Belső hangok

Súgva- búgva száll a légben,
a párás- ködös messzeségben

a félszárnyú Pegazus.

Hátán arany nyereggel, 
kora este és pitymalló reggel,

szájában gránát, támadó…

Apropó. Micsoda idétlen és fontoskodó katonai tárgymegjelölések!

Miért? Van védekező gránát is? Az mit tud? Diszkréten és pikírten robban, és nem tesz kárt senkiben?

Én úgy hittem, hogy az a támadó, aki előbb dobja az ellenre a gránátját. A védekező, meg a kárvallott, ha még harcképes, visszadob.

Vagy netán, a támadó gránátban jancsiszegek vannak, a nem támadóban meg marcipán golyók?

Folyton kizökkentenek ezek az anomáliák, így aztán ember legyen a talpán, aki lírai hangulatba tudja magát üldözni…

Na még egyszer.

Suhanva- nem lomposan- száll a légben, szottyadt, közönyös messzeségben, a félszárnyú Pegazus.

Hátán arany nyereggel, kora este és nyúlós reggel.

Szájában gránát, védekező.

Alatta suhan zöld mező, némi szederbokorral és almafával.

Közte szorgos paraszt, pléhpofával.

Anyóka, hátán tűzifával.

Minő idill…

Sosem bánt bűnökkel hátán, egy szárnyával-idétlen csapkod, hogy le ne essen, mert lyukat ütne a betonba, mint a bomba, aki igen goromba- Heltai szerint.

Na meg végigélni e kínt, ott a szabadban kint, a lila ég alatt, hol angyalok kara hamisan zengi, hogy: Trullalla.

Ó angyalok kara, Pegazus fara, a fondorlatos ara, nap mint nap csalja urát… sosem hasas, mert ura impotens…

Félszárnyú Pegazus a lelkem. Gránát sincs, sem olyan, sem támadó.

Fene ette ott kint a réten, csak őrjöngve csókolgatta Rozália seggét, az almafa alatt.

De semmit sem haladt, haza is kullogott.

Gondolati dúltak, szégyenbe fúltak, lelkében Pegazusa csak böffentett nagyot, mikor a hős, a fűbe harapott.

S most, súgva-búgva száll a légben, a párás- ködös messzeségben a félszárnyú Pegazus.

Lelkében gránát emléke- táma-dó, re, mi, fá, meg szó.

Mert egyszerű a fáma vége, kinek nincsen tehetsége, ne menjen a harcba. Sem nyíltan, sem svarcba.

Fél szárnnyal senki nem szárnyal, csak bukdácsoló szánalom.

Lehangoló majom.

Malachit alomban, Száltáncárok, dervisek és lomha ideállok, vagy oda, nincs jó hely, csak ostoba. Mások lábán kéne állni, térden s kézen, kiabálni, átélni, mi élhetetlen, nincs olyan, hogy lehetetlen.

Légben szállni fenn az égen, fél szárnyammal, egészségben, nem tudjátok mily gyönyör.

Durván szólni, szitkozódni, sörben úszni önfeledten, vagy egyedül, vagy ketten, szép arának mellbimbóján áll a hab.

Meztelen teste sörtől csillog, lelkemben akárhány dalocska villog, sebaj, pénzbe nem kerül.

Pirkadatkor nedves fűben henteregni, vagy felette csak lebegni, távolról sem ugyan az.

Pengetni égi lantot, húr nélkülit, nem ad hangot, de benned azért énekel.

Mert „még él a méla Béla”  Karinthy szerint, és pápuák-ok pengetnek poros fát… zizegnek rajta ős imát.

Nahát. Egyszer csitulnak belső hangjaid.

Vihar szórja majd szét szürke hamvaid.

Depresszió?

Mecsoda fennkölt és misztikus szó! Van benne valami ködös és vészjósló, valami állapotjelző, amiből nincs kiút…

Pedig mindössze annyit jelent, hogy az illető elveszítette irrealitásérzékét, már nem hisz a tündérmesékben, cukorszirupból álló rózsaszín felhők között repkedő puttókba, nem tekinti fuvallatnak a süvöltő szélvihart, aminek kíméletlen vijjogását meri hallani kornyadozó lelkében.

Ó emberi hülyeség!

Folyton ideologizáljuk a számunkra elfogadhatatlant, értetlenül és tanácstalanul lődörgünk abban a valamiben, amit életnek nevezünk.

Mert gyávaságunknál csak tanácstalanságunk nagyobb. Érezzük, hogy tőlünk aztán semmi sem függ, olyan jelentéktelen dolgokban dönthetünk maximum, hogy krumpli legyen ebédre, vagy lencse.

Hát tény, ami tény, ahogy így elnézem egyre gyorsabban múló magunkat, monoton és óvatos reggeleinket, megkönnyebbült estéinket, - ezt a napot is megúsztuk- címmel, nincs min röhögnünk.

A fennkölt, magasröptű célok súlya eltűnik, mihelyt eléri az ember, a sors különös tapintata, hogy nagyon ritkán sikerül, mert azon a szinten változatlanul jelentkeznek az arra a magasságra jellemző, ahhoz tartozó problémák, amik legalább annyira megoldhatatlanok, mint az alacsony régiókat uraló testvéreik.

Aztán esetleg mehetünk a pszichológushoz, akinek ugyan azok a megoldhatatlanságai, csak ő nem beszél róla, mert akkor miből él?

Közönyösen meghallgatja idült makogásaidat, majd kapsz nyugtatókat meg gyógyító szentenciákat, hogy például: ugyan már…nem eszik olyan forrón a kását, nem kell mindent mellre szívni, Józsinak nincsenek lábai, neked vannak, ne mond, hogy ez nem nagyszerű, a Vilmának hülye a gyereke, és még az anyósa is a nyakába szakadt, akit csak azért nem tiltottak ki a világból, mert nincs ilyen törvény.

Ne csak előre nézz, hanem hátra is, „Tanulj meg fiacskám komédiázni”- mondja a dal, és milyen igaz!

Na ettől aztán megpróbálsz magadba pumpálni némi hurrá optimizmust, de közben keserű a szád, mert tudod, hogy magadnak hazudozol, a tényeken, idióta mű lelkesedésed mit sem változtat.

Életmód és szemléletváltás- mondják jóakaróid, nyakkendőt kötsz, amitől fuldokolsz, mert garbóban élted le éveidet, kergetni kezded a nőket, már előre unod, mert mi van, ha utoléred őket.

Éjszakai bárokban villogsz, mert te aztán tudsz élni, és végig kívülállóként látod magadat és lesül a bőr a pofádról, hogy milyen szánalmas és hazug vagy.

Depresszió…

Micsoda misztikus műszó, a reálisan látók számára, mert egy reálison nincs mit kezelni, egy depresszióson meg igen, mert az egy betegség.

