A felhők sosem zöldek

       Ezt mondani sem kell. Nem vagyok elmebeteg, hogy ilyeneket gondoljak. Tudom, hogy a felhők mindig fehérek, kecsesek és kedvesek. Most  persze nem a vihar felhőkről beszélek. Azokból láttam eleget, de én azúrkék égen úszó fehér bárányfelhőket akarok látni, akik kedvesen és bíztatón integetnek nekem. Igen, csak nekem.

Ezek tudnák oldani feszültségeimet, elégedetlenségemet, és mély sértődöttségemet. Mert végtelenül meg vagyok bántódva. Igen. A lelkem mélyéig. A rohadt életbe…

Hogy miért? Ezt nehéz lenne megfogalmaznom. Valahogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném.

Hogy szeretném? Hát pontosan ezt sem tudnám megmondani. Nem így, az biztos. Nincs baj, de úgy összességében ez egy csőd. Tömören szólva, nem ezt akarom, és nem így. Mindenki hülye, és értetlen.

Hogy miként akarom azt a mást, és az mi legyen? Hát nem is tudom. Nem ez, az biztos.

Persze, értem én a kérdést, és tudom, hogy amit mondtam, nem válasz, de egyszerűen nem tudom megfogalmazni. Mindent ki akarok próbálni, és a végén eldönteni, mit akarok. Próba nélkül honnan tudnám, megfelel-e nekem azaz akármi, vagy sem. De nincs lehetőség a próbálgatásra. Idő és pénzigényes sport. Nem engedhetem meg magamnak.

Ha óvatosan és gyanakvón állok a dolgokhoz, elrontom, amit nem lett volna szabad. Ha meg nem vagyok gyanakvó, akkor csalódom, amit nagyon nehezen viselek el.

Az emberek nem használják, hanem kihasználják egymást. Ez nagyon lehangol, és túlzottan óvatossá tesz. Így meg mire hazakeveredem, nem marad más, mint a magányom, amiről vagy sikerül elterelnem a figyelmemet, vagy marad a dugába dőlés. A zenehallgatás, az olvasás. De ez harminc év múlva program, nem az én koromban.

Ennek ismeretében, meg csak szól a zene, én meg csak sírok. Ezt legalább nem irigyli el tőlem senki. Az idő meg halad, semmi perc alatt megöregszem, és úgy cipelem magamat a hátamon, hogy majd beledöglöm.

Hát, akit ez a lehetőség csábít, az nem normális.

Azért furcsa, hogy ekkora nyüzsgésben, ennyi ember között olyan magányos tudok lenni, mint egy kavics az óceán fenekén. Ücsörgök a vizes sötétségben, és napsütötte rétekről álmodozom, a fövenyen fekszem, és napozik rajtam egy katicabogár. Hajnalban belep a harmat, lecsókolja rólam a szellő.

Atya-gatya… ebből megint bőgés lesz. Talán hoz egy kis megkönnyebbülést.

Különös, hogy az ember mekkora intenzitással tudja gyászolni saját magát. Ez talán érthető is, hisz ki a fenét érdekli a másik. Vagy gyászolod magad, vagy senki nem teszi meg neked ezt a szívességet. Sok érzéketlen barom.

Pedig esküszöm, látni rajtam messziről, hogy mélyponton vagyok. Csendesen csordogálnak egyhangú napjaim, mély megbántottságomban tehetetlenül hánykolódom, és ez a nagybetűs élet. Ez, a nagybetűs röhej. Csak ne lenne ezen olyan nehéz röhögni!

Jól bevágott nekem ez a teremtés. Mikor munkám végeztével hazakeveredem, végigszenvedem azt a rengeteg gátlástalan-önző útitársat, lökdösnek, rám lihegnek és letaposnak, csak úgy hullámzik körülöttem a tonnányi lüktető hús, gyakran szaga után ítélve legalábbis állott. Egy hajdan karóba húzott rémlátomás sem érezhette magát gyalázatosabban. Mire lakásomig jutok, már nem is én, csak egy feldúlt, megbántott élőlény nyitja a zárat, és ront be rejtekére.

Végre átölel a béke, távolodni kezdenek tőlem a nap nyomasztó emlékei, helyükre szivárog a magány. Meggyújtom gyertyáimat, sejtelmes, meleg fényükben feldereng megviselt lelkem gőzölő maradványa. Leülök, bekapcsolom a zenét, és megkezdem mindennapi szorongásaimat. Mint elkárhozott száguldozom szobám gyertyafényes valóságában, persze csak lélekben, és úgy fájok, hogy alig tudom elviselni. Csukott ablakszárnyaimon lassan és tapintatosan beszivárog az éjszaka, rám telepszik hideg racionalitásával, elfáraszt, összenyom. Fizikai lerongyolódásom álomra hajt, elnyomja bánataimat, és végre feloldozást nyerek.

