Úgy vagyok ezzel, mint Ábel a
rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm nincs, hogy merre menjek, hiszen azt
sem tudom, hol vagyok, és vajh, mekkora ez a rengeteg?
És ha valaha is kikeveredem
ebből, hova teszem?
Hova a francba lyukadok ki,
egy országútra, ami valahonnan jön, és ki tudja hová megy? Vagy egy faluba,
vagy valami városba, vagy egy tanyára, ahol nincs semmi?
Ahol csak süt a nap, csend
van, és harsogva perceg az enyészet?
A múlt idők, leélt életek
tárgyi attribútumai meredeznek ki a sárból, a benne lakó hernyók és bogarak
nagy megelégedésére. Mert nekik akkora a világ, nagyobbra nincs is szükségük.
Minek. Enni, inni, szaporodni meg aludni, bőven elég a hely.
Az a baj az embernél, többek
között, hogy sokkal nagyobb élettere van, mint kéne. Nem is tud igazán mit
kezdeni magával, Mert valójában, a lakásától, egy párszáz méteres körzetben
cirkulál, Üzlet, posta, fodrász, háziorvosi rendelő, iskola, és a nap meg
véges. Ha egész nap lót – fut, mert ő, egy aktív lény, ugyan úgy ráront az
este, mint arra, aki nem csinált semmit. Pontosan olyan tempóban múlik az
élete, mint bárki másnak.
A semmit csinálás, végezetül,
egy hasznos tevékenység. Nagy realitás érzék kell hozzá, amit nem lehet
megtanulni. Ami nagyon fontos, egy ilyen ember, nem csinál bajt. Nem téved,
aminek a következményeit, az ártatlan védtelenek szokták elvinni, nincs útba,
és pihenten, jó kondícióban fog távozni, visszerek, gyomorbaj, és megtépázott
idegek nélkül. Mert megvilágosodott aggyal belátta időben, hogy tönkreteheti
magát, de nem tud változtatni semmin.
A dolgok folyásának megvan a
rituáléja, a szigorú szokásrendje, amiről lepattan minden változtatni akaró
igyekezet.
Ami nem megy, azt ne
erőltessük – mondá a bölcs intelem, mert lett légyen bármi, az E. A. Poe
igazság, az megvétózhatatlan. „Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda
sem.”
Igazán, csak a múlt idő
létezik, ami a múló jelenből táplálkozik, és ami marad még a jelennek hitt
káprázatból, az arra elég, hogy kódorogjunk a múltban.
Tehát hiba, a rengetegben úgy
idétlenkedni, hogy azzal tesszük tönkre a programot, hogy próbáljuk kitalálni,
hova lyukadunk ki.
Mert valahova mindig
érkezünk, a föld gömbölyű, és minden rengeteg, véges valahol.
Úgy vagyok ezzel, mint Ábel,
a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm sincs, hogy merre menjek, hiszen azt
sem tudom, hol vagyok.
Bejegyzések