Pityu

Mikor Pityu leugrott a háztetőről, széttárt karjaival lelkesen csapkodva, magas fejhangon rikoltozott. Már hónapok óta mindenkinek azt mesélte, hogy ő madár.
Pityu, Pityu- röhögtek rajta az ismerősök- lehet, hogy madár vagy, de palimadár- mondták neki, de azért inkább itt a földön repkedjél, az sokkal biztonságosabb.
Aztán mégis győzött a hite, és a háztetőről ugrott le. Tényleg repült, de csak a kert fövenyéig. Úgy csapódott a virágágyba mint egy bomba,- mesélte izgatott lelkesen a házmesterné, pont kint beszélgettem Sajtosnéval a kertkapuban.
Akkorát puffant a Pityu, hogy Sajtosné megpördült ijedtében a saját tengelye körül, és hasraesett. Jól odaverte azt a kövér képét, de siettem talpraállítani, mert ha csak ott ácsorgok, nem bírom a röhögést visszatartani, és halálra sértődött volna. Azóta is kísért ennek a sörhasú bálnának a képe ott a piszokban fekve.
Aztán hogyan volt tovább- kérdezte a döbbent takarítónő a szomszéd házból.
Hát kiástuk gyorsan a Pityut, nehogy megfulladjon ott a föld alatt, a kertislaggal jól leverettük róla a földet, úgy visított a jeges víztől, mint egy disznó akit ölnek.
Összeszaladt az egész környék, volt nagy ribillió. A vén részeges Józsi bácsi hangoskodott, hogy tüdőgyulladást fog kapni a hideg víztől, persze az öregnek víziszonya van, nem is mosdik évek óta.
Maga csak hallgasson, maga vén hülye- ordibáltam vissza, maga nem tüdőgyógyász.
A többiek is lehurrogták, aztán lerángattuk Pityuról a ruhát, és a Kemenesné kihozott valami lópokrócot, és abba csavartuk bele.
Jaj a szárnyaim- panaszkodott Pityu, összetöritek a tollaimat ezzel a pokróccal- nyafogott.
Majd adok én neked szárnyakat förmedt rá a Kovács. Mindjárt úgy seggberúglak, hogy beleállsz a falba- csicseregte. Ezentúl legyél inkább vízililiom, majd kirakok neked egy vödör vizet, és jól elleszel benne- mondta bölcsen.
Hátha mégis van a Pityu hitében valami- súgta egy kövér nő a mellette állónak. Én hallottam a Sümeginétől, tudja aki itt lakik a sarkon, abban a házban ahol a kocsma van. Neki egy ismerőse látott hasonlót. Egy férfi azt hitte, hogy hattyú. Szintén leugrott a háztetőről, erősen csapkodott a karjaival, és pár méter zuhanás után emelkedni kezdett. Körberepülte a házat, még mutatványokat is bemutatott, majd leereszkedett a szőnyegporolóra.
A megszólított bamba képpel, döbbenten hallgatta a hihetetlen történetet, majd lila képpel kifakadt: Hát maga milyen madár, hogy egy ilyen történetet elhisz?
Egy rokonom delíriumban halt meg, minden francot látott, de ilyet még ő sem- lihegte.
Nem szégyelli magát ilyen hülyeségekkel előrukkolni maga vén marha.
Mit mondott- visította kappan hangján a mesélő. Már lendítette is a piaci kosarát, és fejbevágta az őt sértegető nőt. Az megtántorodott a váratlan ütéstől, és hörögve kapta el a támadó nyakát. Mindketten a földre estek, és vad ütések és rúgások kíséretében szidalmazták egymást.
Pillanatok alatt köréjük gyűltek a Pityut bámuló emberek, mindenki ordítozott, ki buzdította a verekedőket, ki térdét csapkodva röhögött.
Pityu látta, hogy nem figyel rá senki, dideregve a jeges víztől, a lépcsőházba menekült. Futás közben úgy lobogott mögötte a lópokróc, hogy tényleg emlékeztetett egy nagy madárra.

Hát akkor hogy is?

Aztán, a tábori mise végén, az Atya megáldotta a hadba indulók fegyvereit. A katona zenekar önfeledten rázendített, hogy ˝Szeressük egymást gyerekek, hiszen a szív a legszebb kincs…

Az ölőfegyverek gúlába állítva, megüdvözülten az Isteni felhatalmazástól, a papi áldástól, hatalmas erőt érezve, alig várták, hogy eldördülhessenek, halálba küldhessenek embereket, mert más egyenruhát viselnek, és nem érteni beszédjüket.De ha már az Isten szolgái is áldásukat adták rájuk, csak igazságos lehet a leendő tömeges özvegycsinálás, árva gyártás, hősökké avanzsálhatnak a békeidők olvasatában, mert őket felszentelték előzőleg, és ez nem mindegy.
Tehát: Ha egy ember csoport, azonos öltözékben pusztít, az hazafias tett, ha ugyanazt teszik, csak vegyes öltözékben, papi áldás nélkül, az feloldozhatatlan bűn, az tömeggyilkosság.
Fura, ahogy az emberek megideologizálnak dolgokat, égbekiáltó disznóságokat, erénnyé tudnak magyarázni, és aki kételkedni mer, hát… az vessen magára.

Koronként, időnként és alkalmanként más és más a magyarázat, hiszen minden ki és befordítható, mint egy kabát. Ha ügyes a varrónő, csodákat tud csinálni.
Márpedig a csodákra nagy az igény, elengedhetetlenül szükségeltetnek, annyi emberi szemétséget kell szalonképessé magyarázni, hogy az már egy külön szakma.
Mert az Aranka egy rossz kurva, de elvette egy igazgató, tehát nagyságos asszony, aki heves természetű.
A Józsi sem alkoholista, csak túl van terhelve, és időnként legurít egy pálinkát, hogy sokszor?
Ez rosszindulatú észrevétel, mert szubjektív dolog, hogy mi a sok.


Na, aztán kitör a háború, dörögnek a megszentelt fegyverek, indul a tömeges mennybemenetel, ott a tejúton, már vegyesen botladoznak a megbékélt ellenfelek, mert legalább a halálban mindenki egyforma, bár még egyetlen eltávozott sem nyilatkozott ez ügyben.
Mert lehet, ez sem igaz, csak mi találtuk ki, ha már itt lent nem sikerült, akkor talán majd ott, mert valahol sikerülnie kell, a kurva anyját.

Addig is lelkesedünk, bebeszélünk egymásnak lelkiismeretet elsorvasztó elméleteket, sütkérezünk a megszentelt borzalmak hitt igazában, és mentegetőzünk, hogy gyarló az ember, meg ehhez hasonlók.

Az Úr, meg gondol amit akar, hiszen teheti, Ő a megbocsátó, amiről reméljük, hogy nem fog megfeledkezni.

