Golgota

                                                                     

A dombra vitt fel a szűk sikátor hepehupás köves útja. Majd bokáit törte a rögökön.

Patakokban folyt róla a víz, háta, majd beszakadt. Egyre nehezebbnek tűnt a zsákja, úgy érezte, belenőtt a hátába, talán le sem tudná tenni. Nem is merte megkockáztatni, tudta, ha megteszi, többé nem emeli fel.

Lábait már régen nem érezte, automatikusan rakosgatta őket előre, mint két fadarabot. Dülöngélt, rogyadozott, de ment. Bal lapockáját annyira nyomta a súly, hogy majd elájult a fájdalomtól.

Már nem reménykedett semmiben. Gondolatai elapadtak, mint kívülálló látta magát súlyos terhe alatt mászni a köveken, még részvétet sem érzett maga iránt. Nem emlékezett rá, mióta megy, arra is alig, hová tart, számára mindennek elveszett a jelentősége.

Azt sem tudta már, honnan jön. Ha megpróbált visszaemlékezni, vastag ködök ereszkedtek agyára, már régen felhagyott emlékeinek kutatásával. Csak az derengett homályosan, hogy fel kell mennie a hegyre, és ott majd megpihenhet. Hogy miért kell felmennie, és mi van kőnehéz zsákjában, már nem is érdekelte.

Észrevette, nem hall hangokat. Olyan némaságban haladt, amilyet még sosem élt át.

Aztán a színek kezdtek megfakulni, minden szürkévé vált, képlékeny lett, egymásba folyt.

Szemeit az ösvény kövezetére szegezte, de nem volt tekintete. Úgy meredt előre, mintha két halott kődarab ülne szem­üregeiben – nem is pislogott. A csendes haldoklás megadó békéje áradt egész lényéből, sorvadó lelke némán tűrte elmúlásának valóságát. Rátelepedett a tökéletes magány simogatóan jeges sóhaja, érezte a hatalmas üresség és kilátástalanság puha ölelését, ami csendes tapintattal ringatni kezdte.

…Aztán elfogytak az út kövei, felváltotta a hangafű és bogáncs.

– Most talán felértem. – gondolta kimerülten, és megállt.

Újra hallotta a madarak énekét, visszazöldültek a fák, pompás színekben ragyogtak a virágok. Lágy fuvallat ölelte át számtalan sebből vérző testét, a rettenetes zsák könnyedén a fűre csúszott meggyötört hátáról.

Tüdeje megtelt illatozó, friss levegővel, majd lassan emelkedni kezdett a kéken ragyogó ég felé.

Gondolom, senki sem látta, az emberek sosem néznek fel az égre.

Holdfényben

Bianka meleg nyári éjszakákon, mikor telihold ragyogta be a tájat, felébredt. Minden nehézség nélkül felszivárgott a nedves-agyagos földből a felszínre, a helyzetváltoztatásnak ez a szokatlan módja egyáltalán nem okozott neki problémát. Ugyanúgy érezte testét, mint hajdanán, azzal a különbséggel, hogy nemcsak végtagjaira volt utalva, szándékait gondolataival is vezérelmi tudta. Ha például a sétányra gondolt, már ott is termett.

Már megszokta, hogy átfúj rajta a szél, hogy nem látja senki, azt tehet, amit akar. Eleinte nagyon megijedt, aztán élvezni kezdte, de mára mindez már egészen megszokottá, természetessé vált.

Soha nem találkozott senkivel, aki esti sétáinál partnere lehetne. Nem értette, hogy is lehet ez, de nem rágódott rajta. Remekül érezte magát egyedül, így az embernek senkivel nem kell megosztania gondolatait. Ez csak buta szokás, ha bárki kipróbálná egyszer, rájönne az ízére. Az ember saját magával bármit meg tud beszélni, minek asszisztencia? Meghallgatnak, kifaggatnak, aztán kibeszélnek. Ha rendesen odafigyelek magamra, nem is marad időm másokra.

– Így van ez… – dúdolta Bianka, kényelmes léptekkel bóklászva a gyöngykavicsos járóúton.

Leült egy közeli padra, hangos nevetésre fakadt, mikor ölére nézett, és tökéletesen látta maga alatt a pad faléceit.

– Ezt sosem fogom megszokni – szólt nevetgélve, – ez annyira képtelen, hogy még ma sem hiszek a szememnek. Érzem a testemet, használom, mint régen, – és átlátok rajta. Őrület. Az, hogy sem enni, sem inni nem szoktam, ez azért nem tűnik fel, mert soha nem vagyok éhes, mégis, ha egy-egy valamikori kedvenc ételemre gondolok, érzem az ízét. Ez elég a boldogsághoz.

Ráérősen végignézett a házakon, elképzelte a benne alvókat kusza álmaikkal, ha akarta, láthatta is az álmokat. Szinte mindig ugyanazok voltak, hamar megunta, mostanában már nem szórakoztatták őt.

– Tulajdonképpen egy rossz szavam sem lehet. Tökéletesen szabad vagyok. Nincsenek teljesíthetetlen vágyaim. Nincs előttem akadály, oda megyek, azt látom, amit akarok. Gondjaim is eltűntek, ha visszagondolok rájuk, nem is értem, miért néztem őket gondoknak. Különös, hogy az ember milyen piszlicsári dolgokkal tudja idegesíteni magát. Jelentéktelen ügyekre azt mondja, fontos, képtelen rangsorolni, ha teszi, - rosszul.  Fontoskodik, mert tudat alatt retteg, hogy felesleges. Minden tettével létének fontosságát akarja igazolni, lám-lám, ha nem volnék, most mi lenne! Hogy mi? Hát semmi. Minden probléma attól válik azzá, hogy foglalkoznak vele. Attól él. Pedig – ma már tisztán látom – valójában most élek, és nem akkor éltem, amikor azt hittem.

Bianka révedezve nézett el a holdfénytől kékesfehér bokrok felett.

– Az ember mindig valamiről azt hiszi… Aztán ha rájön, hogy tévedett, összeomlik, a sorstól kezdve mindenkit hibáztat kudarcáért, csak magát nem. Ki mondta neki, hogy higgye, amit hitt? Ezt a kérdést nem meri magának feltenni, mert elkerülhetetlenül tisztázódnék, ki volt itt a hülye.

– Nagyszerű ez a csillagfényes éjszaka. – sóhajtotta elégedetten.

Kényelmesen hátradőlt a padon, élvezte a nyár békés, simogató melegét.

Tájkép csata után

A sikátor áporodott bűze még nappal is kellemetlen érzéseket keltett, ez a tény, viszont sötétedés után még durvábban jelentkezett.

