A Nagyúr délutánja

A húsvéti harangok szakadatlanul búgtak, beterítve hangjukkal a korai napfényben fürdő várost. A háztetőkön verebek civakodtak, a tárt ablakok függönyeivel játszadozott a szellő. A télben elgémberedett élet kezdett feltámadni. Ilyenkor az ember hajlamos hinni olyasmikben, amikben a tél jegében és bénító süvöltésében lehetetlen. A levegőben érezni az esély és lehetőség illatát, az újrakezdés érinthető-reális közelségét, visszatér a tél sorvasztotta hit ami erőt és lendületet ígér.
A zúgó harangok elűzik a kételyt, megtölti a lelket virágokkal.
A dóm tornyai szikráztak a fényben. Az egyik toronysüveg párkányán félig fekvő helyzetben heverészett a sátán, elgondolkodva nézte a hangyáknak tűnő vidám utcai sokadalmat. Ráért.
Ő is élvezte a napot, hallgatta a harangokat.
Igazán szép délelőtt - mormogta magaelé, patás lábait kinyújtva billegtette, figyelte hogy játszik a fény csillogó fekete lábfején.
Igazán nagy lett ez a város - mondta a mellette álló rémarcú vízköpőnek, párszáz évvel ezelőtt itt erdő és mocsár volt csupán, ide a tőzeglápba dobták bele az elitélteket és Istennek szánt áldozataikat. Az emlék mosolyt varázsolt szőrös arcára. Szánalmas percemberkék.
Még szerencse, hogy engem nem érint meg az idő.
Önelégülten hátradőlt, becsukta szemeit. Szeretett a torony párkányán heverészni. Innen mindent és mindenkit látott. Az, hogy Isten házának tornyán ült egy percig sem zavarta. Neki soha semmi baja nem volt a Mindenhatóval. Öröktől fogva ismerték egymást, tiszteletben tartva egymás köreit.
Az ádáz harcot és konfliktushelyzetet az emberek fundálták ki saját biztonságérzetük miatt.
Az ő fantáziálásuk mikor jó valaki, és Istentől elvárják, hogy viszonzásképpen védje meg tőle.
Hangosan felnevetett. Nagyon tetszett neki ez a primitív elképzelés. Azt leszögezhetjük-szólt nevetve - hogy öreg barátomnak nem a teremtés volt a legsikerültebb mutatványa. Szeretem mikor időnként bakot lő, ilyenkor kicsit szerényebb lesz velem szemben, rövid időre leszáll a magas lóról. Aztán igyekszik elfelejteni a történteket, és kezdi a rivalizálást elölről.
Hát ő már csak ilyen. Nem a legkellemesebb természet. Még jó, hogy hozzászoktam. Amúgy jóravaló valaki, nincs benne álság és fondorlat.
Ezt meghagyta nekem.
Én nem piszkálom az angyalait, ő békén hagyja szeráfjaimat. Ekkora világmindenségben kényelmesen elférünk mindketten.
Galambraj érkezett a tetőre. Na ezek folyton összepiszkolják kedvenc pihenőhelyemet -szólt bosszúsan, és karmos kezével feléjük csapott.
A madarak kis kavicsokká válva aláhullottak a mélybe. Nna - motyogta megbékélten-majd nehézkes ráérősen talpraállt, széttárta hatalmas bőrszárnyait.
Kicsit körülnézek a temetési menetben - szólt, nem emlékszem, hogy jelentkezett volna az elhunyt. Nem szeretem az ilyen ravaszkodásokat. Mióta csak van emberiség mindig akad valaki aki megpróbál kijátszani, de idáig még senkinek nem sikerült.
Sokan remélik, az utolsó kenet semmissé tehet egy egész életen át elkövetett disznóságtömeget. A gyávák fantáziáló gyengesége.
Röptében nagy kört írt le a torony körül, majd zuhanórepülésbe ment át, megcélozva a temető felé kígyózó menet közepén imbolygó koporsót. Senki nem látta érkező alakját, bár egyesek érezték szárnyai keltette enyhe léghuzatot, de a bontakozó tavasz simogató kezének vélték.

Éjszakai telefon

Már jóval éjfél után lehetett, mikor a telefon rekedt csöngése felvert álmomból.

Idétlenül csapkodtam karjaimmal, nem tudva igazán, hogy most álmodom, vagy a valóságban hallom a hangot.

Aztán az éjjeliszekrény élébe belevágtam csuklómat, és azonnal tudtam, ébren vagyok.

Az erős ütéstől, a kis szekrényke megbillent, és a telefonkészülék, nagy csörömpöléssel az ágy mellé zuhant.

Hogy az a… vinnyogtam fájdalmamban, nem tudván hirtelen, hogy a csuklómhoz kapkodjak, vagy a padlón fekvő készülék után.

Az ütődéstől a kagyló lerepült a készülékről. és vagy egy méterre feküdt az ágyamtól.

Éppen kifelé kászálódtam a rám tekeredett takaró alól, mikor meghallottam a kagylóból szivárgó hangot.

Felvettem a kagylót, de a tenger zúgásán kívül, nem volt semmi hallható.

Zavartan, libabőrösen másztam vissza ágyába, és megpróbáltam visszaaludni.

Sérült csuklóm égett, és lüktetett.

Megint felkeltem, és a fürdőszobába nedves kéztörlőt csavartam fájó kezemre.

Visszafelé jövet megláttam a még mindig padlón fekvő készüléket, feltettem az éjjeliszekrényre, a helyére.

Ismét lefeküdtem, és ahogy múlott csuklóm lüktető fájdalma, úgy telepedett szememre az álom.

Még távol volt a hajnal, mikor a telefon ismét csengeni kezdett.

Ez vagy téves, - gondoltam félálomban, vagy valami állat szórakozik.

A legjobb, ha nem veszem fel, egyszer abbahagyja.

De nem hagyta abba.

Dühöngve felkönyököltem, és szabad kezemmel felkaptam a kagylót.

Halló!- ordítottam bele.

Ki szórakozik az éjszaka közepén- harsogtam.

Szervusz, - szólalt meg egy jellegzetes hang.

Te vagy Gyula?- kérdeztem, csak nincs valami baj, hogy éjszaka hívsz?

Nem- jött a válasz, semmi baj, de hogyhogy éjszaka? Észre sem vettem.

Késő délután kezdtem festeni, és úgy látszik elszállt velem az idő, és belecsúsztam az éjszakába.

Gondoltam megkérdezlek, nincs e kedved egy hosszú hétvégéhez.

Leugorhatnánk Zalakarosra a fürdőbe.

Kiveszünk a szállodában egy kétágyast, és bebarangoljuk kocsival a környező falvakat.

Jó ötlet- mondtam, és nem értettem, mitől terjeng, egyre erősebben a szobám légterében egy pinceszagra emlékeztető, dohos, nyirkos illat.

Akkor érted megyek kocsival reggel nyolc körül, iszunk nálad egy kávét, és nekiindulunk a világnak.

Na szervusz, akkor várlak- feleltem, és letettem a kagylót.

Hát ez a Gyula- mondtam magamnak félhangosan, közben visszaépítettem magam a takaróm alá.

Az éjjeliszekrényen álló ébresztőórám világító számlapja éjfélt mutatott.

A szobámban terjengő dohszag nedves- nehéz földszaggá változott, el nem tudtam képzelni, mi ez a temető eső után- szag.

Már majdnem visszaaludtam, mikor a jeges markú döbbenet megmarkolta egész testemet.

Mi volt ez a telefon…

A barátom, már több mint tíz éve halott.

Sárlott

A kuvik hangja harmadszor hasított bele a vaksötét éjszakába.
Feltámadt a szél, és a hantok között végigkúszott egy távoli mély orgonabúgás, betöltve a temetőt.
A sírok rőt fényben derengtek, százezer gyertyaként világították meg egymás fejfáit.
Hideg lángcsóvák, korbácsként csaptak végig a kerten, halálra rémítve mindent, ami él.
Az orgonabúgás lassan eloszlott a szélben, és a hantok megnyíltak.
A gödrök mélyéről, feltünedeztek az elhunytak hosszú fekvéstől elgémberedett alakjai, sárosan, földesen.
Mállott ruháikban, kiszáradt ujjakkal markolva a földet, nehézkesen felemelkedtek, percekbe tellett, mire megszokták a már elfelejtett testtartást.
Egyre többen- és többen sorakoztak a földhányások között, borzalmas látványt nyújtva a síri derengésben.
Aztán méltóságteljes lassan megindultak a főkapu irányába.

Egy hatalmas fekete madár körözött az egyre sokasodó elhunyt felett, izzó szemeinek jéghideg pillantása lövellte lángcsóvák végigvágtak a néma tömegen.
A sokaság, lassan hömpölyögve, elérte a temető kétszárnyú kovácsoltvas kapuját.

Sárlott, a saját sikoltására ébredt. Nem kapott levegőt, arcán állt a víz.
Még tisztán hallotta az orgona búgását, és a nagy madár szárnycsattogását.
Gyakran visszaálmodta ezt a történetet, mindent megpróbált ellene, de hasztalan.
Reszkető kézzel kereste az éjjeliszekrényén az olvasólámpa bekapcsoló gombját, végre fellobbant a fény, elűzve az éjszaka rémeit.
Igyekezetében leverte az ébresztőóráját, ami pont éjfélt mutatott.
Nagyon megkönnyebbült a kislámpa meleg fényétől, a szoba csendes volt, és felettébb békés.
Nem értette, hogy mi lehet ez a nehéz, dohos lélegzetelállító szag.

Krumplinyomó

Aztán hullani kezdtek a bombák, repkedtek a repeszek, ordítottak a légvédelmi szirénák, de minek, mindenki láthatta, hogy bombáznak, meg hallani is lehetett.

Még a siketek meg vakok is érzékelték, mert reszketett alattuk a pad.

Hogy ennek mi köze a mosthoz?

Hát az égvilágon semmi.

És miért kéne, hogy legyen köze?

Rengeteg dolog van a világon, aminek nincs a másik dologhoz köze.

Attól még lehet igaz, mert mindig az igaz, amit annak vélek, és az én igazságom az, ami engem érdekel.

Más is így van ezzel.

Mi a túrót kezdene más az én igazságommal?

Tévedni nélkülem is tud, van neki sajátja, miért koptatná az enyémet?

Akkorákat tévedek, amekkorákat csak akarok, ez az ember szabadsága, és élek is vele, mert miért ne tenném.

Kevés dolgot engedhetek meg magamnak következmények nélkül.

A nyitott bombaszekrények okádják magukból a bombákat, az emberek meg rohannak a föld alá és be vannak szarva, ami kivételesen jogos.

Mert ki az a hülye, aki ilyen bután akar meghalni, ha ráomlik például egy tűzfal, mire rátalálnak, már felismerhetetlen.

Mi az Istennyilát lehet ezek után ráírni a fejfájára?

Itt nyugszik egy segg, a franc se tudja ki, akinek nem volt szerencséje, és elkaszálta a történelem?

Azért ezt még sem illik…

Na meg érdekes lehet a sztálinorgonák torkolattüzének fényénél újságot olvasni, van a dolognak egy pikantériája, csak nem szabad eléállni, mert abból baj lesz.

Különös, hogy ezek a torkolattüzek, valahol a karácsonyéjszakák meghitt békéjét idézik, csak az elviselhetetlen csattogó hangzavar teszi tönkre a lírai hangulatot.