Hát akkor hogy is?
Hát így…

A szakadék

Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafal szélére, mert ha meglibben a szél, még le is lökheti.
Ilyenkor csak röhörészett azon a kappan hangján, amivel mindig feldühített, és a rohadt ezt nagyon jól tudta.
Direkt az idegeimre akart menni a szerencsétlen. Ha éjszakai viharok dúlnak, felerősíti a szél ennek a lehetetlen röhögésnek a hangi emlékét, bár lehet, hogy ilyenkor a lelke bolyong a viharban, ott repked a sziklapárkány körül, de valahogy nem akaródzott kimennem, hogy megnézzem.Mit nézzek rajta, láttam életében eleget, engem ne kísértsen ez az idióta. Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafalra!
De ennek beszélhetett az ember, ez nem volt normális, mert egy normális ember nem áll oda.
Most aztán cseszheti, már valahol a nagy semmiben repked, lehet, még szárnyai is vannak. Most azokkal csapkodhat összevissza, mert azt sem képes normálisan csinálni.
Én nem vagyok a történtekért hibáztatható, én szóltam, de falra hányt borsó volt az egész igyekezetem. Most meg már késő bánat, lehet, ha tudta volna, akkor nem áll ki a szakadék fölé, vagy a fene tudja, amilyen hülye volt, még az is lehet, hogy dehogynem.
Bezzeg a vihogását itt hagyta, beleégett az emlékezetembe, minden éjjel hallom, valahonnan a falból jön a komód mögül.
Képzelem, hogy utálják odaát, ott is mindenkinek az idegeire megy.
A sziklához kéne építeni egy korlátot, hogy ne menjen oda senki. Bár amilyen emberek vannak, biztos átmásznának az akadályon, és azértis lenéznének a mélységbe.
Akkor észrevétlenül beindulna a szakadék szívóereje, és lerántaná az érdeklődőt. Szállna lefelé széttárt karokkal mit Ő, és ordítani sem tudna a szorongástól, még a puffanását sem lehetne odafentről hallani, a távolság, meg a madarak zajongása miatt.
Mindig megdöbbent, hogy milyen könnyen kilehet szállni ebből a rohadt életből, ehhez még ész sem kell.
Majd ha én is elmegyek innen egy őszi éjszakán, nem tudom miért, de érzem, hogy őszkor fog bekövetkezni, a hulló száraz levelekkel együtt, engem is elenged az élet mint a fák a leveleiket, elsőként belebotlom ebbe a bolondba, ami igazán nem hiányzik.
Na persze, hogy mit fogok ott összelebegni azt nem tudom, de tudom viszont, hogy én a háta után kaptam, mikor a sziklapárkány felett hülyéskedett, el akartam kapni az ingét, hogy hátrarántsam.
Talán ettől az érintésemtől elvesztette az egyensúlyát, és előrelendült.
Bár tény, hogy a kezem nekiütődött a lapockájának, idegességemben heves mozdulattal nyúltam utána, de ettől nem eshetett le.
Nem is tudom, hogy időnként miért jut eszembe ez a képtelen gondolat, de eszembe jut.
Most is viharos éjszakának nézünk elébe, jobb lesz, ha bezárom a spalettákat, mert jönni fog, és hajnalig kaparászik, meg kopog, nem hagy aludni a strici pedig eléggé kimerült vagyok.
Itt, a sötétben, a dunyha alatt fekve nem is olyan zavaró ez a kopogás, ami elkezdődött. Végtelenül kitartó tud lenni.
Ez a szélfütyülés még a temetőben a halottakat is fel fogja ébreszteni.
Biztos ez a szerencsétlen intézi az egészet, állítólag meg sem találták a szakadék fenekén a testét, tán ezért is abajgat, hogy nézzek már utána.
Majd meglátom holnap, nem tudom miért olyan sürgős neki.
Pedig hányszor mondtam, hogy ne álljon a sziklafal szélére…

Tudja a fene

Mindenki ír össze-vissza, hitvallásokat, meggyőződéseket ordítozva, suttogva, és rákényszerítve másokra. 
Önmegvalósít, és önkifejez, lihegve hirdeti humanitárius, pozitív és harsány kitalációit, reménykedve, hogy majd a sors, akceptálja buzgását, és- tudom is én- előnyöket ad neki, vagy netán örök életet.

Soraik között szédelegvén, egyesek ezt olyan tökélyre vitték, hogy önmaguk felett lebegve, önnön biluxoló glóriájukká váltak, mint világítótorony, ebben a nagy szellemi sötétségben, Hű- de rohadtul emelkedett státus, meg is könnyűzi magát a meghatódottságtól, ha rágondol, pedig mindig rágondol, csak nehogy elhomályosult- könnyáztatta szemei miatt alámenjen egy busznak… A nagy lihegett optimizmusa- aztán jól megvicceli, mert ugyan úgy elpárolog, ha eljön az ideje, mint a szerinte pesszimisták teszik.

Nüx mennyország- és hárfázó angyalok, nincs- külön az életigenlő íróknak marcipán glória és diszkrimináció, legfeljebb egy hang, aki időnként eldübörgi, – mit lihegtél össze földi életed folyamán, te hülye. Ha nincs tériszonya, hasalhat egy felhőn, vágyakozva nézhet le Mátészalkára, az ott rohangászó népekre, irigykedhet a sok buta hitetlent látván, és ha senki nem figyel éppen rá, hát lepisili őket, ha meri. Írhatja beadványait a főnökségnek, hogy neki van humán Arc. Poeticája, Ő mindig hitt az élet felemelő szépségeiben, neki válogatott bánásmód jár, Ő, a „Kollégákra” mindig ráförmedt, ha nem voltak mélységesen derűlátók, nem az egyedem-begyedem tengertáncot énekelték, nem a szeressük egymást, de mineket, hanem valami pesszimista kuplét. Felháborítja, hogy az angyalok kara, miatta tanult meg karban röhögni, rajta, a buzgó mócsingon, ahelyett, hogy pompás életigenlő írásait olvasnák.

Ott már rájött, hogy mindegy milyen hangolású- lelke megnyúlt húrjainak fals zengése, úgy van leszarva- ahogy van. A kutyát sem érdekli az Ö kifinomult egója, csak feszenghet fehér hálóingében, és még egy belehajtani tilos táblát sem akasztottak rá.

Ez, a nagy pofára puffanás végtelenített időszaka, csak azért nem rúgták seggbe, mert a nagykönyvben depisnek van regisztrálva, és hagyják a mennyországban sertepertélni, mert bajt nem tud csinálni, na meg a hülyeségeire, a többi lélek nem vevő. Hogy rá nem érvényes a feltámadás, ezt nem közölték vele, majd ráér megtudni, ha eljövel az ideje.

Hát, ennyit az önhipnózis veszélyeiről, az önetető berendezés meghibásodásának várható következmé-nyeiről…

Én szóltam.

Ezüsthíd

Teliholdas éjszakán egy ezüsthíd ível a hold és az ablakom között. A keskeny híd hideg jelenléte megnyugtató, békét áraszt és időtlenséget, nem terhel melegével, csak fényesen ragyog. Hívogat és biztonságérzetet küld felém, valamit, amire szükségem van. Ágyam­ban fekve, nyitott ablakomon át figyelem rezdületlen állan­dóságát, arcnélküli békéjét, érzem hívásának komoly voltát, komoly és megbízható egyenességét.

Milyen csodálatos is az éjszaka békéje! A sötétség és csend elfedi a nappalok aljasságait, sugall egy bűnbocsánat-hajlandóságot, mert az egészhez képest ezek nem történések, ezek csak a pillanat töredékében élő apró fájdalmak, amit szerető gonddal dédelget az ember, nehogy már legyen egy békés pillanata.

Az ezüsthíd nyugalma elsimítja lelked ráncait, belátóbbá tesz, megértteti veled, hogy tiszavirág-létednek ajándék a látvány. A sors kegye, ami nem jár mindenkinek, mert aki nem néz fel az éjszakai égre, az mindenről lemarad. Színtelen és elsivárosodott lelke úgy távozik idővel, hogy hite szerint egy szürke és fantáziátlan világot hagy maga után, holott ő volt szürke, és nem a világ. Ezek a látó vakok – és látni, vagy meglátni nem ugyanaz.

Egyszer fellépek a hídra, végigmegyek végtelen hosszúságán, még le sem nézek, a sötétben úgysem látnék semmit, csak a hold fényes gömbjére figyelnék, ahogy közeledem felé, mely egyre nagyobb és egyre inkább átölel. Magába nyel ezüst tömege, feloldódom hideg fényében. Belém ömlik ezüst békéje, elcsitulnak bennem a kiáltások és dalok, magam leszek a beléoldódott csend. Hegyei, völgyei, kráterei felett lebegve úszom, súlytalan lebegve, mint gondolat, magamra öltöm ünneplő arcomat, szívembe zárva a látványt.

Te fényes hold, az öröktől való és örökké tartó éji csoda, a sejtelmek világának titokzatos földje, fogadj be engem, a zaklatott vándort, hogy megpihenhessek, tedd, hogy kialudjanak nehéz gondolataim. Kiürült aggyal és lélekkel lebeghessek benned, mint éji köd, nem áhítva a feltámadás csodáját.