Utcaseprőt, a környék már hosszú évek óta nem is látott.

Az agyonfirkált, omladozó vakolatok számtalan élőlénynek szolgáltak otthonául, volt is nyüzsgés, mert az omladékokban pulzált egy egészen másik világ, ami nem vett tudomást a többiről.

A rengeteg bogár, fülbemászó, százlábú, és csótány, csak egymással volt elfoglalva, fel sem merült senkiben, hogy rajtuk kívül lehet még valami, valaki a világon.

Hát, ahogy így körülnézek az elrohadt esőcsatornából, hallgatom az étel és olajszagú szellő örök dalát a kilátástalanságról, azt kell mondanom, hogy ennek az egésznek semmi köze Huxley -szép új világához.- mondta a vén patkány, azon a jellegzetes rekedt hangján, amit már messziről fel lehetett ismerni.

Ez szentigaz - szólt a görény, ehhez még a rothadt világ című könyvemnek sincs köze, amit mostanság fogok megírni.

De nincs min csodálkozni, hiszen minden először új, aztán használt, majd szétrohad, ha csak nincs sziklából. Minden elveszíti idővel formáját, értelmét, Az utánunk következő generációknak ez a lepusztult látvány a természetes, ebbe születnek bele.

Nagyon kényelmes, nem kell vigyázni semmire, nincs is mire, aztán az utókor annyira emlékek nélkül marad, hogy nem is gondolnak arra, hogy előttük is volt valami.

Csak azt a hibát nem szabad elkövetni,- válaszolt a patkány,-  mint amit egy rokonom csinál.

Tele van szándékokkal, hol ilyennel, hol olyannal, persze az elképzelések és vágyak azért vannak, hogy egy folyamatos kudarcélményt biztosítsanak.

Őrülten hajszolja a napokat, nem lát, nem hall, csak a céljaira koncentrál. Na ettől nem fog olyasmit elérni, amit nem tud, de az élete viszont elrepül, mire magához tér, csak egy kiábrándult vén szar marad.

Mert nagyon nehéz tudomásul venni,- így a görény- hogy csak jelzetlen tárgyak vagyunk, valójában jóval többen, mint amennyire szükség van. Ha valaki még azt is meg meri érteni, hogy nem rá, de senkire nincs szükség, valójában az a szerencsés.

Hogy érted ezt?- kérdezte a patkány.

Hát úgy, hogy kitisztul az agya, apró kellemességeket is észrevesz, élvezi a napsütést és a jó ennivalókat, éli a múló indivídumok súlyos vágyaktól mentes életét.

Nagyon veszélyes nagyot szellenteni, mert jön a következmény, és oda a nimbusz. Azt pedig a történtek után visszaszerezni, részeg álom.

Az éjszaka hangtalan lépett be az utcába. Fekete, mögötte hullámzó köpenye felkeverte a leülepedett nehéz szagokat, láthatatlanná téve a reménytelen szeméttömegeket, és ami nem látható, az nincs is.

Azért ebben az utcában, főleg így az éjszaka csendjében, van valami meghitt, szeretetreméltó, és biztonságos. Nekem ez az egész világ- mondta a patkány, és kényelmesen hanyatt feküdt az esőcsatorna vályújában.

Tájkép csata előtt

   

   Napsütötte dombok, rétek, tarka virágmezők, langyos szellő borzolta fűtenger, tücsökzene, játékosan repkedő szitakötőkkel. A mérhetetlen béke biztonsága árad mindenből, vastagon bevonva szeretetével bokrot és fát. A képzelet szülte tündérek játékos tánca, aranyló fürtjeik csillognak a napsütésben, manók és törpék civakodásától hangos a táj, szinte elnyomva a méhek monoton zümmögését.

Ez egy szép nyári nap, a nyugalom és szeretetteljes béke szigete, a múlhatatlan örök feltámadás és élet kiapadhatatlan forrása.
Tájkép csata előtt.

   Mert elvakít a csoda, a csodának hitt állapot, mert azt akarod látni és érezni, zenékben lebegsz súlytalan, minden rózsaszín, és paradicsommadaraktól hangos. Mindenkit szeretsz, mert az emberek jók és szépek, csilingelő kacagástól átitatott mosolyok tengerében lubickolsz és élsz. Nem nézel a lábad elé, azt hiszed nincs gödör, minden tüneményes és egyenes, nem kell odafigyelni semmire. Csodálatos világ, csodálatos emberekkel. Idétlen lebegésed megrészegít, csukott szemekkel mész előre, a bizalom és tisztesség zúgó harangszavával kísérten.
Tájkép csata előtt.
 

   Lehangoló, hogy a szép sem örök, tíz körömmel fogod, akkor is eltűnik, ha akar, és ugyanaz árnyékban és hidegben távolról sem ugyanaz. Az érzetet nem csak a látvány kelti, kell hozzá fény és meleg, ami összességében teremti a bizalmat. Mert ezek nélkül a táj elutasító és közömbös, a tündérek és manók is eltűnnek, csak ellenséges szelek és vészjósló morgások törnek fel a hervadó virágok közül. Az elsárgult fűtengerben az elmúlás motoz, érzed, ne menj közel, mert bármi történhet veled. Hová tűnt a hajdani csoda..? A virágzó bokrok fejfákká torzultak a temetetlen gödrök erdejében. Bennük esővíz és száraz levelek, a valaha volt emlékei. Bogáncs és csalánerdők útvesztőiben árván és reszketve botorkál a fényét vesztett tavasz, lelkében a bukott csata szorongó emlékeivel, elpusztult hittel, kilátástalanul, várva a kegyelemdöfést.
 

   Hidd és élvezd boldog perceid, azt a felhőtlen lelkesedést, mit feléd áraszt a rét, ahol széttárt karokkal állsz a meleg szélben, és érzed, repülsz könnyedén a táj felett, a téged kísérő pillangók meg­számlálhatatlan tömegében, melyek palástként borítják be ujjongó szívedet.
 

   Boldog kiáltásodat messzire sodorja a szél, egyetlen életed dörgő himnuszát. Mert ami életben tart, az a hit és képzelet, hinni abban, amit szeretnél, elképzelni az elképzelhetetlent, és abban élni őszinte szándékkal. A te mindenkori vágyaid a mérvadók, tőled függ, ne térj ki a felelősség alól. A rét tőled gyönyörű, a te belső milyenségedtől. Ne engedd, hogy indulataid jeges vizekre kormányozzák csónakod, mert téged is megöl a vihar, és veled pusztul a rét csodája, amit soha többé nem tudsz feltámasztani. Feltámasztani csak Isten tud – ha akar – de ne reménykedj, mert nagyon ritkán teszi. Ha hibázol, úgy maradsz az idők végezetéig. Aztán cseszheted a tücsökzenét, meg a virágokat. Mindezt alulról szagolhatod, ha jó az orrod. Hidd el, jobban néznek ki a dolgok csata előtt, mint után, aztán ha győzöl -  ha veszítesz, ugyanúgy visszarendeződik a látkép, mint eredetileg volt, téged meg medáliástól elfelejtenek.
Mert a természet örök, te viszont nem, és ez eleve meg­határozza lehetőségeidet – ami testvérek között sem sok.
 