Még tudom, hogy fekszem, tompul, zsibbad elalvó agyam, már súlytalanul szállok a hatalmas semmiben, görcsösségem fellazul, belezuhanok abba a halálba, amiből a reggel meg hozza a feltámadást. A reggelét, aminek szele felém sodorja a remény távoli énekét, mert megint egy új nap új lehetőségekkel, mert mindig jön a hátha csábító illata, ami erőt és életkedvet ad.

Egyszer majd sikerül, mert sikerülnie kell, mert nem vagyok sem csúnya, sem buta, csak még nem ért ide a szerencsém. Igaz, hogy nem jön lóhalálában – de tudom, jön, és akkor majd mindenért kárpótol, ami ma alig elviselhető. Majd dübörög a dal, hatalmas fénnyel égnek a gyertyáim, és magam leszek a feltámadás.

Nem kell többé kutatnom a miérteket, kit érdekelnek már a részletek.

Boldog leszek és felszabadult.

Majd meglátjátok.

Istennyila

 Az elfeketedett égbolton őrjöngve gomolygó viharfelhők még lélegzetét is elállították, amint felnézett.

– Csak megúszom valahogy, – szólt félhangosan, – ha ez a vihar kitör, kő kövön nem marad.

Fázósan összehúzta magán kabátját, és rövidült nyakkal futni kezdett. Alig tett meg száz-százötven métert, kinyíltak az ég csatornái. Olyan tömegben zúdult nyakába a hideg víz, hogy szinte megsemmisült.

Egy pillanatra dermedten megállt, ha lehet, még jobban összezsugorodott, kabátját felrántva fejére borította. Természetellenes testtartása miatt, meg a sűrű vízfüggönytől szinte semmit nem látott. Újra futni próbált, de csak bizonytalan tántorgás lett belőle.

– Te jó szagú istennyila, – mormogta a ruha rejtekében, –  ilyenben még nem volt részem.

Ahogy idétlenül rakosgatta maga elé lábait, érezte, cipői megteltek vízzel.

Vakító fény árasztotta el az egész égboltot, hatalmas villám hasította százfelé a mindent, és akkorát dörrent, még a lelke is megfagyott. Magához sem tért rémületéből, máris jött a következő. A sűrűn földbe csapódó villámok sisteregve érkeztek a rét füvére, krátereket égetve a védtelen természetbe.

Első gondolata az volt, hogy elrohan az első fáig és alábújik. Tántorgó futását megakasztotta a felismerés, miszerint állítólag a fákba, mint magaslati pontokba csap bele először a villám. Így inkább a nyílt rét felé vette az irányt, zavarodottságában rosszfelé indult.

A már víz alá került növényzetben eltűntek a gödrök, kétszer is elesett nagy igyekezetében. Egy villám mellette csapott le. Az éles fény és a reccsenő, irdatlan dörrenés átmenetileg siketté, vakká tette. Térdre esett. Bódult agya alig működött.

Lerogyott helyzetéből hasra feküdt, megadóan szétterpesztve kezeit, lábait. Nem voltak gondolatai. Arcát jobb alsókarjára fektette, hogy az arca ne érjen a teste alatt örvénylő vízbe. Nem érzett mást, csak a kíméletlen jégeső táncát a hátán. Még lehunyt szemhéjain keresztül is érzékelte a vakító fényvillanásokat.

Aztán egy hatalmas tűzkard közvetlenül mellette csapott le. Megnyílott alatta a föld, egy pillanatra a semmiben lebegett, majd zuhanni kezdett. Tempója egyre gyorsult, elvesztette eszméletét.

Felhőtlen, tiszta égbolttal ébredt a hajnal. Fényesen sütött a nap, a madarak énekétől volt hangos a határ. A rengeteg víz felszívódott, sérülésnek, meghasadt földnek nyoma sem látszott.

Sakkjáték

A hadrendbe igazodott bábuk keményen és fegyelmezetten néztek farkasszemet egymással. A feszült csendben, még a légy zümmögése is durva zajként hatott. A leendő csatatér négyzetei a parasztok zárt sorai előtt vészjóslón csillogtak a tompa fényben.