Bár, ha őszinte akarok lenni, ilyenkor rendszerint mindenből baj lesz, de ha meggondolom, ez békeidőkre is érvényes, mert a baj- az mindig van.

Na nem hal bele az ember, legfeljebb megőszül, remegni fog a feje, messziről úgy néz ki, mintha folyton helyeselne.

Mert ha tetszik- ha nem, benne ülünk egy nagy krumplinyomóban, valaki időnként nyom egyet rajta, akkor nem igazán kapunk levegőt, aztán lazít a nyomáson, mert így szép lassan jön ki az emberből a szufla, mert a végleges ellapulás sincs ingyen.

Hab a tortán, hogy még jó képet is kell vágni hozzá.

Hogy miért?

Az indoklás… csak.

Förtelem, hogy a bombaeső alkalmával mennyire semmit nem számít az emberi élet, Rilke, Mozart, Hegel, és társai eltűnnek a leomló falak porában, Picasso Gernikája, békés zöldségeskertnek tűnik, mindent visz a forró szél és légnyomás, ami marad, az már csak egy arc nélküli trágyadomb.

A tavalyi avar, ami trágyázza a jövőt.

Aztán minden kezdődik elölről, mondják, a történelem nem ismétli önmagát, pedig dehogynem, nincs annak fantáziája.

Könnyítésképpen, úgy, és annyiszor írható át, ahányszor akarja az ember.

Ami elmúlt, az nincs is, a nincs meg mindegy miként szól.

A repeszgránátok sivítása, a robbanások alt hangjait kísérő géppuskák kattogó ugatása, egy Wagnert is lázba hozna, az imádott üstdobjai egércincogásnak tűnnének, mert most harsog és üvölt a kultúra szimfóniája, a nagy katarzis, amit szinte nem is illik túlélni.

A végítélet döngő léptei, lángok és pusztulás, majd egyszer vége lesz, kitör a béke, és szívélyesen rázogatjuk egymás kezét, eltemetjük mártírokká avanzsált halottainkat, elcsábítjuk egymás feleségét.

Az lesz a jó világ, csupa zene és csók, meg önámítás és felejtés.

Mert felejteni kell, kell a hely a következő pokoljárás emlékeinek.

Csónakázunk a tavon, etetjük a vadkacsákat, mert jó emberek vagyunk, de ha el tudunk kapni egyet, azt megesszük.

A Homo Ludens, a kis hamis, akinek nem szabad háttalállni, mert az sem igaz, amit kérdez.

Az eszközök, és a módszerek változnak, az ember soha.

Ez nagyon fontos, mert ebben az örökké vajúdó világban, kell legyen valami, ami állandó.

A Kút

Minden éjszaka hallotta a furcsa hangot a kútból. Eleinte csak egy héten talán egyszer, aztán egyre többször, most meg már minden nap.

Éjszaka kezdődött a dolog, olyan éjfélkor, és a fene tudja meddig tartott, de pirkadatra megszűnt.

Már napközben sem tudott másra gondolni, csak a kútra, arra a rohadt kútra, ami meg fogja ölni.

Már nappal is hallani vélte a hangokat, de ez nem igaz, csak az idegei

odavoltak és hallucinált.

Persze az ő olvasatában mindegy volt, ugyan úgy kikészíti akár képzelődik, akár nem.

Már próbáltam éjjelre bedugaszolni a füleit, de nem ért semmit, mert olyan, mintha az agyában szólt volna.

Szerinte ez egy olyan hang, amit ha hall valaki sosem szabadul meg tőle.

Összepréseli a lelket, értelmezhetetlen víziókat támaszt, a szorongás úgy ágaskodik a tudatában, hogy ordítani tudna.

Persze bénult hallgatás telepszik rá, mozdulni sem képes, csak csorog arcáról a víz és olyan kifejezéstelen lesz a tekintete, mint egy döglött halnak.

Eleinte nagyon megijesztett, de később megszoktam.

Ilyenkor békén hagytam, aztán egy idő múltán felengedett és holt fáradtan lefeküdt.

Csak úgy ruhástól, és azonnal elaludt.

A rosseb tudja mi a fene ez, már belenéztem a kútba, még viharlámpát is belelógattam egy kötélen, de nem láttam semmit csak a mohos köveket az oldalfalaiban.

Valahol mélyen látni vélem a fekete vizét, de mozdulatlan tükre nem árult el semmit.

Már gondoltam arra is, hogy ez a mély kút, valami átjáró lehet egy másik világba, valami ismeretlen és elmesélhetetlen másba, amire nincsenek is szavaink.

Érdeklődtem mindenfelé, de senki nem emlékezett mióta állt ott az a kút, nem tudni ki fúrta, és mikor.

Hogy milyen a vize- nem tudom, sosem használtuk, sem az előző itt lakók, sem mi.

Meg sem tudom kérdezni, mert a környékbeliek nagyon kényszeredetten reagáltak kérdezősködésemre, tőlük tudtam meg nagyon nehezen, hogy az előző lakók eltűntek.

De abba kellett hagynom a kutakodást, mert elkezdtek az emberek kerülni.

Ez a hülye, meg egyre zavarodottabb lett.

Már éjszaka kiült egy sámlira a kútkávához, és kőmerev arccal figyelt.

Aztán - mint mondta- halkan kezdett felkúszni a hang a mélyből, egyre erősödve, kibuggyant a fekete víz a káva szélein, végigfolyt a kerten mint a láva.

Egyre dagadt és forrt, meg kellett kapaszkodnia, mert elsodorja különben.

Aztán véget ért a színjáték, elhalkulnak a zajok, és visszaörvénylett a fekete víz.

Csak az elmondásából tudom, akármit tettem, én nem érzékeltem semmit.

De éreztem, ebből baj lesz, egyre fogyott, nem evett- csak a kutat figyelte.

Egy sötét nyári éjszakán, felriadva álmából, kiugrott az ágyból és úgy, mezítláb kiszaladt a kertbe.

Mire utánaeredtem, már nem láttam sehol.

Akkor, abban a minutumban először hallani véltem azt a bizonyos hangot, a kút mélyéből jött, egyre halkabban, aztán gondolom elnyelte a feketeség.

Ez, már vagy két hónapja történt, azóta minden éjjel kimegyek a kúthoz, de semmi…

Mirella

Mirellának hívták. Középkorú lehetett, átlagos termetű puhán kövér, és meglehetősen ápolatlan. Az a fajta nő volt, aki fiatal korában sem volt vonzó.
Kitaposott fekete férfi félcipői szánalmasan lógtak csoszogó-oszlop lábain, keblei hordó hasán szétterülve ringatóztak cammogó járásának ütemére.
Bozontos nagy haja, fésületlen szőrtömeg.
Három elmaradhatatlan műanyagzsákja, menet közben unottan verdesték vastag combjait, egykedvű-kifejezéstelen tekintete úgy meredt a semmibe, mint aki nem is lát. Pedig vonások nélküli arca mögött jöttek-mentek a gondolatok, mindent látott és hallott, csak nem volt semmihez köze. Ő volt a távoli idegen aki nem is értette mit keres itt. Csak volt. Nem igényelt senkit és semmit.
Ha ráesteledett, kinézett magának az árnyas parkban egy kényelmes padot, feje alá tette szatyrait, és álomra hajtotta fejét. Hajnalban a rigók éneke ébresztette, ezt igazán szerette hallgatni. Majd egyik szatyrából megreggelizett, kicsit még nézelődött, majd megindult véget nem érő céltalan útján.
Ezen a tél sem változtatott, legfeljebb annyit, hogy igyekezett kissé védettebb helyen aludni. Senki nem tudott róla semmit. Ha próbáltak is vele beszélni, ő csak mosolygott, nem válaszolt. Tekintetét rászegezte a kérdezőre, nem volt szemében öröm, bánat vagy indulat. Nem érintették meg konvenciók, nem vett figyelembe semmit, csak saját szempontjainak megfelelő részleteket, mert ismerte azt a világot amiben élt, nem engedte, hogy a témák összekeveredjenek. Érezhetően átlátott az elé sodródó dolgokon, titokzatos tekintetén érződött, valamiket lát, amiket más sosem lesz képes érzékelni. Néha bólintott vagy csóválta fejét, valakivel kommunikált, de hogy kivel, az titok maradt. Az ő titka.
Sokan hitték, bolond. Pedig nem volt az. Csupán nem értették, és ez igen kényelmetlen, olyan érzetet kelt, mintha a kérdező lenne buta.
Mirellát ez annyira nem zavarta, hogy talán észre sem vette. Számára semmiféle véleménynek nem volt jelentősége.
Elmúlt a nyár, megjöttek a ködös-borongós őszi esők, beköszöntött a tél, Mirella változatlanul lakta parkbéli kedvenc padját, zsákjait magaköré gyűjtve szótlanul figyelt valamit. Amint becsukta szemeit, még élesebben látta környezetét.
A fagyott-kopasz ágak közül megjelent a jégember, hosszú csápszerű karjaival hadonászni kezdett, alakja hirtelen több méter magasra nyúlt, aztán akkora lett mint egy törpe.
Vadul táncolt és tekergőzött, arca felé villantotta hol méteres, hol rövidke ujjait, a szél zenéje tempósan süvöltve-forogva a fagyos légben, szolgáltatta neki a zenét.
Megjelent az északi fény, glóriát vonva az örökkévalóság köré, jégesőt csvarva ki a tél szeméből.
A deres halál hatalmas fehér lován győzelemittasan vágtatott keresztül mindenen, maga mögött hagyva a fagyba gémberedett életet, a fákról hullt feketerigók tetemei díszítették hófehér halotti leplét a tájnak.
Minden harsogott, hidegen lángolt és énekelt, a fékeveszett rombolás győzelemtől megrészegülten ülte torát, minden eltűnt ami volt, csak a fenyegető ˝Lesz˝ - sejtése úszott a levegőben.
Mirella ült a padján csukott szemekkel, arcán a mindent látók sejtelmes mosolyával, nézte a természet felülmúlhatatlan dühöngő mámorát, az isteni és sátáni koprodukciót.
Ő csak ült csukott szemekkel, még szellő sem érintette, a padot átölelő tavasz mit sem változott.