  Nem érdemes ezzel törődnöd, csatázzon, akinek amazon volt az anyja. Te csak ülj le a fűbe, hallgasd a tücskök énekét, mert ha öregen megsüketülsz, nem fogsz hallani semmit.

Bernadett

Bernadett egymagában élt. Volt két macskája meg egy kuc­vancos kutyája, amely az elmúlt télen csapódott mellé. Bernadett szép volt és fiatal. Éjfekete haja vállán túl ért, karcsú alakját min­denki megcsodálta.

Kis kertes háza a domboldalban épült, távolabb a falutól. Tornácáról gyönyörű kilátás nyílt a dimbes-dombos tájra, és az azt szegé­lyező sűrű erdőre is.

Ritkán látott falubelieket, távol élt minden szekér- és gya­logúttól. Csak az erdőkerülő találkozott vele, aki öreg kutyájával nap mint nap szorgalmasan rótta a kilométereket.

Bernadett boldog volt és elégedett. Mindig és mindenütt lep­kék kísérték, az ezer színekben pompázó kis élőlények befonták vibráló lebbenéseikkel arcát és egész testét.

Aki látta, eleinte csodálkozott, – aztán megszokta. Bernadett lepkéi fergetegében mindig távoli harangzúgást hallott, madár­csi­csergést, és tündéri éneket. Hitt benne, a dal neki szól, és az erdő sűrűjéből jön. Ilyenkor teste súlytalanná vált, egész lényét átjárta egy éteri lebegés.

Alkonyatkor még látta az öreg erdőkerülő meg a kutya.

Háza előtt állt felemelt karokkal, égnek fordított mosolygó arccal az egyre növekvő esti párában, áttetszően és boldogan, lepkéi ezreitől sűrűn körülvéve táncolva megindult. Lábai nem érintették a talajt.

Háza a történtek óta lakatlanul áll. Senki nem mer még a kö­zelébe se menni, mert minden alkonyatkor távoli éneket hoz az erdő felől az éjszakai szellő, és az épület nyitott ajtajából kiörvény­lik megszámlálhatatlan lepke, körbezsongva egy különösen nagy és díszes pillangót.

Ezért talán még nem rettegnének a falubeliek a helyet megköze­líteni, de mondják, teliholdas éjszakákon, mikor a fehér fény nap­pali világosságba vonja a házikót – ugyanúgy mint máskor – kiraj­zik az épületből sok ezernyi bogár, hideg tűzként lobogja végig a kertet, sűrűn körbefogják a vén tölgyfaóriást, és a pokol lelkeinek rekedt jajszavai töltik meg a közeli réteket. Sóhajok és halk lánccsörgés hallatszik a vastag törzs felől.

Beszélik, ezeket a holt lelkeket gyötrő lepkék vészjósló je­lenléte még a legbátrabbakat is elijeszti attól, hogy a fához köze­lítsenek. Ha a hangokat a falu felé sodorja az esti szellő, be­zárkóznak és elrebegnek egy imát az elkárhozottak lelkéért.

Ilyen teliholdas éjszakákon különös módon még a kápolnában is kialusznak az áldozati gyertyák virrasztó fényei, és furcsa, sem­mihez nem fogható gyenge szag árad a kripták kőlapjai alól.

Mivel még az öreg pap sem tud semmiféle magyarázattal szolgálni, a falubeliek nem említik egymás közt a dolgot, mert a félelem láthatatlanul bár, de ott lebeg a táj felett, és él az emberek szívében.

Égig érő torony

A torony a városka fő ékessége volt. A piactér közepén állt, hatalmas dárdaként döfte az eget, áradt belőle a magabiztos fensőbbség égi nyugalma. Szögletes terméskő falai ontották magukból az erőt. Emeletenkénti kis román stílusú ablakaitól a végtelen hosszú­nak tűnő lépcsősor annyi fényt kapott, hogy kényelmesen tudták használni. Süvege hosszú volt és hegyes. Csúcsán arany kakas állt, szikrázva verte vissza a fényt. Az egész látvány lenyűgöző volta messze földről odavonzotta a látogatókat, nem győzték csodálni, a helybéliek legnagyobb megelégedésére.

A műalkotásnak őre is volt. A város bízta meg, díszruhában-alabárddal strázsált a bámészkodók előtt, majd széjjelvetette a büszkeség. Ha magas rangú hivatalnok érkezett a városba, a soros városatya felkísérte az építmény tetejére, ami igazi megtiszteltetésnek számított.

Három villámhárítót is felszereltek, éjszakai vihar alkalmával mindenki háza ablakában tolongott, figyelve az eseményeket. A nagy égzengésben megjelenő vakító-hatalmas villámok korbács­ütései ezüstös fénybe vonták a kupolát, majd elvéreztek a villám­hárítók valamelyikén. Döbbenetes látványt nyújtott a viharral küzdő hatalmas építmény, az őt körülvevő lángtenger bajnoka.

Mindegyik néző saját csatájaként élte meg a felemelő látványt. A tiszteletreméltó Városi Tanács át is keresztelte a várost. A „Torony Csodája” – nevet kapta.

Ha gyerek született, egy ünnepélyes bizottság felvitte a torony tetejére, ott zajlott a keresztelő. Sok újszülöttet kereszteltek Torony, Toronyi, Tornyos stb. keresztnévre, ezek bárhol megfordultak a megyében, mindenki tudta róluk: a csodálatos városka szülöttei.

Már a templomba járásról is leszoktak, istentiszteletkor a torony köré sereglettek, azt nézték. Mérgelődött is az Atya, mert ezt a bálványimádást már nem tudta jó szemmel nézni.

Egy borús hajnalon vették észre a katasztrófát. Eltűnt a to­rony. Még hűlt helye is be volt nőve fűvel, olyan lett a terep, mint ahol sosem állt épület.

A megdöbbenés és kétségbeesés leírhatatlan méreteket öltött. A fél város ásta helyét – hátha elnyelte a föld – de nem találtak semmit. A mély gyászban ki megzavarodott, ki belehalt a megráz­kód­tatásba – de a torony nem került elő.

