Temetés

Hű…de Unheimlich itt döcögni a kocsi után - mondaná Etelka néni, ha nem halt volna meg.

Legszívesebben szar ügyet mondott volna, de a saját temetésén mégsem illik ilyet mondani.

Az ember felveszi a legjobb cipőjét ami ki sincs taposva, úgy szorít, hogy izzad a pofám a fájdalomtól.

Kezdem irigyelni az elhunytat, csak fekszik ott a dobozában, és nem fáj semmije. Ahogy Etelka nénit ismertem, most valahol a fejünk felett lebeg, és fetreng a gyönyörtől, látva elgyötört vánszorgásainkat.

Magyarán szólva szarik az egészre, mert már semmi köze az álszent előadáshoz, már valahol a felhők között repked, és élvezi, hogy békén hagyják.

Még az első sorban vonuló gyászolók igyekeznek fájdalmas pofát vágni, mert ugye mit szólnának az őket figyelők, ha nevetgélve tárgyalnák, ki és mit visz haza a hagyatékból, mielőtt kijön a hivatalos értékbecslő.

Persze így is erről beszélnek, csak lehajtott fejjel, és merev képpel.

Aki nőnek fátylas kalapja is van, - lányom annak idején fátylatot mondott - annak nem kell vigyázni az arckifejezésére.

Élvezi is a dolgot.

Ez a rohadt hepehupás út!…

Az ember a bokáját kitöri mire a gödörhöz ér.

Ahogy elnézem a velem gyaloglókat, hát másnak is átkozottul fájhat a virgácsa, mert őszinte arcukon a fájdalom, és ez nem a temetés következménye.

Az ember, igazán a saját temetésén tud megrendülni, de ha sikerül is, a menet ezt nem képes észrevenni.

A franc gondolta volna, hogy ilyen messze van a sírhely.

Az Isten tudja mióta botladozom itt a stiglickertben, de egy életnek tűnik.

Hallom, a hátam mögött poroszkálók, egy süteményreceptet beszélnek meg.

Meghökkentő a gyásznak ez a mély változata, de igazuk van.

Az elhunytnak fingmindegy, nekik meg nem.

Ők még élnek, és ahogy elnézem nehézkesen guruló, fekete ruhás figuráikat, hát dupla gödör fog nekik kelleni.

Végre megérkeztünk a helyszínre.

A koporsót, a lyuk fölé helyezték a sírásók,  két szál deszkára.

Az Atya valami gépies szöveggel búcsúztatta Etelkát, aztán intett a két lapátosnak, akik serényen munkához láttak, némi borravaló reményében.

A megjelentek mélyeket sóhajtoztak, erősen dörzsölték könnytelen szemeiket, a nők, jól szétkenve arcukon a sminket.

Micsoda jóravaló, kedves teremtés volt szegény - mondta egy szikár vénasszony.

És hogy szerette a gyerekeket - mondta egy másik.

Mindig a legjobbakat szólítja magához az Úr - így egy harmadik.

Jó nagy balhé lenne, ha kiállna a hantra és elharsogná, hogy elég ebből a gusztustalan hazudozásból! ... hiszen köztudott, hogy mindenkit utált, szeretett bepálinkázni, olyankor úgy ordítozott mint egy stráfkocsis, az élelmiszerboltból is kitiltották, mert mindent ellopott, és azt beszélte be a házbelieknek, hogy azért jár három utcával messzebb kenyérért, mert ez a szar sületlen. Piszokul utálta a gyerekeket, azt károgta nagy röhögve, hogy sütve szereti őket.

Drága Etelka néni!

Ha most hallod a gondolataimat, hülyére röhögöd magad, mert nagy ívben szarsz az egészre, humorérzéked meg volt.

Most meg lerúgom a cipőnek hordott kalodámat- amit tiszteletedre húztam fel, ez volt életed utolsó kicseszése számomra, és mezítláb megyek vissza a főkapuig, mert ha nem teszem meg azonnal, még az emlékedet is utálni fogom.

A fene se gondolta, hogy temetni sokkal rohadtabb, mint meghalni.

De mondják, jó pap holtig tanul.

Ki mer ma... ki mer ma...

Ki mer ma rügyfakasztó széplelket játszani, vagy jácni, ahogy egy ripacs mondta?

A komposztált – hajdani bátrak érces, majd elvékonyodott hangjai, úgy szálltak el, mint a fing…

Érzékeny orrok követte pillanat, amit oszlatott, és oldott a végtelen ég?

Ki mer ma, mell döngetve, dühödt vérebként hörögve harsogni, a többi döbbent nyúl fülébe? 

Ki mer ma, egy szép női feneket, átszellemülten markolászni, s közben disznóságokat suttogni a lányka fülébe.

Vagy levizelni elmúlt férgek emlékét, elmondva őket mindenféle szarnak, mert csak olyat mernek,leszarozni aki nem is volt az.

Rügyszárító baromságokat locsogni, amiből nem lehet vita.

Hazudni, hogy nekem nincs véleményem, mert abból még sosem volt baj?

Ki mer ma nyilvánosan ön csodálni, holott titokban mindenki ezt teszi.

Ki mer ma, bemászni mások aurájába, és ellopni azt, ami neki a Kánaán…

Nem mellébeszélni, a szar életéért reszketve óránként változtatni híres arc. poeticáját, azt hívén neki van olyanja…

Tárt karokkal, leugrani a hegyoromról, és szállni a madarakkal, átélve a gyönyör utolsó pár pillanatát?

Mennyi kérdés, és kérdés, amikre sosem jön válasz…

Ki mer ma mártírrá avanzsálni, máglyán kucorogva, röhögve ordenáré szövegeket idézni hajdani nagyoktól, nem tartva a szűzi lelkű nézők elképedésétől.

Ó, ki mer ma, elgyávult korunkban, bármit is tenni, ami nem önmagáért szól?

Ékesszóló hamisan, ami nem feltűnő, mert a megszokás nagyúr!

Mint egy mesebeli disznó, a semmiben túr, és hiszi, hogy ő fontos…

Pedig csak lompos, és semmit érő rakás hús, csak gyáva szemétsége dús, hát nézzetek rá proletárok!

Ilyenek vagytok, vagy lesztek, csak adtok és vesztek, lelkeket, igazságokat, csupa fogyó cikk, de mindig van másik.