Dimenzió

A kőpadlós-ódon helység, barna deszkamennyezetével, füstös falaival, szinte elnyelte azt a három kis ablakot, amiknek be kellett volna engedni a nappali világosságot. Függöny egyiken sem volt, a kosztól átláthatatlan üvegszemek nem igényelték.
A teremben tízszemélyes, kecskelábú, nehéz tölgyfaasztalok álltak, szám szerint öt, mindkét oldalukon hosszú padokkal. Az asztalok közepén hatkarú gyertyatartók, gyertyáik fényei derengő világosságot vontak a bútorok köré. A falak mentén az örök sötétség. Mindenütt tálak és kupák rendetlen összevisszaságban, bor és ételmaradékok tarkították az asztalokat. Nehéz pókhálók szőtték be, és kötötték gúzsba az evőeszközöket, tányérokat, kupákat.
A középső asztalnál egy fekete köpenyes alak ült, két karjával az asztallapra támaszkodva. Fejét mélyen lehajtotta, arca eltűnt csuklyája sötét mélységében. Kesztyűs kezét kissé megemelte, a láthatatlan semmiből zene csendült, egyre közelítve, egyre hangosabban. Mikor lágyan körülölelte a muzsika, a lomha gordonka hangjai lekeveredtek egy fuvola légies hangjaival, felcsendült egy hárfa gurgulázó éneke, húrjainak acélos pengése nem volt éppen barátságos. Aztán beléptek a hegedűk, lélekmardosó, fájdalmas zokogásukkal megtöltötték a termet, megrázták a falak tövében űcsörgő éjszakát. A gyertyák fényei megnyúlva lobogni kezdtek táncuk a deszkamennyezeten vonaglott, hol alakot öltve, hol összekeveredve önmagukkal őrjöngő összevisszaságban éltek, sosem tudva előre mikor tűnnek el. A sötétből előlépett hatalmas patkány, vörös bársonyban, díszes legyezővel karmos kezében az asztalhoz lépett, elegáns meghajlását követően kényeskedve leült. Az előtte álló pókhálós tálban férgek nyüzsögtek. A pad túlsó sarkánál sűrűsödni kezdett a homály, míg alakot öltött, és láthatóvá lett egy fiatal nő, gyönyörű – derékig érő vörös hajzuhataggal, méregzöld-aranyszállal kivarrt földig érő köntöse csak úgy világított a homályban. Merev, hófehér arca meg sem rezdült, mintha nem is látta volna a másik kettőt. Leült. Egy boros kupa csúszott elé nyugodt méltósággal, benne gőzölgő, sötét vérszínű folyadékkal. A halk muzsikát túlharsogva kuvik kiáltott, mint éles kés hasított bele az idillikus békébe. A kőfalból kilépő negyedik vendégnek patái voltak, amit sárga-hosszú köntöse sem tudott elrejteni. Kezében fekete ébenfa bot, ezüst sárkányfején megcsillant a gyertyafény. Arca kapucnijának sötétségében láthatatlan maradt. Ő is helyetfoglalt, botja kígyóként megelevenedve kinyúlt, gazdája elé húzva egy tányért. A muzsika elhallgatott, csak a szú percegését lehetett hallani az asztallap alól. Hideg szél támadt, és a társaság feje felett megjelent az angyal, pallossal kezében. Leereszkedett a vörös nő mellé, kardját a falnak támasztotta. Rekedt toronyóra kongatás hallatszott az éjszakából, meglökdösve hangjával a lobogó gyertyalángokat, ami gyertyák hiába égtek, sosem lettek rövidebbek. A fekete köpenyes megint intett. Légörvény húzott át a termen, lesöpörve mindent a gyertyatartón kívül. Az üres lapon ködök kezdtek gomolyogni, egyre sűrűbben és sistergőbben. Majd egy fekvő alak vált ki a jelenésből. Hanyatt feküdt, meztelen teste gyöngyökkel és kagylókkal volt gazdagon díszítve. Mellkasa és szája kinyílott, mindenféle kígyók tekergőztek ki belőle, végigcsúszva az asztallapon, vad sziszegésük folyamatos zúgássá erősödött. Megkondult egy öblös- búgó harang kísérte megszámlálhatatlan lélekharang. A kígyók fluoreszkáló hideg lángcsóvákká váltak, felsiklottak az asztal körül ülők ruháira, majd a kőpadlóra hullva sebesen eltűntek a sötétségben. A patkány a nyitott mellkas fölé emelte karmos kezét, az kitágult, és mint mély kút mutatta belsejét. Valahol lent tűz lobogott, az Úrnak szánt könyörgések szélesen szálltak felfelé, szétterülve a terem légterében. Egy sátáni kacaj dördülése elnyomva a kárhozottak hangjait, amit ha egyszer hallott valaki, sosem tudja elfelejteni… Beleég vacogó emlékezetébe, örök figyelmeztetésül. Újra felcsendült a muzsika, de most lágyan és elfogadón, az asztalon fekvő alak mellkasa bezárult, elnémítva a könyörgés hangjait. A kintrekedt forró szél, világító lényeket hozott, sárkányfejű, kis szárnyaló fénycsíkokat, akik tűhegyes fogaikat mutatva cikáztak a mennyezet alatt, hiába ijesztgetve az asztalnál ülőket. Egy mély gongszó hullámzott végig a sötét helységen, körbezúgva a fekete faltöveket, megállt és elhalt az asztalfőn üresen álló faragott trón mögött. Mocsár és dohszag terjengett mindenütt, hajdanvolt bomló életek bűze. Mintha a padlóból nőtt volna ki, ott állt két hatalmas fekete kutyájával az árny. Lassan és megfontoltan a trónszék elé lépett és leült. Kutyái, a szék két oldala mellett szintén. Halk zúgás töltötte meg a csendet, a Mammonok végtelen énekéhez hasonló. Az árny, hol hatalmasan megnyúlt, hol kicsire zsugorodott, de egy pillanatra sem nyugodott. Hosszú-csontos ujjait az asztallapon szétterpesztve ült, arca neki sem volt látható. A köpenyes újra intett, az asztalon fekvő alak összezsugorodott, és eltűnt. Helyette teli tálak és kelyhek lepték el az asztalt. Mindegyikben fortyogott és mozgott valami felismerhetetlen massza, lávaszerűen mozdulva a zene ütemére. Ha megállt egy pillanatra a fortyogás, sima tükrében holtfáradt-rémült arcok váltak felismerhetővé. A jelenlévők egyszerre emelték szájukhoz a serleget. Amit az edény tartalmazott, az beleömlött az örök semmibe. Ez jelentette a végek végét, az abszolút megsemmisülést. Csak a lágy fuvolaszó kísérte a nihilbezuhanás egyszeri és megismételhetetlen tényét.
Az ajtók nyikorogva sarkig tárultak Végeláthatatlan tömegben özönlött be rajtuk a vendégsereg, karmok és csontkezek gomolyogtak a térben, rémületes arcok, és arcmaradványok torz vigyorral vihogtak hangtalan, és ömlöttek az asztal felé, körbetáncolva, lebegve felhőtlen boldogságukban. Kint, teljes pompájában ragyogott a hold, denevérek seregei repkedték körül a házat, a fehér fényben fürdő táj úgy torzult és nyaklott összevissza, mint torz üvegen keresztül nézve szokott. A hold ezüsthídján érkeztek fekete szárnyas lények, civakodva, egymást marva igyekeztek az épület felé. Minden örvénylett és táncolt, már követhetetlenné vált a káosz, mikor egy hatalmas villám belehasított a forgatagba, szakadékot húzva a menekülő tömegben. Fekete vér fröccsent az alvó növényekre, tagok és fejek hullottak a sápadt égből. Egy tűzgolyó tűnt fel a messzeségben, nagy sebességgel közeledve, sistergő-lángoló tömege vészjóslón terítette be az égboltot.
Sára, rémülten riadt fel rémálmából, egész teste izzadtságban úszott. Egy darabig ült az ágyában, és kapkodta a levegőt. A szobában sötét volt, és csend, csak az utcai lámpa világított be ablakán fáradt fényével. Már ötödször álmodta vissza ugyanazt. Csupán annyi különbséggel, hogy az álom végén a tűzgolyó, minden alkalommal közelebb került hozzá, mire végre felriadt.

A Hang

Dr. Fux lakásának minden ablakából hallotta a vonatok távoli dübörgését. Eleinte nagyon zavarta a hang, füldugóval tudott csak aludni. Aztán, hogy múlt az idő-észrevétlenül megszokta. Már nem kellett betömni semmivel füleit.

Persze hallotta ő változatlanul a zajt de elsiklott felette, nem jutott el tudatáig. Hiába ostromolta idegrendszerét a hang, nem tudta sanyargatni. Hónapok teltek el mire észrevette a zaj közelebb kúszott hozzá, érezhetően erősödött. Azt hitte fantáziál, de be kellett látnia, nem téved. A száguldó vonatok hangjai tényleg erősödtek.
Kissé meglepődött ugyan, de nem csinált belőle ügyet. Már őszbe fordult mikor meghökkenve észlelte a zaj kínosan közel szól, majdnem az ablakai alatt.
Ismét jött a füldugós kínlódás, még az ágyán is érezte a rázkódást.
A vonatok gyakran jöttek-mentek, alig maradt szünet két járat között. Majd csak megszűnik-mondta magának, hiszen az egész olyan abszurd, egyszer átmenet nélkül meg kell szűnnie, vissza kell húzódnia a távoli sínekhez ahol hajdanán létezett.
Senkinek nem említette problémáját, részben mert el akarta űzni fejéből, meg félt, hogy történetével betegnek fogják nézni.
Minél inkább szabadulni akart a témától, annál többet gondolt rá. Már-már eszelőssé kezdett válni.
A vonatok megállás nélkül száguldottak, rázkódott tőle az egész ház, ő meg beszűkülő tudattal-hisztérikusan figyelte a hangorkánt, már enni sem volt türelme-a leves is kilöttyent az abroszra, mert az asztal is erősen rázkódott.
Nem és nem - üvöltötte lila arccal és habzó szájjal. Ez fizikai képtelenség, ilyen nincs. A sínek messze vannak innen, nem az ablakom alatt húzódnak. Ez érzékcsalódás, semmi más.
Idegorvosa alaposan és lelkiismeretesen kivizsgálta. Nem talált nála elváltozást, csak idegkimerültséget diagnosztizált.
Kapott nyugtatókat, hipnózissal kezelték, de a helyzet nem javult.
Szállodába költözött-orvosi javaslatra-míg összeszedi magát idegileg. Egy ideig nem is volt probléma, de a hetedik éjszakán közeledő vonatdübörgésre ébredt. Csapzottan és rémülten ugrott ki ágyából, kimenekült a folyosóra. Ott teljes volt a csend. Visszamerészkedett szobájába, ott is békés némaság fogadta.
Napokkal az eset után megismétlődött a dolog. Csak a pénzemet költöm, úgy látszik megtalált-mondta magának félhangosan, összecsomagolt és hazament.
Kiszellőztette áporodott levegőjű szobáit, élvezte a csendet és nyugalmat.
Úgy az éjszaka közepén lehetett, mikor éktelen síncsattogásra, rázkódásra, csörömpölésre riadt fel. Rémületében megkapaszkodott vaságyának széleibe, szemét ki sem merte nyitni. Az arcába csapódó hideg léghuzattól alig tudott levegőhöz jutni. A robogás hamar tovatűnt, még hallgatta a kerekek távolodó-egyre halkuló zaját, aztán újra beömlött az éjszaka nyugalma.
Izzadt kimerülten pihent még percekig, aztán felkecmeredett, megkereste idegnyugtatóit. Az idő többi része idillikus nyugalomban telt.
Napközben is folyton hallotta a kerekek kattogását, de a fény miatt csak távolit.
A hang, a sötétségben tudott igazán érvényesülni. Egész napját azzal töltötte, hogy reszketett az éjszaka beköszöntétől. Kimerült volt és zavarodott.
Végiggondolta egész életét, már a spiritizmusban kutatta a jelenség okát, próbált rájönni, ki lehet az a már nem létező személy aki így bosszulja meg magát rajta valami hajdani csúnya viselkedése miatt.
Kétségtelen, voltak életem folyamán ügyeim amikkel nem dicsekedtem soha, de kinek nincsenek - mondta, mert már időnként hangosan társalgott önmagával. Szemesnek áll a világ. Mindenki önmagáért felelős, aki észnél van azt nem lehet becsapni.
Ha ez valaki hajdanvolt személy bosszúja, gyerekes megoldás, a megtorlót minősíti. A született szánalmas jelentéktelenekre jellemző.
Újólag a száguldást kísérő léghuzat valahogy tele lett rosszindulattal, durván arcába vágott, olyan dühvel nyomta vissza szájába a levegőt, majdnem megfulladt.
Be kellett látnia, ennek már a fele sem tréfa. Végső kétségbeesésében elhatározta éjszaka virrasztani fog, nappal meg alszik. Vagy egy hétig működött is az ötlet, de a hang stratégiát váltott, és álmában támadt-függetlenül a napszaktól.
Érezte, ezt már csak úgy tudja kivédeni, hogy nem alszik. Ez pedig elképzelhetetlen.
Megnövelte gyógyszereinek dózisát, ami segített valamelyest, de állandó kábulatban élt, alig mert kimenni az utcára, nehogy elgázolja valami.
Lassan kifogyott mindenéből, már egy teát sem tudott főzni, formálisan éhezett.
Nem is baj - nyugtatta magát, nagy a túlsúlyom, még a szívemnek is jót tesz ha leadok pár kilót. A pár kilóból jó párkiló lett, olyan sovány és gyenge volt, a fürdőszobáig is kemény erőfeszítésébe került elvánszorogni.
A vonatok változatlan kitartással vágtattak ablakai alatt, nem volt kegyelem.
Már a nap nagyobbik részét ágyban töltötte, elveszve párnái között. Alig maradt benne félelem, gyakran elszunyókált a végtelen dübörgés és huzat ellenére.
Nem tudta hányadika van és hány óra. Nem is érdekelte. Gondolatai lassan cammogtak, összefüggéstelen képekben vetítette agya a múlt eseményeit, hol gyereknek látta magát hol felnőttnek, hol egyszerre mindkettőnek.
Dr. Fux - távolodott önmagától, észre sem vette. Már hidegen hagyták az ilyen apró részletek. Éhséget, szomjúságot, hideget nem érzett. Különvált testétől, nem volt hozzá semmi köze. Gyakran az volt a benyomása kilép önmagából, végigl ebegi az egész lakást. Már egy pislákoló mécshez volt hasonló. Az utóbbi napokban gyakran hallott a dübörgés ellenére távoli harangszót. Kellemesen érintette a hang. Nem tudta honnan jöhet, azelőtt sosem hallotta. Volt benne valami tiszta és megnyugtató.
A zaj pedig egyre jobban ostromolta, a vele érkező orkánszerű huzattal.