Az ezüsthídon egyszer végigmegyek, hátra sem nézve betölti majd énemet a holdbéli szférák zenéje, elfelejtem földi létemet, az isteni párák felhőiben a Minden részévé válva, boldogan. Ha egy­szer el­megyek, nem viszek magammal semmit, csak emlékeimet, amiket útközben elszórok, salakjai nem csúfítják el a híd ezüst szőnyegét, mert lesöprik az éjszaka szelei. Vállalom a végtelen hosszú út fáradalmait, cipelem magamat, ha elfáradok, mert ha elvesznék, soha nem érnék oda. Lehet, hogy mások is róják végtelen útjukat, majd elválik, de nem állok szóba senkivel, mert ki akarom élvezni a csoda minden pillanatát. Ha feljutok és visszanézek a földre, csak egy fénylő golyót fogok látni, ami személytelenül, messze a semmiben lebeg, el sem fogom tudni képzelni, hogy valaha is közöm volt hozzá.

Egyszer majd fellépek a hídra, még el sem búcsúzom senkitől, életem ezen nagy pillanatában értelmét veszíti minden, ami földi. Eleinte biztosan szédülni fogok, mert a város fényei miatt érzékelem a magasságot, de ahogy távolodom, ez meg kell, hogy szűnjön, és akkor átadom magam az éjszaka hűvös fuvallatainak, és csak me­gyek előre a holdat nézve.

Minden teliholdkor olyan szeretettel hív a hold, készséggel elém küldve fényes hídját, hogy nem fogom tudni megállni, és fellépek rá. Fel én, megszabadulva félelmeimtől és gátlásaimtól, ki­szabadulva nehézkes testem börtönéből, és csak megyek, emelt fővel és boldogan. Minél többször jön értem a híd, annál erősebben érzem, hogy menni fogok.

Csodálatos, mikor teliholdas éjszakán felfénylik az ezüsthíd a hold és az ablakom között.

Jeges mosoly

 Mikor leszállt az éjszaka, kitárta ablakát és kikönyökölt a párkányra. Szerette hallgatni az elalvó természet neszeit, az apró zörrenéseket, sejtelmes hangokat és az egyre ritkuló motozásokat. Elnézte a lassan halálba szenderedő világot, annak jeges mosolyát, azt a hatalmas feloldódást, ami tudja, hogy hajnalban biztos a feltámadás.

A hogyan tovább ismerete lehetővé teszi a békés befejezést, az elmúlt nappalok éjszakába fordulásának elfogadását. Az alászálló sötétség múlttá varázsol mindent, ami volt, emlékké halványítja azt, amit végigéltél. Valószínűtlen történetté torzul a tegnap, a sötétség lemossa a felrajzolt emlékeidet, üres látványok maradnak az élet helyén, mert a semmit nem lehet festeni emlékvásznaidra, ahogy befejezed, mindjárt eltűnik. Csak a hajnal az, ami mindig visszahozza az elmúlt nap emlékképeit, de mindig kicsit másként. Nem csoda, hiszen te sem vagy az, ami előző nap voltál.

A sötétség láthatatlanná teszi a nappal láthatókat, a napfény meg mindent, ami csak éjszaka él. A láthatatlan feltámasztja azt a világot, amiben az álmok laknak. Azok az álmok és érzések, amikből nincs igazi ébredés. Az éjszaka mindent lehetővé tesz, vízi­óknak ad otthont, testet öltött gondolatok megelevenedve élik táncukat, átölelve belerántanak egy másik létezésbe, ami nem kevesebb, mint a nappali valóság. Mert minden, ami megélhető, az igaz, és semmi nem az, amiről azt hiszed. Füstként gomolyogsz a hitt valóságok között, elbizonytalanodva sodródsz létből létbe. Minden éjszaka megjelenik az ablakod előtt az eltűnt kertedben a hárfás nő, játékával elbűvöli az elcsendesedő mindent, aztán egy elpattanó húr válltól derékig kettéhasítja testét, amiből zöld vér kezd folyni. Vékony érként csörgedez a gyökerek között, hangtalan patakká duzzadva, piros sellők tűnnek fel sodrásában. A hárfa magától zeng tovább, mert a dalnak folytatódni kell, éteri hangjai életre keltik a sötétséget.

Törpék és manók, koboldok és torz kísértetek tűnnek fel a fák törzsei között, méltóságteljes-lassú táncuk összesimul a zenével. Feltűnnek a sikerek és kudarcok lomha árnyai, mert az éjszakában minden testet ölt. Torzók és soklábú rémek esetlenkednek a zene hangjaira, egész lényeddel érzed örök kérdéseiket, hogy miért… és nincs benned válasz. Nincs benned semmi, üres vagy és védtelen. Csak állsz és markolod a párkányt, hajad durván simogatja az éjszakai szellő jeges mosolya, nincs benned félelem, sem szorongás, csak nézed a színjátékot és reméled, hogy az esemény elsodor. Szeretnél a kertben lenni, önfeledten táncolni a kísértetek hadával, úszni a zöld árral, vágysz, hogy megcsókoljon egy piros sellő.

Mindegy, hova tartozol, csak tartozz valahova, mert tartozni kell, és felemelő, ha az éjszaka elfogad. A jelet figyeld, azt a hívó hangot, ami engedi, hogy közéjük tartozz. Bőrszárnyú madarak tűnnek fel a táncolók felett, le-lecsapva a tömegre, elragadva bármit, ami mozog. A zsákmány vibráló teste még sokáig látszik – egyre kisebbedve a sötétségben, ahogy a madár távolodik vele. Nem tudni, honnan jött a látomás, és hová tart. Nem okoz az esemény zavart, mert a végtelenből jöttek, csak a végtelenbe távozhatnak, az ugyanabból – ugyanabba. Ez egy ördögi kör, a fák törzsei megnyílnak, és láthatóvá válik dobogó szívük, a bennük futó élet csil­logó nedvei, amiket ha megérintesz, éget.

Mert a nappalból semmi nem érinthető, csak a nappalok eseményei. Az éjszaka világához, a végtelen lehetőségeihez tartozni kell, azt ki kell érdemelni, mert a korlátlan szabadságnak ára van. Ára az, amiről azt hisszük, hogy az élet, mert tájékozatlanságunk szinte bűn, egysíkúvá tesz és megöli a fantáziát, mert racionális és kegyetlen, nem engedi átfolyni a hárfa hangjait. Nem engedi látni a láthatót, ő határozza meg számodra, hogy mit láthatsz, és mit nem. Ezért a létezőkhöz képest vak vagy és üres, mindent láthatsz, amit majdnem nem is érdemes. Béklyóba zárt világodban elbizonytalanodva figyelsz, gyanakszol és markolod a semmit, hiányzik belőled a mersz. A nappal fényei elvakítanak, mint vastagnehéz függöny áll szemeid előtt. A zajoktól nem hallod a végtelen lehetőségek hívó szavát. Megfosztva a fantázia szülte végtelen világtól, ahol szabadon szárnyalhatnál, és élvezhetnéd a korlátlan lehetőségek világát. Ahol úgy szárnyalhatsz mint a gondolat, végtelennek és szabadnak érez­hetnéd magad, mert a test múlandó ugyan, de a gondolat örök.