Teltek-múltak a hónapok, a helyzet nem javult. Nem akart jönni a jótékony feledés. A munka megállt, mindenki kedvetlenül üldögélt egész nap, volt aki reggel fel sem kelt. Minden lezüllött – még az utcákat sem seperték – kezdtek egy halott városra emlékeztetni.

A Tanács összeült, meg kellett állapodniuk a hogyan továbbot illetően. Napokon keresztül tárgyaltak, de végül is megszületett a döntés.

Minden lakó köteles ezentúl látni a tornyot szokott helyén.

Így is lett.

A tornyot mindenki látni kezdte, volt aki eleinte homályosan, majd a kép idővel kiélesedett. Mindenki nagyon megkönnyebbült, visszatért az életkedv.

Az idegenek ugyan kissé furcsán néztek rájuk, de ők ezzel egy cseppet sem törődtek.

A mágus

A varázsló összeszedte minden erejét és varázsolt egy ak­korát, hogy nem tudta eltüntetni. Ott állt tanácstalanul, megizzadva a hatalmas eredmény előtt – és szégyenkezett. Az erőfeszítésbe belegörbült varázspálcája élettelenül feküdt a nedves fövenyen, egyre közelebb kúszott hozzá a dagály. Mereven és kimerülten nézte sikerét, egyetlen eltüntető varázsige sem jutott el tudatáig.

Megállt számára az idő, csak annyit érzékelt, az eredmény nőni kezd. Fekete-fényesen csillogott a délutáni napon, furcsa kénes szagot árasztott… és nőtt.

A mesteren erőt vett a reszketés, a tehetetlenség rettenete, hi­á­ba emelte maga elé két bűvös kezét, nem ért semmit. Két lépést hátrált, aztán földbe gyökereztek lábai.

– Te jó szagú istennyila, – morogta ősz szakállába, – így még életemben nem jártam. Mi lehet ez az akármi és miért kezdett nőni?

A tenger felől érkező erős szél szétzilálta haját és arcszőrzetét, tépte hosszú fekete köntösét, majdnem ledöntötte lábáról. Karjait arca elé emelve tántorgott a szélben, megfordult és futásnak eredt. Kétszer is hasra esett a ritkás fűcsomókban, de felugrott és futott tovább. Minden erejét összeszedve rohant, érezte, most az életéért teszi. Tátott szájjal kapkodta a levegőt, látta, a fekete tömeg követi. Úgy rázta a félelem, hogy még fogai is vacogtak.

Az első part menti vityillónál vette észre – nem jön utána senki. Halk szellő fújdogált a dombok felett, zavartalan volt a nyu­galom. Kimerülten rogyott le a házikó falának tövében, lehunyta szemeit.

Francseska kútja

Az olajfaligetben volt, már senki nem emlékezett rá, ki fúratta. A magas fűben alig láthatóan megbújva várakozott, már réges-régen nem használta senki. Terméskő kerete talán térdéig ért annak, aki mellé állt, belső fala vastagon mohával fedett, ami láthatatlanná vált sötét torkában. Felette összeborultak a vén fák, kellemes árnyékot adva a pihenni vágyóknak. Nem lehetett tudni, milyen mély, ha követ dobtak bele, nagy sokára hallatszott csak fel a halk csobbanás.

Francesca minden nap kint dolgozott az olajfákkal, és a déli rekkenő hőséget a kút melletti árnyékban vészelte át. Talán húsz éves lehetett, középmagas, hosszú fekete haja kékesen csillogott a fényben. Nem volt szép, inkább kedves természete miatt kedvelték.

A kútkávánál leheveredve a fűben ette meg szerény ebédjét, ami rendszerint kenyérből és sajtból állt. Kecskesajtból, mert az volt a vidéken élők számára elérhető. Miután végzett, hanyattfeküdt, elnézegetve a fénytől tördelt lombsátrat feje felett, és átadta magát csapongó gondolatainak. Ez az időszak volt számára a nap legkellemesebb órája. Fantáziája sosem látott vidékeken kóborolt, tündérmesékbe illő tájakon, különös élőlények között. Sokan közülük régi ismerősként üdvözölték.

A fűben heverészve egyszer csak eszébe ötlött, hogy belenézzen a kútba. Nem értette miért, de érezte a gondolat parancsoló keménységét. A kávához lépett és lenézett a feneketlen-sötét mélységbe. Messze lent derengő fény jelent meg, az összefolyó színek képpé álltak össze, olyan vidékké, amikről fantáziálni szokott. A gondolatok, melyek ilyenkor szoktak az agyán átfutni, elevenedtek most képpé. Minél tovább nézte, annál közelebb érezte magához a látványt. A megelevenedett alakok is őt nézték, barátságosan intettek felé. Visszaintett, és nagy boldogság ömlött el egész lelkében.

A következő napokban megismétlődött a jelenet, alig várta a délidőt. Talán az ötödik alkalommal lehetett, mikor nézelődése közben megszólalt a kút. Lágy-búgó hangját felerősítette a mélység, kedves volt és hívogató. A képeken megjelenő alakok és állatok beszéltek hozzá. Megbűvölten hallgatta történeteiket, egészen úgy érezte, hozzájuk tartozik. Beszéd közben kedvesen nyújtották felé karjaikat, egyre kevésbé tudott ellenállni csábításuknak.

Aztán egy gyenge pillanatában fellépett a kávára, és elnyelte a mélység. Mindenütt keresték, de csak holmiját – kis kosarát, szer­számait – találták a fák árnyékában, azok meg hallgattak a történtekről. Sokáig találgatták, mi lett vele, de hogy a kút nyelte el, erre nem gondolt senki.

Sok-sok éve történt az eset, már csak az öregek emlékeznek rá. Egyesek szerint csillagfényes nyári éjszakákon megelevenedik a kút mélye, és a látott képben ott van Francesca. De hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudja senki, nem akad emberfia, aki ki mer menni éjszaka, megbizonyosodni a hallottak igazáról.

Az öreg fák susogó lombjai – gondolom – ezt a történetet mesélik, de ember a fák beszédét soha meg nem érti.

Éjszakai beszélgetés

Rekkenő meleg volt egész nap, így a szélcsendes éjszaka sem hozott érezhető enyhülést. Az öreg fenyvesben álló faház ablakait nyitva kellett hagynia Norbinak ahhoz, hogy halvány siker remé­nyé­ben megpróbáljon aludni.

Késő éjjel a hold halványan világított a szobában, sápadt fé­nyé­nél akár olvasni is lehetett volna. Norbi bódult álmából hirtelen riadt fel. Fektében az ajtó felé fordult, meglátva azt a szürke alakot aki a nyitott ajtóban állott. A helyzet váratlan volta összerántotta gyom­rát, félelmet nem érzett, amin később meg is volt lepve.