Dr. Fux érzékelte a történéseket magakörül -ugyan úgy mint régen-, de most kívülállóként, szemlélőjévé vált az eseményeknek. Túlkerült saját tűréshatárain.
Ha nem lett volna teljesen legyengülve - amivel egy delíriumos állapot is jár, talán érdekelte volna mi történik körülötte.
Az egyik vonatvágta alkalmával az elviselhetetlenségig fellángoló őrületben csukott szemekkel feküdt.
Még érezte, a száguldás keltette szélvihar kiragadja testéből és repül.
Úgy néz ki, felkerültem a szerelvényre- gondolta, és lénye szétszóródott a szélben.

Földszag

Hason feküdt, mozdulni sem mert. Arcát szorosan a földre nyomta, orrán át vette a levegőt, száját nem tudta kinyitni, telement volna azzal a mindenfélével, amin hevert.

Olyan érzése támadt, hogy évek óta mozdulatlanul időzik, szinte belenőtt a talajba Már kezdett hozzászokni a föld savanykás-dohos szagához, az aljnövényzet inkább kellemetlen, mint jóleső illatához, ilyen közelről még sosem látta a fű között zajló hangtalan életet. Érezte, ez egy világtól független világ, egy önálló létforma a maga szabályaival, és szokásaival. Növényszárak, gyökerek, kavicsok és fadarabkák olyan nagyok, mintha egy erdőben nézelődnék. A hangyák és más bogarak tekintélyes méretűeknek tűntek annak a közegnek tárgyai között, amiben éltek. Mert a ˝Mihez képest˝- szemüvegén keresztül mérlegelve merőben más minden A kicsi ugyanúgy relatív, mint a nagy.

Hason feküdt, arcát szorosan a földre nyomta.
Az anyaföld bűze – gondolta, minden szokatlan, ellenszenves. Ettől a földszagtól a sírgödörre asszociál az ember. Amúgy is utálnám, ha a számba vagy az orromba mászna valami. A gondolatba beleborzongott. Jó lenne elereszteni a fantáziámat, talán jobban viselném ezt az egészet-villant át agyán. Meg kell kísérelnem eltávolodni ettől ami van, biztos jobban fogom tűrni helyzetemet. Lám, milyen kulturált fogalmazásban közelítem meg a témát. Hiába, aki úr, az hason is az. Csókolom kezeit nagyságos asszonyom. Kérem tekintsen el ettől a kínos pózomtól, de nem áll módomban önt kellő testtartásban üdvözölnöm. Ó, ez az állapotom számomra megszokott, bár lehet, hatása a szemlélőre rosszul hat. Tudja - kezét csókolom - ha az ember már úgymond nem él, bizony előfordulhat, hogy nem áll a talpán. Higgye el, ez számomra is kínosan új, most fordult velem elő először, még nekem is szoknom kell. Na persze, ha valakivel ez már több ízben is megesett, annak már rutinból megy, talán viccnek is fogja fel az egészet. Bár be kell vallanom, ez tényleg elég mókás, mert úgy képtelen ahogy van, ami kissé aggaszt, az az, hogy nem tudom meddig kell ebben az előnytelen pozitúrában tartózkodnom. Nekem már régen nem mondott senki semmit, nem jött ide sem angyal, sem ördög, így csak hasalgatok, és nézem a bogarakat.

Hason feküdt, mozdulni sem mert.
Alá szolgája uram. Nem tudok kezet nyújtani, mert rajta hasalok. De amúgy sincs semmi értelme bemutatkoznom, egy elhunytnak mindegy van e neve. Aki volt, az már nem számít. Nem oszt, és nem szoroz. Bár többen vagyunk, mint önök, de ennek ellenére senkit nem érdeklünk ebben a másban, meg nem tartanak nyilván senkit, itt azért nem kell név. Itt úgy látom nem kell semmi, itt csak feküdni kell és kész. Ha úgy közelítem meg, ez a másfajta lét kellemesebb. Nem mondom, szívesen állnék talpra és mennék akárhova, hiszen ahhoz vagyok szokva. De ez nem tőlem függ, így hát beszélni sem érdemes róla. Ha őszinte akarok lenni, máshogy képzeltem az egészet. Ezért, mikor megtörtént, kellemetlenül érintett az igazság. De kiheverem, és hozzá fogok szokni, hogy magammal beszélgetek. Végső fokon, a semminél több. Inkább megpróbálok az ügy előnyeire koncentrálni, hiszen nem történt végezetül semmi ami őrület, nem ért nagy meglepetés, tudtam, hogy egyszer vége lesz. Hát most úgy tűnik lett is. Nem kell mellre szívni.
Amúgy nem panaszkodom, nem fáj semmim, nem érzek semmit, időm mint a tenger.

Na kétségtelen itt hasalok, de ha belegondolok - ha állnék valahol, mitől lenne jobb? Ezek csak hülye és talajtalan álmodozások. Az, hogy nem jelentkezett idáig senki, ez kissé sért, bár lehet, hogy rengetegen vannak előttem, na meg hova sietek? Az viszont érdekelne, lesz e feltámadás, mert mondtak nekem annak idején ilyeneket, de amíg nem jön senki illetékes, nincs kitől megérdeklődnöm. Bevallom, furdal a kíváncsiság. Számomra-mint megfejtésre váró újdonság - miért nem szálltam ki testemből? Állítólag a lélek elhagyja a testet, és valami fantasztikus helyre száll. Lehet, ez is, csak ama bizonyos megjelenése után lesz aktuális. Rettenetesen groteszk lenne, hogy késése miatt itt porladok el, és testetlenül fog hasalni lelkem a földön. Ez a pőreség olyan megalázónak tűnik nekem, hogy rá sem akarok gondolni. Ez mindennek a teteje lenne, ráadásul olyan mélyen leszarva érezném magam, amit feltámadásomig el sem tudnék felejteni. Megmérgezné egész túlvilági létemet. Már gondoltam rá, hogy fohászkodnom kéne esetleg, de nem jut eszembe szöveg. Valószínű, az átzsilipelésnél törölt a memóriám. Ez azért is kínos, mert nem tudom, még mit felejtettem el. Na nem arra gondolok, hogy lekapcsoltam e a villanyt, vagy elzártam biztosan a gázt. Ezen problémákon messze túl vagyok. Csak a tény, hogy a földi ügyeken túljutottam, viszont új létezésem ügyeit nem ismerem, ez eléggé elbizonytalanít. Valahol érzek egy nemtörődöm - tapintatlanságot, ami bőszít. Nem vagyok hozzászokva, hogy így lekezeljenek, de feltételezem, direkt csinálják, hogy elpusztuljon gőgös önbizalmam, és ha majd csúszómászóként vinnyogok, na akkor majd jön valaki. Gusztustalan, így visszaélni egy privilegizált helyzettel, de úgy látszik, a hatalmi tudat fontos kelléke. Ez alól még egy égi lény sem kivétel.
De jó lesz vigyáznom, mert lehet - lehallgatnak, és ezekkel a véleményeimmel rondán rontom esélyeimet. Nehogy emiatt rossz jellemzést kapjak, és valami silány helyre száműzzenek. Mert igaz ami igaz, egész jól elheverészek itt, de ez nem tarthat a végtelenségig.
Hát így mutat könnyű helyzetem, ami elég nehéz. Még jó, hogy sem szomjúságot, sem éhséget nem érzek, meg hideget-meleget sem, az egészben ez az egyetlen ami kellemes. Most viszont hangyák mászhattak az ingem alá, és nem tudok odanyúlni. Remélem nem vöröshangyák, mert azok harapnak. Ha netán erre vetődne valaki, meg sem kérhetném nézzen utána, mert nem merem a bogarak miatt kinyitni a számat. Hát, ha összefoglalom pillanatnyi helyzetemet, azt kell mondanom, nem irigylésre méltó.
Még jó, hogy elveszett az időérzékem, mert ha tudnám mióta hasalok itt, erősebben unatkoznék, mint most.

De mintha valami történne… Érzek egy erős fényt, és valami szívóhatást, ami visz felfelé. Most látom először, hogy a fűben fekszem, és egyre jobban távolodom testemtől. Nagyon érdekes. Változatlanul nem látok senkit, bár valakinek, vagy valaminek itt kell legyen. Erősen álmosodom, és ez a fény… formálisan elvakít, de kellemes meleg, és nem ijesztő. Nem hallok, és nem érzek semmit. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem.

A Fülke

Roberta sok éve lakott az öreg házban, a harmadik emelet sötét folyosójának a végén, a cselédlépcső mellett volt egy kétszobás lakása.
Már vagy húsz éve egyedül élt, ha megkérdezték miért, azt dohogta, hogy a franc fog kerülgetni egy idegen vénembert, meg mosni a gatyáit.

