A teáskanna esete

A vén teáskanna végigcsoszogott a szúrágta, percegéstől hangos padlón, kétszer megbotlott a kopott, helyenként rongyos szőnyegben és nekitántorodott a poros almárium esztergált lábának. A koccanástól teteje kajlán félrebillent, nagyot káromkodott. A jelenet groteszk látványa, a kanna dühkitörése oly váratlanul érte a komódon álló porcelán angyalt, hogy csilingelő hahotája úgy zúgott végig az ebédlőn, hogy a bőszült öreg kanna beleremegett. Miután felocsúdott első elképedéséből, a porcelán angyalra zúdította összes mérgét.
Bőszült haragjában idétlen szárnyas poloskának nevezte, minden rosszat kívánt neki, ami hirtelen eszébe jutott.
Az angyal nem sértődött meg, tudta, a kanna sosem fog a komódra feljutni, képtelen megtorolni csúfondáros viselkedését. Szárnyait csattogtatva grimaszolt, szamárfüleket mutatott, utánozva a vén kanna nehézkes-ügyetlen mozgását.
A kanna tombolt, az angyal harsogva nevetett.
Ez így ment hosszú perceken keresztül, míg – hogy-hogy nem, – az angyal megbotlott a horgolt terítőben és a padlóra zuhant. Mondanom sem kell, darabokra tört.
A falióra ijedtében kongatni kezdett, a vázában a poros művirágok összesúgtak, aztán újra csend lett.
Csak a vén teáskanna nehézkes döccenő lépteinek távolodó hangja hallatszott, majd azt is benyelte a kopott szőnyeg.
– Csúnya dolog valakin gúnyolódni, mert nem lehet egy helyzet soha olyan biztos, hogy fordítva ne sülhetne el. – gondolta a kalaptartó. – Aki fegyver által vétkezik, fegyver által vész el. – szólt halkan, mire az asztalon felejtett morzsalapát komoran bólintott.

Szeretet

A vén patkány igen ronda volt. Csomókban hullott a szőre, bőrén vörös foltok éktelenkedtek, és tele volt bolhával. Vastag-kopasz farka viszolygást keltett bárkiben, aki látta. Szinte fogatlan száját ritkás-kókadt bajusz keretezte, szeme, szaglása már nem volt a régi, egyre jobban fárasztotta a mindennapi betevő falatért folytatott küzdelem.
A többi pincelakó lehetőleg távolt tartotta magát nyomasztó személyétől, meg féltek is tőle. Volt fáradt tekintetében valami megmagyarázhatatlan szigor, kérlelhetetlen keménység, ami lehűtötte a hetvenkedőket. Ha lassú-kimért lépteivel végigvonult a pincefolyosón, minden elcsendesedett. Farka végtelenített kígyót rajzolt a porba, távozása után is jelezve: itt vagyok, jó lesz vigyázni.
Az utóbbi időben szeretett aludni. Álmában szép volt és fiatal, szőre ragyogott a fényben, fogsora fehéren villogott kackiásan álló bajsza mögül. Gyors volt, majd szétvetette az erő. Éles szemei drágakőként csillogtak.
Az ódon épület egyik földszinti-homályos, vizes lakásában lakó öregasszony volt az egyetlen élőlény, aki nem ódzkodott tőle. Rendszeresen hordott neki a pincelejáróba ennivalókat, lehetőleg olyat, amit nem kellett rágni. Már messziről felismerte nehézkes lépteit, ahogy ereszkedett le a lépcsőkön, kezében a kopott zománcú vastányérral. Nyögdécselve ült le az utolsó lépcsőfokra, maga elé tette a tányérkát és várt.
Ő nyugodt léptekkel, hangtalanul megjelent, mint egy kísértet. Nem tartottak egymástól.
Kényelmesen nekiállt falatozni, az öregasszony meg beszélt hozzá. Ő ugyan nem igazán értette, mit, de hanglejtéséből érezte, kedves dolgokat beszél neki. Már annyira ismerték egymást, hogy az asszony néha meg is simogatta. Először rettenetes érzés volt, de most már szinte igényelte. Az ebéd bevégeztével még hosszú ideig ült az üres tányér mellett, hallgatva a hozzá intézett szavakat.
A bársonyos-monoton beszéd elringatta, melegséggel töltötte el szívét.
Aztán a néni nehézkesen felállt, az üres tányérral kezében elindult felfelé, ő addig nézte, míg el nem tűnt a fordulóban, majd elindult lefelé, kopott figuráját elnyelte a sötétség.

