Életre kelt álmok

Álljon a falhoz!- hallotta a pengeéles kiáltást, és azonnal elgyengültek a lábai.
Ebben a szörnyű élményben minden éjszaka részesült. Rendszerint úgy kettő után történt minden alkalommal, tudta, mert felriadt, és megnézte az órát. Percekbe telt mire egészen magához tért, kiszállt az ágyból, még rogyadozó lábakkal kiment a WC- re. Ott ücsörögve elszívott két cigarettát, csak azután mert visszamenni a szobájába.
 
Alig várta a pirkadatot, ami elsöpörte nyomasztó érzését. De délig hatása alatt volt a történteknek. A rémes élmény, hirtelen szűnt meg, már ötödik napja békésen végigaludta az éjszakát. De a hatodik napon kezdődött elölről.Újra felcsattant a metszően éles hang, csak valami hideg fuvallattal párosult. Ordítozva ébredt, kiugrott a paplan alól, úgy rázta a hideg, mintha egy jégmezőn állna mezitláb, pizsamában.
A sötét szobában furcsa, kemény fények villóztak, távolabb alakokat látott homályosan, és egy felsorakoztatott kivégző osztagot.
Látta magát egy oszlophoz kötözve, és rémülten fedezte fel szintén saját magát a kivégzőosztag katonái között.
Bénultan állt a szoba közepén, nézte a képet, és érezte, hogy lábszárán végigcsordogál egy meleg valami.
Aztán megint jött a jeges szél, érezte, hogy végtagjai elmerevednek, kihűlnek. Távolról hallhatóvá vált egy lelkesítő harci induló, a hangszerek kíméletlen érzéketlenséggel harsogtak, egyre közelebb és közelebb szólt a zene, ami elnyom imát, és halálsikolyt.
Tőle pár méterre felfedezett egy papot, nem értette, miért egy Misszálét, miért nem Bibliát szorongat összekulcsolt kezeiben.
A jeges szél, egyre erősödött, vadul kavarta az udvar porát, szeme szája tele lett a karcos homokkal. A pap, nyugtatni akaró kézmozdulatokkal integetett felé, de nem igazán érdekelte.
Konrád!- harsant fel egy kemény hang. Megértette a bíróság határozatát!?
Meg Uram - motyogta halálraváltan -, de valójában nem értem, miről is van szó.
Az már a maga baja - így a hang -, az ítéleten, annak végrehajthatóságán mit sem változtat.
Ekkor már a jéghideg szél tombolt, a hangszerek üvöltöttek, a pap vadul integetett, kavargott a por, még kisebb gyomokat is feltépett.
Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán.
A homokfelhőn keresztül is látta, hogy a vezénylő tiszt, kivont kardját mereven maga elé tartva, valami vezényszót kiált, és mereven maga elé suhint a pengével. A kettéhasított levegő, kétoldalt dőlve, maga alá temette a kegyelem reményét is.
De a kivégzőosztag egyik fegyverében vaktöltény van- villant agyába,- hátha véletlenül mindegyikbe azt raktak, és megúszom.
Még látta a torkolattüzek villanását.

Nagy csendesség vette hirtelen körül. Súlytalanul emelkedett az udvar fölé. Hogy milyen más innen látni az egész kompániát- gondolta, aztán tett egy nagy kört, és folyamatosan emelkedni kezdett.

Reggel találtak rá, szobája közepén feküdt. Maga volt a nyugalom, és béke. Csak nem értette senki, hogy így, a nyár közepén, mitől volt keményre fagyva.

Éjszakai vendég

 Mostanában rendszeresen ugyanazt álmodom. Eleinte őrülten nyomasztott, aztán mivel minden rosszat meg lehet szokni, így már szinte hozzám tartozik.

Ez azóta jelentkezett, hogy a barátom meghalt.

Gyógyíthatatlan beteg volt, orvos lévén, a kollégái mindent megtettek, hogy megmentsék, de csak szenvedéseit nyújtották meg.

Németországban élt, nem volt anyagi gátja a gyógyításnak.

De ha menni kell, hát nincs mese.

Ment is.

Álmomban az Északi tenger partján állok, majd beledöglöm a jeges szél ruhát cibáló gorombáskodásába.

A kis hajó kifutott a mólóról, rajta a barátom urnájával, benne, ami belőle megmaradt.

Egy marék por, semmi abból, ami volt. Pedig volt, mert évtizedek barátsága fűzött össze vele, a sokoldalú polihisztorral, és most minden tudását elvitte magával.

Itt didergek a szélben, és olyan magányos vagyok, mint egy döglött patkány.

A hajó távolodik, szinte érzem, hogy húzza ki Robit a mellkasomból.