A fehér sor mozdult először. A királynő előtti paraszt kettőt lépett előre, bal szomszédja egy kockát, védelemül szolgálva társának. A fekete hasonlóan reagált. A parasztok döngő léptei betöltötték a táblát, halálmegvető bátorsággal közelítve egymás felé.

Mindkét részről megindultak a lovak, a futók is kitörési pontot kerestek. A bástyák lomhán igyekeztek helyzetbe hozni magukat.

A sűrűn egymásnak feszült sorok felemésztették az előbb még megnyugtató távolságot, pattanásig feszült idegekkel álltak, farkasszemet nézve egymással, kiben-kiben megkondult a lélekharang. Az egész táblán végignyújtózott a halálfélelem.

Egy fehér paraszt nekirontott a szemben álló feketéknek, és legázolt egyet. Azonnal odavágott egy fekete huszár, – a bátor fehér holtan zuhant le a tábláról.

Elszabadult a pokol. Harsona ordított, a lovak és futók támadásba lendültek, a királynő is előre lódult, a bástyák, lovak, futók köré zárkóztak, a parasztok a tisztek lába közé gabalyodva harcoltak körömszakadtáig, a véres veríték a szemekbe folyt. Az elesettek koppanó hangjai túlharsogták a csatazajt, fogytak a jó vitézek, jajszó nélkül tűrve a sors rájuk mért csapásait.

Az ellenfelek a vad őrületben már alig tudták egymást megkülönböztetni, a felemelkedő kardok véresen villogtak a fejek felett, lábak taposták az elhullottak hűlő emlékeit.

A harc hevében a fekete királynő elesett, a fehérek diadalmámorban üvöltöttek, a katasztrófa megrendítette feketék lassan hátrálni kezdtek. A gőzös agyak és villogó fegyverek kiirtották a bábukból a kegyelem vagy tolerancia érzését. A forró gőzhenger lassan végigvonult a táblán, leszorítva a foltokban még küzdő fekete sereg maradványait, pusztítva és pusztulva, de előre verekedve, a maradék feketék felé.

A szinte magatehetetlen király körül elfogyott az önfeláldozó védelem. A fehér tisztek körülvették, megbénítva menekülését, és mikor rémületéből felocsúdott, előtte állt győzedelmesen az ellenséges királyné.

Matt.

Úgy dőlt el, mint hatalmas, öreg tölgy.

Zuhanás közben még hallotta a megfogyatkozott ellen mámoros üdvrivalgását.

Golgota

                                                                     

A dombra vitt fel a szűk sikátor hepehupás köves útja. Majd bokáit törte a rögökön.

Patakokban folyt róla a víz, háta, majd beszakadt. Egyre nehezebbnek tűnt a zsákja, úgy érezte, belenőtt a hátába, talán le sem tudná tenni. Nem is merte megkockáztatni, tudta, ha megteszi, többé nem emeli fel.

Lábait már régen nem érezte, automatikusan rakosgatta őket előre, mint két fadarabot. Dülöngélt, rogyadozott, de ment. Bal lapockáját annyira nyomta a súly, hogy majd elájult a fájdalomtól.

Már nem reménykedett semmiben. Gondolatai elapadtak, mint kívülálló látta magát súlyos terhe alatt mászni a köveken, még részvétet sem érzett maga iránt. Nem emlékezett rá, mióta megy, arra is alig, hová tart, számára mindennek elveszett a jelentősége.

Azt sem tudta már, honnan jön. Ha megpróbált visszaemlékezni, vastag ködök ereszkedtek agyára, már régen felhagyott emlékeinek kutatásával. Csak az derengett homályosan, hogy fel kell mennie a hegyre, és ott majd megpihenhet. Hogy miért kell felmennie, és mi van kőnehéz zsákjában, már nem is érdekelte.

Észrevette, nem hall hangokat. Olyan némaságban haladt, amilyet még sosem élt át.

Aztán a színek kezdtek megfakulni, minden szürkévé vált, képlékeny lett, egymásba folyt.

Szemeit az ösvény kövezetére szegezte, de nem volt tekintete. Úgy meredt előre, mintha két halott kődarab ülne szem­üregeiben – nem is pislogott. A csendes haldoklás megadó békéje áradt egész lényéből, sorvadó lelke némán tűrte elmúlásának valóságát. Rátelepedett a tökéletes magány simogatóan jeges sóhaja, érezte a hatalmas üresség és kilátástalanság puha ölelését, ami csendes tapintattal ringatni kezdte.