Egyedül, elhízott macskáját tudta magakörül elviselni, a kopott kandúr, naphosszat heverészett hol a megvetett ágyban, hol a konyhaablak párkányán, ha sütött a nap.
Valahogy azonosult egymással a furcsa páros, Roberta is zömök volt meg pókhasú.
Settenkedő járása és nagy kényelemszeretete, rezdületlen- tokás arca nem fejezett ki semmiféle érzelmeket.
Ha rozoga hintaszékébe belezöttyent, a kandúr lomhán az ölébemászott.
Hunyt szemekkel, elterülve, órákig tudott Roberta vastag- rövid combjain heverészni, akár egy díszpárna.
Roberta is hunyt szemekkel, párnás- rövid ujjú kézfejét a macskán nyugtatva szunyókált.
Hetek óta volt egy visszatérő álma, ahogy elaludt, azonnal jelentkezett.
Végigcsoszogta elnyűtt mamuszában szinte az egész házat, és kereste a fülkét.
Mikor felébredt, hosszan gondolkodott, hogy miféle fülkét keres álmában, hiszen ha valaki ismeri a házat az utolsó zugig, az ő.
Ő viszont semmiféle fülkéről nem tudott.
Ez a fülke keresés lassan mintha az idegeire kezdett volna menni, már ébren is egyre hosszabb ideig meditált a dologról, a macskának mesélte álombéli kalandjait, az fátyolos tekintetével nézte és hallgatta őt, de furcsa fények kezdtek ilyenkor villózni a szemeiben.
Telt- múlt az idő, Roberta eszelősen kereste már ébren is a fülkét, de hiába.
Egész nap a házat járta, de még fülkére utaló jellel sem találkozott.
Mi az Isten haragja lehet ez a hülyeség- motyogta a macskának, hát már nem is tudok másra gondolni, mint erre a rohadt fülkére, ami kizárt, hogy van a házban.
A kandúr, csak különös tekintettel méregette ilyenkor, és meg sem rezdült.
Szerda éjszaka volt, úgy fél kettő lehetett, mikor hirtelen felébredt. Besütött ablakán a hold, az egész ágya fényárban fürdött.
Néma- fagyos csend ült a lelkén, a macska az ágya végében állt, és őt nézte különös szemeivel.
Lassan, mintegy álomban kiszállt az ágyból, még papucsot sem húzott, és elindult a konyhaajtó felé.
A macska kísérte.
A konyha is holdfényben úszott, bár ablaka nem abban a szögben állt, de ez eszébe sem jutott.
A kredenc melletti fal áttetszővé vált, és megnyílt.
Ott állt a fülke.
Üres- fehérre meszelt falain kívül, csak egy szék állt benne.
Halk, távolról jövő zúgást hallott, ami egyre közeledett, mint egy halotti ének,
betöltve a konyhát, és minden gondolatát.
Lassan lépett be a fülkébe, még látta a kandúrt, aki a konyha kövén állt, és őt nézte, alakja akkorára nőtt, mint egy kutya.
Aztán bezárult a fal.

Napok múltán tűnt fel a szomszédoknak, hogy Robertát nem hallják soha csoszogni.
Kopogtak a konyhaajtón, szólongatták, de csak a néma csend válaszolt.
Egyik lakó lenyomta a kilincset, az ajtó engedett.
A lakás üres volt, csak a konyha közepén állt a kandúr, égő szemei akkora rosszindulatot sugároztak a hívatlan jövevények felé, hogy azokban megfagyott a lélek.
Többé senki nem mert benyitni.
Teliholdas éjszakákon hallani vélnek hangokat a falból, de mindenki úgy tett, mintha nem is hallana semmit.

A zöld üveg

Az egész környék emberemlékezet óta Kakaskának hívta. Biztos volt becsületes neve is, de nagyon kevesen tudhatták.

Kakaska a falu szélén egy kis szobakonyhás házikóban lakott, rozoga kerítése egyben az erdő határát is jelezte.
Egyedül élt, naphosszat az erdőt járta, gombát szedett, amit a heti piacon eladott. Nemigen állt szóba senkivel. A falubeliek olyan erdei emberfélének fogadták el, természetesnek tartották szótlan magába fordulását. Még nyáron is csizmásan-kucsmában járt, ruhái több számmal nagyobbak voltak a kelleténél, borotválatlan arcával, időmarta vonásaival sem jómegjelenésűnek, sem ápoltnak nem lehetett nevezni.
Kakaska olyan amilyen - mondogatták nevetve, és békénhagyták.
Igazán jól az erdő homályos rengetegében érezte magát, meleg nyári éjszakákon sokszor haza sem ment, némi avart összehúzva egy fa alá feküdt, és a levelek engedte réseken a csillagos eget nézve álombamerült. A hajnali párák lehelete ébresztette fel. Szeretett ilyenkor zsibbadtan heverészni, elnézegetve a természet feltámadását, értette a lombok suttogását, az erdő titkos életének hangtalan hangjait. Az állatok nem féltek tőle, annyira az erdőhöz tartozott. Nem volt senkivel sem dolga, sem baja.
Egy alkalommal-gombavadászat közben-talált egy üvegcserepet. Kerek volt, viszonylag vastagabb-töredezett szélekkel. Egy borosüveg feneke lehetett hajdanán. Gyönyörű smaragdzöld színe volt. Ahogy az ég felé emelte, enciánkék lett, aztán gyors egymásutánban kezdte színeit változtatni. Kakaskának még a lélegzete is elállt, életében nem látott még egy ilyen szépet. Egészen feldúlta magát váratlan szerencséje miatt, mert ő ezt a csodálatos tárgyat igen nagy kincsnek érezte. Tisztára dörzsölte kabátujjával, majd szeméhez emelte. A látványtól egészen elképedt. Ijedten kapta el arca elől az üveget. Mi a fene ez - motyogta, és megdörzsölte szemeit. Egy helyben toporgott zavarában, ujjai között úgy forgatta az üvegdarabot mint aki össze akarja gyűrni. Maga volt a tanácstalanság. Nagy sokára összeszedte magát, óvatosan ismét szeméhez emelte. A döbbenettől tátva maradt szája. Az üvegen keresztül nem az erdő fáit látta. Egy egészen más, ismeretlen világba látott bele, rózsaszínű réten álló kék fákat, barna virágokat, kerek magas házféléket, amiknek nem volt bejárata. Széles-tárt ablakaikon bezúdult a fény, hogy honnan érkezett nem tudta felfedezni az üveg nem tette lehetővé, hogy a kép felső részét is láthassa. Minél közelebb tolta cserepét szeméhez, annál jobban belekerült abba a világba.
Egy folyócska törte meg a rózsaszínű rét folyamatos látványát, lendületes kanyarokkal végigrohant fűben alvó medrében, majd eltűnt a fák között. Tejfehér vízét játékosan borzolta egy üvegen át nem érzékelhető szellő. Kakaska egészen beleszédült a színek hatalmas orgiájába. Valahonnan fentről beúszott a képbe egy léghajószerű furcsaság, kosarában alakok mozogtak, de messze voltak ahhoz, hogy bármilyen formát felismerjen. Az egész látvány olyan idillikus és elragadó volt, hogy Kakaska majdnem könnyezett.
Még fel sem ocsúdott első döbbenetéből, mikor észrevett több repülő alakot amint a házféleségek ablakain ki-be repkedtek. Emberi alakjuk volt-tán még magasságuk is megegyezett, viszont kéz és lábfejeik madárkarmokra emlékeztettek. Testüket színes tollak fedték, arcuk közepén-száj és orr helyett-zöld csőrrel. Vidám repkedésük közben csőrük élénken mozgott, karjaikkal hevesen gesztikuláltak. Láthatóan beszéltek egymással. Ami Kakaskát igazán váratlanul ért, mindegyiknek egymás alatt három szárnya volt.
Egész alkonyatig le sem vette üvegét szeméről. Nem evett, nem ivott, csak figyelt. Kimerültségében nyomta el az álom, még fektében is arca előtt tartotta kincsét.
Ahogy megvirradt-hirtelen azt sem tudta hol van - az előző napon látottakról meg azt hitte álmodott. Aztán meglátta az üveget, mellette feküdt az avarban. Lehet, nem is álmodtam-szólt hangosan, és félve szemei elé emelte a cserepet. Ugyan az a kép tárult elé mint előző nap. Hitetlenkedve nézte, maradék gondolatai is elapadtak, ami az ő esetében nem volt szokatlan.
Nagy volt a réten, és az épületek körzött a nyüzsgés. Valami ünnep lehetett, mert a fehér folyón egy díszes gálya úszott amit színes kötelekkel szárnyas kíséret húzott, és a hajón, egy trón szerű karszékben egy gyönyörű tolldíszben pompázó nőalak ült-udvarhölgyektől körülvéve. A látvány szépsége megbénította Kakaskát.
Egészen szeméhez nyomta üvegét, minél többet akart látni a csodából. Teljesen elveszítette időérzékét olyannyira feloldódott a látványban, észre sem vette, órák óta merev derékkal az avarban ül.
A nagy belefelejtkezésből egy szem riasztotta fel. Az üveg másik oldalán jelent meg, egyre nőtt, betöltve egész ablakát. Nem volt gonosz tekintetű, inkább kíváncsi és töprengő Sokáig nézte a hatalmasnak tűnő tekintet-majd hátrálni kezdett, ismét láthatóvá lett mögötte a táj, és Kakaska akkor vette észre, egyre többen érkeznek az ablakhoz.
Láthatóan élénk vitát váltott ki közöttük az esemény, mind felé fordultak, az összes tekintet rámeredt.
Az üvegcserép tágulni kezdett. Mikor akkora lett, hogy már tartani sem tudta – elengedte, és az a levegőben megállt. Átlépett rajta két szárnyas alak és Kakaskát lágyan karonfogva, beléptek vele az ablakon.
Ahogy ez megtörtént, az ablak ismét cserépdarabkára zsugorodott, lehullva, benyelte az avar.