A Gangesz meg csordogál iszapos, fertőző, koszos vizével, benne hullák meg szemét. A valaha lét roncsaival, óva int a ténytől, mely ide vezet…

De ha szellentesz, moss kezet, mert a higiéné nagyon fontos. Nehogy légy beteg és lompos, netán büdös, ha nincs közelbe senki, nem tudod másra kenni…

Nagyon kínos, kész blama.

Bömbölhetsz, hogy mama!!!

De nem jön, már elment régen, valahol fent van az égben, te meg itt a bajban, egyedül…

Ki mer ma bátran élni? Nem mindig vacogva félni, ha nincs mitől, hát kitalál valamit.

Ki mer ma verset írni- sírni, ríni, szórni csókot, átkot.

Inkább zabálni fánkot, csülkös bablevest, úgyis jő az est, és elhalkul a dal.

Nem lehet senki örök fiatal.

Tudod mi ez?- Róza…

Ez egy verselő próza!

Találkozások

     Az emlékek kertjében nemcsak szép emlékek élnek. Minden ott lélegzik, ami ebben a világban számodra fellelhető és téged érint. A számtalan keskeny-murvás sétány rapszodikusan jelenik meg és tűnik el a dús növényzet burjánzó tömegében. Hatalmas a csend, vastagon ül a kert minden zugában, érezni rajta: örök. A sűrű ve­getáció már a járó utak szélétől indul, kizárva a fényt, őrzi saját éjszakáját.

     Ebben az áttekinthetetlen masszában bolyonganak az emlékek. Mintegy álomban, lassan és időtlenül lebegnek a tüskés gyökérzet sűrű halmaza felett, ködszerűen gomolyogva levéltől ágig. Örök támolygásuk megállíthatatlan, alvó ébrenlétük végtelen tengerében szenderegve élnek.

Ha felidézel bármit a múltból, az emlék felgyorsul, kilép az útra, megszakítva szedált táncát. Emlékeid képpé formálódnak, te végignézheted gondolataidat, mint egy filmet. 

     Ezek nehéz percek, más visszagondolni és látni is. A feléledt emlék megvisel, nem kérdez és nem válaszol. Már a változtathatatlanból int feléd, képtelen vagy bármire – csak nézel, és szívedbe mar. Változtál és változol, ma már másként tennéd, amit tettél, de nincs bocsánat – ami volt, elmúlt.

Talpad alatt nem csikorognak a kövek. Nehéz szívvel kanyarogsz a végtelenbe tűnő sétányon, érzed, minden téged figyel. Nincs bátorságod a bozót szövevényébe nézni, igyekszel nem gondolni semmire. Nem sikerül.

     Te gondolsz, az emlék eléd lép, és kezdődik az előadás.

A rosszak fájdalmasak, a szépek úgyszintén fájnak, mert elmúltak. A jelenben sétál veled a múló és elmúlt idő, egész létezésed folyamata egyszerre van veled, mert mindegyik te vagy, nem tudsz semmit a feledésbe taszítani. Olyan, mintha együtt andalogna a nappal meg az éjszaka, a reggel és az este. Ez a képtelenségek és víziók útja, végigkavarogsz rajta, mint a szél, mert menni kell, nincs bocsánat.

Újra és újra végigélsz mindent, ami volt, gázolsz a rengeteg előtted, veled és benned ködlő emlék tengerében, olyan sérüléke­nyen és magányosan, mint egy kivert kutya.

     Ez a nyomasztó út maga a rettenet, nincs segítség, mindenkinek egyedül kell végigjárni a kert girbegurba útjait. Csak te tudsz belépni, mert rajtad kívül senki nem tudja, hol a bejárat.

Mentegetőzéseidet, vélt és valós védekezéseidet viheted magaddal, hátha szóhoz engednek jutni, bár még nem volt rá példa.

     Te tudsz magadban rendet tenni, ha sikerül, megbékélsz, maradéktalan sikerre ne számíts.

Háborgásaidat végigcipeled hosszú utadon, megszűnnek, ha meglátod a kert kijáratát és kilépsz rajta.

Hogy mikor tűnik fel a kijárati kapu – azt nem tudja senki.

Az ablakban

 

Igen. Kiszállt a taxiból a sofőr mögötti ajtón, és be sem csapta maga után. Előredőlve állt, hosszú, piros sáljának végei a sáros kövekhez értek, ő meg csak görnyedten imbolygott piszkafa lábain, és zöld massza csorgott a szájából.

Igen. Az ablakból néztem végig az egészet, mint egy páholyból, mindent pontosan lát­tam és megjegyeztem.

Enyhe szél támadt, a himbálózó utcai lámpák tompa fényei simogatták meggörbült alakját, oldalai mellett lógó élettelen karjait. Későre járt, az utcán senki nem volt rajta kívül. A taxi ajtaja puffanva becsukódott, a kocsi lassan elindult.

Nem volt benne sofőr.

Ahogy haladt, sorra lecsúszkáltak vizes tetejéről a lámpák fényei, majd a kanyarban elnyelte az éjszaka.

Egyedül állt a félhomályban, aztán furcsa testtartásán mit sem változtatva előrelendült. Egy pillanatig azt hittem, arcra fog esni. Aztán megtorpant, felsőteste ringani látszott, valaminek hallhatatlan ritmusára idétlenül és bután – mint egy nagy rovar, vagy gázlómadár, – táncolni kezdett. Groteszk látványa teljesen egyedi élményt nyújtott, majdnem felröhögtem, de nem sikerült. Volt benne valami mélyen drámai, és viszolygáskeltő.

Igen. Mindent láttam, és mindenre emlékszem. Képtelen tánclépései koppantak a köve­zeten, mintha műlábak lennének. Ezekben a rideg koppanásokban nem volt semmi emberi.

Elért a járda szegélykövéig, megtorpant, – és fogyni kezdett. Egyre alacsonyabb lett, és ahogy lábfejtől felfelé fogyott, nőtt alatta a sötétzöld tócsa. Már csak vállai voltak, meg lehajtott feje a tekintélyes méretűvé vált nyúlós masszában, ami lomhán a csatornarács felé folyt. Aztán maradékai is beleolvadtak a masszába, és csak az éjszakai fények tükröződtek a tócsa olajos felszínén. Mire az utolsó cseppjét is elnyelte a csatornarács, minden olyanná vált, mint érkezése előtt.

