Tizenhatos betűmérettel írok,
mert az a nyomorult tizennégyes, a szememet kinézem, mire végigolvasok egy
azzal írt akármit.Már azért is nyomasztó a
tizennégyes szám, mert az első világháborúra emlékeztet.Az a rengeteg lelkes és
felvirágozott szuronyos puskákkal, vigyorogva masírozó fiatalember, akik nem
akarták elhinni, hogy a halálba mennek, énekelve hazafias dalokat, akár a
másodikban, az Érikát…
Mert mindig így indul a
dolog, tele hittel, ami aztán rémálommá válik, és a tömegek némán vonulnak
tovább, csakhogy, immár puskák nélkül, a másvilág felé.
Intyom pitty, szól az ének,
ugrándozva kit kísérnek? Vajh, ki az a díszes marha, nős lehetett, mert a
szarva hegye földet karcol, oly hosszú, hogy porba ér…
Szép asszonyka, mind ledér.
Nem érdemes semmibe
belegondolni, csak depressziós lesz tőle az ember, segíteni, változtatni, meg
úgy sem tud semmin.Ady meghalt, Matisse meghalt,
és én sem vagyok valami jól…
A rohadt életbe, hogy milyen
hamar elszalad velünk az idő, az ember, mikor megszületik, újszülöttként
ráncos, aztán öregen megint ráncos, a két áldatlan állapot között, meg úgy
elsüvít az idő, mint a pinty.
Sok a két állapot között a
hasonlóság. Mindkét helyzetében, a maga módján tehetetlen a kedvezményezett.Maga alá rondít, nincsenek
fogai, útban van, utódképtelen, van, hogy etetni kell, nem használható semmire,
és gondolom, megint hisz a Mikulásban, aki virgácsot hoz, meg csoki mikulást,
tojást nem, mert azt a nyúl hozza…
Bach, és Beethoven!
Időnként úgy érzem, én vagyok
a hét törpe, Hófehérke még nem voltam. Ebben az alacsonyságban, van azért
valami jó is, mert a viharos ügyek, mind felettem zajlanak, mert a balhés
történéseknek van egy repülési magasságuk, amihez én, nagyon alacsonyan
sunnyogok.Jobb, a csendes békesség,
magasról nagyot lehet esni, én meg esni sem tudok, olyan talaj közeli az
állapotom.Arra viszont figyelnem kell,
nehogy rám lépjenek, mert az rendkívül snassz.
Láttam már ilyen megtaposott
polgártársamat, akit az őt ért kellemetlenség azzal kárpótolta, ha el akart
tűnni, elég volt, ha oldalt állt, már nem is látszott.Mert gyakran van úgy az
ember, hogy örülne, ha nem látná senki.Ha látszik, mindjárt akad
valaki, aki kérni akar valamit.Aztán se vége, se hossza a
kérésnek, ami idővel kötelességgé növi ki magát, és parázsveszekedés,
gyűlölködés a vége.Hát, egy ép eszű ember,
minden itt említett előzmény nélkül is tud gyűlölködni.
Rengeteg időt megspórolhat
vele.
A felhők, meg csak lassan, és
kényelmesen cammognak az égen,tesznek rá, hogy én, lent a
gazban állok, és bámulom őket. Miért is vennének észre, engem, a
jelentéktelenség tornyát, akiben csak hálni jár a létnek hitt élet, aztán már
az sem.A szél, vidáman borzolja
kócos fürtjeim, amik már régen nem is fürtök, nem csoda a nyugalma, tudja, hogy
végtelen, semmi elmúlás, csak van.Azért idővel unalmas lehet,
mindig ugyan azt csinálni, valahol, az elhülyülés melegágya.
Már? – szólt döbbent arccal a
remete, megpróbálva jobb belátásra bírni a sötét köpenyes, sovány alakot.Miért? Mit hittél? - susogta a vendég.
A nagy író, az asztala fölé
görnyedt, és úgy szenvedett, mint egy nyársra húzott giliszta. Üveges szemekkel
bámulta gyertyája tekergőző fényét. Már vagy egy hete ült ott, és várta, hogy
eszébe jusson valami.De csak azt ismételgette
megtört, suttogó hangján.Hogy a büdös francba nem jut
eszembe semmi…
Mert, hogy is juthatna
eszedbe bármi, mikor nincs is eszed – suttogta a fejében, egy rezignált
gyerekhang.Akkor már értem – könnyebbült
meg a mester, már attól féltem, hogy valami bajom van.Megkönnyebbült sóhajjal
elfújta a gyertyát, ami már amúgy is csonkig égett, és kisimult lélekkel,
lefeküdt aludni.
Bejegyzések
