Mozgólépcső

Piros kalapomat húzzátok mélyen szemembe, utálom, ha a lá­to­gatók belebámulnak a pofámba. Hosszú fehér ingem takarja lábfejemet, adjátok rám síbakancsomat. Ki sem akarok látszani ebből a szemérmetlen színjátékból.

Ezek amúgy sem miattam vannak itt. Egymást ellenőrizni jöttek, ki van itt, és ki nem. Lesz beszédtéma legalább egy hétre. Ál­gyászukban túllicitálják egymást, és tippelgetnek, ki lesz a következő. Hát nem én, abban biztosak lehetnek. Szűkül a kör gyerekek!

Kalapom virágdíszeit igazgassátok el, ne nézzek úgy ki, mint egy megkergetett marabu. Nem sok humorérzékem maradt így a végén, ne kívánjátok, hogy dühbe guruljak.

Innen az ereszcsatornáról nézve furcsa látvány vagytok, még szerencse, hogy nem érzek semmit, mert ennyi ideig mozdulatlanul feküdni a hátamon… már a csillagokat látnám. Igaz, titeket látni sem nagy durranás. Ki tudtam volna hagyni, de ez nem tőlem függött. Elviselem.

Kár, hogy nem figyeltem, ki hozta azt a ronda műanyag ko­szorút. Ez a silány szar tönkrevágja az egész ravatalt. Ez az első te­me­tésem, illett volna odafigyelni a minőségre. Ahányszor csak eszembe fog jutni a jövőben, az ziher, hogy ez a vacak fog beugrani először. Még elviselném, ha direkt csinálta volna, de szerintem egy ízléshiányos bugris van a tett mögött, ami halálos hiányosság – hogy legyen neki nehéz a föld!

Örültök ugye, hogy nem ti vagytok a ládában… Ne aggódjatok, nem fogjátok megúszni. Idővel mind itt fogtok heverészni közszemlén, hosszú távon ide fogok járni röhögni.

Nézd a vén boszorkányt, be akar lesni a kalapkarimám alá. Mindjárt meglökik és rám fog esni! Úristen – ezt nem tehetitek velem! Beleliheg a képembe a büdös szájával, ez még a halálnál is rosszabb. Most már el tudom képzelni, mit érezhet egész nap egy múzeumi múmia. Jó lenne, ha visszabújhatnék egy pillanatra, és bele tudnék huhogni a kíváncsi püffedt képébe Akkorát ugrana, mint egy zerge, összetaposva a mögötte állókat. Hatalmas lenne a botrány, magához térte után elmesélné, mi történt, még a diliházban kötne ki. Még a gondolattól is ráz a röhögés. Már csak ezért érdemes volt kijönnöm. Hátha még kiszállhatnék, udvariasan felkínálva fekvőhelyemet a lábaimnál álló hölgynek: „Parancsoljon asszo­nyom, biztos elfáradt a hosszú állástól.“ – Úgy kiürülne a ravatalozó, a Zalán futása egy nudli lenne ahhoz képest. Eldobnának kaszát-kapát, olyan sikítozás lenne, hogy még az Alföldön is hallanák. Még talán a bulvárlapok is írnának róla, „Ez volt aztán a tökös temetés” címmel. Ott díszelegne fényképem piros kalappal arcomon, karimáján a virágokkal… Sok nő fájdalmasan sóhajtana: „Milyen kár, hogy életében nem ismerhettem!”

Hát bizony, hölgyeim, időben kellett volna kapcsolni. Most már eső után köpönyeg. Éhes disznó makkal álmodik, nem zörög a haraszt – satöbbi.

Még tudnék jó pár közmondást, de mennem kell. Nem érek rá feltámadásig itt locsogni.

A nagy utazás

A negyedik emeleti lakás csendjét jóformán nem zavarta meg semmi. A régi bútorok, festmények, szőnyegek dús egyvelegében a tört fény kiemelte a porcelánokkal zsúfolt vitrint, ami meggyőződéssel uralkodott a számtalan tárgy felett.

Ezen a békés szigeten az élet rohanó dübörgésétől elszigetelten két öreg ember élt. Két idős asszony, az egyik kilencvennyolc, társa mindössze kilencvennégy évet tudott maga mögött. Körülöttük már mindenki elment, csak az összefolyó emlékek tömege kísértett a szobákban, hangok, elmosódott arcok és tekintetek. 

Reménytelenül egymásba gubancolódott képei a múltnak, már szétválaszthatatlanul összeforrva, sokszor minden logikus rendet mellőzve, de éltek.
A kistermetű, testes Ilona néni volt a fiatalabb, ő főzött, és általában a házimunkák nagy részét is végezte. Irma néni is be­segített, de leginkább a fotelben időzött, ami kora miatt már meg­engedhető. Mindenük megvolt, ami az öregséget határozottan elviselhetőbbé teszi.