Trapéz

Tele voltak a cirkuszi lelátók. A vakító fényözönben csak elmosódott tömeget érzékelt, zajok vízesésre emlékeztető vég nélküli zsongását.
Nagyon magasan lógott a kupola alatt lengő hintán. Görcsösen markolta a farudat, lábaival ütemes lengőmozgásokat végzett, egyre fokozva iramát. Végigzúgott a manézs felett, a széksorok légterében, majd ugyanezt hátrafelé. A lengéshossz már nem volt fokozható – jól tudta, hiszen számtalanszor bemutatta már a számot, érezte, kezdeni kéne már a mutatványt, de szándéka a felismerés szintjén elakadt.
Valahogy magával rántották a történések, ő sem értette az egészet, érzékelte, ebből egy sosem látott botrányos kimenetelű dolog lesz, mégsem tudta rávenni magát, hogy a lengést abbahagyja. Végtelen nyugalom és közöny lett rajta úrrá – álomban élte meg a jelent – szemei előtt összefolytak az események a valóság euforikus meglétével. Kezei tőle független vaskampókként szorították a hinta rúdját, lógva száguldott a levegőben, mint hatalmas inga. Kavargó fények, sugdolózás, a suhanás tompa-surlódó hangjai összekeveredtek a kupolában, a falnak csapódva visszaömlöttek röpködő alakjára, lefolyva mindenre, ami alatta élt és várakozott.
Már a közönségnek is feltűnt a vég nélküli lengedezés, egyre nagyobb lett a csend, minden szempár az artistát figyelte. Ágaskodni kezdett a gyanú és szorongás, a megzavarodott tömeg rémülten figyelte az eseményeket.
A tornász félálomban hintázott tovább, erősen markolva a rudat, nem gondolt semmire. Eltűnt szemei elől a lelátó, a porond, minden, ami körülvette.
Hatalmas albatrosznak képzelte magát, súlytalanul szállt a hullámzó óceán végtelenje felett, testét átjárta a hideg szél, csőrén és karmain megcsillant a napfény.
Boldogan engedte el a hinta rúdját, széttárva karjait…
– Hát igen – szólt rekedtes hangján a súlyos drapériák között várakozó frakkos törpe. – Ha eljön az idő, tudni kell elengedni a hinta rúdját.
Behunyta dülledt szemeit, és gondolatban nőni kezdett.

Képes történelem 1.

– Országomat egy lószarért – ordította III. Richard, miközben nyekkenve landolt a holt avarban. Elomló lova félig maga alá temette.
– Lószarért? – röhögött az őt legyőző lovas. – Minek neked lószar? Talán gyűjtöd? – szólt, és alaposan fejbe vágta valami buzogányfélével.
III. Richárd először látott életében nappal csillagokat.
– Te tetves teutron! – teutont akart mondani, de eséskor elharapta a nyelvét. – Nagy dicsőség fekvő embert fejbe vágni. – hörögte indulatosan. – Neked fegyver sem kéne, a hülyeséged úgy döf, többet ér minden kardnál.
A teuton bőszülten ugrott le nyergéből és kétszer alaposan seggbe rúgta a Ricsit. (Szűk családi körben és a háta mögött így szólították.) Aztán meg nagyot káromkodott fájdalmában, mert a király páncélban volt, ő pedig elfelejtette, hogy mezítláb van. De Richárdnak ez hozta meg a szerencséjét, mert az ellen kedveszegetten elsántikált, megszakítva dicső harcát.
Így aztán volt ideje kínkeservvel kikecmeregni elhunyt lova alól, összekuporodott tanácstalanságában, hogy mindenki termeszvárnak nézze. Így sikerült átmenetileg megúsznia a halált. Ott gubbasztott a sötétség beálltáig, egészen elzsibbadt kushadásában.
Feltápászkodott. Titokban örült neki, hogy nem látta mutatványát senki. Nem volt éppen királyinak nevezhető.
A csatatér tele volt elesettekkel, a sötétség, mint szemfedő borult a tájra, diszkréten eltakarva a szörnyű délután emlékeit. Botladozva elindult egy törött lándzsanyélbe kapaszkodva, bukdácsolt, sántikált és nyögött. Haladtában szórakozottan vizslatta a fekvők arcait, de nem ismert fel senkit, mert elsősorban – szokásához híven – csak magára figyelt. Az egyre sűrűsödő sötétségben teljesen elveszítette tájékozódó képességét, amúgy sem volt sok neki.
Próbálta helyzetét logikusan végiggondolni. Rájött, ha kitartóan megy, előbb-utóbb el kell jutnia valahova. Így is lett. Gyérültek az elesettek halmai, talpa alatt csak az alvó rét maradt.
– Hogy minden mennyire relatív! – gondolta. – Most már csak fű van, itt, harcnak nyoma sincs, már pedig nem lehet valami, ha nyoma sincs. Tehát mondhatom, nem is történt semmi. – Egy csapásra megkönnyebbült, a történtek távoli-valószínűtlen elbeszélésnek tűntek, lehet, nem is igazak.
– Hit és befogadóképesség kérdése az egész élet. Ha akarok emlékezni valamire, akkor az megtörtént, ha nem, azt törlöm. Ha mindig csak a virágos rétre figyelek, akkor sosem jut eszembe, csatatérré is lehet. Csupán jókor kell jó helyen lenni, és csak azt szabad vizuálisan átélni, amit akarok.
King Ricsi mélyen szívta magába az éjszaka tücsökzenés leheletét, kezdte magáról lefejteni a páncélt. Kényelmetlen vasdarabjaitól megszabadulva könnyűnek és gonosznak érezte magát. Nagyot nyújtózott és hanyatt feküdt. A csillagfényes nyári égbolt felette ragyogott. Megviselt tagjai elernyedtek, jóleső érzéssel süppedt a puha füves talajba, percek alatt elszenderedett.
Mély álmából hajnalban ébredt. Kissé törődöttnek érezte magát, de egyúttal frissnek is. Leballagott a folyóhoz, nagyot ivott belőle. Jobban esett, mint aranykupájából a nehéz spanyol bor.
Felnézett a napfényes égre, ahol sűrű felhőkben keselyűk szálltak az erdő felé, leereszkedve a fák mögötti tisztásra.
Meghökkent a madártömeg láttán. El sem tudta képzelni hova mehettek.