Igen. Ott könyököltem a nyitott ablakban, és mindent láttam.

Nem tudom ki volt, vagy mi lehetett, de azóta minden éjjel felébreszt valami és ki kell néznem az ablakon. 

Az idegen

Tanulj meg vakon tapogatózni! – mondta a vénember a fiatalnak. A szakirodalom csak alaphelyzeti megoldásokat javasol, az igazi élet eseteiről valójában fogalma nincs. Virtuális példákat tár­gyal az élet bonyodalmainak feloldására.

Mert soha nem úgy zajlanak az események, ahogy a nagy számok törvénye alapján elvárhatók. Erre ne is számíts. Sőt! Az azonos ügyek sem egyformák, minden séma rossz, ha mégis használható, akkor is minden alkalommal korrigált formában. Két azonos probléma nem fordul elő, illetve nem fényképszerűen ugyan­úgy.

Csak vedd alapul a meghalás tényét. Mindenki elmegy egy­szer, de a végállapotig ki-ki máshogy jut el. Két pontosan ugyan­olyan meghalás nincs. Jól is néznénk ki!  Egy marhavágóhídon inkább elképzelhető, de ott sem igaz. Mint ahogy két egyforma ember sincs. A rengeteg hasonló tulajdonságuk ellenére is eltérnek egymástól.

Sokszor még az ember fogalmától is eltérnek. Sokan csak annak tűnnek.

Vagy menet közben ráérzel a hogyan tovább következő fázisára, vagy elbuksz. Ösztönöd fontosabb a tudatodnál. A tudatos gon­dolkodás tanult, eleve benne rejlik a tévedés lehetősége. Az ösztön sokkal megbízhatóbb, mert nem ember hozta létre. Ami mögött te vagy, az megkérdőjelezhető.

A vénember gondolataiba süppedve ült székén, mozdulatlan-sovány teste természetellenesen hatott a beszűrődő alkonyi fényben. A deszkapadon égő mécses alig világította meg a rongyosra lapozott könyvet, ami kinyitva a padon feküdt. Csontos-koszos kezét feje fölé emelve szólt:  – Szerinted most mire mutatok rá? – kérdezte. A fiatal megilletődve hallgatott.

– Hát a mindenre, ami azonos a semmivel. A semmire mutatok, amiben élsz és amibe beleképzeled a mindent. A semmi az adott végtelen, ami általad – a gondolataid által – benépesíthető. Ha nem élsz a lehetőséggel, te leszel kevesebb, a testi léted csak látható alapja annak, hogy lehetsz, ha akarsz. Ha tudsz. Hogy lehessen egy mikrovilágod amiben élsz. A semmiben nincs hogy. Neked kell lépned. Ne riasszon, ha rosszul léptél, az is te vagy. A sötétben tapogatózol, és ennek megvannak a veszélyei.

Meg van szerencse is, ne számíts rá, ha jön, örülni fogsz neki. Neked kell tenned, hogy jöhessen. Mindenért meg kell küzdeni, csak a rizikóért nem. A vakon tapogatózás művészetéhez figyelni kell a belső hangokat. Itt a tudatod segíti ösztöneidet, hogy meghalld őket. Olyanok, mint a mammon szobrok éneke. Figyelj oda. Csak a tested múlandó, a lélek örök. Ha jobban tetszik, az éned. Az árny, ami megfoghatatlan, ami a semmiben is érvényes. Erre gondolj, mert a többi csak látszólag fontos – szólt a vénség, és alakja feloldódott a mécs gyenge fényében.

A fiatal megsemmisülten ült a ládán, nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Még füleiben csengett az öreg hangja. – Legalább mondta volna meg, mit tegyek – suttogta maga elé. Különös érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi ez, de érezte, valami elkezdődött benne, ami lüktet, él és növekszik. Ami biztonságot lehel elárvult énjébe.

Belső szemei előtt lassan kibontakozott a sziget, az ő szigete, amiben feltámad egyszemélyes világa, ami erőt ad és életet.

Átélte a teremtődés misztériumát, az önmegvalósulás vará­zsát, úgy tűnt lebeg, lelkében felzúgott a győzedelmi ének.

Megrendülten figyelte növekvő, formálódó szigetét, ahogy a semmiben lebeg, hálával gondolva az idegenre, akiről sosem tudta meg, ki volt.

Az ablaküveg

Alig hallhatóan csattant, azonnal szétterült, és lomhán kezdett lefelé folyni az ablaküvegen.

Átlátszó anyaga engedte látni a mögöttes utcaképet, ami elvesztve éles rajzolatát, mindenféle torz alakzatban mutatta a világot.
Vagy éppen a valódit mutatta meg, hát ki tudja. A dolgok, ha élesen és ellentmondást nem tűrőn jelentkeznek, rendszerint nem jelentik a valóságot, az igazság mindig labilis, sosem elvágólag egyértelmű.
Olyan, mint a példabeszédek, lehet így is érteni, meg úgy is.
Alkalom nyílik arra, hogy ki - ki értelmezhesse, a neki leginkább tetsző módon.
Így aztán mindenki meg lehet elégedve, mert úgy hiszi, hogy ő az orákulum.

A látvány az élet mozgalmas, színes voltát garantálja, akadémiai szinttől, a kocsmák borgőzös mocsaráig, mindenki értelmez, és bizonygat, aztán vagy igaz, vagy sem.
Csak ki kell nézni a lecsorgó átlátszóság torzított meglétén, hisz mögötte mosolyog az egész, ami a most. Szinte kihasít az éles látványból egy darab őszinteséget, ami a lecsorgás mentén szintén a mára emlékeztet, csak éles, racionális kontúrjaival, unalmas egyértelműségével elkedvetleníti, kizárja az embert a képből. Csak tudomásul venni lehet, és kész.
Rendszerint mindennel így van a halandó, függetlenül véleményétől, csak nézi a látványt, és szűkölve veszi tudomásul, hogy sehol nem jegyzik a véleményét.
Ez a hajlasz, vagy törsz igazsága, egy kettétört indivídum, kellő távolról nézve
nem tűnik töröttnek, a meghajlásban meg nincs semmi horror.
Ezért sem szabad közel menni semmihez, a távolról szemlélődés, sokkal tapintatosabb élményt produkál.