Irma sokat szunyókált, visszaálmodva a régi időket, ha ébren volt, akkor is messze jártak gondolatai. Az álombeli élete egyre közelebb került az ébrenlétében elkövetett gondolataihoz. Már szinte fel sem tűnt neki, mikor megy át álmából az ébrenlétbe. Hosszúra nyúlt élete bővelkedett eseményekben, számtalan emléke életre kelt, igy sosem érezte az egyedüllét bizonytalan érzését. Ha kora eszébe jutott, azonnal jelentkezett a búcsú közelségének érzete is, ami nem meglepő ebben a korban. Bár ez olyasmi lehet, mint a repülés. Mindenki természetesnek tartja, hogy időnként lezuhan egy-egy gép, hiszen minden közlekedési eszköz rejt veszélyt, de ha ő ül repülőre, nem hiszi el, hogy ilyen vele is megtörténhet. 

Irma néni is tudta egész életében, mi a történet vége, de valahogy magára nem vonatkoztatta. Most viszont, hogy igen közelivé vált a lehetőség, hitetlenkedve-sértődötten nem akarta tudomásul venni. Próbált hosszabban ébren maradni, érezte, az egyre gyakoribb elalvások nem vezethetnek jóra. De nem sokra ment igyekezetével, nem vette észre, ha elaludt, vagy akkor hitte azt, hogy ébren van, ezt nem tudta senki. Az utóbbi hetekben láthatóan  lefogyott, pedig ugyanúgy étkezett mint annak előtte. A számtalan apró vészjelzés elszomorította, már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tüneteket.

Ilona néni korholta és buzdította.
– Mert elhagyod magad, keveset mozogsz. – mondogatta minden alkalommal.
– Kilencvennyolc év – morogta Irma, – te sem gondolhatod komolyan, amit mondasz.
Ilona változatlanul vezette a házat, Irma meg egyre töb­bet­ idő­zött a fotelban.

Egy napon Irma különös dolgot álmodott. Kislány volt, egy parkban játszott, mikor hirtelen eltűntek a körülötte futkosó gyerekek. Hideg szellő támadt, és vészjósló csend. A fák közül anyja alakja lépett ki a pázsitra Roli kutyájuk kíséretében, és hívogatón intett felé. Felriadt szendergéséből, elhatalmasodott rajta a szorongás.

– Ez nem jelenthet semmi jót. –  mondta. –  Az idejét sem tudom, mikor álmodtam utoljára a mamával.
Másnap délelőtt Ilona reggelijüket készítette, mikor a konyhában hirtelen mintha minden megállt volna. Üvegkeménnyé vált a napfény, a levegő hideg masszaként vette körül. Megdermedve a szokatlan élménytől, mintegy álomban, bebotorkált a nagyszobába. Irma a fotelban ült mozdulatlanul. Megtört tekintettel meredt maga elé, arcán nyugodt, halk mosoly. Ilona lábai elerőtlenedtek, le­rogyott egy székre, és halkan sírni kezdett.

A lakásban megmaradt a szokatlanul mély csend. Ilona egyedül végezte mindennapi megszokott teendőit, gondolatait beárnyékolta kilencvennégy évének tudata. Gyakran hallotta a szobából Irma csoszogó lépteit, az egyetlent, ami lecsendesítette maró egyedül­­­lét érzését.

Tájkép csata előtt

   

   Napsütötte dombok, rétek, tarka virágmezők, langyos szellő borzolta fűtenger, tücsökzene, játékosan repkedő szitakötőkkel. A mérhetetlen béke biztonsága árad mindenből, vastagon bevonva szeretetével bokrot és fát. A képzelet szülte tündérek játékos tánca, aranyló fürtjeik csillognak a napsütésben, manók és törpék civakodásától hangos a táj, szinte elnyomva a méhek monoton zümmögését.

Ez egy szép nyári nap, a nyugalom és szeretetteljes béke szigete, a múlhatatlan örök feltámadás és élet kiapadhatatlan forrása.
Tájkép csata előtt.

   Mert elvakít a csoda, a csodának hitt állapot, mert azt akarod látni és érezni, zenékben lebegsz súlytalan, minden rózsaszín, és paradicsommadaraktól hangos. Mindenkit szeretsz, mert az emberek jók és szépek, csilingelő kacagástól átitatott mosolyok tengerében lubickolsz és élsz. Nem nézel a lábad elé, azt hiszed nincs gödör, minden tüneményes és egyenes, nem kell odafigyelni semmire. Csodálatos világ, csodálatos emberekkel. Idétlen lebegésed megrészegít, csukott szemekkel mész előre, a bizalom és tisztesség zúgó harangszavával kísérten.
Tájkép csata előtt.
 

   Lehangoló, hogy a szép sem örök, tíz körömmel fogod, akkor is eltűnik, ha akar, és ugyanaz árnyékban és hidegben távolról sem ugyanaz. Az érzetet nem csak a látvány kelti, kell hozzá fény és meleg, ami összességében teremti a bizalmat. Mert ezek nélkül a táj elutasító és közömbös, a tündérek és manók is eltűnnek, csak ellenséges szelek és vészjósló morgások törnek fel a hervadó virágok közül. Az elsárgult fűtengerben az elmúlás motoz, érzed, ne menj közel, mert bármi történhet veled. Hová tűnt a hajdani csoda..? A virágzó bokrok fejfákká torzultak a temetetlen gödrök erdejében. Bennük esővíz és száraz levelek, a valaha volt emlékei. Bogáncs és csalánerdők útvesztőiben árván és reszketve botorkál a fényét vesztett tavasz, lelkében a bukott csata szorongó emlékeivel, elpusztult hittel, kilátástalanul, várva a kegyelemdöfést.
 