– Ki vagy te? – szólt az alakhoz rekedt hangján. – Mit akarsz tőlem?

Az alak beljebb lépett, békésen üdvözlésre emelte jobb kezét.

– Vagyok aki vagyok, és nem akarok semmit. – szólt halkan, és Norbi tudta, ezt a hangot nem fogja elfelejteni. – Holdas éjsza­kákon mindig az erdőt járom, láttam nyitva ajtód, hát benéztem… – így a jövevény, és a fenyőpadra ereszkedett. – Nem gondolod, hogy nagy felelőtlenség nyitott ajtónál aludni? – kérdezte. – Tele ilyenkor az erdő állatokkal, nem is beszélve a szellemekről, akik mindenfé­lék lehetnek.

– Miféle szellemekről beszélsz? – krákogta Norbi. – Én még egyet sem láttam, pedig sokszor vagyok itt a faházban.

– Mifélékről, mifélékről. – nevetett halkan a látogató. – Sok­féle létezik, kitaszítottakként bolyonganak az erdő sűrűjében, nyu­galmukat nem találó entitások – ahogy nevezni szoktátok őket. Ezek a létező, de nem élő hajdanvolt emberek, akik irigylik, és ezért gyű­lölik az élőket. Vak fájdalmukban és magányukban nem lelvén nyugalmukat, gyakran kiszámíthatatlanok. Én a helyedben jobban odafigyelnék. – mondta a vendég, elgondolkodva fésülgette hosszú szakállát.

– Érzem rajtad, erdei elvonulásoddal akarsz védekezni a világgal szemben, de fizikai félrehúzódásoddal nem oldasz meg semmit. Az, hogy létezel, tény marad akkor is, ha a kövek alá bújsz. Ha az áhított magány nem benned teremtődik meg, akkor nem mész semmire. Ha meg sikerül magadban megteremteni, akkor mindegy, hol vagy. Ezek az erdei elvonulásaid öntetszelgő értelmetlenségek, de ha ez neked elégtételt és megoldásérzetet nyújt, hát tedd.

Könnyedén felemelkedett a padról, sétálni kezdett a szobában.

Norbi elképedten ült ágya szélén, csendben figyelte az ide­gent.

– Sértődött elvonulásaid helyett inkább nézz magadba, próbáld megfejteni ennek az igényednek az okát. – szólt az. – Igaz, azt egyikőtök sem szereti, – már az önmagába tekintést – kínos emlé­kek is felidéződhetnek, de enélkül nem fog menni. Így meg csak az okozatra koncentrálsz, ami csak egy idegesítő helybejárást eredmé­nyez. Amíg élsz, élvezd, hogy itt is lehettél, mert ahogy előtte másban voltál, a jövőben is mész tovább, ne vigyél magaddal innen általad eltorzított emlékeket. Vagy te is az éjszakában bo­lyongó kísértet akarsz lenni, úgy felbolygatva lényedet, hogy megrekedsz ezen a síkon? – gúnyolódott a látogató, visszaeresz­kedvén a padra. – Elrontani mindent nagyon könnyű, rendbe hozni meg nincs hogy. Nem kérted senki segítségét ahhoz, hogy magadat tönkre tedd, így ahhoz sem kérhetsz, hogy rendbe hozd. Te elsősorban önmagadtól függsz, ezt próbáld megérteni. Érdemi döntésekhez illik felnőni.

A fák között valahol az éjszakában kuvik kiáltott. Norbinak émelygő – rossz érzése támadt, gyerekkorában hallotta: halálmadár.

– Ne rémisztgesd magad efféle butaságokkal. – nevetett az    idegen. – A kuvik is csak egy madár, semmi több. Ha elérkezik az időd, nem a kuvik fogja jelezni.

– Ha meg nem sértelek, – szólalt meg Norbi, – el sem tudom képzelni, ki lehetsz. Hajlandó lennél végre elárulni? Érzem, jól ismersz engem, és így még jobban zavar, hogy rólad nem tudok semmit.

– Nem tudom, miért lovagolsz ezen a századrangú kérdésen. – válaszolt a vendég. – Én a helyedben végiggondolnám az egész leélt életem minden dolgát, tisztáznék magamban részletkérdéseket, aztán az egészet egy egységes egésszé próbálnám összeilleszteni, megtisztítva minden tévhittől és sérelemtől. Ha így folytatod, a végén pszichológusnál kötsz ki, aki tetemes órabérért unatkozva meghallgat, és esze nincs, mit kezdjen veled. Ezeket a feszültségei­det csak te tudod magaddal tisztázni, igazán csak neked érdeked, hogy valós önmagadat meglásd. Magadat sajátmagadnak kell elvi­selned. Téveszméid és teátrális megoldásaid mit sem érnek. Ahhoz már öreg vagy, hogy hülyeségekre fecséreld fogyó napjaid. De ki­elégítem kíváncsiságodat.  Én vagyok a te tudatos éned, kusza lelki világod, reményeid és csalódásaid. Én benned lakom. Úgy éreztem itt az idő, hogy szembenézz velem, pontosabban magaddal.

Az alak felállt, és Norbi felé lépve elködlött a fakó fényben.

Norbi hajnalig döbbenten feküdt ágyán, aztán mély álomba merült.

Egy nap, mint nap

Ha mindig és minden egyforma, a monoton ismétlődések végtelenített folyója, ami előbb utóbb kényelmessé és gyávává is tesz, és végtelenített léte ellenére egyszer csak hirtelen vége. Ez egy hazug mőbiuszszalag, amit sejt, sőt tud az ember, csak nem akar tudni róla.

Így aztán a szalag végén úgy tesz, mint aki felháborodottan csodálkozik, meg van lepve, nem akarja hinni, hogy az örök törvény rá is vonatkozik.
Pedig a hold sugara, a keményen hideg fémnyaláb, változhat karddá, és úgy döfi le az alvót, hogy attolkódul.

Aztán csak reggel találnak rá, mert ez a lusta dög megint nem tudott felkelni, és akkor látják, hogy nemcsak hogy felkelt, de el is ment a francba. A francban van valami misztikum, maga a rejtély, gőze sincs senkinek, hogy mi is lehet ott, de a valahova tűnést, valahogy meg kell nevezni.

