert kidobnának, és akkor itt a vég.

  Bakugrásokkal szökdécselem körbe a porondot, művirágokkal dobálva a nagyérdeműt, dörgő taps és hahotázás, Úr Isten, hogy milyen primitív állatságokkal lehet sikere az embernek!

Eleinte szórakoztatott, örömet okozott a siker, de a múló évek monotóniája elszürkítette a cirkuszt, életem porondját.

  Már ott tartok, hogy én szégyellem magam magam előtt, már nem is vágyom semmi másra, mint végigheverni ágyamon, és olvasni valamit, hallgatni közben a csendet, belső hangjaimat, amik ettől a szenvedéstől kikorhadnak lelkemből, és akkor marad a végső csend.

  Álmomban kilépek a közönség elé, festetlenül, megmutatva sápadt, meggyötört arcomat, oda állok, ahol a legerősebb a fény, had lásson mindenki, vegyék végre észre, hogy a festék alatt, egy holtra fáradt, szerencsétlen ember rejtőzködik.

    Elmesélem nekik, hogy egy bohóc, látszólag mindig hülye, egy hülye viszont sosem bohóc.

   Elmesélem nekik, hogy micsoda kanossza minden este leereszkedni egy nyálcsorgató szintre, mert ők, ezt várják el a bohóctól, mert nem is hiszem el, hogy amúgy megértenék.

    Elmondom nekik, hogy bohócnak lenni egy dráma, a bohóc tisztán lát, és értékel helyzeteket, különben nem tudná az ellenkezőjét nyújtani.

Ők meg elégedetten vihognak, röhögnek, és azt hiszik, szórakoznak.

    Aztán álmom végén emelkedni kezdek, a döbbent csendben a kupoláig jutok, ami kettényílik, és kilebegek súlytalanul a csillagfényes éjszakába.

Átöleli a csend agyongyötört lelkemet.