   Hidd és élvezd boldog perceid, azt a felhőtlen lelkesedést, mit feléd áraszt a rét, ahol széttárt karokkal állsz a meleg szélben, és érzed, repülsz könnyedén a táj felett, a téged kísérő pillangók meg­számlálhatatlan tömegében, melyek palástként borítják be ujjongó szívedet.
 

   Boldog kiáltásodat messzire sodorja a szél, egyetlen életed dörgő himnuszát. Mert ami életben tart, az a hit és képzelet, hinni abban, amit szeretnél, elképzelni az elképzelhetetlent, és abban élni őszinte szándékkal. A te mindenkori vágyaid a mérvadók, tőled függ, ne térj ki a felelősség alól. A rét tőled gyönyörű, a te belső milyenségedtől. Ne engedd, hogy indulataid jeges vizekre kormányozzák csónakod, mert téged is megöl a vihar, és veled pusztul a rét csodája, amit soha többé nem tudsz feltámasztani. Feltámasztani csak Isten tud – ha akar – de ne reménykedj, mert nagyon ritkán teszi. Ha hibázol, úgy maradsz az idők végezetéig. Aztán cseszheted a tücsökzenét, meg a virágokat. Mindezt alulról szagolhatod, ha jó az orrod. Hidd el, jobban néznek ki a dolgok csata előtt, mint után, aztán ha győzöl -  ha veszítesz, ugyanúgy visszarendeződik a látkép, mint eredetileg volt, téged meg medáliástól elfelejtenek.
Mert a természet örök, te viszont nem, és ez eleve meg­határozza lehetőségeidet – ami testvérek között sem sok.
 

  Nem érdemes ezzel törődnöd, csatázzon, akinek amazon volt az anyja. Te csak ülj le a fűbe, hallgasd a tücskök énekét, mert ha öregen megsüketülsz, nem fogsz hallani semmit.

Bernadett

Bernadett egymagában élt. Volt két macskája meg egy kuc­vancos kutyája, amely az elmúlt télen csapódott mellé. Bernadett szép volt és fiatal. Éjfekete haja vállán túl ért, karcsú alakját min­denki megcsodálta.

Kis kertes háza a domboldalban épült, távolabb a falutól. Tornácáról gyönyörű kilátás nyílt a dimbes-dombos tájra, és az azt szegé­lyező sűrű erdőre is.

Ritkán látott falubelieket, távol élt minden szekér- és gya­logúttól. Csak az erdőkerülő találkozott vele, aki öreg kutyájával nap mint nap szorgalmasan rótta a kilométereket.

Bernadett boldog volt és elégedett. Mindig és mindenütt lep­kék kísérték, az ezer színekben pompázó kis élőlények befonták vibráló lebbenéseikkel arcát és egész testét.

Aki látta, eleinte csodálkozott, – aztán megszokta. Bernadett lepkéi fergetegében mindig távoli harangzúgást hallott, madár­csi­csergést, és tündéri éneket. Hitt benne, a dal neki szól, és az erdő sűrűjéből jön. Ilyenkor teste súlytalanná vált, egész lényét átjárta egy éteri lebegés.

Alkonyatkor még látta az öreg erdőkerülő meg a kutya.

Háza előtt állt felemelt karokkal, égnek fordított mosolygó arccal az egyre növekvő esti párában, áttetszően és boldogan, lepkéi ezreitől sűrűn körülvéve táncolva megindult. Lábai nem érintették a talajt.

Háza a történtek óta lakatlanul áll. Senki nem mer még a kö­zelébe se menni, mert minden alkonyatkor távoli éneket hoz az erdő felől az éjszakai szellő, és az épület nyitott ajtajából kiörvény­lik megszámlálhatatlan lepke, körbezsongva egy különösen nagy és díszes pillangót.

Ezért talán még nem rettegnének a falubeliek a helyet megköze­líteni, de mondják, teliholdas éjszakákon, mikor a fehér fény nap­pali világosságba vonja a házikót – ugyanúgy mint máskor – kiraj­zik az épületből sok ezernyi bogár, hideg tűzként lobogja végig a kertet, sűrűn körbefogják a vén tölgyfaóriást, és a pokol lelkeinek rekedt jajszavai töltik meg a közeli réteket. Sóhajok és halk lánccsörgés hallatszik a vastag törzs felől.

Beszélik, ezeket a holt lelkeket gyötrő lepkék vészjósló je­lenléte még a legbátrabbakat is elijeszti attól, hogy a fához köze­lítsenek. Ha a hangokat a falu felé sodorja az esti szellő, be­zárkóznak és elrebegnek egy imát az elkárhozottak lelkéért.

Ilyen teliholdas éjszakákon különös módon még a kápolnában is kialusznak az áldozati gyertyák virrasztó fényei, és furcsa, sem­mihez nem fogható gyenge szag árad a kripták kőlapjai alól.

Mivel még az öreg pap sem tud semmiféle magyarázattal szolgálni, a falubeliek nem említik egymás közt a dolgot, mert a félelem láthatatlanul bár, de ott lebeg a táj felett, és él az emberek szívében.