Tanulj meg magadban élni, hiszen minden lehetőség adott, csak élned kell vele. A világ – az te vagy. Hogy ki és mit érzékel maga körül, és a meglévőkből mennyit, az az egyéntől függ. De ez a nagy és hihető képekből felépült érzékcsalódás csak a valódi világot körülvevő dekoráció, mert te vagy a valami, és tested a határa a minden fontosnak. A téged körülvevő, állandóan változó képek mindig ugyanannak a variációi, amit te változónak élsz meg. Egy jól és átgondoltan megtervezett körítés, ami sikeresen becsap téged, hogy elterelje figyelmedet múló önmagadról, meggátolva lényedet, hogy észrevedd a minden kitágult és végtelen létét. Bezár egy monotónia, nem engedve kitekintést végtelen lehetőségeidre, holott mindennel rendelkezel, ami ehhez szükséges. Az álom és fantázia nem más, mint egy másban ébrenlét, ami nem zárkózik el, ha felé lépsz.

A nyitott ablakban állt, és magába szívta a másik világ eseményeit. Annak a másik világnak, ami nem követel másik testet, hogy benne élj, ami csak a szellemet igényli, és a belátást, hogy vedd észre, mennyi lehetőség adódik számodra, csak égjen benned a fény. Ha valamit gondolsz, vagy elképzelsz, máris valósággá válik, meg­jelenik szemeid előtt, te vagy, aki bármit életre kelthetsz, mert te vagy az állandó. Nem kell szoronganod a nappali létedben, a sötét­ségnek nem kevesebb az értéke, mint a fénynek. Barangolj a dimen­ziók között, hisz teheted, érted vannak, nem te vagy értük A külső világ többoldalú és felmérhetetlen. Nem kell egyben fennakadnod. Barangolj a csillagok között, hallgasd a szférák zenéjét, ereszkedj alá a föld mélységeibe, a kráterek dübörgő poklába. Barangolj az óceánok titokzatos mélységeiben, népesítsd be élőlé­nyekkel, ahogy neked tetszik.

          Ha már vagy, merj élni. Ne kallódj el a konvenciók kusza rengetegében, ami gúzsba köt és előbb-utóbb megfojt. Te sem tudod, mi helyes és mi nem, ezeket a fogalmakat emberek alkották, tájékozatlan és nagyképű világok, akik azt hiszik, – pedig dehogy. Te vagy képes a teremtésre, bárhol vagy, viszed magaddal, képességed állandó. Tőled függ, mennyire vagy szürke. 

Akkor hallod a hárfa zenéjét, amikor akarod, és ha nem kívánod, el fog hallgatni. A tárt ablak csak arra jó, hogy betekints egy másba, az éjszaka másik vi­lágába, és ahány ablakot nyitsz, annyiszor látsz bele másba. 

Merj ablakot nyitni. Merj, és kivirágzol, mint tavasszal a cseresznyefák, melyek ünneplőbe öltöztetik a sarat a méhek énekétől zsongó vi­rágerdeikkel. Szállhatsz a fényben, és ha az éjszakában szállsz, ott te leszel a fény is. 

Mert minden te vagy, ne engedd, hogy ezt más erők elfelejttessék veled. Tudd, hogy az igazak is mesék, és van, hogy a mesék az igazak, mert minden igaz, meg semmi nem az. Az igaz az, amit annak hiszel, mert azt el tudod fogadni. 

Higgy magadban, merj magadnak lenni, és kitárul a minden látomása.

Sose feledd, a jeges mosoly az igazi, ha másmilyent látsz, bátran kételkedj.

Te idióta hangya...

Megszületsz, szüleid szerint korszakváltó egyéniségként érkeztél a világra. Fantáziájuk elrepíti őket a csodák irreális kék vizeibe, te leszel a miniszter, a nagy orvos vagy felfedező, az utá­noz­hatatlan művész, a zseni, sőt genie, a nagy össznépi sziporka, aki megközelíthetetlen.

Aztán nősz, növögetsz, iskolába mész, és végigevickéled az előtted álló éveket. Sorra megkapod a gyerekbetegségeket, ápolnak, aggódnak, majd meggyógyulsz. Ha nem kaparod el himlőd viszkető nyomait, ragyásképű sem leszel. De mi leszel? Lelkes álmodozó, mert beléd verték, hogy zseni vagy, aki óvatlan világlátásában sorra kapod az élet pofonjait, időnként rúgásait. 

Megtanulsz akkor is vigyorogni, ha le vagy törve, megtanulsz mást gondolni és mást mondani. Hazudozni és tülekedni, mert egy zseninek vinnie kell valamire. Mély fájdalmat érzel a világ értetlensége miatt, nem látja senki a géniuszodat, pedig már a szüleid is megmondták…

Aztán udvarolni kezdesz, tele igényekkel és kifogásokkal, mert nincs benned kompromisszumkészség, azt elfelejtették neked megtanítani. Gyűjtesz és harácsolsz, mert hiányosságaidat ki akarod fizetni, nem mersz rájönni, hogy nem pénzkérdés.

Be kívánod magad biztosítani minden ellen, holott egyetlen meglévővel szemben van csak értelme, az meg biztosíthatatlan. Az a bizonyos türelmesen vár, mosolyogva nézi végig idült erőlködéseidet, majd lecsap és múltat varázsol belőled. Rád ragasztják a „Szegény” előnevet, ugyanakkor senki nem sajnál, mert ez csak egy udvariassági szokás. Egy álszent sztereotípia. 

Mindenki csak saját magát sajnálja, ha kell, ha nem – szerintük kell. Ki a fenét érdekelsz te, aki már ráadásul nem is létezel. Ha életed folyamán annyira elkap a gyűjtőszenvedély, pénzen kívül csak ellenségeket gyűjts, barátokkal majd csak elbánsz valahogy.

Idővel jómódú felnőtté vénülsz, lesznek elismerő okleveleid, kitünteTe idióta hangya…téseid – amiktől érdemi társadalmi elismerést vársz, aztán a végén kisül, nem érsz velük semmit. Ha szerencsés vagy, nem ve­szed észre, hogy elért eredményeid ára az elvesztett gyerek- és ifjúkorod. A tankönyveid társaságában eltöltött balatoni nyarak, az állandó felkészülések szobádban töltött pusmogásai.

Persze te is megnősülsz, nagy mázli, ha nem fogsz mellé gyakorlatlanságod eredményeként. Lesznek gyerekeid, akik már a pelenkában is csodagyerekeknek látszanak, és kezdődik minden előlről. Hajtod őket, tenyésztesz, és elveszed a gyerekkorukat, mert te is lám mire vitted, és neked sem volt. (Persze ami nem volt, az nem tud hiányozni.) Nincs Jancsi és Juliska, nincs Nagy Indiánkönyv, csak Ovidius és Platon, némi Paganini vagy Mozart. Az ember töltse szabadidejét értelmes dolgokkal.
De hol maradt a szeretetteljes ökörködés, azok az emberi villanások, amitől feltámad a szeretet? Az ésszerű racionalitás bénító párái elsorvasztanak benned minden esendőt és emberit. Hol vérzett el mind­az, ami kiszínezheti a létet?

Aztán szól a csengő, és menni kell – üres kézzel, kedves emlékek nélkül.
Ilyen sorvadt, kifejletlen lélekkel fogsz az Úr elé állni?
Ott döbbensz rá, hogy semmit nem tettél, amit a lét mint lehetőséget felkínált. Ott fog  megvilágosodni számodra, hogy ami téged megillet, az a pokol. Te, aki értelmesebb vagy egy banánnál, és butább egy lónál, vagy sosem jössz rá semmire, vagy mindezt későn teszed.
Mert öntudatos, felfuvalkodott bölcsességedben nincs eszed.

Karrier

(Lábirat)

Na végre, hogy eljutottunk idáig. Észrevették különös  -sziporkázó képességeimet, felragyogtam az arcnélküli masszában, mint drágakő az iszapban.