Úgy szeretném egyszer életem folyamán átugrani ezt a marha nagy nádast – mondta a keszeg, a harcsának.
Maga megbolondult – szólt döbbenten a harcsa. Ha nem tűnt volna fel idáig nincsenek is lábai.
Lábak nélkül ugrani csak egy idióta álom, és jó lenne ha felébredne – morogta a nagy hal.
Látja milyen a sors - így a keszeg -, a békának vannak lábai, de eszébe sem jut ilyet csinálni.
Persze, hogy nincs – szólt a harcsa, mert tisztában van a lehetőségeivel és nem fantáziál képtelen hülyeségeken, mert egészen felesleges.
Azért furcsa - szólt a keszeg, az ember mindig olyasmit szeretne, amit nem érhet el. Talán ez teszi izgalmassá a hétköznapok -  esetünkben nedves poklát, amiben összevissza fantáziálhat az ember, kicsit elszabadul földhözragadt lététől, elképzel szárnyakat és lábakat, felrepül a napba, és felülről néz le a tóra, ami akkorának tűnik, mint ami lomhán lecsorgott az ablaküvegen.
Egész lelkemmel magamba ölelem a valóság képét, rádöbbenve, hogy milyen kicsi is a hatalmasnak tudott tó. és milyen jelentéktelen külön -  külön minden, mert csak együtt érvényes, amit úgy hívnak, hogy világ.
A harcsa döbbenten hallgatta a sügér kirohanását, csak azért nem csóválta a fejét, mert nincs nyaka.
Maga megbolondult – suttogta a nagy hal, ilyen csodák, még a mesében sem történhetnek – szólt.
Nem kell ide semmiféle mese – sóhajtotta a sügér, aki nem hisz a csodákban, az
nem realista – szólt álmodozva, és lassan beúszott a nádtorzsák rejtekébe.

A kötéltáncos

Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?

Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…

A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad.

A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.

Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.

A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre.

Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon.

Hát jellemző, az ember- ha szarban van, mindig egyedül marad.

Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.

Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.

A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.

Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.

Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.

De nagy marha lennék ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.

Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagy dolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő.

Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni.

Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.

Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem.

Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek.

A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.

De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.

Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég.

Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet.

Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.

Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták, csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.

Rejtély, hogy miért mosolygott- hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.

Tücsökzene

Dögletes forró nyári hőség, ami földhöz vág mindent, ami él. De a késő délután, megkegyelmez a még élőknek, a közelgő szürkület enyhet hozó köpenyével betakarja a kiégett füvet, az ernyedt lombú fakoronákat.

A hőségtől kimerült világ, ájult szendergése lassan oldódik.

„Hol vannak a katonák” - kezdte dúdolni, a hátán heverésző tücsök.

Mi az? Megőrültél - kérdezte elképedve a mellette heverő társa.

Ezt fogjuk sötétedés után hegedülni - mondta az első, mert játszhatnánk mást is, de máshoz nincs kedvem.

Fura, hogy minden alkalommal születik egy hasonló dal, és mindenki tudja, hogy hol vannak a katonák, és nagyon megráz mindenkit a valóság, és akkor is csinálnak olyasmit, amitől eltűnnek a katonák…

De miért foglalkozol te a katonákkal - kérdezte a meglepődött.

Mert ha a holdfogyatkozással foglalkoznék, ugyan ezt kérdeznéd. Amúgy végiggondoltam, milyen lehet meghalni egy ügyért, amiről később kisül, hogy nem is volt ügy, na meg a katonáknak ráadásul nem is volt hozzá semmi köze.

Aztán dísztemetés - sortűzzel -, tábori mise, és akit megtaláltak a romok között, azt zászlóval letakart koporsóban eltemetik.

És tovább?- kérdezte a beszélgető társ.

Nincs tovább - válaszolt a heverésző, felszállnak a mennyek országába, az árvákat és özvegyeket megajándékozzák élelmiszerjegyekkel, meg jó szóval, és máris készül a következő balhé, és kezdődik elölről a bál.

Ez, sokaknak marha nagy bót, csak az harap a szappanba, aki katona.

De nem járhat jól mindenki, ez mindenre érvényes, nem tudom miért vagy ezen meglepődve - szónokolt tovább a heverésző, és nyomatékot adva igazának, felült.

Hát azért különös, hogy ez a baromi hőség, ami ma volt, ez megbuggyantotta az agyadat.

Miért gondolod? – így a fekvő.

Mert ezen a katonadolgon agyalsz, holott téged ez semmiféle értelemben nem érint.

Tévedsz barátom, engem minden érint, amiről úgy döntök, hogy érint.

Amúgy egy ilyen nap után, itt a fakéreg alatt, miért kéne nekem folyton bölcseket beszélni?

Én csak egy tücsök vagyok, és az összevissza locsogás pihentet.

Márpedig engem ez inkább érint, mint a te véleményed.

Minden alkonyatkor, itt az erdő szélén üldögélve, végignézem, hogy miként jön lassan az éjszaka, nedves, álmokkal telt gőzeivel, végig a réten át, az erdő törzsei felé.

Már úgy unom, mint a fene.

Ez a Marléne szám, a hol vannak a katonák, ez fenemód eltalálta a lelkemet, sokkal jobban izgat, mint az érkező éjszaka, ami már a könyökömön jön ki.

Ilyen alapon, foglalkozhatnál akár a Titanic katasztrófájával is - szólt a társa.

Hát persze, akár a Gömbös Gyula szobrának felrobbantásával, de sem a vízhez, sem a szobrokhoz nincs közöm.

Gondolj bele: A szél, nem téma. Az orkán viszont igen, mert hatalmas és pusztító ereje kicsavar fákat is. Olyan méretű és durva a pusztítás, ami sokszor maradandó következményekkel jár, és vétlen életek kioltását eredményezi.

A lélektelen, tömeges pusztítása a rémisztő…

Nnna…Ilyen a háború is.