Égig érő torony

A torony a városka fő ékessége volt. A piactér közepén állt, hatalmas dárdaként döfte az eget, áradt belőle a magabiztos fensőbbség égi nyugalma. Szögletes terméskő falai ontották magukból az erőt. Emeletenkénti kis román stílusú ablakaitól a végtelen hosszú­nak tűnő lépcsősor annyi fényt kapott, hogy kényelmesen tudták használni. Süvege hosszú volt és hegyes. Csúcsán arany kakas állt, szikrázva verte vissza a fényt. Az egész látvány lenyűgöző volta messze földről odavonzotta a látogatókat, nem győzték csodálni, a helybéliek legnagyobb megelégedésére.

A műalkotásnak őre is volt. A város bízta meg, díszruhában-alabárddal strázsált a bámészkodók előtt, majd széjjelvetette a büszkeség. Ha magas rangú hivatalnok érkezett a városba, a soros városatya felkísérte az építmény tetejére, ami igazi megtiszteltetésnek számított.

Három villámhárítót is felszereltek, éjszakai vihar alkalmával mindenki háza ablakában tolongott, figyelve az eseményeket. A nagy égzengésben megjelenő vakító-hatalmas villámok korbács­ütései ezüstös fénybe vonták a kupolát, majd elvéreztek a villám­hárítók valamelyikén. Döbbenetes látványt nyújtott a viharral küzdő hatalmas építmény, az őt körülvevő lángtenger bajnoka.

Mindegyik néző saját csatájaként élte meg a felemelő látványt. A tiszteletreméltó Városi Tanács át is keresztelte a várost. A „Torony Csodája” – nevet kapta.

Ha gyerek született, egy ünnepélyes bizottság felvitte a torony tetejére, ott zajlott a keresztelő. Sok újszülöttet kereszteltek Torony, Toronyi, Tornyos stb. keresztnévre, ezek bárhol megfordultak a megyében, mindenki tudta róluk: a csodálatos városka szülöttei.

Már a templomba járásról is leszoktak, istentiszteletkor a torony köré sereglettek, azt nézték. Mérgelődött is az Atya, mert ezt a bálványimádást már nem tudta jó szemmel nézni.

Egy borús hajnalon vették észre a katasztrófát. Eltűnt a to­rony. Még hűlt helye is be volt nőve fűvel, olyan lett a terep, mint ahol sosem állt épület.

A megdöbbenés és kétségbeesés leírhatatlan méreteket öltött. A fél város ásta helyét – hátha elnyelte a föld – de nem találtak semmit. A mély gyászban ki megzavarodott, ki belehalt a megráz­kód­tatásba – de a torony nem került elő.

Teltek-múltak a hónapok, a helyzet nem javult. Nem akart jönni a jótékony feledés. A munka megállt, mindenki kedvetlenül üldögélt egész nap, volt aki reggel fel sem kelt. Minden lezüllött – még az utcákat sem seperték – kezdtek egy halott városra emlékeztetni.

A Tanács összeült, meg kellett állapodniuk a hogyan továbbot illetően. Napokon keresztül tárgyaltak, de végül is megszületett a döntés.

Minden lakó köteles ezentúl látni a tornyot szokott helyén.

Így is lett.

A tornyot mindenki látni kezdte, volt aki eleinte homályosan, majd a kép idővel kiélesedett. Mindenki nagyon megkönnyebbült, visszatért az életkedv.

Az idegenek ugyan kissé furcsán néztek rájuk, de ők ezzel egy cseppet sem törődtek.

A mágus

A varázsló összeszedte minden erejét és varázsolt egy ak­korát, hogy nem tudta eltüntetni. Ott állt tanácstalanul, megizzadva a hatalmas eredmény előtt – és szégyenkezett. Az erőfeszítésbe belegörbült varázspálcája élettelenül feküdt a nedves fövenyen, egyre közelebb kúszott hozzá a dagály. Mereven és kimerülten nézte sikerét, egyetlen eltüntető varázsige sem jutott el tudatáig.

Megállt számára az idő, csak annyit érzékelt, az eredmény nőni kezd. Fekete-fényesen csillogott a délutáni napon, furcsa kénes szagot árasztott… és nőtt.

A mesteren erőt vett a reszketés, a tehetetlenség rettenete, hi­á­ba emelte maga elé két bűvös kezét, nem ért semmit. Két lépést hátrált, aztán földbe gyökereztek lábai.

– Te jó szagú istennyila, – morogta ősz szakállába, – így még életemben nem jártam. Mi lehet ez az akármi és miért kezdett nőni?

A tenger felől érkező erős szél szétzilálta haját és arcszőrzetét, tépte hosszú fekete köntösét, majdnem ledöntötte lábáról. Karjait arca elé emelve tántorgott a szélben, megfordult és futásnak eredt. Kétszer is hasra esett a ritkás fűcsomókban, de felugrott és futott tovább. Minden erejét összeszedve rohant, érezte, most az életéért teszi. Tátott szájjal kapkodta a levegőt, látta, a fekete tömeg követi. Úgy rázta a félelem, hogy még fogai is vacogtak.

Az első part menti vityillónál vette észre – nem jön utána senki. Halk szellő fújdogált a dombok felett, zavartalan volt a nyu­galom. Kimerülten rogyott le a házikó falának tövében, lehunyta szemeit.