Megszűnt a kisszerű vacakolás, az alacsony fizetés, az állás­vesztés réme, csak fény és hódolat, kegyeimet kereső kuncsorgók hada, védettség – meg minden, ami egy magamfajta nagy kaliberű sze­mélynek jogosan dukál. Vége a Trabant-időszaknak, már csak full-extra BMW-vel tudok dolgozni járni, szolárium bérlet, meg ami azzal jár, kedvezmény kedvezmény hátán, sosem látott kényelem, pompa és kaviár, tenisz, lovaglás és krikett, vagy brikett..? – ezt sosem fogom megtanulni – az Istenit…

Minden kérdésben állást foglalok, – hogy nem értek igazán semmihez..? Hát ki a fene az, aki mindenhez ért? Ha valamihez tényleg értenék, akkor azt csinálnám. Még az öreg Deák Feri sem értett mindenhez, és csak megúszta valahogy.

Én, a SZENÁTOR.

Hát ez mégiscsak valami!

Szoktam társaságban viccelni, hogy: szexárdon születtem, sze­nátort szerettem. (Na persze a szexárd nagy sz, tréfából írtam kicsivel.) Jó – mi?  Időnként szándékosan vétek, mert ha kisül tökéletes voltom, mindenki tele lesz kisebbségi érzéssel irányomban, és ez nem lehet egy szenátornak célja, elég ha csodálnak, és fenntartás nélkül tisztelnek, mert végül is én vagyok a haza anyja, ami nem semmi. Igazam van?

Azt beszéli az ellenzékem, (nagy embernek kötelezően van!) hogy már az utcabelieket sem ismerem meg. Ez persze nem igaz, az viszont érdekes, mióta szenátor vagyok, nem emlékszem, hogy egy utcabelivel is találkoztam volna. De nincs is időm ilyen piti dolgokkal foglalkozni, átlag napi kilenc órát a hazáért való aggódással töltök, a többit meg expozé írással meg pihenéssel, regenerálódnom – vagy degenerálódnom – kell másnapra. (Ezek a rohadt idegen kifejezések megvadítanak.)

Sosem hittem volna, hogy ennyi gyönyörű nőnek tetszem. Ha majd időm engedi, házasságomat is át kell gondolnom, mert feleségem egyre inkább lemarad, nem érzi, SZENÁTORNÉKÉNT mint kell viselkedni.  Fejlődésképtelen szegény.

Pénteken ebéd után sétálgattam a vadászház parkjában egyik szenátortársammal, amikor is az ottani kertésszel találtam szembe magamat. A kis Kemecsei volt, általánosban osztálytársak voltunk. Most nem mert segglyuknak szólítani. Éreztem, mint hegy tornyosulok fölé. Persze kezet nyújtottam neki, legyen egy felejthetetlen emléke.

Új társaságomban sokat esik szó államügyekről, mert a magamfajta még szabadidejében is államügyekkel törődik.

Tulajdonképpen nem is nehéz a politizálás. Meg kell hallgatni a másik fél javaslattevőjét, és azt kell mondani rá: nem.

Ez a dolog lényege.

Most adtam be a kabinet felé egy kérvényt mindössze pár százezer forint jövedelem kiegészítést kérvén, mert hivatalomban nagy protokollt kell kifejtenem, úgy kell öltöznöm, ahogy a nagykönyv előírja, most is kell vetetnem a szmokingomhoz egy tucat fehér zoknit. Meg egyáltalán, a fehérneműimre oda kell figyelnem, hisz a szoláriumban – ahol szép lányok segítenek levetkőzni – nem állhatok lakkcipőben és klottgatyában.

Amíg szoláriumozom, titkárom ott áll a masina mellett és tartja a szemüvegemet, mert a töménytelen gondolataim miatt mindig elhagyom. Őszintén szólva nem is szokott hiányozni, mert leg­inkább csak azért hordom, hogy intelligens külsőm legyen.

Nagyon nagy a rám mért teher, a felelősség, tele vagyunk idegenszívű – kozmopolita alattomosokkal, és ezeket nekem időben fel kell ismernem.

Bárcsak a meghalt rokonaim is láthatnák mire vittem! Össze­esnének a csodálkozástól! Főleg a Géza bácsi, aki mindig azt mondta: Te szaros! Nálad kétszínűbb hazudozót, jellem­telenebb férget még nem hordott hátán a föld. (Úgy mondta –főd.)

Röviden szólva így élem fontos napjaimat, önfeláldozó módon küzdök a Haza szolgálatában, és két marokkal szorítom a zászlórudat, hogy győzedelmesen loboghasson a zászló a Haza oltára felett.

Orgonajáték

A katedrális orgonája három manuálos. Igen, jól hallod, három.
Az emeleti korlátnál állva láttam Hofstettert gyakorolni. Üres volt a templom, a legjobb helyen ácsorogtam, mindent pontosan láttam. Villámgyorsan mozogtak ujjai, lábai is tapostak – kavarogtak, alig tudtam szemmel követni. Egyszerre játszott mindhárom manuálon, úgy harsogtak a sípok, azt hittem összedől az épület.
 

Nem értettem, hogy lehet egyszerre mindhárom klaviatúrán játszani, amikor két keze van Hofstetternek. – Ez fizikai lehetetlenség, – gondoltam, – ez valami érzékcsalódás. – Erősen próbáltam koncentrálni kezeire, azt hittem káprázik a szemem. Talán öt kart is számoltam, de kettőnél mindenesetre több volt neki. A pad alá néztem, minimum három lábfejet számoltam. Felordítottam meglepetésemben, persze hangom a pokoli zajban az egércincogás erősségét sem érte el.
 

Hofstetter úgy hajladozott, annyira dolgozott, hogy gyorsaságtól elmosódó alakja lobogó lángnyelveket idézett. A vén hangszernek szinte minden sípja szólt, a sikoltozó magas cék elvegyültek a nehéz sípok mély basszusával, a váltógombok maguktól kicsúsztak, majd vissza, mindenféle hangszert idéztek egy rémes kakofóniában.
Én félig süketen és szédelegve kapaszkodtam a korlátba, alattam nőtt a mélység, az izzadtságtól rám ragadt az ing, csak néztem Hofstetter lobogó alakját, és nem gondoltam semmire. Elveszítettem időérzékemet, a kőpadlóba gyökerezett lábaim érzéketlen fatuskókká váltak, korlátot markoló kezeim elvértelenedett hófehérek. A hihetetlen hangorkán elsodort, elnyomva és uralkodva egész lelkemen, feloldódva a teremtés dübörgésében.
 

Sikerült lerogynom a mögöttem álló padra, arcomat kezeimbe temetve próbáltam magamban legyűrni szorongásomat. Nem tudom, meddig ültem így, mikor a zene hirtelen megszakadt. Percek múltán mertem csak felnézni. A templomhajó néma volt, az orgona padján nem ült senki.
Teljesen kimerülten tértem haza, korán lefeküdtem.
 

Másnap ismerősömnek meséltem, mit láttam, mit hallottam a katedrálisban. Hosszan hallgatott, furcsán méregetett, majd halkan, elgondolkodva megszólalt.
– Nem tudom, tegnap mit láttál és hallottál. De Hofstetter nem lehetett. Hofstetter tegnapelőtt meghalt.
 

Nem tudtam mit válaszolni, azt viszont éreztem, soha többé nem teszem be lábamat a katedrálisba.