Szorongató, tehetetlenség érzés, a búcsú rohadt magánya, amit kizárt, hogy valaha is meg lehet szokni.

Pedig kéne, mert az idő múlásával egyre többen fognak itt hagyni, amit túl kell élnem.

Kiábrándító, hogy az ember egész életén át csak túlélni igyekszik, és nem élni.

Nem hiszem, hogy van kiszolgáltatottabb lény a világon.

Látom innen a parti kövekről, hogy a hajó megállt.

A fedélzetén mozgó alakok kicsik, játékfiguráknak tűnnek.

Aztán egy emelőszerkezet, innen hurkapálcának látszik, felemeli az urnát, átemelve a korláton, a háborgó vízre teszi.

Szinte érzem, a jeges víz goromba érintését.

Majd valaki egy szép koszorút dob a vízre, gondolom, ahol az urna elmerült.

A hajó, méltóságteljesen körbeússza a helyszínt, felzengnek a kürtök,

A tisztelet utolsó búcsúhangjai.

Robi a sötét és hideg mélységben, én a parton megsemmisülve, talpaim ránőve a kövekre, a kiürült lélek kőnehéz percei ezek…

Aztán felriadok, a hajam is nedves, még hallom a víz szikláknak verődő dühödt csattanásait, de élek, és nincs semmi baj.

Lassan megnyugszom, csak az, értetlenség meg az üresség üldögél az ágyam végében, és gúnyosan figyel.

Álom

Tudománytalan előadás az álom, ébrenlét és fantáziálás mibenlétéről.

Az álom az ébrenlét egyik formája. Lehet ébren is álmodni, azt hívják fantáziálásnak.

Az ébren álmodás tudatos agytevékenység, ezzel szemben a valódi alvás egy olyan tudatállapotot teremt, melyben vegetatív működéseink lépnek a tudat helyébe. Ilyenkor szabadon, kénye-kedve szerint működik az agy, saját törvényei, logikája szerint. Aztán hogy korábbi élményeink által befolyásolt tartalma, vagy azoktól független, egyéni teljesítménye a valósabb, azt nehéz lenne eldönteni, mert mindkét verzió egyidejűleg fontos a létezés teljessége érdekében.

Folyamatos meglétük nélkül megszűnnének a fogalmak, mint álom és valóság, alvás és ébrenlét, maradna talán a fantáziálás, ami önmagában semmire sem jó.

A képzelgés fiktív ténye az agy álomtevékenysége nélkül nem teljes, mert csak pianókból nem lehet zenét komponálni, az annál sokkal többrétegű feladat, ha valóságos, hihető és élvez­hető muzsikát kívánunk hallani.

Az álmodás a valóságnak gondolt állapot elviselni tudásához elengedhetetlen kellék, egy túlterheltséget feloldó vészszelep, ami megvédhet az összeomlástól.

Az alvásba, álomba menekülés lehetősége olyan, mint fogócskában a „ház” – amíg benne tartózkodunk, nem lehet üldözni. Leendő tartalma kis mértékben befolyásolható, ha az elalvás perceiben erősen koncentrálunk egy számunkra fontos témára.

Olyan intenzitással jelenhet meg el nem ért vágyunk beteljesülése, hogy valóságként tudjuk megélni azt. Ez a tény erőt és hitet ad ébrenlétünk tudatos sóvárgásainak, fékezi a kiábrándulás, megkeseredés és feladás tempóját. Nagyon fontos az álomnak ez a funkciója, mert kihűlt lélekkel élni kőnehéz feladat.

A mindenkori belső egyensúly mindkét ébrenlétben fontos, nem csak a tudatos, a vegetatív agyműködést is befolyásolja. Zaklatottan, feszülten elaludni kusza rémálmokat eredményezhet, mert az agy nem tud maradéktalanul megszabadulni az elernyedt tudati állapot nyomasztó befolyásától. Az ilyen „pihentető alvást” egy rossz álomfoszlányokkal díszített, törődött, fáradt ébredés követ, ami eleve meghatározza az előtte álló napot.

A halált is szokás „örök álom”-nak nevezni, gyanítom, az irodalmi – költői hatás kedvéért. Ez egy buta és értelmetlen szóhasználat, mert sem az alváshoz, sem az álomhoz nincs köze. Ha valamiből nincs ébredés, akkor az eleve nem lehet álom.

A halál az átmúlás egy másik létezésbe, ahonnan nincs visszaút. Valaminek a végső lezáródását jelenti, amire nincs igazán megfelelő szavunk.

Az álmodni tudás igen fontos, de az „ébrenléti álmodás” – a fantáziálás - is, egyik állapot az agy szabadsága, a másik a tudaté.