Francseska kútja

Az olajfaligetben volt, már senki nem emlékezett rá, ki fúratta. A magas fűben alig láthatóan megbújva várakozott, már réges-régen nem használta senki. Terméskő kerete talán térdéig ért annak, aki mellé állt, belső fala vastagon mohával fedett, ami láthatatlanná vált sötét torkában. Felette összeborultak a vén fák, kellemes árnyékot adva a pihenni vágyóknak. Nem lehetett tudni, milyen mély, ha követ dobtak bele, nagy sokára hallatszott csak fel a halk csobbanás.

Francesca minden nap kint dolgozott az olajfákkal, és a déli rekkenő hőséget a kút melletti árnyékban vészelte át. Talán húsz éves lehetett, középmagas, hosszú fekete haja kékesen csillogott a fényben. Nem volt szép, inkább kedves természete miatt kedvelték.

A kútkávánál leheveredve a fűben ette meg szerény ebédjét, ami rendszerint kenyérből és sajtból állt. Kecskesajtból, mert az volt a vidéken élők számára elérhető. Miután végzett, hanyattfeküdt, elnézegetve a fénytől tördelt lombsátrat feje felett, és átadta magát csapongó gondolatainak. Ez az időszak volt számára a nap legkellemesebb órája. Fantáziája sosem látott vidékeken kóborolt, tündérmesékbe illő tájakon, különös élőlények között. Sokan közülük régi ismerősként üdvözölték.

A fűben heverészve egyszer csak eszébe ötlött, hogy belenézzen a kútba. Nem értette miért, de érezte a gondolat parancsoló keménységét. A kávához lépett és lenézett a feneketlen-sötét mélységbe. Messze lent derengő fény jelent meg, az összefolyó színek képpé álltak össze, olyan vidékké, amikről fantáziálni szokott. A gondolatok, melyek ilyenkor szoktak az agyán átfutni, elevenedtek most képpé. Minél tovább nézte, annál közelebb érezte magához a látványt. A megelevenedett alakok is őt nézték, barátságosan intettek felé. Visszaintett, és nagy boldogság ömlött el egész lelkében.

A következő napokban megismétlődött a jelenet, alig várta a délidőt. Talán az ötödik alkalommal lehetett, mikor nézelődése közben megszólalt a kút. Lágy-búgó hangját felerősítette a mélység, kedves volt és hívogató. A képeken megjelenő alakok és állatok beszéltek hozzá. Megbűvölten hallgatta történeteiket, egészen úgy érezte, hozzájuk tartozik. Beszéd közben kedvesen nyújtották felé karjaikat, egyre kevésbé tudott ellenállni csábításuknak.

Aztán egy gyenge pillanatában fellépett a kávára, és elnyelte a mélység. Mindenütt keresték, de csak holmiját – kis kosarát, szer­számait – találták a fák árnyékában, azok meg hallgattak a történtekről. Sokáig találgatták, mi lett vele, de hogy a kút nyelte el, erre nem gondolt senki.

Sok-sok éve történt az eset, már csak az öregek emlékeznek rá. Egyesek szerint csillagfényes nyári éjszakákon megelevenedik a kút mélye, és a látott képben ott van Francesca. De hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudja senki, nem akad emberfia, aki ki mer menni éjszaka, megbizonyosodni a hallottak igazáról.

Az öreg fák susogó lombjai – gondolom – ezt a történetet mesélik, de ember a fák beszédét soha meg nem érti.

Éjszakai beszélgetés

Rekkenő meleg volt egész nap, így a szélcsendes éjszaka sem hozott érezhető enyhülést. Az öreg fenyvesben álló faház ablakait nyitva kellett hagynia Norbinak ahhoz, hogy halvány siker remé­nyé­ben megpróbáljon aludni.

Késő éjjel a hold halványan világított a szobában, sápadt fé­nyé­nél akár olvasni is lehetett volna. Norbi bódult álmából hirtelen riadt fel. Fektében az ajtó felé fordult, meglátva azt a szürke alakot aki a nyitott ajtóban állott. A helyzet váratlan volta összerántotta gyom­rát, félelmet nem érzett, amin később meg is volt lepve.

– Ki vagy te? – szólt az alakhoz rekedt hangján. – Mit akarsz tőlem?

Az alak beljebb lépett, békésen üdvözlésre emelte jobb kezét.

– Vagyok aki vagyok, és nem akarok semmit. – szólt halkan, és Norbi tudta, ezt a hangot nem fogja elfelejteni. – Holdas éjsza­kákon mindig az erdőt járom, láttam nyitva ajtód, hát benéztem… – így a jövevény, és a fenyőpadra ereszkedett. – Nem gondolod, hogy nagy felelőtlenség nyitott ajtónál aludni? – kérdezte. – Tele ilyenkor az erdő állatokkal, nem is beszélve a szellemekről, akik mindenfé­lék lehetnek.

– Miféle szellemekről beszélsz? – krákogta Norbi. – Én még egyet sem láttam, pedig sokszor vagyok itt a faházban.