Persze vasredőnnyel esetleg lehetne a hold otrombaságai ellen védekezni, de nincs vasredőny. Meg az éjszaka kísértetei ellen mitsem ér. Pedig vannak elegen, én nemegyszer találkoztam velük. Csak úgy suhannak, lebegnek a semmiben, néha hideg fényben villannak furcsa alakjaik, majd visszanyeli őket a sötétség. Ez, a párhuzamos világok áthallásai.
Egy barátnőm bizonygatta nekem, hogy újólag felülről, a jobb szemében kapja az energiát. Hát lehet, mert minden lehet, nekem is jöhetne valahonnan kis energia, mert elég rozoga vagyok. Én is észrevettem, meg mondták is mások. Elég tapintatlan részükről, de mindegy.
Hogy miket beszélek itt összevissza? Hát, mert élek, és ebbe más is belehalt már. Aztán miért jobb, ha ötismeretlenes egyenletrendszerekről szólok, még engem sem érdekel, hát még másokat. Nemde?

Vagy azon lelkendezzek, hogy hány fényév alatt lehetne a Marsra feljutni, ahol aztán nem tudnék mit kezdeni magammal, és még vissza is kéne repülnöm az elsorvadt csontjaimmal, azt hinnék idelent, hogy egy amőba érkezett. Beleférnék egy nejlonszatyorba, ami önmagában baromi érdekes lenne.
Az ember életében csupa hülyeségeket beszél, csak tudományos burokba kényszeríti szövegeit. Aztán valaki bebizonyítja, hogy hülyeség, és egy másik hülyeséggel helyettesíti. Majd jön egy harmadik zseni, és ez megy a végtelenségig.

Holott a bárgyú szövegekben sokszor ott lappanganak a valódi gondolatok, amik azért bujkálnak, mert ha észreveszik őket, hát kitör az inkvizíció. A gondolatok gazdáját meg körülveszi egy szakértői bizottság, és eldöntik, hogy mennyire hülye. Ha úgy döntenek, hogy nagyon, akkor előjegyzik két-három évre, mert akkor van a mosoly országában szabad ágy. Ott aztán kap a pofájára, egy zombiként távozik mint gyógyult, és a hátralévő életében nincs más dolga, mint folyatni a nyálát.

Hazafelé menet meg összeszalad a lépcsőházban Arankával, aki megkérdezi, honnan van ennyi nyála, hiszen ez csodálatos, annyi embert köphet le egész nap, ahányat csak akar.
Hát- ha belegondolok,- remek lehet.
Mert sok remek dolog van a világon, néha lehet jókat enni, zenét hallgatni, olvasgatni, beszélgetni. Szóban megváltani a világot, mitsem törődve azzal, hogy nem érdemes.
Lehúzni valakit a sárga földig, és ha végre belehal, akkor piedesztálra emelni, áradozni nagyságáról, tehetségéről. Egy erdei környezetben felállítani életnagyságú szobrát. Osztég csak akad egy depis vénasszony, aki megjelenni véli a fák sűrűjében Szűzmáriát, magán kívül szétkürtöli a csodát, és beindul a szokásos gépezet. Csőstől özönleni kezd a nép, megjelennek a kegytárgy árusok, a lángossütők, és az újabb történetek.

Nagy zarándokhely lesz belőle, sokan a szobrot is valami szentnek gondolják, és elárasztják virágokkal.
Csak úgy hullámzik az ész és értelem, mert az ember kultúremlős, mindig kitalál valamit, ami szórakoztatja, de legalább el is hiszi.
Zajlik az élet, folyik a nyálunk, fantáziálunk és pofára esünk, de nem baj, mert Arankának jó kemény segge van, tudom, mert a múltkor jól megmarkolásztam a liftben.
Úgy viháncolt, mint egy begőzölt kanca, féltem, hogy leszakad a liftszekrény, és semmi kedvem nem volt Arankával kéz a kézben jobblétre szenderülni.

Élesben megtapasztaltam, milyen veszélyes élni.
Ugye, hogy mindig lehet tanulni valami újat?

Ez azért biztosan lehetséges, mert a rengeteg információ egy része elfelejtődik, és újként, megint megtapasztaljuk. Így aztán, ha valaki egész életén át tanul, akkor is csak mindig ugyan abból a mennyiségből merít, és nem is veszi észre.

Aztán úgy csattog el a már tárgyalt francba, hogy meg van győződve arról, hogy irtózatosan okos.

A hold sugaraival viszont nem szabad játszani. Bármikor karddá változhat egy sugárnyaláb, és úgy döfi át az alvót, mint a pinty.

Kodóra várva

Tehénfű, lóhere, bogáncs, girbe-gurba növénykék, búzavirág, és ki tudja hányféle összevisszaságban ülök. Ráülök az egész élő és lüktető látványra, súlyommal lelapítva-eldeformálva az egész vegetációt.
 

Nadrágom fenekén is átérzem nedves gőzeit, az alattam senyvedő ˝Minden˝- leheletét. Én lettem a hangyák, férgek, bogarak meghitt birodalmának átmeneti végzete - szerintük sokkal több annál -, mert én átlátom az egészet, ők meg azt hiszik, a lehengerelt sötétség maga az egész. E hitbéli különbség minden továbbit meghatároz. Hogy mi kicsi és mi nagy ez méretfüggő. Ezen belül emberjogi. Jogom van a valóságtól függetlenül eldönteni, nekem mi-mekkora.
 

Nekem a leült felület kicsi, mert a részben ismert, részben elképzelt létező felületekhez viszonyítok megítélésemkor. A hangya is.
Ezt én mondom, a mindenség hangyája. Kodót ez nem érdekli. Ő, a saját ítéletrendszere szerint dönti el mi a kicsi, és mi a nagy. Joga van hozzá. Ő öntörvényű, és gyakran téved. Márpedig számára a saját tévedése a valóság. Annak is éli meg. Álláspontja az én megközelítésemben rossz. Márpedig számomra a saját tévedésem a jó. Ez is jogos.
 

Nekem lehet fontos valami amit nem tudok észérvek alapján megindokolni. Ez az igényem érzelmi alapon keltődhetett – gondolom - itt semmit nem ér az értelem.
 

Kodó másként gondol erről. Csak én érzem bajnak. Ő, természetesen nem. Neki az én álláspontom a baj. Változtatni lehet, de változni soha. Mindenki olyan - amilyen. Ha erőszakkal változik csak rosszabb. Őszintétlen és művi. Akkor lesz igazán rossz. Értelmetlen próbálkozás és nincs jövője. Igaz, hogy múltja sincs.
 

Alapvető szemléletek és ebből fakadó ítéletek mindig az egyén jellemzői. Lehet elfogadni, és elvetni. Kinek - kinek szuverén joga. Almaízű körte nincs. Ha lenne, a vásárló gyanakodna. Ő nem szereti az almát. Teheti. Nem kell és nem lehet mindent elfogadni. Pláne szeretni.
 