Látomás

Éjfél körül járt az idő, a hosszú és kihalt folyosón csak a Gyezsurnaja bóbiskolt-mindenható hatalmi jelkép-íróasztala mögött.
A hideg fényben derengő épületbelső maga volt az elutasító-fantáziátlan unalom. Még a svábbogaraknak sem volt kedvük a műkőburkolaton csúszkálni, inkább a kopott és lelakott szobákban húzták meg magukat.
A Gyezsurnaja hatalmas idomaival úgy kókadozott karszékében mint időtlen kövület, homályos tekintete előremeredt, nélkülözve az emberi értelem apró szikráját is. Szállodai éjszaka. Csak a gőgös racionalitás sétálgatott az öntudattal, hátbavagdosva az arra tévedt hajdani komszomolok és bárisnyák pufajkás emlékeit, érintéseikkel felkavarva a hősi idő gimnasztyorkába macskásodott véres porát.
Az alagsori konyhák nyitott ablakain felkúszott az égett olajszag, a zöldségek állott-édeskés bűze, befolyva a rosszul záródó ablakok résein, elterpeszkedve a vodkaillatú szobák kopott kárpitjain.
Szállodai éjszaka.
A hallban még lődörögtek kifestett arcú-vastag hölgyek fémkoronás mosolyaikkal nyakon öntve azt a pár unott vendéget akik még a megereszkedett fotelekben üldögéltek. A recepciós ing újban tehénkedett pultján, ernyedt érdektelenséggel keresztrejtvényt fejtett. Az éjszakai szellő hűvös fuvallata hallani engedte a volgai hajó vontatók elnyújtott-monoton énekét, a tajga kilátástalan és időtlen leheletét, az érdektelen - céltalan, út nélküli pusztaságok érinthetetlen sóhajtásait.
A malachitkoporsóba zárt mesék, vágyak és álmok évszázados történetei végiglebegtek a helység áporodott légterén, Szaltán cárok és hegyi tündérek lestek üvegszemeikkel kutatva hitetlen arcokat.
Közben elhangolódott balalajkák szóltak hamis hangjaikkal, minden lelket belepasszírozva a fotelek rugói közé.
Szuronyok és régi mesék, Leninek és Szolzsenyicinek, Micsurinok és Ehrenburgok, kivégzett és időhiány miatt élve maradt aparatcsikok, muzsikok végeláthatatlan tömegei gomolyogtak a vastag cigarettafüstben, belefolyva poharakba és lelkekbe.
Éjszaka. Sűrű és fenyegető, figyel és vár.
Szerény leszel és csendes, érezvén, senki és semmi nem számít, te meg végképp nem, úgy tűnhetsz el mint az elpárolgott milliók akiket a kutya sem keresett soha.
Nem vagy több mint láthatatlan hernyó akit még egy kuszmadt veréb is lenyel, aki a nyelés pillanatában már el is felejt, eszébe sem jut, te is egy élőlény vagy neked is vannak gondolataid, vágyaid, szeretteid.
Csak tárgy lehetsz, az is addig míg ki nem dobnak.
A végtelen és egyforma folyosókon csak te, meg a kornyadozó Gyezsurnaja kifejezéstelen halszemével, csak te és ő, aki évtizedek óta nem gondol semmire.

Várakozás

A rosszul világított-végtelenül hosszú folyosón olyan sűrű volt a levegő, hogy szájon keresztül lehetett csak beszívni, és még úgy is szakadt mindenkiről a víz az oxigénhiány miatt.
A rengeteg ember masszaként betöltötte az egész teret, hátra és előre tekintve a végtelenbe tűnt a sor. Kimerült, sápadt arcok nedves fényei pótolták a neonok gyatra-élettelen derengését. A tanácstalan, elbizonytalanodott, üres tekintetek erdejében csak a közöny és érdektelenség dúdolgatott, szemmel láthatóan élvezve a semmi békés melegét.
Az ablaktalan labirintus mindkét falában ajtók álldogáltak, szürke egyenruhás őrök időnként rámutattak egy várakozóra, aki elindult a kijelölt ajtó felé ami kinyílott, és a kiválasztott belépett rajta. Az ajtószárny hangtalanul csukódott be mögötte. Vakajtó volt.
Végtelen csend ült a folyosón, egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenki előrenézett-vagy maga elé- de tekintetükben nem volt semmi emberi. Már elveszítettem időérzékemet, állástól gémberedett lábaim-mint két fatuskó- tartották megroggyant törzsemet. Csomagja nem volt senkinek. Kiszolgáltatottan, megtörten álltunk, mint a birkák a vágóhíd kapujában, és vártunk.
Már sok év eltelhetett, mert környezetemet nézve mindenki öregebb lett. Néha megkondult valami távoli harangféle, nem tudtam miért. A sor nem mozdult. Éreztem, lassan tompulok, agy működésem szinte megszűnik. Megszólítottam a mellettem állót, meg sem hallotta. Szemüregében gubbasztó homályos szemei az emberi értelem szikráját sem jelezték. Körülnéztem, csupa ilyen figurák vettek körül.
A fizikai lét, és a tökéletes halál mezsgyéjén időztek, nem érzékelvén a világon semmit.
Vártak.
Gondoltam, egyik őrtől érdeklődöm, mire és meddig kell várnunk, de rájuk nézve azonnal letettem szándékomról.
Összefüggéstelenedő emlékfoszlányaim között próbáltam rendetrakni, de mikor Dr. Zsivágó hangja kezdett lekeveredni az Operaház Fantomjának zenéjével, feladtam a küzdelmet.
Egyre több és vadabb-értékelhetetlen kép ugrott fel belső képernyőmre, de mire odafigyelhettem volna, már mást vetített szétesőfélben lévő agyam. Rájöttem, jobban teszem ha csak várok. Egyszer kisül, hogy mire.
Néha megindult a sor, időnként a megszólított kitárta a megjelölt ajtót - a vakajtót - és belépett rajta.
Nem tudom mennyi idő telhetett el mikor az őr rám mutatott, és az egyik ajtó felé nézett. Csak annyit éreztem, megindulnak velem ólomlábaim, közeledem a cél felé. Fel sem merült bennem, hogy ellenkezzem. Félelmet sem éreztem, egyszerűen nem volt bennem semmi.
Az ajtó kitárult, és beléptem a falba.
Utolsó gondolatom-amire határozottan emlékszem-vége a várakozásnak.
Egész testemet átjárta a megkönnyebbülés.

Nem tudta

˝Csakis˝- nak hívták, mert lépten-nyomon használta a szót. Magas volt, nagyon sovány, viharvert - cserzett állát szürke szőrzet borította. Ősz haja válláig ért. Korát senki nem tudta, ha megkérdezték hány éves, sosem válaszolt. Szandálban, szürke kord nadrágban, és bőrmellényben járt. Körmei hosszúra nőttek, és nem pucolta őket, az egész ember nem igazán hatott jólápoltnak.
Nem tudni hol lakott, van e családja, ezekről a témákról nem lehetett vele beszélni. Sosem látták szomorúnak, sem vidámnak, ˝Csakis˝, mindig egyformán létezett. Hogy voltak e egyáltalán indulatai, volt e olyan téma a világon ami felizgatta, nem tudta senki.
Mindig voltak történetei, vele mindig valami megesett. Hogy ezek mennyire igazak, talán még ő sem tudta biztosan.
De szórakoztató tudott lenni, és hallgatóságát más nem is érdekelte.
Csakis megtörtént eseteket mesélek-mondta, és fénytelen szemei távolba révedtek Késő este elbúcsúzott ismerőseitől, és elindult a városból kivezető úton.
Teliholdas éjszaka volt, a nappali hőség alig engedett. Olyan világos van, akár olvasni is lehetne-szólt hangosan önmagához, leült a kőkereszt talapzatára, és ráérősen körülnézett. Csak a százezernyi tücsök zenélt a sápadt fényben, az erdő lombjai fakón csillogtak, de törzseik között sűrűn állt az éjszaka. Tudta, hogy a nagy nyugalom csupán látszat, gyakran csavargott az éjszakában, mindig érezte, figyelik. Hitte, hogy a lombok alatti sötétségben minden lehetséges, halvány fényeikkel világító-ködszerű emberalakok bolyonganak a törzsek között. Hosszan kinyúló karjaik szüntelen motoznak a holt avarban, lázasan keresnek valamit, talán volt önmagukat. Sosem jönnek ki az erdőből, egy láthatatlan korlát válassza el őket a réttől, és a földúttól. Talán a fák mögött rejtőző régi temető miatt van ez a mozgás-szólt ˝Csakis˝, régi szokása volt társalogni önmagával. Pedig ha az öreg sírkertre gondolok, megdőlt- időrágta keresztjeivel, derékig érő gaztengerével, nem is gondolná senki, hogy ennyi év elteltével még mocorognak az eltávozottak. Hogy mi az oka örökös nyugtalanságuknak, miért nem pihennek békében,
… sejtelmem sincs - fejezte be hangosan eleresztett gondolatait. Hacsak nem a hajdan felakasztottak csinálják a zavart, annak idején ide temették őket, nem akarván az új temető földjét, bűnös testükkel megszentségteleníteni. Hirtelen felállt, elindult az erdő felé. Kényelmesen végigvonult a réten-árnyékát lesve, ami érthetetlen módon hol a jobb oldalán, hol meg a balon kísérte. Hát ilyen nincs - mondta ˝Csakis˝ elképedve, s megállt. Árnyéka is ezt tette, de kevés várakozás után, megindult az erdő felé. ˝Csakis˝ felocsúdva meglepetéséből, árnyéka után sietett.
Érezte mennie kell, valami kényszer szívta a fák felé. Holdsütötte keskeny figuráját hamar elnyelte a sötétség.
Nyugodt lélekkel haladt a vaksötétben, úgy sejtette, valami irányítja lépteit. Suhanó árnyak szele csapta meg arcát, felismerhetetlen hangok töltötték be a törzsek közötti tereket. Néha ágak roppantak, talán lépteim zajától felijedt állatok-gondolta, és megállt pihenni. Különös, ahogy minél beljebb jutok, annál nehezebbek a lábaim. Levegőt sem kapok rendesen, és mintha lehűtött volna valami.
Füstszerű alakok lebegték körül, felé nyúládoztak hosszú karjaikkal, valamit meg akartak értetni vele, de nem sikerült. Meglepte, hogy semmiféle ijedtséget nem érzett.
Ismét nekiindult, és hosszúnak tűnő gyaloglás után feltűnt a holdfényben fürdő tisztás, benne az öreg temetővel. Nem értette, hogy került pont ide, egy darabig a fák közül nézte a különös látványt, majd kilépett a fényre. A rázúduló sápadt világosság átölelte jeges szeretetével, ő is kékesen fénylett mint az erdei kísértetek. Árnyéka végképp eltűnt. Szemei sorba jártak a megsüppedt- gazba fúlt hantokon, a megdőlt kő emlékeken, amiken az írás régen elkopott. A fa keresztek többnyire a gazban feküdtek elkorhadva, kidőlve a könyörtelen szél és idő hatalmát hirdetve.
A sírdombok között egy nagy-fekete kutya lépdelt, - erősen szaglászva valamit-időnként magasra emelte fejét-a holdra morgott. A környező fák lombjai mélyen meghajolva álltak, tisztelettel az ismeretlen hatalom előtt, ami ott volt láthatatlanul a legyőzhetetlenség tornyaként uralva az egész erdőt.
˝Csakis˝- nézte a kutyát és mozdulatlan maradt A hatalmas állat megfordult, és rászegezte izzó tekintetét. Fehér fogai világítottak a fényben, alakja megnőtt, lassan megindult felé. Ő kilépett a hantok közé, és megállt. Csak az állat szemét látta, ami óriásira nőtt. Lábai vitték előre, a temető közepe felé. A kutya csak szemével kísérte, nem mozdult. A hantok-amik mellett elhaladt-felderengtek, látta a benne porladókat. Bármelyik gödörbe nézett, mindegyikben nyugtalan mozgolódás folyt, egyik-másik dombból ködös pára szivárgott fel, emberalakot öltve elindult felé. Az egyre sokasodó árnyak sűrű felhői vették körül, nem tudta mire vélni a dolgot. Mikor lábai váratlanul megálltak, magaelé nézett. Előtte a nyitott sírgödör, benne kékes fény derengett. A meglebbenő szellő dohos penészszagot sodort felé, idegen érzéseket öntve, most már szorongó lelkébe. Távolról lélekharang hangját vélte hallani, tömjénfüstöt érzett, temetési ének gördült nehézkesen fülébe, érezte, egész teste kihűl, és beléfolyik a hold sápadt fénye. Arcához emelte kezeit, olyan áttetszők voltak, mint az őt körülvevő árnyak A döbbenettől egészen összezavarodott.
A holdra emelte üvegesedő szemeit, széttárt karokkal lebegett a nyitott sír felett.
Révetegen pislákoló tudatában összekeveredtek a volt és a van emlékfoszlányai, lassan tudatába kerítette a felismerés. Látta maga előtt nyolcvan éve történt temetését, a sok ismerős arcot, akikre már régen nem is gondolt.
Lebegő alakja lassan süllyedni kezdett, a gödör alján valami erő vízszintesbe fordította, nagy lelki béke szállta meg, és a felismerés, hogy réges-régen halott.