Ezért a folyton visszatérő dallam az agyamban, mert a katonák végeláthatatlan tömegéből, csak a fegyelmezetten sorakozó végeláthatatlan sírkeresztek maradtak, amiket idővel ellep a gaz, és az új generációk, a maguk kreálta háborúkkal lesznek elfoglalva, elfeledvén azt, amit elnyelt a természet.

Persze ennek is megvan a maga monotóniája, de mire megunnám, mint az éjszaka jövetelét, már régen nem leszek.

Hát hol leszel?- kérdezte a döbbent bogár.

Hogy te mekkora marha vagy!- így a szónok, hát hol a francba lehetnék, hát ott, ahol a katonák.

De hagyjuk, ez neked magas, és csak felbosszantasz vele.

Na, már ránk ereszkedett az éjszaka. Kezdhetünk hegedülni.

és felcsendült a tücsökzene, amit már várt az erdő.

„Hol vannak a katonák”

Akkora átéléssel játszott, hogy végigkúszott a sötétben álló törzsek között a fájdalom.

Kis Petrovom, remélem megbocsátja...

Mikor a nyúl beleszart a rigó tányérjába és az valami bogyónak nézte, ami a többi ínyencséghez keveredett, nagy elánnal bekapta.

Akik látták teleordítozták az erdőt, hogy a rigó egy szarevő. Szegény madár alig mert nappal kibújni rejtekéből, mert aki meglátta, röhögve a legobszcénabb jelzőkkel illette.

Hé, te kis ínyenc, neked már a rét magjai nem is jók?- kiáltottak rá.

Ej de furcsa szagú a leheleted - vihogta egy nádi poszáta -, de meg kell hagyni, nálad spórolósabb madár nincs az erdőben. Jöhetsz hozzám, szívesen megvendégellek én is, te kis szarevő…

Szegény rigó, úgy belekeseredett, hogy egyik éjszaka, összeszedte kevés motyóját és világgá repült.

Felköltözött a hegygerincre, ott keresett egy biztonságos odút és beleköltözött.

Ideje - mint a tenger, kitalálta, hogy összegyűjtögeti a nagy lapuleveleket, a kék bogyó levéből készített tintával és a vedlő rétisas erős evező tollával, megírja gondolatait a kései utókor számára.

Ettől a briliáns ötletétől egészen felbuzdulva, szinte azonnal hozzáfogott a munkához.

Körmölt is napestig, sosem hitte volna, hogy ennyi inspiráló gondolat fordul meg a fejében. De honnan is tudhatta volna, hiszen most először fordult elő vele életében, hogy végiggondolt dolgokat.

Gyűltek a teleírt oldalak, és ő ettől egyre magányosabb lett.

Rádöbbent, hogy az egész állatvilág, egy hazug, képmutató, és végtelenül önző népség, korrupt és igazságtalan, belátta, hogy mindig az erősebbnek van igaza, mert az igazság, egy tetszetős illúzió, aminek csak infantilis mesékben

van létjoga. Nem több mint egy elcseszett népmesei elem, amit azok találtak ki önvigasz képen, akikkel jól kitoltak.

Mert a szenilis és gonosz rétisasnak, ugyan ki ne tapsolna, akármekkora hülyeséget is mond?

Egy okos rigót, meg élből lehülyéznek ha megszólal, bár utána azonnal adoptálják gondolatait, az meg örül, hogy élve megúszta.

Mell döngetve harsognak az erdő szeretetéről, megbélyegzik egymást, hogy ki idegen itt, és ki az ős időktől fogva idevaló.

A gyenge középszerek kiabálnak legjobban, mert semmivel nem tudnak előbbre jutni, hát valami kapitális baromságot kell fennhangon hirdetni.

Aztán ki csatlakozik, ki elzárkózik, a húgyagyú meg fontoskodik és tündököl, végre figyelnek rá is, a verebek lelkesen, egymást taposva igyekeznek bizonyítani és törvénybe iktatják, hogy a szürke szín és a középszer az egyetlen igaz, ami felvirágoztatja az erdőt.

Mert jó, hogy folyamatosan vannak dolgok, hiszen a világ folyását nem lehet megakasztani, no meg nem is kell, lehet százképpen is értelmezni valamit -ami a pillanatnyi széljárásnak megfelelő -, de attól még az, ami.

De mindig van egy halom állat, akinek meg kell, és meg is lehet mondani, mit higgyen, és azt hogy…

Mert van kegyes hazudozás, de az nagyon ritka. Rendszerint csak öncélú és rossz szándékú alamuszi tevékenységről van szó, és akinek nem jut mag, hát dögöljön meg, nem kell mindenkinek mindenáron élni…

Sok minden megvilágosodott a rigó elméjében és egyre magányosabb lett tőle.

Ez a lelki állapot, két nagy igazságot szült számára.

Minél tisztábban látod az eseményeket, annál magányosabb leszel.

Ha meg nem tudod befogni a szádat, majd befogják helyetted mások.

Mert rend a lelke mindennek és kórust nem zavarhat meg hamis hang.

És hogy melyik hangok hamisak?

Majd megmondják a rétisasok.

Csak értelmesen...

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából, hogy kilép a hátsó ajtón és széttárja fekete szárnyait. Igen, a szárnyait tárta, és olyan hangot adott ki, mint egy kuvik.

Tudod, a kuviknak van az a szenvtelen-éles hangja, ami a halál közelségét jelzi.

A fák lombjai zizegni kezdtek, hajladoztak a vékonyabb ágak, ugyanakkor szellő sem mozdult. Mikor lassan felemelkedett, rám vetette pillantását. Égő vörös szemei voltak, fekete arcából elővillantak fehér-hegyes fogai, és csattogtatni kezdte őket. Először felém lendült, aztán meggondolhatta magát, mert nagy kört írt le a ház felett, majd elnyelte az éjszaka.

Úgy beleégett emlékeimbe a látvány, hogy csukott szemmel is ezt látom. Folyton hallom a faajtó nyikorgását és becsapódását, a nagy szárnyak suhogó hangját, és a kuvik kiáltása állandóan agyamban szól.

Hogy a fenében éljek így? Még evés és szeretkezés közben is kísért ez a jegesen hideg hang. Tőrként hatol a szívembe és szerveimbe, meggátol minden cselekedetemben. Kővé dermeszt, halálra ijesztve a velem tartózkodókat.

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából a jelenetet, a fehér fogakat és a vörös szemeket.