– Mifélékről, mifélékről. – nevetett halkan a látogató. – Sok­féle létezik, kitaszítottakként bolyonganak az erdő sűrűjében, nyu­galmukat nem találó entitások – ahogy nevezni szoktátok őket. Ezek a létező, de nem élő hajdanvolt emberek, akik irigylik, és ezért gyű­lölik az élőket. Vak fájdalmukban és magányukban nem lelvén nyugalmukat, gyakran kiszámíthatatlanok. Én a helyedben jobban odafigyelnék. – mondta a vendég, elgondolkodva fésülgette hosszú szakállát.

– Érzem rajtad, erdei elvonulásoddal akarsz védekezni a világgal szemben, de fizikai félrehúzódásoddal nem oldasz meg semmit. Az, hogy létezel, tény marad akkor is, ha a kövek alá bújsz. Ha az áhított magány nem benned teremtődik meg, akkor nem mész semmire. Ha meg sikerül magadban megteremteni, akkor mindegy, hol vagy. Ezek az erdei elvonulásaid öntetszelgő értelmetlenségek, de ha ez neked elégtételt és megoldásérzetet nyújt, hát tedd.

Könnyedén felemelkedett a padról, sétálni kezdett a szobában.

Norbi elképedten ült ágya szélén, csendben figyelte az ide­gent.

– Sértődött elvonulásaid helyett inkább nézz magadba, próbáld megfejteni ennek az igényednek az okát. – szólt az. – Igaz, azt egyikőtök sem szereti, – már az önmagába tekintést – kínos emlé­kek is felidéződhetnek, de enélkül nem fog menni. Így meg csak az okozatra koncentrálsz, ami csak egy idegesítő helybejárást eredmé­nyez. Amíg élsz, élvezd, hogy itt is lehettél, mert ahogy előtte másban voltál, a jövőben is mész tovább, ne vigyél magaddal innen általad eltorzított emlékeket. Vagy te is az éjszakában bo­lyongó kísértet akarsz lenni, úgy felbolygatva lényedet, hogy megrekedsz ezen a síkon? – gúnyolódott a látogató, visszaeresz­kedvén a padra. – Elrontani mindent nagyon könnyű, rendbe hozni meg nincs hogy. Nem kérted senki segítségét ahhoz, hogy magadat tönkre tedd, így ahhoz sem kérhetsz, hogy rendbe hozd. Te elsősorban önmagadtól függsz, ezt próbáld megérteni. Érdemi döntésekhez illik felnőni.

A fák között valahol az éjszakában kuvik kiáltott. Norbinak émelygő – rossz érzése támadt, gyerekkorában hallotta: halálmadár.

– Ne rémisztgesd magad efféle butaságokkal. – nevetett az    idegen. – A kuvik is csak egy madár, semmi több. Ha elérkezik az időd, nem a kuvik fogja jelezni.

– Ha meg nem sértelek, – szólalt meg Norbi, – el sem tudom képzelni, ki lehetsz. Hajlandó lennél végre elárulni? Érzem, jól ismersz engem, és így még jobban zavar, hogy rólad nem tudok semmit.

– Nem tudom, miért lovagolsz ezen a századrangú kérdésen. – válaszolt a vendég. – Én a helyedben végiggondolnám az egész leélt életem minden dolgát, tisztáznék magamban részletkérdéseket, aztán az egészet egy egységes egésszé próbálnám összeilleszteni, megtisztítva minden tévhittől és sérelemtől. Ha így folytatod, a végén pszichológusnál kötsz ki, aki tetemes órabérért unatkozva meghallgat, és esze nincs, mit kezdjen veled. Ezeket a feszültségei­det csak te tudod magaddal tisztázni, igazán csak neked érdeked, hogy valós önmagadat meglásd. Magadat sajátmagadnak kell elvi­selned. Téveszméid és teátrális megoldásaid mit sem érnek. Ahhoz már öreg vagy, hogy hülyeségekre fecséreld fogyó napjaid. De ki­elégítem kíváncsiságodat.  Én vagyok a te tudatos éned, kusza lelki világod, reményeid és csalódásaid. Én benned lakom. Úgy éreztem itt az idő, hogy szembenézz velem, pontosabban magaddal.

Az alak felállt, és Norbi felé lépve elködlött a fakó fényben.

Norbi hajnalig döbbenten feküdt ágyán, aztán mély álomba merült.

Ezüsthíd

Teliholdas éjszakán egy ezüsthíd ível a hold és az ablakom között. A keskeny híd hideg jelenléte megnyugtató, békét áraszt és időtlenséget, nem terhel melegével, csak fényesen ragyog. Hívogat és biztonságérzetet küld felém, valamit, amire szükségem van. Ágyam­ban fekve, nyitott ablakomon át figyelem rezdületlen állan­dóságát, arcnélküli békéjét, érzem hívásának komoly voltát, komoly és megbízható egyenességét.

Milyen csodálatos is az éjszaka békéje! A sötétség és csend elfedi a nappalok aljasságait, sugall egy bűnbocsánat-hajlandóságot, mert az egészhez képest ezek nem történések, ezek csak a pillanat töredékében élő apró fájdalmak, amit szerető gonddal dédelget az ember, nehogy már legyen egy békés pillanata.