Csigalépcső

Az omlatag pincefolyosó végén rozsdás vasajtó díszelgett, a rárakódott por és pókhálózuhatag tanúsága szerint, emberemlékezet óta nem nyitotta ki senki.
Mire a férfi elért idáig, keze- lába reszketett a kimerültségtől, az oxigénhiány kellően megtette hatását, hangosan kapkodta a levegőt, folyt róla a víz.
Reszkető kezekkel markolta meg a vasajtó felpöndörödő szélét, és tiszta erejéből húzni, rángatni kezdte.

Már majdnem feladta a küzdelmet, elfehéredett ujjaiból kiment az erő, mire az ajtó nyikorogva megmozdult. Akadozva, zötykölődve engedett az erőszaknak, egyre nagyobb rést adva a betolakodónak. Mire akkorára nyílott, hogy a férfi be tudott csúszni, beerőszakolta magát a résen, észre sem véve a mellkasán keletkezett horzsolásokat.
A sötétséget vágni lehetett, hiába várt, hogy szemei hozzászokjanak, hamar belátta, merő ábránd.
A sötét üregből meleg, nyirkos, nehéz levegő ömlött arcába, még lélegzete is elakadt.
Az omló falat támasztva, bal lábát előrenyújtotta a semmibe. Rövid keresgélés után, megérintette a kőlépcsőt. Óvatosan ráereszkedett, maga után húzva másik lábát. Kissé szédült, bal kezével az omlékony vakolatba markolt, jobbjának kabátujjával végigtörölte csuromvízes arcát. A szemeibe dörzsölődött por és izzadtság marta, de nem tudott mit tenni ellene. Torka úgy kiszáradt, alig tudta szájpadjáról lerángatni feltapadt nyelvét. A vastag éjszakában egyetlen támpontot sem vélt felfedezni, teljesen elbizonytalanodott.
Hosszú ideig ácsorgott a lépcsőfokon, mire újra keresni kezdett lábával, és megérezte a következő grádicsot.
Hamar észrevette, minden fok bal oldala vékonyan kezdődött, és jobb felülete, a falnál kiszélesedett. Kitapogatta, a fal is erősen vele fordult. Egy csigalépcső – mormogta zihálva, ez egy csigalépcső.
Most már bátrabban rakosgatta lábait maga elé, idegesen fogva a falat.
Már nem gondolt semmi másra, mint a lemenetel kényszerére. Mindenáron le kell jutnom – zihálta rekedt hangon, és igyekezett lépteit gyorsítani.
Már nem tudta mióta megy, lassan elveszítette minden időérzékét. Csak annyit érzett, nagyon régen.
A levegőtlen hőség egyre elviselhetetlenebbül szorította össze mellét, érezte, halántékán és homlokán kidagadnak az erek.
Észrevette, ha kinyújtja mindkét karját, gond nélkül eléri mindkét falat. Ez némi biztonságérzetet adott, két tenyerét végigcsúsztatva a falakon, óvatosan leült.
Körülményesen kibújt felöltőjéből, kis ideig karján tartotta, majd a láthatatlan lépcsőre ledobta.
Nem cipellek – búcsúzott kabátjától, magamat is alig tudom, ebben a hőségben úgy sem lesz rád szükségem. Zsebéből előhalászta viseltes cigarettás dobozát, reszkető kézzel rágyújtott. Tüzének szerény fénye nem tudott megbirkózni a sötétséggel. Kissé lenyugodott. Megpróbálta józanul végiggondolni a hogyan továbbot, de nem tudta összefogni széthullott értelmét. Majd kialakul – nyugtatta magát.
Nehézkesen feltápászkodott, két ólomlábát alig érezte, gépiesen folytatta tapogatózó - lefelé haladását. A levegőtlen hőség egyre nőtt, már ingét is ledobta, de nem lett könnyebb. Ezt nem fogom kibírni – motyogta, nem kapok levegőt. Tántorogva, rogyadozva ment tovább.
Semmi nem tarthat örökké, egyszer ennek a lépcsőnek is vége kell legyen – suttogta, mintegy erőért fohászkodva saját magához.
Már csak pislákoló öntudata, és eszelős eltökéltsége vitte előre.
Hallucinálni kezdett, suttogásokat vélt hallani és nyögéseket, lekeveredve távoli sikolyokkal, valahonnan az éjszaka mélyéből. Olyan kimerült volt, már meg sem ijedt. Összekuszálódott gondolatainak maradványai között, egyetlen érthető igénye pislákolt, a mindenképpen élve maradni eszelős vágya. Most már pihenői egyre hosszabbak lettek, a felállások is kínkeserves vergődésekre emlékeztettek. De ment tovább. Hallucinációi úgy felerősödtek, hogy a kiáltásokat úgy élte meg, mintha fülébe szólnának. A hörgéseket és nehéz láncok csörgését – háta mögött hallotta. Körülvette a zaj, benne forgott, tántorgott, kitéve a teljes védtelenség borzalmának.
Aztán csend lett, hallani vélte a hamisan felcsendülő gyászindulót, amiről tudta, a saját temetésén szól. A feltámadt forró tengeri szélben albatroszok bravúros repülési mutatványait nézte, egy nagyon kövér öregasszony heverészett a parti homokon, és kedvesen integetett felé.
Sellők úszkáltak a sekély vízben, aranyhajuk csillogott a fényben.
A férfi csak meggörbülten ült a lépcsőn, üvegesedő szemekkel, merően előrenézett, mint aki valamit lát, a nehéz pára nyúlós feketeségében.

Egy szép nyári nap

Frida a járda szélén állt, és a kis tavat nézte. Pontosabban, a rajta úszkáló vadkacsákat. A tavat fák és bokrok övezték, nekivetkőzött kirándulók heverésztek a napon. Frida fel volt öltözve, gyűlölt ˝Meztelenkedni˝. Förtelmesen neveletlennek gondolta ezt a magamutogató ruhátlanságot. Szikár-öregedő figurája kirítt a képből. Napernyőt tartott feje fölé, még nagyanyjától maradt rá, igazi matuzsálemnek hatott.
Frida a járda szélén állt, és a tavat nézte. Ez volt egyetlen szórakozása. Síri magányában ez hozott némi szint. Annyira ráért, szinte fájt. Csak nézte a bukdácsoló kacsákat, a víz vibráló fodrait, és nem gondolt semmire. Tudta, ha bármire is gondolna, csak belezavarna a képbe, és nem ezért jött ide. Amúgy sem szokott gondolkodni, mert hitte, semmi értelme. Az embernek mindig valami kellemetlen és bőszítő dolog jut eszébe, és egy csapásra tönkreteszi a délutánját. Nem jött ki a tóhoz gyakran. Inkább a kertben szokott sétálni, élvezte, hogy léptei alatt nem súrlódik, a gyöngykavics, amivel a járó utat felszórták. Már nem volt dolga a világon semmivel, és ez szabaddá tette lelkét. Valami hiba csúszhatott a dolgok menetébe, mert úgy távozott, hogy itt maradt. Eleinte nagyon kényelmetlennek érezte, de mára már úgy hozzászokott, hogy el sem tudta képzelni másként. Mindig magányosan élt, és ez a megszokott állapot maradt. Nem irtózott másoktól, de semmi mondanivalója nem volt, ami mégis, hát magával beszélte meg. Így sosem adódtak feszült helyzetek, önmagával meg nem konfrontálódik az ember.
Frida a járda szélén állt, és a tavat nézte. Nem baj, hogy kicsi, a szépség nem méretfüggő, - gondolta meggyőződéssel és örült sikerült-tömör észlelésének. Órákon keresztül tudott állni mozdulatlanul, mert nem volt súlya. Lehet, hogy akadt olyan sétáló, aki szobornak is nézte. Egy vásott kölyök kavicsokkal dobálta a kacsákat. Az egyik kődarab irányt tévesztett, és felé repült. A gyerek idejébe észrevette, és fejéhez kapott ijedtében, de mikor Fridán keresztülrepült a kavics, úgy megdöbbent, hogy elszaladt. Hülye kölyke - mondta maga elé, elképzelte, élete végéig nem fogja érteni mi történt, ezen majdnem felnevetett, csak azért nem tette, mert nem szokott nevetni. Bealkonyult, a kirándulók és sétálók elfogytak a partról.
Egymagában állt a mélyülő szürkületben, a kacsák is eltünedeztek a sás között.
Ez, egy szép nyári nap -gondolta elégedetten, és a növekvő szürkeségben ő is egyre halványodott feje fölé tartott napernyőjével.
Az éjszaka már nem találta a parton.

Pipacstenger

Az a fajta vénséges vén falusi házacska volt amire azt szokták mondani - nagyon a földre van építve. A kis-zöldre festett ablakok deformálódott tokjai elfeketedtek az időtől, ablakszemei vakon hunyorogtak a délutáni napsütésben.