Csak ülök és várok Pedig érzem, nem fog jönni. Nem vagyok szomorú, csak kedvetlen és fáradt. Nem tud jönni mert egyikünk sem változik. Ha nem várom, megharagszik. Alig várja, hogy tehesse. Ha várom, akkor meg én vagyok agyatlan. Ezt meg elvárja. Faramuci állapot.
 

Pedig örülnék ha jönne. Már évek óta ülök itt. Ez a kitartás neki kevés. Nem jelent neki semmit. Másnak nála perceket várni is elég.
Biztos azért, mert mások olyanok mint ő. Nem kell megváltozniuk. Ha én várok ˝Erőszakos˝ vagyok. Ha meg nem, akkor sértő. A ˝22-es csapdája˝… legalább ne én ülnék benne.
 

Az igazságtalan és következetlen döntéseinek áldozataként. Ő, … kezes bárány típusokra vágyik Akkor tud maradéktalanul kibontakozni. Ezek, nem állítják szembe önmagával. Személyes sértésnek éli meg, ha eltérek az ő tévedhetetlen sablonjaitól, azoktól amikbe ő is gyakran belegabalyodik. Felháborító vagyok.
 

Gyerekkori babájának is öt keze volt és két feje Ha egy-két karját és fejét letépte, még mindig maradt belőle. A kétkarú és egyfejű babákat unta. Ott nem tudott volna tépkedési kényszerének gátat szabni, megcsonkított meg neki nem kellett. Érthető.
 

Magának mindig és mindent elnéz. Másnak meg semmit. Ez az ő demokráciája. Nekem logikátlan és igazságtalan. Tudja, ezért nem jön. Nem is fog.
 

Ugyanakkor engem kiált ki erőszakosnak és igazságtalannak. Hát ki tudja nyitni a bicskát a zsebemben… Amire én gyanakszom az, az, hogy nem vagyok normális.
Mert mindezek után még itt ülök. Majd csak elhasználja egyszer mártírjait és kezes bárányait, ha addig nem nő körülöttem égig a gaz, esetleg észreveszi hol ülök.
Élénkzölden, szellő fodrozta levelekkel, fonákomon mászkáló bogarakkal és katicákkal.
 

A fény lágyan simogatja pajzstetvek rágta rügyeimet, rajtam kívül már senki nem fogja tudni, valaha voltam, itt ültem, és vártam.

Vagyok ?

Itt ülök a várfal tetején, enyhe szél fúj, „...mint sír szele kél”, felhők között bujkál a nap, van fénye, fény mindig kell legyen, ha más nem, belülről kell világítson valami.

Alattam házak, rétek, fák, köztük emberek, akik éppen most élnek, a vén falak sokat látott szemeikkel nézik a képet, azok fel sem emelik fejüket, lefoglalják őket a hétköznapok helybennjárásai.

Rövidke idejük fontoskodásai, nagynak mondott és hitt szürkeségeikkel.

Talpuk alatt elmúlt világok emlékei alusszák időtlen álmukat, koronként összepréselődve szorosan átölelve egymást, tartják, mint oszlopok a mát.

Azt a víziót, amik voltak egykoron, és tovatűntek az időben, mint ők fognak, vitézek és dámák, csillogó életerejükkel, nem törődve az óra figyelmeztető kettyenéseivel.

Mert a most a lényeg, nem a lesz, a lesz örök.

Gyűlnek a rétegek, köztük a krém, a voltak hadai alusszák örök álmukat, tetejük a cukormáz, a most. A  dobostorta.

Ülök a várfal tetején, összeolvadva vele, enged látni, a sok múltat és a mát, az örök változót, ami lényegében mindig ugyanolyan.

Nézem, a feltámadás reményében elesetteket, hallom az ostromló seregek ágyúinak robbanásait, hallom az összecsattanó- éles pengék hangjait, a győzelmi ének rekedt zihálását.

Már csak a falak emlékeznek, ez a megfáradt, idő rágta kőtömeg, aki végigharcolt korokat és hajdani nagy időket, hátán cipelve a harcolókat, és elesetteket.

Ma már csak szendereg a tavaszi napsütésben, végigálmodja megélt évszázadait, málló falairól néha leválik egy kődarab, végiggurulva kiszögelésein, mint egy könnycsepp.

Ritkán néz le a völgybe, neki ez már semmitmondó és idegen, inkább emlékeit éli újra.

Fénykorát, hajdan erős falait, újra visszanyerve rendíthetetlenségébe vetett hitét.

Túlélte önmagát, valahol megrekedt belső világában.

Ülök a várfal omladozó tetején, átérzem a jelen idő talmi valóságát, létem villanásnyi rövidségét, gondolatban száguldozok a fal emlékei között, és beleolvadok kövei közé.

Szép tavaszi nap, vajon hány századik és nekem hány lesz még, mire eltűnök végérvényesen a falban.

Én vagyok, Te vagy...

És mi vagyunk?
A sokféleség nyálkás tömegében, az egyarcúvá pusztult ego apatikus masszájában, ahol nincs sem sírás, sem nevetés?
Az érzelmek holt tengerében hullámzó közöny? Mi az, hogy mi vagyunk?
Én vagyok, Te vagy, Ők vannak?Majd összeomlunk, megszűnünk, láthatatlan többes számok tömegében arctalanul dagonyázunk. Töttyedt, helybejáró hullámzásban beszélünk össze tücsköt bogarat, folyton irtjuk egymást, és végnélkül gyászolunk, elhatárolódunk, majd megkérdőjelezzük a történtek valódiságát, mert könnyebb valamit letagadni, elhessegetni tudatunkból, zavar a szégyen folytonos jelene, ami ott lappang lelkiismeretünk maradékai között.
Az igazság, az őszinteség, olyan lírai fogalmak, amivel megpróbálunk mosolyt kényszeríteni szikkadt arcainkra, mert már, már elviselhetetlen időnként a valóság.
Meggyászoljuk halottainkat, mert kell a program, és az öndicséret, lám, lám milyen rendes és jóérzésű ember vagyok, bár minden esetben leendő magamat gyászolom, csak vigyázok, nehogy lássék rajtam.
Mert én vagyok, te vagy, de az ők vannakban már magunkat nem soroljuk bele, mert a plebsz, az mindig irányítható horda. Én, te, meg nem vagyunk hordalék.
A folyók hordaléka is tele van mindenféle gusztustalan szarral, elrohadt életek már felismerhetetlen maradványaival, amik addig halmozódnak, még szigetté nem nőnek, amin a kisarjadó élet nem is sejti mi van alatta.
Mert alattunk ők vannak, a tömeg, Az ősz viharai kergette száraz levelek, akik holtan futnak az életért, majd szétomolva belevegyülnek a sziget anyagába, ők lesznek a humusz, amin újra kezdődik minden elölről.
Mert ezt nevezik finomkodva körforgásnak, ezt a monoton ugyanazt, ami a kilátástalan egyhangúság dala, amibe bele lehet őrülni.
Én vagyok, Te vagy, bár nem tudom vagyunk e egyáltalán, vagy ez is csak délibáb, mert abból rengeteg van, mert kell legyen valami ebben a nagy ürességben.
Hogy ti vagytok e, azt csak úgy hallomásból tudom, az ők vannak, meg olyan távoli, hogy talán nincsenek is.
Mert ami van, az, az élet és a halál, vagy fordítva, hiszen ki tudhatná pontosan, mi csak azt érzékeljük, hogy vagy alszunk, vagy ébren vagyunk, hogy mikor melyik, azt is csak gondoljuk.
Filozófiák, tanok, retrospektív produkciók, nem igazolnak semmit, elfuserált tündérmesék, mert mindig győz a boszorkány.
A jó tündérek léleknyugtató kitalációk, tehetetlen félelmeinket ápolgatjuk velük
Egyedül a szél tud mindent, ősidőktől fogva figyel, folyton mesél, de szót sem értünk dudorászásából, üvöltéséből.
Mi meg csak ragozunk, megkülönböztetünk, és kihazudjuk saját, szemeinket és másokét, addig sodortatunk, még elnyel minket a távoli horizont.
Én vagyok… Te vagy…