Bátor idők

Az augusztusi délután lágy melegében, a falu kocsmájában ültek páran, és beszélgettek. A kocsmakertben tették, a repkényből áradó számtalan bogár zümmögését hallgatva, mire megszólalt az egyik öreg: Ezek ma már messze vannak a hajdani bátor időktől, amikor a férfiak, még igazi férfiak voltak- szólt, semmibe meredő tekintettel.
Ez a Dugovics Titusz történet is, egy megrendítő, és mélyen hazafias, önfeláldozó cselekedet volt. Aztán elmosta a szemtanukat már az idő, a fene se tudja hogy történt a baleset, de Istenuccse megesett.
Ha okosan közelítjük meg, le kell szögeznünk, hogy mindenképpen nagy baj történt.
A harc hevében, vitathatatlan, hogy Dugovics le akarta lökni a vár falára felmászott törököt, ami- legyünk őszinték- elég goromba szándék volt.
Persze a janicsár nem akarta hagyni magát, mert ki az a hülye, aki le akar esni onnan a magasból, holott egy székről is le lehet úgy hullani, hogy maradandó károsodást szenved az áldozat.
Szóval, összekapaszkodott a két férfiú, és dulakodni kezdtek.
Ott szvingeltek a fal peremén egy darabig, nem bírtak egymással, aztán a török megingott, a Dugovics meg valami csavarintal kibillentette az egyensúlyából.
A halálraváltan ordítozó ellen, egészen természetellenes pózban hajolt ki a mélység fölé, kezei vaskapcsokként markolták támadójának kabátgallérját. A török egyre vadabbul hajlott hátra, és ezáltal fokozódott a Dugovicsra háruló teher.
Lassan kibillent rohadtul hátrányos helyzetéből, előrelendült, és együtt kezdtek zuhanni.

A vénember, fogatlan szájával sűrű, rágó mozdulatokat tett, mint minden alkalommal, ha feldúlta magát. Két szeme kidülledt, szikár teste előredőlt, két keze, mint saskarom, belekapaszkodott a törökbe, akit csak ő látott.
Hű, az áldóját- sopánkodott a három férfi, és a két nő. Nézték az öreget, és beleélték magukat a halálos zuhanásba.
Ez a Dugó- vagy ki, igazi férfi volt a talpán- szólalt meg rekedt hangján egyikők, olyan volt, mint én fiatalkoromban.
Ne beszéljen badarságokat, maga vén szamár- ripakodott rá az egyik asszony. Ismerem én nagyon régen magát, még a létrára is a Rozinak kelletett felmászni, mert maga úgy szédült.
Hát még a várfalra… Ha magát megmarkolta volna a török, a visítását még öt faluval odább is hallották volna.
Maga meg inkább a Bibliát forgatná, és nem azt a hegyes nyelvét- gurult méregbe a megszólított. Maga aztán egy nagy tudós, inkább azt tudná, ami a dolga. Micsoda? Magának még jár a szája? Úgy vágom le innen a padról, mint az a Tífusz a törököt!
Hogy mer maga kritizálni, maga vén bolond! Magába már csak budira jár a lélek, és még jár a szája.
Bolond lyukból, bolond szél fúj- válaszolt halálra sértve a szédelgős.
Azóta sem köszönnek egymásnak.

Elátkozva

Na aztán alkonyatkor megérkezett az a furcsán zúgó szél. Egyre erősebben fújt, tépte a fákat, úgy száguldott az út pora, mintha holt lelkek homokfutói nyargalnának. A sötétség beálltával csak az egyre erősödő zúgását és vijjogását lehetett hallani, és megérkezett az a nehéz szag is, ami minden éjjel elöntötte az utcákat, olajosan hömpölygött végig a városon, beszivárogva a házak gyengén záró ablakkeretein.
Azt a kiszolgáltatott, tehetetlen érzést el sem lehet mondani.

A vad szélzúgásban sikolyokat, sátáni hahotát, lánccsörgésre emlékeztető hangok egyvelege ordított, mintha a poklok kapuja nyílt volna ki, kiokádván magából a szenvedő lelkeket, akik rázúdultak a sötétben didergő házakra.
Az öregtemető irányából egyre erősebben hallatszottak a csusszanó, bukdácsoló léptek lelketfagyasztó hangjai.
A hold, előbukkanva a gomolygó felhők közül, megvilágította  a poros úttestet, megmutatva a görnyedten vánszorgó embertömeget. Az út végén, elnyelte a látomást az erdő.
A dögletes bűzt elvitte a nehezen érkező pirkadat, feledtetni akarván az emberekkel az éjszaka történteket.
Nagy megkönnyebbülést jelentett mindenkinek, erősen remélték, hogy ez volt az utolsó ilyen éjszakájuk.
Aztán alkonyatkor megint megjelent az a furcsán zúgó szél, ami a sötétség beálltával viharrá, orkánná erősödött, magaelőtt görgetve azt a rémes szagot.
A temető felől megérkeztek a nehéz léptek, és a rövid időre előbukkanó hold rőt fényében a leselkedők felismerték a menet élén lépkedő Rózát, a falu boszorkányát, aki alig pár napja szenderült jobblétre, még a hantja meg sem süppedt.
Viaszfehér arcában vörösen égtek szemei, arcán gonosz vigyorral nézte a házak kapuit, ahány porta előtt elhaladtak, azok hallhatták a kaparászást és halk kopogást az ajtókon és ablakokon.
A konyha sarkában meghúzódó öregasszonyoknak elakadt a hangjuk, úgy remegett a kezük, majd elejtették a rózsafűzért.
Ez így folytatódott minden éjjel, az emberek hullani kezdtek mint a legyek, egyre több volt a lakatlan porta, és egyre nőtt a temető felől érkező emberáradat.

Ma már csendesen pihen a falu, sem ember, sem állat nem lakik benne, csak a bedőlt kerítések, és megrogyott háztetők nézik az éjszakánként végigvonuló menetet.

Az erkély

A belső kertre nézett, a konyhából nyílt egyszárnyú ajtaja. Akkora alapterülettel bírt, hogy éppen egy ember fért rá, széleinél kipattogott a hajdan készült betonkoszorú, annak kellett hitelt érdemlően tartani a korlátot. Onnan, a negyedik emelet magasságából, úgy lehetett rálátni a kertre, mintha filmet nézne az ember.
 
A szilvafa árnyékában egy fekete macska szundikált, galambok legelésztek a bokrok közötti fűben, gerlék, verebek tüntetőleg elkülönülve tették ugyanazt. Csend volt, és béke. Szinte képtelenségnek tűnt, hogy a ház másik oldalán dübörög az élet, autók hosszú fűzére, villamosok, járdán ordítozó hajléktalan részegek színezték szürkévé a mát. Itt, az erkélyen, egy másik világ volt érvényes, egy olyan látvány, amiben szeretne élni a halandó. Az álmodott elérhetetlen tudata, talán még fontosabb, mint annak beteljesülése, mert az elérhetetlen megléte ösztönöz, kiszínez, és felmelegíti az ember lelkét. Ha megszűnnek a vágyak, az a vég.

Az erkély, a belső kertre nézett, a konyhából nyílt egyszárnyú ajtaja. Spárgák voltak kikötve a korlátokhoz, rajta az éppen kimosott fehérneműkel, amik integettek a szélben, elijesztve a madarakat. Az erkélyhez tartozó lakás lakója, egy igen magas korú asszony volt, félig vak és süket, akit már nem lehetett felügyelet nélkül hagyni.
 