Tudod, a kuviknak van az a lélekfagyasztó kiáltása, ami a halál közelségére figyelmeztet. Mert a halál mindig közel van, csak semmi nem szokta jelezni. Úgy lebeg felettünk, mint ragadozó madár, és ha lecsap, sosem véti el. Nekem elhiheted.

Amikor felém kezdett repülni, hirtelen különös recsegő zajt hallottam. Később vettem észre, mi okozta. Összerepedezett a kocsi ablaka, anélkül, hogy megérintette volna. Ki is kellett cseréltetni, mert mikor hozzányúltam, ezer darabra omlott szét.

A történtek óta úgy érzem, egy hatalmas lyuk tátong a mellkasom közepén, olyan szél fúj belőle, mintha kriptából fújna, édeskés, dögletes, nehéz léghuzat, és tudom, valami folyton figyel kifelé, azt gondolván, úgysem veszem észre. Pedig én mindent látok, csak úgy teszek, mintha nem látnám. Ha észrevenné részemről a csalást, hát beláthatatlan következményei lennének. Én meg nem teszem ki magam semmiféle izgalmaknak, nekem elég, amit láttam, és azt sem tudom elfelejteni, amiatt a rohadt kuvik miatt.

Azóta éjszakánként mindent bezárok és lelakatolok, leeresztem a redőnyöket, nehogy be tudjon jönni a házba, bár szinte biztos vagyok benne, hogy így is be tudna jönni, ha akarna.

Nem tudom, meddig tudok ilyen fenyegetettségben élni, ez előbb-utóbb tarthatatlan. Mert ezek a szemek és fogak felejthetetlenek, na meg a szárnyak is. Az egész látványból áradt a halál, amitől ne várjon senki belátást vagy könyörületet. Érzem, egyszer visszajön, mert akinek már megmutatkozott, azt többé nem felejti el – mert ez nem tud felejteni. Ez az átkozott szörnyűség engem akart meglátogatni, még szerencse, hogy nem voltam a házban, mert a kocsiban ültem. Képzelem, ha nincs ekkora szerencsém, akkor most biztosan nem tudnám elmesélni a látottakat és sosem sülne ki az igazság. De így, hogy dolgavégezetlenül kellett távoznia, el tudom képzelni, mennyire dühös, és külön bosszút forral ellenem.

Még a fák lombjai is reszkettek jelenlététől, és az egész kert megváltozott azóta, minden rozsdabarna lett, és szúrós. A pipacsokból sötétkék nyúlós anyag csöpög, mely minden rászálló bogarat megöl. A szobákban azóta hűvös, gonosz szellők fújdogálnak, még a bútorok is tele vannak várakozással.

Nem tudom, mi lehet a vétkem, miért engem látogatott meg és mit akarhatott tőlem.

Minap elmeséltem a dolgot a papnak, de csak nagy, kerek szemeket meresztett, vetette a kereszteket és elszaladt. Nem mentem vele semmire, pedig ő Isten szolgája, gondoltam, tájékozottabb ilyen ügyekben, mint én. Jó nagyot tévedtem.

Látogatása semmiféle nyomot nem hagyott, hacsak annyit nem, hogy a veranda fa padlója megperzselődött, és az ajtó üvege megfolyt.

Az, hogy én másokkal ellentétben láttam, amit láttam, ez még nem ok arra, hogy kétség­be vonjátok szavaimat. Aki egyszer látta, amit én, hát garantálom, sosem fogja elfelejteni.

Hogy mit éreztem, mikor széttárta szárnyait és rám nézett, az elmesélhetetlen.

Még szerencse, hogy az autóban ülve a széttöredezett ablak nem vágódott az arcomnak. Akár a szemeimet is kiverhette volna, ami önmagában is borzasztó gondolat. Na és az a vérfagyasztó vörös tekintet a kuvikhanggal… Meg a lombkoronák zizegése…

Látom, nem akartok hinni nekem, pedig pontosan emlékszem, mit éltem át és amit meséltem, az szent igaz.

Azóta is hallom a fa ajtó nyikorgását, ahogy a szobából kijött, meg a csapódást is hallom, meg a kuvik kiáltását is, meg látom a szemét, a fogait, amiket sosem fogok el­felejteni.

A baromság filozófiája

Itt, az ebédlőkredenc mögött, ezekben a vakolatrepedésekben már generációk óta kellemesen és békében éldegéltünk- sóhajtotta az öreg csótány.

Nem különösen jól, de éltünk. Mindenünk megvolt, ami kellett, a többi dolognak nincs nagy jelentősége.

Ha volt, akkor jó, ha meg nem, hát Istenem.

Ment a szekér nélkülük.

Most, minden csótány nagybetűvel írja a nevét, büszke mindenre, ami véletlenül érintette, olyan mellénnyel és öntudattal mászkálnak itt a kredenc márványlapján, hogy hányni kell tőlük.

Minden rovarok fölé helyezik nagyszerűségüket, történelmet írnak maguknak, még a jobbak is kivetkőztek agyukból megideologizált művilágukban könnyekig meghatódva szipognak, harsognak.

De mindig- minden időkben így volt ez.

A sorsnak nincs fantáziája, folyton ismétli önmagát, és ezt nevezi kaleidoszkópnak, holott leginkább egy sötét és üres cső, amiben igyekszünk belelátni minden olyat, amit szeretnénk.

A múltat el kell söpörni, hangyákat, ászkákat, még a kertből becipelt katicabogarakat is, mert egyesek szerint hangya származékok.

Aztán, ha majd mindennek csótánybűze lesz, és már nem marad ellenség, akkor majd elindul a belső tisztogatás, ki álcsótány, és ki igazi, és mit nevezünk igazinak, és pusztítsuk el a hamisakat, ha igaz, ha nem, a lényeg a rombolás, ettől lesz igazi és őszinte a repedés.

Ezt én mondom, aki nem elfogult, aki egy egyszemélyes múló objektum voltam világ életemben, magamhoz tartozva, és magamnak szemlélődve, a saját talpalatnyi szigetemen.

Mert bizonyítani kell mindenkinek, hogy számára egyetlen világ a repedés a falban, és nem számít, hogy akkora hasadások is vannak, mint a fél világ, de ez a szekrény mögötti az igazi, bár szinte láthatatlanul kicsi és jelentéktelen, de a mienk, a csótányoké, és majd mi mondjuk meg ki csótány.