Az ezüsthíd nyugalma elsimítja lelked ráncait, belátóbbá tesz, megértteti veled, hogy tiszavirág-létednek ajándék a látvány. A sors kegye, ami nem jár mindenkinek, mert aki nem néz fel az éjszakai égre, az mindenről lemarad. Színtelen és elsivárosodott lelke úgy távozik idővel, hogy hite szerint egy szürke és fantáziátlan világot hagy maga után, holott ő volt szürke, és nem a világ. Ezek a látó vakok – és látni, vagy meglátni nem ugyanaz.

Egyszer fellépek a hídra, végigmegyek végtelen hosszúságán, még le sem nézek, a sötétben úgysem látnék semmit, csak a hold fényes gömbjére figyelnék, ahogy közeledem felé, mely egyre nagyobb és egyre inkább átölel. Magába nyel ezüst tömege, feloldódom hideg fényében. Belém ömlik ezüst békéje, elcsitulnak bennem a kiáltások és dalok, magam leszek a beléoldódott csend. Hegyei, völgyei, kráterei felett lebegve úszom, súlytalan lebegve, mint gondolat, magamra öltöm ünneplő arcomat, szívembe zárva a látványt.

Te fényes hold, az öröktől való és örökké tartó éji csoda, a sejtelmek világának titokzatos földje, fogadj be engem, a zaklatott vándort, hogy megpihenhessek, tedd, hogy kialudjanak nehéz gondolataim. Kiürült aggyal és lélekkel lebeghessek benned, mint éji köd, nem áhítva a feltámadás csodáját.

Az ezüsthídon egyszer végigmegyek, hátra sem nézve betölti majd énemet a holdbéli szférák zenéje, elfelejtem földi létemet, az isteni párák felhőiben a Minden részévé válva, boldogan. Ha egy­szer el­megyek, nem viszek magammal semmit, csak emlékeimet, amiket útközben elszórok, salakjai nem csúfítják el a híd ezüst szőnyegét, mert lesöprik az éjszaka szelei. Vállalom a végtelen hosszú út fáradalmait, cipelem magamat, ha elfáradok, mert ha elvesznék, soha nem érnék oda. Lehet, hogy mások is róják végtelen útjukat, majd elválik, de nem állok szóba senkivel, mert ki akarom élvezni a csoda minden pillanatát. Ha feljutok és visszanézek a földre, csak egy fénylő golyót fogok látni, ami személytelenül, messze a semmiben lebeg, el sem fogom tudni képzelni, hogy valaha is közöm volt hozzá.

Egyszer majd fellépek a hídra, még el sem búcsúzom senkitől, életem ezen nagy pillanatában értelmét veszíti minden, ami földi. Eleinte biztosan szédülni fogok, mert a város fényei miatt érzékelem a magasságot, de ahogy távolodom, ez meg kell, hogy szűnjön, és akkor átadom magam az éjszaka hűvös fuvallatainak, és csak me­gyek előre a holdat nézve.

Minden teliholdkor olyan szeretettel hív a hold, készséggel elém küldve fényes hídját, hogy nem fogom tudni megállni, és fellépek rá. Fel én, megszabadulva félelmeimtől és gátlásaimtól, ki­szabadulva nehézkes testem börtönéből, és csak megyek, emelt fővel és boldogan. Minél többször jön értem a híd, annál erősebben érzem, hogy menni fogok.

Csodálatos, mikor teliholdas éjszakán felfénylik az ezüsthíd a hold és az ablakom között.

Te idióta hangya...

Megszületsz, szüleid szerint korszakváltó egyéniségként érkeztél a világra. Fantáziájuk elrepíti őket a csodák irreális kék vizeibe, te leszel a miniszter, a nagy orvos vagy felfedező, az utá­noz­hatatlan művész, a zseni, sőt genie, a nagy össznépi sziporka, aki megközelíthetetlen.

Aztán nősz, növögetsz, iskolába mész, és végigevickéled az előtted álló éveket. Sorra megkapod a gyerekbetegségeket, ápolnak, aggódnak, majd meggyógyulsz. Ha nem kaparod el himlőd viszkető nyomait, ragyásképű sem leszel. De mi leszel? Lelkes álmodozó, mert beléd verték, hogy zseni vagy, aki óvatlan világlátásában sorra kapod az élet pofonjait, időnként rúgásait. 

Megtanulsz akkor is vigyorogni, ha le vagy törve, megtanulsz mást gondolni és mást mondani. Hazudozni és tülekedni, mert egy zseninek vinnie kell valamire. Mély fájdalmat érzel a világ értetlensége miatt, nem látja senki a géniuszodat, pedig már a szüleid is megmondták…

Aztán udvarolni kezdesz, tele igényekkel és kifogásokkal, mert nincs benned kompromisszumkészség, azt elfelejtették neked megtanítani. Gyűjtesz és harácsolsz, mert hiányosságaidat ki akarod fizetni, nem mersz rájönni, hogy nem pénzkérdés.

Be kívánod magad biztosítani minden ellen, holott egyetlen meglévővel szemben van csak értelme, az meg biztosíthatatlan. Az a bizonyos türelmesen vár, mosolyogva nézi végig idült erőlködéseidet, majd lecsap és múltat varázsol belőled. Rád ragasztják a „Szegény” előnevet, ugyanakkor senki nem sajnál, mert ez csak egy udvariassági szokás. Egy álszent sztereotípia. 

