Az idegen

Tanulj meg vakon tapogatózni! – mondta a vénember a fiatalnak. A szakirodalom csak alaphelyzeti megoldásokat javasol, az igazi élet eseteiről valójában fogalma nincs. Virtuális példákat tár­gyal az élet bonyodalmainak feloldására.

Mert soha nem úgy zajlanak az események, ahogy a nagy számok törvénye alapján elvárhatók. Erre ne is számíts. Sőt! Az azonos ügyek sem egyformák, minden séma rossz, ha mégis használható, akkor is minden alkalommal korrigált formában. Két azonos probléma nem fordul elő, illetve nem fényképszerűen ugyan­úgy.

Csak vedd alapul a meghalás tényét. Mindenki elmegy egy­szer, de a végállapotig ki-ki máshogy jut el. Két pontosan ugyan­olyan meghalás nincs. Jól is néznénk ki!  Egy marhavágóhídon inkább elképzelhető, de ott sem igaz. Mint ahogy két egyforma ember sincs. A rengeteg hasonló tulajdonságuk ellenére is eltérnek egymástól.

Sokszor még az ember fogalmától is eltérnek. Sokan csak annak tűnnek.

Vagy menet közben ráérzel a hogyan tovább következő fázisára, vagy elbuksz. Ösztönöd fontosabb a tudatodnál. A tudatos gon­dolkodás tanult, eleve benne rejlik a tévedés lehetősége. Az ösztön sokkal megbízhatóbb, mert nem ember hozta létre. Ami mögött te vagy, az megkérdőjelezhető.

A vénember gondolataiba süppedve ült székén, mozdulatlan-sovány teste természetellenesen hatott a beszűrődő alkonyi fényben. A deszkapadon égő mécses alig világította meg a rongyosra lapozott könyvet, ami kinyitva a padon feküdt. Csontos-koszos kezét feje fölé emelve szólt:  – Szerinted most mire mutatok rá? – kérdezte. A fiatal megilletődve hallgatott.

– Hát a mindenre, ami azonos a semmivel. A semmire mutatok, amiben élsz és amibe beleképzeled a mindent. A semmi az adott végtelen, ami általad – a gondolataid által – benépesíthető. Ha nem élsz a lehetőséggel, te leszel kevesebb, a testi léted csak látható alapja annak, hogy lehetsz, ha akarsz. Ha tudsz. Hogy lehessen egy mikrovilágod amiben élsz. A semmiben nincs hogy. Neked kell lépned. Ne riasszon, ha rosszul léptél, az is te vagy. A sötétben tapogatózol, és ennek megvannak a veszélyei.

Meg van szerencse is, ne számíts rá, ha jön, örülni fogsz neki. Neked kell tenned, hogy jöhessen. Mindenért meg kell küzdeni, csak a rizikóért nem. A vakon tapogatózás művészetéhez figyelni kell a belső hangokat. Itt a tudatod segíti ösztöneidet, hogy meghalld őket. Olyanok, mint a mammon szobrok éneke. Figyelj oda. Csak a tested múlandó, a lélek örök. Ha jobban tetszik, az éned. Az árny, ami megfoghatatlan, ami a semmiben is érvényes. Erre gondolj, mert a többi csak látszólag fontos – szólt a vénség, és alakja feloldódott a mécs gyenge fényében.

A fiatal megsemmisülten ült a ládán, nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Még füleiben csengett az öreg hangja. – Legalább mondta volna meg, mit tegyek – suttogta maga elé. Különös érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi ez, de érezte, valami elkezdődött benne, ami lüktet, él és növekszik. Ami biztonságot lehel elárvult énjébe.

Belső szemei előtt lassan kibontakozott a sziget, az ő szigete, amiben feltámad egyszemélyes világa, ami erőt ad és életet.

Átélte a teremtődés misztériumát, az önmegvalósulás vará­zsát, úgy tűnt lebeg, lelkében felzúgott a győzedelmi ének.