Hegyi beszéd 2.

Látom a bamba pofátokon, mennyire meg vagytok lepve. Remélem jól láttok és hallotok ott lent a völgyben, és a hangom is hallatszik. Hogy miért hegyi beszéd amit nektek rendezek? Hát nagyon egyszerű. Én a hegyről szólok, hozzátok, akik a völgyben vagytok. A dolog lényege, hogy kell ehhez egy hegy. Ezt próbáljátok megjegyezni…

Piszok nagy szerencsétek van, hogy jó a hangulatom ma, és van türelmem nektek beszélni, bár nagyon meg lennék lepve, ha értenétek, amiket mondok. Mikor hozzátok beszélek, akkor valójában magamban beszélek, mert rátok számítani csak a disznóságok elkövetésében lehet, de ha meggondolom, akkor sem érdemes.
 

Rátok gondol az írás mikor Isten barmait emlegeti, bele sem mertek gondolni, ha Istennek barmai vannak, azok nem ti vagytok, ahhoz sokkal többet kell nyújtani.

Most is, ahogy elnézlek benneteket ott alant, össze- zsúfolódtatok mint a birkák, kifejezéstelen tekintetetekkel próbáltok felkapaszkodni ide a hegytetőre, de gőzötök sincs hogy tegyétek. Én meg el nem mondom hol az ösvény, ott dögöljetek meg, ahol vagytok. Ezt őszintén mondom, nem gorombáskodási szándékkal.

Bizony, bizony- mondom néktek, rohadtul kellemes itt fent, lágyan fújdogálnak a szellők, süt a nap, hatalmasan szívom be a friss levegőt, kiszellőzve magamból mindent, ami ti vagytok. Bezzeg nálatok, a félhomályos völgyben…
Saját bűzötökben dagonyáztok, pofán tüsszögitek, és köhögitek egymást, mert még azt sem verték belétek süldőkorotokban, hogy tegyétek a szátok elé koszos kezeiteket.
Nálatok használhatatlanabb, megbízhatatlanabb emlős nincs is, bár imádjátok a munkát, akár naphosszat is el tudjátok nézegetni.

Ó ócska felebarátim, akikhez képest egy lajhár futóbolond, nektek futás közben fel lehetne varrni a seggetekre egy gombot, nektek pofázok, én nem vagyok normális. Ti hülyének születtetek, és az idő múlásával csak rosszabbak lesztek, rátok telepszik az, amit arteriosclerozisnak hívnak, ami jótékonyan elfedi elmétek maradékai elől az igazságot. Ami nektek jó, bár mondják, hogy ami jó, az vagy bűn, vagy hizlal. Részemről szívesebben nézek egy kikerekedett hülyét, mint egy soványat, már esztétikai okból kifolyólag persze.

Ha kannibál lennék, az egy más tészta, akkor a sovány tetszene, nem bírja az epém a zsírt. Látom a pofátokon a döbbenetet, el sem tudjátok képzelni, hogy kerültem ide fel, ahova mindig vágyakoztatok.
Jaj gyerekek! Tőlem ne várjatok választ, mert ha meg is mondanám, hót biztos, hogy másutt kötnétek ki, és engem hibáztatnátok.

Parasztnak nem való a csokoládé- mondják, megeszi a papírt, a többit meg eldobja, azt hiszi, hogy szar.
Hát ilyenek vagytok ti lelkecskéim, ez meglehetősen lehangoló, de már hozzászoktam, hogy magam vagyok az egész vidéken.

Most kedvem lenne felpattanni erre a kerek sziklára, és égnek emelt karokkal elharsogni egy Goethét, vagy egy Pilinszkyt, vagy Abe Kobo, A homok asszonyából előadni egy részletet, de életveszélyes lenne rátok nézve, mert még hetek múlva is itt állnátok, próbálva megfejteni, mi is történt. Itt halnátok éhen, és bűzötök felkúszna ide hozzám, ami meglehetősen unheimlich. 

Ó, ti Isten adta nép… csodállak is benneteket, mert úgy le tudjátok élni a völgyben az egész életeteket, hogy azt hiszitek, a hegytetőn vagytok. És tudjuk, hogy az igazság nem lényeges, a hit a döntő. Én meg vagyok egy olyan tökös legény, hogy nem figyelmeztetlek benneteket, hogy a völgyben álmodoztok.
Mert végső fokon, ott álmodik mindenki ahol akar, az álmok nem helyigényesek, meg szaguk sincs.
 

A hülyeségnek sincs szaga, az csak nektek van, a szagtalan álmaitok tokjának, de hiszen valaminek kell, hogy szaga is legyen, tartozik a léthez. Hát ti aztán létezők vagytok a javából, még itt fent is időnként a fellibbenő fuvallat emlékeztet rá. Most, hogy felettetek vagyok, ebből a perspektívából és távolságból egészen mást látok, mint mikor köztetek szorongok. Nem akarok hízelegni nektek, de siralmas az élmény.
 

Ha valaki volt már a hegytetőn, sosem fog visszaszokni a völgybe. Hát legyen eszetek, maradjatok ott, ahol vagytok. Fetrengjetek a képzelgéseitek langyos masszájában, és maradjatok boldogok.