Aztán elindult a nagy versengés, - folytatta elbeszélését az öreg bogár- mindenki lihegve küzdött, hogy bebizonyítsa, különb és igazibb a többinél.

Klubok alakultak, „Ősvér klub”, „A legigazibbak” gyülekezet, és még számtalan megkülönböztető egyesület éledt fel, és dübörögve működött.

Már úgy elpofátlanodtak a pöffeszkedő, öntudattól duzzadó bogarak, hogy nappal is sétálgattak a falon, és a kredenc lapján.

Mikor a lelkesedés és egymás ünneplése a tetőfokára hágott, felharsant a Mortein halálhozó sziszegése.

A győzelmi induló harsogása, sikolyokkal és hamis vinnyogással telt meg, a pusztító gáz, úgy vágta a nagyszerűségeket a földhöz, mint  porszemeket.

Én a csilláron ülve néztem végig a pusztítást.

Néma csend borult a kredenclapra, mindenki a hátán feküdt, összehúzott lábakkal, holtan.

A fal alja is tele volt holttestekkel.

De aggodalomra nincs ok,- dünnyögte félálomban a vén rovar,- a csótány nem tanul, az új generációk újra kezdik, és megint jön a Mortein, aztán ismét minden kezdődik elölről.

Így madártávlatból átfoghatóan látszik az egész színpad, én biztos a nézőtéren, mint örök szemlélő, mert ez is kell, mert közönség nélkül nincs előadás.

Kényelmesen kinyújtózott a csillár széles karján, és mély álomba merült.

Elképesztő történetek...

1.

Vilibald, békésen haladt lefelé a lépcsőkön, egyik kezében fonott kosarával, a másik kezét csúsztatta a korláton, valami biztonságot teremtve magának.

A második emelet fordulójában, a homályos beugróból előugrott valami szürke és nyúlós ködszerű valami, amivel még sosem találkozott.

Nagyot ordított, kosárkáját eldobta, lábai a kőlapokba gyökereztek. A gyökerek recsegve és sziszegő hangot hallatva nőttek, áttörték a pihenő kőpadlatát, és megjelentek az első emelet plafonján.

Loncika kigurult a lakásából, míg zárta az ajtót, szemei felpillantottak a plafonra, ösztönösen ellenőrizve, nem rohangásznak e csótányok.

Ekkor vette észre a gyökérerdőt.

Kecsesen sikkantott a döbbenettől, majd kosarát a lábtörlőn hagyva, felszuszogott a másodikra.

Vilibald látványa egész egyszerűen lenyűgözte. Egy nagy fikuszra emlékeztetett, arca zöldessárga volt, de felismerhető.

Szent térdvédő - vinnyogta kiguvadt szemekkel, maga mit csinál itt?- kérdezte.

De Vilibald torkát, csak egy hörgésre emlékeztető sóhaj hagyta el.

Loncikával megfordult a világ, széttárta rövid- vaskos karjait, és elvágódott.

Igen békés látványt nyújtott, amint lezser tartásban hevert a fikusz alatt.

Aki látta, felidéződött lelkében a tengerparti nyaralások emléke.

Kupica volt a gúnyneve, mert nagy pálinkabarát volt.

Akik járdaseprés közben látták, fogadásokat ajánlottak egymásnak, hogy hány perc múlva fog átesni a seprűjén. De nagyon rutinos öreg róka volt, mielőtt átesett volna seprűnyelén, halálmegvető mutatványokat végzett, de visszanyerte egyensúlyát.

Gyakran nagy taps kísérte mutatványát.

A tél, igen gorombán támadt a világra. Ő szorgalmasan söpörte a havat a ház bejárati kapuja előtt.

Többen figyelték áldatlan harcát a fűtött lakások ablakaiból.

Szegény kupica- mondták részvéttel, és komolyan is gondolták. Ha most megemelte a kupicái darabszámát, hát most indokolt- szóltak csendben.

Egy hirtelen támadt szélroham, pengeéles markával ledöntötte a lábairól.

Még fektében sem engedte el a műszerét.

Majd rózsaszínt öltött az egész teste, feltérdelt, nehézkesen átemelve bakancsos bal lábát a seprűnyélen, előredőlve, behúzott nyakkal, két kézzel markolta a nyelét.

Aztán a seprű emelkedni kezdett, többször, egyre sebesebben megfordult tengelye körül. Két kört repült az úttest felett, majd a parókia irányába, eltűnt a hóviharban.

Többé nem hallottak felőle.

A vén bérház pincéje, maga volt az elmúlás manuálisan is érzékelhető ténye.

Dohszagával, poros- homokos padlójával, vakolatlan málló falaival, töménytelen pókhálónak, egérnek, és mindenféle rondaságnak adott otthont.

Suttogták a házban, hogy egyszer régen, egyik lakó lement valamiért, és soha többé nem jött vissza.

A vénasszonyok szerint, onnan nyílott valahol a mélyben az alvilág egyik kapuja, ha odáig merészkedik valaki, hát, ne csodálkozzon, ha nem jön vissza soha.

Nem is ment senki, lejáratának még a közelébe sem.

Egy holdfényes nyári éjszakán, furcsa hangok jöttek fel a mélyből, végiggördülve az aulán, elöntve a lépcsőházat, befolyt a lakások ajtajai alatt, megdermesztve az ágyukban fekvő embereket.

Ez egyre gyakrabban megismétlődött, sokak szerint, a már említett rég eltűnt hajdani lakó lehetett, mert hárman is esküdtek, hogy láttak ilyenkor egy halványkék fényben villódzó, hosszú ruhás nőalakot végiglebegni a körfolyosókon.

Szentmihály éjszakáján történt, a kísértet, különös erővel jelent meg. Füstszag kísérte útját, és egy erősödő rengés.

Aztán hihetetlen dolog történt.

Az egész épület süllyedni kezdett, a végén már csak a kémények látszottak, majd összezárult felette a föld.

A hajnali fény, csak egy szép kertet talált a helyén, és ami megmagyarázhatatlan, senki nem emlékezett rá, hogy ott, valaha is ház volt.