Mindenki csak saját magát sajnálja, ha kell, ha nem – szerintük kell. Ki a fenét érdekelsz te, aki már ráadásul nem is létezel. Ha életed folyamán annyira elkap a gyűjtőszenvedély, pénzen kívül csak ellenségeket gyűjts, barátokkal majd csak elbánsz valahogy.

Idővel jómódú felnőtté vénülsz, lesznek elismerő okleveleid, kitünteTe idióta hangya…téseid – amiktől érdemi társadalmi elismerést vársz, aztán a végén kisül, nem érsz velük semmit. Ha szerencsés vagy, nem ve­szed észre, hogy elért eredményeid ára az elvesztett gyerek- és ifjúkorod. A tankönyveid társaságában eltöltött balatoni nyarak, az állandó felkészülések szobádban töltött pusmogásai.

Persze te is megnősülsz, nagy mázli, ha nem fogsz mellé gyakorlatlanságod eredményeként. Lesznek gyerekeid, akik már a pelenkában is csodagyerekeknek látszanak, és kezdődik minden előlről. Hajtod őket, tenyésztesz, és elveszed a gyerekkorukat, mert te is lám mire vitted, és neked sem volt. (Persze ami nem volt, az nem tud hiányozni.) Nincs Jancsi és Juliska, nincs Nagy Indiánkönyv, csak Ovidius és Platon, némi Paganini vagy Mozart. Az ember töltse szabadidejét értelmes dolgokkal.
De hol maradt a szeretetteljes ökörködés, azok az emberi villanások, amitől feltámad a szeretet? Az ésszerű racionalitás bénító párái elsorvasztanak benned minden esendőt és emberit. Hol vérzett el mind­az, ami kiszínezheti a létet?

Aztán szól a csengő, és menni kell – üres kézzel, kedves emlékek nélkül.
Ilyen sorvadt, kifejletlen lélekkel fogsz az Úr elé állni?
Ott döbbensz rá, hogy semmit nem tettél, amit a lét mint lehetőséget felkínált. Ott fog  megvilágosodni számodra, hogy ami téged megillet, az a pokol. Te, aki értelmesebb vagy egy banánnál, és butább egy lónál, vagy sosem jössz rá semmire, vagy mindezt későn teszed.
Mert öntudatos, felfuvalkodott bölcsességedben nincs eszed.

Orgonajáték

A katedrális orgonája három manuálos. Igen, jól hallod, három.
Az emeleti korlátnál állva láttam Hofstettert gyakorolni. Üres volt a templom, a legjobb helyen ácsorogtam, mindent pontosan láttam. Villámgyorsan mozogtak ujjai, lábai is tapostak – kavarogtak, alig tudtam szemmel követni. Egyszerre játszott mindhárom manuálon, úgy harsogtak a sípok, azt hittem összedől az épület.
 

Nem értettem, hogy lehet egyszerre mindhárom klaviatúrán játszani, amikor két keze van Hofstetternek. – Ez fizikai lehetetlenség, – gondoltam, – ez valami érzékcsalódás. – Erősen próbáltam koncentrálni kezeire, azt hittem káprázik a szemem. Talán öt kart is számoltam, de kettőnél mindenesetre több volt neki. A pad alá néztem, minimum három lábfejet számoltam. Felordítottam meglepetésemben, persze hangom a pokoli zajban az egércincogás erősségét sem érte el.
 

Hofstetter úgy hajladozott, annyira dolgozott, hogy gyorsaságtól elmosódó alakja lobogó lángnyelveket idézett. A vén hangszernek szinte minden sípja szólt, a sikoltozó magas cék elvegyültek a nehéz sípok mély basszusával, a váltógombok maguktól kicsúsztak, majd vissza, mindenféle hangszert idéztek egy rémes kakofóniában.
Én félig süketen és szédelegve kapaszkodtam a korlátba, alattam nőtt a mélység, az izzadtságtól rám ragadt az ing, csak néztem Hofstetter lobogó alakját, és nem gondoltam semmire. Elveszítettem időérzékemet, a kőpadlóba gyökerezett lábaim érzéketlen fatuskókká váltak, korlátot markoló kezeim elvértelenedett hófehérek. A hihetetlen hangorkán elsodort, elnyomva és uralkodva egész lelkemen, feloldódva a teremtés dübörgésében.
 

Sikerült lerogynom a mögöttem álló padra, arcomat kezeimbe temetve próbáltam magamban legyűrni szorongásomat. Nem tudom, meddig ültem így, mikor a zene hirtelen megszakadt. Percek múltán mertem csak felnézni. A templomhajó néma volt, az orgona padján nem ült senki.
Teljesen kimerülten tértem haza, korán lefeküdtem.
 

Másnap ismerősömnek meséltem, mit láttam, mit hallottam a katedrálisban. Hosszan hallgatott, furcsán méregetett, majd halkan, elgondolkodva megszólalt.
– Nem tudom, tegnap mit láttál és hallottál. De Hofstetter nem lehetett. Hofstetter tegnapelőtt meghalt.
 

Nem tudtam mit válaszolni, azt viszont éreztem, soha többé nem teszem be lábamat a katedrálisba.