Gondozója, egy fiatal nő, időnként megjelent az erkélyen, beguggolt a száradó ruhák alá, és ott cigarettázott. Ilyen guggoló művészt, csak sráckoromban láttam Balatonszemesen, a Papp bácsit, aki reggel kiment a mólóra horgászni, és délig guggoló helyzetben maradt. Szikár, vékony ember volt. Nagy csodálója voltam, még ma is hihetetlen számomra, hogy ezt tudta tenni. A fiatal nő, ott az erkélyen, vad elszántsággal szívta cigarettáját, mindkét kezével gesztikulált, és nagyon nagy elánnal vitatkozott valakivel. Mindezt a falnak fordulva tette, legalább nézte volna a kertet.
De az a személy, akivel folyton pörölt, annyira betöltötte egész valóját, hogy gondolom azt sem látta hol van.
Még késő este is ki- kijárt, csak cigarettájának világító parazsa árulta el kintlétét. Hang sosem hallatszott, gyors szájmozgásáról nem lehetett leolvasni, miről van szó. Pedig olyan kiványcsi lennék, hogy kivel beszélget.

Aztán egyik este, ismét láttam világítani cigarettájának parazsát. Szokott pózában guggolt, és gondolom hevesen vitatkozhatott, mert fel- le ugrált a fénypont a sötétségben. Majd lassan felállt, kitárt karjain halk derengés ömlött szét, végigfolyva egész testén. Felemelkedett, egy darabig súlytalanul lebegett, majd csendben feloldódott az éjszakában.

Azóta is minden este kilesek, hátha meglátom, de csak a mosott ruhák himbálóznak megereszkedett köteleiken.

Életre kelt álmok

Álljon a falhoz!- hallotta a pengeéles kiáltást, és azonnal elgyengültek a lábai.
Ebben a szörnyű élményben minden éjszaka részesült. Rendszerint úgy kettő után történt minden alkalommal, tudta, mert felriadt, és megnézte az órát. Percekbe telt mire egészen magához tért, kiszállt az ágyból, még rogyadozó lábakkal kiment a WC- re. Ott ücsörögve elszívott két cigarettát, csak azután mert visszamenni a szobájába.
 
Alig várta a pirkadatot, ami elsöpörte nyomasztó érzését. De délig hatása alatt volt a történteknek. A rémes élmény, hirtelen szűnt meg, már ötödik napja békésen végigaludta az éjszakát. De a hatodik napon kezdődött elölről.Újra felcsattant a metszően éles hang, csak valami hideg fuvallattal párosult. Ordítozva ébredt, kiugrott a paplan alól, úgy rázta a hideg, mintha egy jégmezőn állna mezitláb, pizsamában.
A sötét szobában furcsa, kemény fények villóztak, távolabb alakokat látott homályosan, és egy felsorakoztatott kivégző osztagot.
Látta magát egy oszlophoz kötözve, és rémülten fedezte fel szintén saját magát a kivégzőosztag katonái között.
Bénultan állt a szoba közepén, nézte a képet, és érezte, hogy lábszárán végigcsordogál egy meleg valami.
Aztán megint jött a jeges szél, érezte, hogy végtagjai elmerevednek, kihűlnek. Távolról hallhatóvá vált egy lelkesítő harci induló, a hangszerek kíméletlen érzéketlenséggel harsogtak, egyre közelebb és közelebb szólt a zene, ami elnyom imát, és halálsikolyt.
Tőle pár méterre felfedezett egy papot, nem értette, miért egy Misszálét, miért nem Bibliát szorongat összekulcsolt kezeiben.
A jeges szél, egyre erősödött, vadul kavarta az udvar porát, szeme szája tele lett a karcos homokkal. A pap, nyugtatni akaró kézmozdulatokkal integetett felé, de nem igazán érdekelte.
Konrád!- harsant fel egy kemény hang. Megértette a bíróság határozatát!?
Meg Uram - motyogta halálraváltan -, de valójában nem értem, miről is van szó.
Az már a maga baja - így a hang -, az ítéleten, annak végrehajthatóságán mit sem változtat.
Ekkor már a jéghideg szél tombolt, a hangszerek üvöltöttek, a pap vadul integetett, kavargott a por, még kisebb gyomokat is feltépett.
Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán.
A homokfelhőn keresztül is látta, hogy a vezénylő tiszt, kivont kardját mereven maga elé tartva, valami vezényszót kiált, és mereven maga elé suhint a pengével. A kettéhasított levegő, kétoldalt dőlve, maga alá temette a kegyelem reményét is.
De a kivégzőosztag egyik fegyverében vaktöltény van- villant agyába,- hátha véletlenül mindegyikbe azt raktak, és megúszom.
Még látta a torkolattüzek villanását.

Nagy csendesség vette hirtelen körül. Súlytalanul emelkedett az udvar fölé. Hogy milyen más innen látni az egész kompániát- gondolta, aztán tett egy nagy kört, és folyamatosan emelkedni kezdett.

Reggel találtak rá, szobája közepén feküdt. Maga volt a nyugalom, és béke. Csak nem értette senki, hogy így, a nyár közepén, mitől volt keményre fagyva.

Színház az egész világ

 ˝SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG˝

És milyen ocsmány és rossz darabokat tudnak játszani!
Az ember csak áll, mint egy hülye, és nem érti az egészet. Nem érti, hogy miért írta valaki ezt a csodát, és mit néznek rajta a nézők, és mit idétlenkednek a színpadon a színészek, megpróbálva átlényegülni idiótának.
˝Ó Lédy Blő, egy ragyogó nő, és Mister Blú, egy remek fiú˝.
A bal hármas páholy lakója, egy középkorú vaskos dáma, az arcán villódzó sápadt fényben, úgy vigyorog a gyönyörűségtől, mintegy kanabisz túladagolt bakfis.
Hajkoronáját a zene dallamára ingatja, és egészen odavan.
Ő a műsortól, én meg tőle.
Lady Blő, meg szökell a deszkákon, könnyed és boldog, meg van üdvözülve, csapong, hadonászik a retiküljével, sürög, forog, majd belehal a boldogságba.
Nem is csodálom, ez a Mister Blú, egy remek fiú, vasággyal lehet negyven kiló, jólfésülten, belefeszegették öltönyébe, és amúgy könnyedén és sportosan lezser eleganciával nem is lép, inkább libben.
Körülpukedlizi a nőt, fröcsköl belőlük a vágy, de persze semmi ízléstelenkedés, fenékcsipkedés, meg nyúládozás, hiszen ezek nagyon jól nevelt ragyogó fiatalok, zsíros családi öröklések leendő várományosai.
Persze egy jó kis drámára… beülni valahova, ahol a sors úgy kaszabolt, hogy kifelémenet csodálkozik az ember, hogy a ruhatárosnéni még él...
Hát mennyivel felemelőbb?
Otthon iszol két konyakot, bekapkodsz pár nyugtatót, elképedten többször végigtapogatod magad, mert alig mered elhinni, hogy élsz.
Aztán felkészülsz lelkileg az éjszakára, a rémálmokra, ahol megköveznek, karóba húznak, és máglyán elégetnek egy kórus markáns huhogásának kíséretében
Milyen izgalmas lenne például, hogy a hős, egy markáns zene kíséretében, kirántaná a kardot, az exkaligurt - a fene tudja, hogy írják - amit egy sziklába döftek valaha, és csak azért tudott kihúzni, mert eltudta mondani háromszor, hogy papperlapapp, négy nyelven.
Közben betáncolnának a Blőék, és énekelnék, hogy ˝Lennél te rózsabimbó, lennék a méh…˝
Mindezt nyérc bundában és tűsarkú cipellőben, hogy érzékelhető legyen a nagypolgári jómód.
A darab végén, meg a közönséggel közösen elénekelnék a ˝Süss fel nap˝ dalocskát, és mindenki napfényes lélekkel, depresszió nélkül hazamenne, ki taxin, ki saját kocsiján, ha addig el nem lopták.

Mert színház az egész világ- mondta William, akinek a legújabb tecnológia bevetésével elkészítették háromdimenziós arcát, hogy ennyi év találgatása után, végre láthassa a kései utókor.