Egyszárnyú-keskeny ajtajának felső része üvegezett, előtte nyúzott csipkefüggönnyel. Nem sok vizet zavart, a piszkos üvegen úgysem láthatott be senki a sötét, földes konyhába.
A spóher melletti egyetlen ajtó nyílott a szobára.
Dupla ágy, asztal-két támlásszékkel, szekrény, rongyszőnyeg. Az ágy felett a falon színes olajnyomat, háttérben hegyek, galambok, és Szűzanya. A kép-légypiszkos üvege ellenére nagy nyugalmat és békét árasztott, beterítve az egész szobát.
A mennyezet petróleumlámpája körül kis legyek rótták végnélküli körtáncukat, egyik-másik másodpercekre megpihenve a megdrótozott lámpakar tekervényein.
Az ablakocska feletti sarokban hálójában ült a sovány pók, vágyakozva-reménykedve figyelte a repkedő bogarakat, százszor is végigélve gondolatban, hálójába keveredik az egyik, és akkor ő mit fog csinálni.
Tudta, a legyek végtelenül buták, de sosem fogják azért megszakítani örökös táncukat, hogy a sötét sarokba szálljanak az ő hálójába. Azzal is tisztában volt, a reményt sosem szabad feladni. Ezért várt.
A dupla ágynak, már nagyon régen csak a fele volt megvetve. Mindig itt feküdt, fekete fejkendőben és számtalan alsószoknyájában, mert az elnyűtt csíkos dunyha alatt állandóan fázott.
Napjában egyszer szomszédasszonya hozott neki egy zöld cserépcsuporban levest. Nem is kívánt egy nap többet enni.
Hátán feküdt összekulcsolt kezekkel, tágranyitott szemekkel nézte a plafon szuvas gerendáit. Az álló időben végtelennek tűnt a csend. Gyakran hallatszott az egerek szűnni nem akaró motozása-a vályogfalban laktak - de nem zavarták egymás köreit. Őt nem háborgatták e csendes megbúvó élet hangjai, a pók arra sem fordult, túl nagy falat lett volna egy hatalmas egér.
Emlékei éjszaka látogatták. Az elviselhetetlenül hosszúra nyúló sötétségben egyre nehezebben akart megérkezni a reggel elpárologtatva az éjszaka árnyait.
Egyik nap pontosan olyanra sikeredett mint a másik. Nézte a plafont, és nem gondolt semmire. Akik hozzá tartoztak már eltűntek régen, jószerivel arcukra, hangjukra sem emlékezett. Nem zavarta a felismerés, már nem érdekelte. Ami volt - elmúlt. Olyan távolinak tűnt minden, mint a megsem történt. Talán csak mesélte egyszer neki valaki. Már semmiben sem volt biztos.
Kicsit tartott az éjszakai álmatlan semmibenézés hosszú óráitól-de akkor is várt -mert ha röviden is-de mindig ugyanarról álmodott.
Tompa hajnali fényben egy pipacsos mezőn állt, az égből sűrűn hullott sokmillió fehér virágszirom. Bódító illata átjárta egész testét, betakarta lelkét, lágyan simogató érintéseik felejthetetlen gyönyörérzetet hagyva emlékezetében.
Az élménytől kisimult, fiatalnak és boldognak érezte magát, visszanyerte hitét és önbizalmát, tudta, még minden előtte van, őt várja és neki integet, hívogatón-ígéretekkel teli, kedvesen.
Átjárta a rajongás-a mindenbe vetett hit-valós életének euforikus diadala.
Ez a folyton ismétlődő álom adta neki a létezés értelmét. Két éjszaka között, türelmesen és izgatottan várta a következőt.
Feltűnt neki, újabban egyre erősebb és sűrűbb a sziromeső, halk illatos szellő is borzolni kezdi ismét szőke hullámos haját, és egyre nagyobb az őt körülvevő pipacstenger. Az egész álom felemelő volt és gyönyörű.
Egyik reggel felrázta magát bódultságából. Valami türelmetlen izgalomféle vett rajta erőt. Melegített a spóheron vizet, előkereste a sufniból a nagy lavórt, gondosan megfürdött. Ősz haját pompás kontyba fésülte, tiszta fejkendőt kötött, friss alsószoknyába bujt, úgy feküdt vissza ágyába a tiszta-ropogós ágyneműbe.
Várta az éjszakát, az álmot.
Ráérős nehezen érkezett a sötétség, aztán jött a bódulat, minden eltűnt, csak a pipacsos rét volt, és ő.
Most a várt szellő helyett erős szél támadt, az ömlő fehér szirmok szinte átláthatatlan sűrűségben gomolyogtak a vad orkánban, testét a szirmok gyorsan befedték és átölelték - már nem látott szinte semmit-hirtelen eltűnt talpa alól a rét.
Látni vélte a falut, benne kis házát, minek ajtaja és ablakszárnyai úgy csapkodtak, mintha neki integetnének.
Madárként szárnyalt a táj felett egyre magasabbra és magasabbra, látta a folyókat, távoli erdőket és falvakat, egész lelke ujjongott - énekelt.
Soha ennyire szabadnak és élőnek nem érezte magát.
A hajnal megérkezett, mint szokott. A pók meglepetten nézte az üres ágyat, el nem tudta képzelni, lakótársa hol lehet.

A Pad

Kamill fáradtan rogyott le az árnyas sétány egyik padjára, kinyújtotta rövid lábait, hátradőlt, szemeit behunyta. Az utóbbi időkben meglehetősen megvastagodott, haja is őszülni kezdett, kézfején megjelentek azok a kis barna foltok amik állítólag az öregedés előhírnökei.
Hatalmába kerítette egy fásult nyugalom, képes lett kívülállóként látni magát saját életterében. Eleinte furcsán érintette, aztán hozzászokott.
Privát nézőteréről látta életét, benne kissé idétlen figuráját akiről még neki is be kellett ismernie, bizony határozottan jelentéktelen.
Önérzetében mélyen bántotta, hogy ennyire mindegy az ˝Egész szemszögéből˝, van vagy nincs.
Nem akartam soha tündökölni, de ez a jelentéktelenség… megrázó - gondolta. Semmi vigasztaló nem jutott eszébe.
Igaz, hogy nem is volt soha életfilozófiám, ami volt, az is a túlélés mibenlétéről szólt, ami össztársadalmi értelemben nem is szülhet sikert. Ezután nem is tudom mit várhattam az élettől – mondta, és rágyújtott egy cigarettára.
Sikerült ennyi időt megélnem, és eljutottam odáig, hogy rajtam kívül magammal tudok csak beszélgetni. - gondolta, és keserű mosoly jelent meg kövérkés arcán.
Bár az is igaz, ha most megkérdezné valaki mit akarok - nem tudnék válaszolni rá.
Valljuk be Kamill, egy jelentéktelen nagy rakás lószar vagy, az is voltál egész életedben – mondta hangosan, és ettől a beismeréstől szinte megkönnyebbült. Nem tudom mostanság miért kezdett zavarni amire egész életemben oda sem figyeltem. Ez, az öregedéssel járhat – kortünet.
A vén gesztenye lombjai óvón fölé hajoltak árnyékot adva csendes elmélkedéséhez.
Talán az sem volt okos, hogy agglegény maradtam, bár nem emlékszem senkire akit szívesen elvettem volna. Meg aztán egy nő igényeit anyagilag bírni kell, a gyerekek idegesítők és sokba kerülnek. Állandó zűr, felfordulás.
Látom másoknál, ez a kilátástalan kötelességtömeggel megdíszített robot, nagyon nem csábít. Így legalább nem kellett soha alkalmazkodnom-zárta le elégedetten a vitát. Olyan hamar elszállnak az évek… Kamillkából egykettőre Kamill lesz, majd Kamill bácsi. Mi a fenének terheltem volna mindenféle kötelezettségekkel az éveket.
Nem csináltad rosszul Kamill, - buzdította magát, elhessegetve a közeledő depressziót -  röptében elkapott egy legyet, ami már Isten tudja hányadszor repült arcába.
Bár a magány időnként zavar, de senkinek nem tökéletes az élete - mondta hangosan, mély sóhaj kíséretében.
Észrevett a pad alatt egy fél pár kesztyűt - lehajolt, hogy megnézze.
Mikor felegyenesedett, egészen elképedt. Egy magas, szikár, jólöltözött idősebb úr ült mellette, ápolt-arisztokratikus kezeivel sárkányfejű ezüstbotra támaszkodva őt nézte.
- Nem zavarja uraságodat ha az ön padján pihenek egy kicsit? - kérdezte udvarias mosollyal.
Nem-nem dehogy! - szabadkozott az elképedt Kamill. Érezze jól magát - mondta, előzékenyen húzódva odébb, több helyet biztosítva az idegennek.
- Köszönöm - szólt a férfi - nagyon kedves.
Egy darabig csendben üldögéltek, mikor a jövevény megszólalt: Igazán kellemes ennek az öreg fának árnyékában ülni, az embernek annyi minden eszébe jut. Az előbb kissé magányosnak érezte magát-gondoltam beszélgethetnénk ha van kedve hozzá -szólt az elegáns úr.
Kamill meghökkent. - Honnan tudja mikre gondoltam? -kérdezte.
Ó -nevetett a férfi - higgye el egészen mindegy. Nincs jelentősége. Puszta megérzés csupán. Viszont a jelentéktelenség érzéséről meg kell jegyeznem túl szigorú önmagához - szólt, és szivarra gyújtott. Arany öngyújtójának lángja kékes színben nagyot lobbant.
Kamill meg volt döbbenve.
- Tudja, - folytatta az idegen - az élet egy tömeges tevékenység, fontosnak vélt jelentéktelenségek tárháza, ezen belül nem is tudnám megmondani ki él jelentékeny, - ha úgy tetszik tartalmas - életet. Az élet értelme az élés gyakorlatában rejlik, a mondvacsinált dolgok nem befolyásolnak semmit.
Égő fekete szemeit rezdületlenül Kamill tekintetébe fúrta, hipnotizált békának kezdte érezni magát, agyába látott az idegen.
- De hiszen – rebegte - honnan tudja mire gondoltam, nem beszéltem hangosan, még csak meg sem hallhatta.
Vagy tán hasonló korúak lévén általában egyre és egyféleképpen gondolunk? - kérdezte.
- Hát… nagyon meglepne ha hasonló korúak lennénk - nevetett a férfi -, őszintén szólva nagyon ritkán találkozom velem egykorúakkal. De ha megenged egy pár észrevételt - szólt, nem jól közelíti meg az életét. Ön, egy ember. Adott térben és időben, behatárolt lehetőségekkel kell végeznie a mindennapok gyakorlatát. Csodát, kirívó tetteket sem maga, sem más nem képes véghezvinni. Persze vannak olyanok akik bebeszélik maguknak az ellenkezőjét, de ez nem rendellenes, mert az ember tökéletlensége folytán folyamatosan tévedhet. Így, kinél-kinél a túlértékelés és az alábecslés lehetősége jelen van. Vigaszképpen megadatott, mindenkinek joga és lehetősége elhinni saját butaságait.
Alkalma nyílik kiszínezni életét akár tévedések tömegével is. Mert nem az a meghatározó mi van, hanem az, hogy az egyén mit hisz. Ezért érzem veszélyesnek az ön önértékelését.

Kamill csak hápogni tudott, teljesen megzavarta az idegen bölcs tájékozottsága és a tény, hogy belelát gondolataiba.
Az pedig, hogy agglegény ne zavarja. A világ akkor sem változna ha lenne tíz gyereke. Valamit valamiért. Maga nem tapasztalta meg milyen szülőnek lenni, egy szülő meg nem tudja mit jelent kényelmesen élni, szabadon rendelkezni önmagával. Mindenki élete milyenségének megfelelően alakul. Ez alól uraságod sem kivétel. Itt állapotokról lehet szó, sem győzni, sem veszíteni nincs hogy - magyarázta az idegen, hosszú ujjai szórakozottan matattak botjának ezüstfején.
De honnan tud ezekről, ilyesmiről sosem beszélek.
Hát persze, hogy nem. Nincs is értelme. A maga gondolataihoz magának van csak köze. Legalább az ember akkor legyen őszinte, ha magával beszél.
Másoknak kiadni magát… magán nem segít csak támadási felületet produkál, és higgye el, nincs rá szüksége - mondta a vendég.
Egyszóval meg kell nyugtatnom kegyedet nem tett semmit rosszul. Az életet lehet csinálni, de jól soha.
-  De miért? - kérdezte Kamill.
- Bocsásson meg, de rossz a kérdés. Nincs meghatározva a ˝hogyan jól˝ mikéntje.
Ha okosan akar élni, mindent csináljon úgy ahogy alakulhat, ne boncolgasson semmit, fogadja el és élvezze-mondta az idegen.
Kamill leejtette gyufásdobozát, nehézkesen és bódultan lehajolt, hogy felvegye.
Mikor felegyenesedett, üres volt a pad.
Megrendülten állt fel tétova léptekkel indult hazafelé.
Menet közben egyre határozottabbakká váltak léptei, kihúzta magát, olyan könnyűnek érezte testét-lelkét, mint még soha.