És ha most, te egy
korszakalkotó, nagy durranást írsz, akkor mi változik?
Cunamira ne számíts, még
gyenge hátszélre se, egyetlen hátszélnek sincs semmi jelentősége, szembe szél
nélkül.
Az legalább a szemedbe vágja
a port, meg a létezés tényének a piszkát, lesodorja hülye fejedről a kalapot,
visszanyomja szádba, a kifelé igyekvő elhasznált levegőt.
Aztán majd jön egyszer az a
nagy szél, az utolsó, ami inkább orkán. Felkap, jó magasra repít, megforgat
úgy, hogy azt sem fogod tudni, merre van a fenn és lenn. Aztán egy vákuum
beszippant, és a történetnek vége.
Mert semmi, de semmi nem tart
örökké, minden elmúlik, és elfelejtődik, mert a kutyát sem érdekli, hogy
Dugovics Títusz most tényleg leesett é a törökkel a várfalról, melyik lépett
rosszul és billent meg, vagy netán kitaláció az egész.
Józan ember, nem lökdösődik
egy várfal tetején, ezt minden gyagyás tudja, mert ha mégis bekóvályog az a
fránya muzulmán, hát majd ki is megy.
Nem eszik olyan forrón a
kását, nem kell mindent mellre szívni, nem azért van az embernek melle.
A dolgoknak csak szereplői
vagyunk, mint a sakkfigurák, mert azok nélkül nincs, hogy játszani, mert „játszani,
csak szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”
A szél, az egyetlen, ami
következetes és örök, talán, már akkor is fújt, mikor még sehol nem volt a
világ.
A csillagok porát fújta,
szívta, kavarta, mert sosem állhat meg, mert az lenne az ő halála, mert az a
szélcsend, ami egy végállapot.
Ebből a helyzetéből nem tud
tovább lépni, ami ugye, a történet végét is jelentené egyben.
Mégis kéne valami marha
ütőset írni, amitől a Néva fordítva kezd folyni, az Ararát sivataggá omlik, és
a szirének éneke végighömpölyög a fényesre kopott úttesteken, olyan lélekrázó
erővel, hogy Szolzsenyicin mégis átveszi a Nobel díját.
A szélnek is van lelke,
hangulatai, jó, és rossz napjai.
Afrikában, forrón fúj,
kreatív, és vidám, Norvégiában kemény, és goromba, mindent megfagyaszt, amit
csak lehet.
De ahol elemében van, az az óceán.
Végeláthatatlan síkság, száguldozhat, mint egy őrült, égig korbácsolhatja a
hatalmas víztömeget, és élhet, kiélheti magát.
Játszhat, szellőként indul,
majd egyre erősödő széllé dagad, aztán orkánként dühöng, őrjöngve dobál
hatalmasnak hitt hajókat, kihajigálja a partra a vizet, és él.
Egy végtelen élet garantálta
belső biztonságérzet, merőben más lelki állapotot hoz magával, nincs, siessünk,
nincs, aggódunk, az öröklét tudata kizár minden pánikot. Nincs ellenfél, csak
ő.
A rettegett szél, ami ha nem
fúj, lottyadtan lógnak a hajók vitorlái, állnak a szélmalmok kerekei. Eltűnik a
hullámverés monoton zuhogása, ahogy a parti szikláknak csapódik a víztömeg. A
vitorlázó repülők, a szélzsákok ernyedten, tanácstalanul lógnak a napsütésben, csak
az eseménytelen, döglött várakozás ténfereg a mozdulatlanságban.
A világhoz tartozik, míg az
ember, csak múló, folyton cserélődő kelléke a színjátéknak. Akár egy varjú,
vagy egy poszáta.
Mert, te nem akkor durransz
egy korszakalkotót, amikor kedved támad rá.
Te, sosem fogsz durranni,
mert nincs, hogy. Erőtlen petárdák, fáradt pukkanásairól lehet szó, azokról is
csak szerencsés esetben.
Olyat írni, ami mindenkinek
nagy durranás, nem lehet, mert ha lehetne, akkor is lenne ellentábor, és egy
mindenkinek tetsző írás, egészen biztos, hogy rossz.
Bejegyzések