Megrendülten figyelte növekvő, formálódó szigetét, ahogy a semmiben lebeg, hálával gondolva az idegenre, akiről sosem tudta meg, ki volt.

A hiúság ára

A vén, és időtől lefáradt kovácsoltvas lépcsőkorlát, ha valaki úgy igazán belékapaszkodna, hát nem tudom, mi lenne a nóta vége…

Na persze, az sem lenne mindegy, hogy hanyadik emeletről zuhanna le a tisztelt felkapaszkodó.

Mert minden felkapaszkodásnak megvan az a veszélye, hogy nagyon könnyű leesni. Ha meg már leestél, az Isten irgalmazzon neked, még rád is tapos a következő felkapaszkodó, nehogy konkurencia lehess.

Aztán bátran porladozhatsz, a pincelejáró, és a kukák között, a kutya sem fog zavarni, nem kell igyekezned, Időnként rádhullik a következő póruljárt, nem nyekken akkorát, mint hajdanán te, mert rádesik, és nem a natúr betonra. Ne vigyorogjál, ez távolról sem mindegy.

Hamar megszokod a szemét átható bűzét, elbámészkodhatsz az egerek és poloskák békés együttélésben ennivalót kereső iparkodásán, mert sietni kell, mindig több az eszkimó, mint a fóka.

Bezzeg, a szerencsésebbjének sikerül a mutatvány, bár kapaszkodás közben, ha van esze, nem fogja meg a korlátot, hanem négykézláb haladva a lépcsőfokokon, egyre feljebb és feljebb tör a cél felé.

Akik röhögnek szánalmas testhelyzetén, na und, majdha feljutott, megbosszulja magát. Egyből takarékra állítja a légcsöveket, és megszűnik a vihogás, még azt is megbánja a röhögő, hogy a világra merészkedett.

Fent, a siker tetején, ott aztán süt a nap, lágy szellők lengedeznek, szól a győzedelmi ének, onnan nem látni a póruljártak csonthalmait a kukák mögött, onnan már minden messze van, ami volt.

Ott ácsorog elért álmainak mámorában, haját borzolgatja a fent vagyok szele, csak átnéz az őt ünneplők feje felett.

Leordít a mélybe, „Mama, most fent vagyok?” Fent kisfiam, fent.

Csak jól kapaszkodj ott a szédítő magasságban, mert leesni és földetérni, egy hosszú élet. Halálra unod magad, mire leérsz.

Te leszel a bezzeg, téged tanítanak az iskolákban, érted epekedik minden nő.

Elmagányosodsz, elkényelmesedsz, ha römizel például, mindig hagynak nyerni, ha leheveredsz a fűbe, nem mernek bemászni a vöröshangyák a nadrágszáradba, nem repülnek rád éhes szúnyogok.

Álmodban régi ismerősök hátbavágnak, vidáman rádkiáltva, hogy vagy seggfej, gyere egy sörre…

Ilyenkor megrendülten, és meghatódott boldogan ébredsz, halkuló melegséggel eljegesedett szívedben, mert tartoztál valahova, ahol szerettek.

Kicsit belerokkanva zökkensz vissza mindennapi szerepedbe, mert ott már van kemény elvárás, nincs helye semmiféle érzelemnek.

Szépen megöregszel, kiszállsz a taposómalomból, jómódú nyugdíjas leszel. Messziről nézed a parkban sakkozó többieket, téged nem hívnak, mert azok nem nyugállományú felkapaszkodottak.

Átlépett rajtad a történelem.

Aztán jönnek érted, és csendes örömmel kelsz útnak, tudván, hogy az megy majd a többiekért is, a sakkozókért, az élelmiszerbolt eladóiért, és az öreg utcaseprőért is. Egyenlő vagy az egyenlőkkel, nincs kivételezés, tehát közéjük tartozol, mert te is csak egy ember vagy.

Ahogy távolodsz a világtól, visszanézve onnan fentről, sok éve, először érzel valami melegséget a lelkedben.