…Aztán elfogytak az út kövei, felváltotta a hangafű és bogáncs.

– Most talán felértem. – gondolta kimerülten, és megállt.

Újra hallotta a madarak énekét, visszazöldültek a fák, pompás színekben ragyogtak a virágok. Lágy fuvallat ölelte át számtalan sebből vérző testét, a rettenetes zsák könnyedén a fűre csúszott meggyötört hátáról.

Tüdeje megtelt illatozó, friss levegővel, majd lassan emelkedni kezdett a kéken ragyogó ég felé.

Gondolom, senki sem látta, az emberek sosem néznek fel az égre.

Holdfényben

Bianka meleg nyári éjszakákon, mikor telihold ragyogta be a tájat, felébredt. Minden nehézség nélkül felszivárgott a nedves-agyagos földből a felszínre, a helyzetváltoztatásnak ez a szokatlan módja egyáltalán nem okozott neki problémát. Ugyanúgy érezte testét, mint hajdanán, azzal a különbséggel, hogy nemcsak végtagjaira volt utalva, szándékait gondolataival is vezérelmi tudta. Ha például a sétányra gondolt, már ott is termett.

Már megszokta, hogy átfúj rajta a szél, hogy nem látja senki, azt tehet, amit akar. Eleinte nagyon megijedt, aztán élvezni kezdte, de mára mindez már egészen megszokottá, természetessé vált.

Soha nem találkozott senkivel, aki esti sétáinál partnere lehetne. Nem értette, hogy is lehet ez, de nem rágódott rajta. Remekül érezte magát egyedül, így az embernek senkivel nem kell megosztania gondolatait. Ez csak buta szokás, ha bárki kipróbálná egyszer, rájönne az ízére. Az ember saját magával bármit meg tud beszélni, minek asszisztencia? Meghallgatnak, kifaggatnak, aztán kibeszélnek. Ha rendesen odafigyelek magamra, nem is marad időm másokra.

– Így van ez… – dúdolta Bianka, kényelmes léptekkel bóklászva a gyöngykavicsos járóúton.

Leült egy közeli padra, hangos nevetésre fakadt, mikor ölére nézett, és tökéletesen látta maga alatt a pad faléceit.

– Ezt sosem fogom megszokni – szólt nevetgélve, – ez annyira képtelen, hogy még ma sem hiszek a szememnek. Érzem a testemet, használom, mint régen, – és átlátok rajta. Őrület. Az, hogy sem enni, sem inni nem szoktam, ez azért nem tűnik fel, mert soha nem vagyok éhes, mégis, ha egy-egy valamikori kedvenc ételemre gondolok, érzem az ízét. Ez elég a boldogsághoz.

Ráérősen végignézett a házakon, elképzelte a benne alvókat kusza álmaikkal, ha akarta, láthatta is az álmokat. Szinte mindig ugyanazok voltak, hamar megunta, mostanában már nem szórakoztatták őt.

– Tulajdonképpen egy rossz szavam sem lehet. Tökéletesen szabad vagyok. Nincsenek teljesíthetetlen vágyaim. Nincs előttem akadály, oda megyek, azt látom, amit akarok. Gondjaim is eltűntek, ha visszagondolok rájuk, nem is értem, miért néztem őket gondoknak. Különös, hogy az ember milyen piszlicsári dolgokkal tudja idegesíteni magát. Jelentéktelen ügyekre azt mondja, fontos, képtelen rangsorolni, ha teszi, - rosszul.  Fontoskodik, mert tudat alatt retteg, hogy felesleges. Minden tettével létének fontosságát akarja igazolni, lám-lám, ha nem volnék, most mi lenne! Hogy mi? Hát semmi. Minden probléma attól válik azzá, hogy foglalkoznak vele. Attól él. Pedig – ma már tisztán látom – valójában most élek, és nem akkor éltem, amikor azt hittem.

Bianka révedezve nézett el a holdfénytől kékesfehér bokrok felett.

– Az ember mindig valamiről azt hiszi… Aztán ha rájön, hogy tévedett, összeomlik, a sorstól kezdve mindenkit hibáztat kudarcáért, csak magát nem. Ki mondta neki, hogy higgye, amit hitt? Ezt a kérdést nem meri magának feltenni, mert elkerülhetetlenül tisztázódnék, ki volt itt a hülye.

– Nagyszerű ez a csillagfényes éjszaka. – sóhajtotta elégedetten.

Kényelmesen hátradőlt a padon, élvezte a nyár békés, simogató melegét.