A nagy tenor, végre elfogadta a dalszínház sokadszori meghívását, és  méltóságteljesen, császárként bevonult az aulába.

Az igazgató nagy reverenciával fogadta, a társulat bámuló tagjainak koszorújában.

A mester, leereszkedő mosollyal viszonozta a felé áramló csodálatot. A legjobb

öltözőt kapta, a szabótól a sminkmesterig mindenki neki dolgozott.

A vénülő dalnok, a szerénység leg kisebb jele nélkül viselte a hódolatot.

A Toronyáriával fogok kezdeni, aztán jön a Szarasztró, és némi Don Karlos,

a ráadáson még gondolkodom- szólt a mester.

A zenekar lázasan próbált minden idejében, hogy tökéletes legyen a zenei háttér.

Aztán a vendég különös kívánsággal állt elő.

Kérem, hívják ide a takarítónőt, és hagyjanak vele négyszemközt.

Értetlenül álltak a parancs előtt, de azonnal intézkedtek.

Az idő rágta- testes dáma meg is jelent, méltatlankodva szuszogott, mert utálta a lépcsőmászást, meg leszarta a vendéget, neki nem volt hozzá semmi köze.

Na, mit akar- morogta lihegve.

A mester felé fordult karszékén, ami elfordítható szerkezetű volt, és megszólalt zengő hangján, amit szokatlanul lehalkított.

Figyeljen ide drágám: Előadás alatt, maga lemegy a zenekari árokba, két kacsójával széttárt köténnyel, mindig arra lépked, amerre a színpadon én.

Jól figyeljen, mert ha a nagyária közben kiesne a fogsorom, magának kell a kötényével elkapni.

Ha mellényúl, a kőre esik, és eltörhet, márpedig nincs tartalék fogam.

Természetesen kifizetem a munkáját, és erről ne beszéljen senkinek.

Jaj drága művész Úr - trillázott a takarítónő -,  aki átvette közben a nem várt nagyobb összeget,-  legyen egész nyugodt, elkapom én azt a kurva fogsort, ha nyakamat töröm, akkor is.

Már a nyitánykor is ott leszek, és figyelek.

Mikor a dalnok magára maradt, megnyugodva, és elégedetten hátradőlt karszékében, és arcát nézegette az asztal fölé szerelt nagy tükörben.

Még mindig remekül nézek ki- mormogta, és még a fogügyet is elintéztem.

Nagyon elégedett volt.

2.

Bármin elképedhet bárki, ez nem a történet milyenségének a függvénye.

Ha el akarok képedni, hát teszem, ez a lélek igénye, nem a testé…

Elképesztő ez a Kissné- szólt az aggszűz- hangja reccsent, mint az úton fekvő száraz ág, ha rálépnek.

Amilyen férfi ügyei vannak, hát én még a gondolattól is irtózom.

Jakérem… Átkozottul könnyű irtózni, őt sosem kérte senki semmire, könnyű erényesnek maradni egy lakatlan szigeten…

Ahogy elnéztem szikkadt figuráját, még nőre sem emlékeztetett, kezdtem megérteni, ha valaki nem a másik nem iránt érdeklődik.

Gondolom, a pokolban is ilyen nők nyüzsgik körül a bűnös lelkeket…

Józsi, valahogy nem volt szerencsés. Minden délután rendesen berúgott a helyi kocsmában, és hazafelé bógnizva, csak elesett valahol útközben, és el is aludt.

Ha valaki szóvá tette, csak ennyit válaszolt: na és…fizetem az útadót!

Ez az állapot évek óta tartott, még a plebános Úr is beszélt a fejével, de nem lett foganatja.

Józsi, csak eldőlt hazafelé, ha elfáradt.

Egy hűvös estén, a Panna néni, még egy pokrócot is kivitt neki, és betakarta.

Elég ennek a bűnös léleknek, hogy ilyen- sóhajtotta- még megeszi az Isten hidege. Jó asszony volt, az öreg Panna, könnyekig meghatotta saját jósága.

Decemberben, mikor leesett az első hó, elég nagyra sikerült, de Józsit nem zavarta, ugyan úgy elfeküdt hazafelé, mint augusztusban tette.

Panna néni kiszuszogott a pokróccal, és betakargatta.

Estefelé jutott eszébe, hogy megnézze a Józsit. Szedte a lábait, rossz érzése volt. A hóbuckát puszta kézzel szétkotorta, alatta megjelent a domborodó takaró. Szélébe kapaszkodva felfeszegette, olyan keményre volt fagyva, mintha bádoglemezből volna.

Panna kétrét görnyedve maradt, döbbent faarccal meredt a földre.

Nem volt a pokróc alatt senki.

Már fent voltak a hófelhős éjszakai égen a csillagok, mire észrevették mozdulatlan alakját, és bevitték a házba.

A történtek óta több tél is elment mellette, de ő, azóta sem szólalt meg.

Csak ül a spóher mellett a kisszéken, és meredt tekintettel néz valamit.

Henriett boldogan elvolt saját kis világában. Mondják, magas állásban volt, amíg dolgozni járt. Egyedül élt, mióta meghalt az apja, nem maradt senkie.

Az utcában mindenki ismerte, ki viccelt vele, ki sajnálta, de sosem esett bántódása.

Szeretett a ház lapos tetején üldögélni, az angyalokat figyelem- mondta titokzatos mosollyal, mert alkonyatkor rendszerint megjelennek. Körülrepkedik a kéményeket, a háztetőket, hosszan húzzák maguk után fehér lepleiket, aranyhajuk szétterül a levegőben.

Olyanok, mint a sűrűsödő alkonyatban úszkáló ködök.

Még távoli, halk énekhangokat is hallott. Ilyenkor magán kívül a boldogságtól felugrott ültéből, és mindkét karjával hadonászott feléjük.

Elragadtatásában nem figyelt, hogy hová lép. Túllépett a tető szélén, de észre sem vette.

Ketten is látták az erkélyen állva, döbbenettől kiguvadt szemekkel, kecsesnek éppen nem nevezhető tánclépéseit a levegőben.

Még jó, hogy mindketten láttuk- suttogta elhaló hangon az egyik szemlélő, még így sem fogja nekünk elhinni senki.

Henriett boldogan elvolt saját kis világában.