A kád

A kádban már kihűlt a víz. Békésen pihentek felszínén a mikroorganizmusok, bogártetemek, meg némi por.
A helyiségben álló idő unatkozott. A horpadt fürdőhengerben már régen kialudt a tűz, az üszkös fadarabok között halkan motozott a finom huzat.
Valahol a szobában egy falióra rekedten kongatta a tizet. A vízcsapon üldögélő kaszáspók már három napja döbbenten nézte a kádat. Semmit nem értett. Még mindig látta Erikát a kádban feküdni, fejét a kád szélén nyugtatva, kövér karjait a víz színén tartva, mely lassan mozgatta rövid, de vaskos ujjait.
Ekkor történt valami, ami megmagyarázhatatlan.
Erikán végigborzongott egy vibráló remegés, teste a víz alatt gomolygó, füstszerű anyaggá vált, majd átszivárogva a víz molekulái között a lefolyó nyílásán keresztül távozott.
Úgy tűnt el, mint a hajnali köd.
– Még várni kell. – mondta egy hangya.
– Hát várjunk. – felelte a pók.
Az idő szótlan maradt, csak tovább unatkozott.

Végtelen lassúsággal

Végtelen lassúsággal, reményvesztetten zuhogott a semmiben.

Részeg angyal tántorgott végig az úttesten, csak kóbor macskák és koldusok reszkettek nagyokat káromkodva, időnként puffanva egyik-másik tócsa közepében, halálra rémítve az ebihalakat. Az éjszakai jeges szél kíméletlenül támadta a szerencsétleneket, nem kímélve semmit és senkit.

Gizella elnézte az angyal csapzott, sáros szárnyait, ahogy terpeszállásban megy a nyitott csatornafedél felé.

Már majdnem ráordított, hogy vigyázzon, de az angyal az utolsó pillanatban észrevette a veszélyt, és nagy zajjal felrepült.

– A kurva életbe! – hangzott a sötétből az angyal rekedt hangja, – Majdnem rácsesztem! – üvöltötte, még a szél dübörgése sem tudta elnyomni érces szövegét.

– Nahát – mondta Gizella, – ezt holnap senki nem fogja nekem elhinni. – szólt, és beburkolódzott rongyos télikabátjába.

Nyáridő

Sok minden látható, tapintható, létező. De ha meggondolom, mennyi minden van, ami létezik, ugyanakkor tapinthatatlan és láthatatlan, akkor elbizonytalanodom, megélem a csökkentlátók instabil helyzetét, és óvatosan tapogatózva élek tovább.

Mert a láthatatlan léleknél és az agynál csak az elképzelhetetlen hatalmasabb.
A „Hiszem ha látom” – alapállás kényelmes és gyáva, nem enged szembesülni önnön vakságommal, a tagadástól várom bizonytalanságom tényének feledését, remélve, ha nem gondolok rá, akkor nincs is. Felejteni a felejthetetlent, az éjszakai erdőben ordítva éneklés esete, mondjuk ki: a félelemé.
A tájékozatlanság okozta labilitás a bárd és páncélnélküliek reménytelensége, mert harcolni muszáj, és a bukás biztos. Felettem, rajtam és alattam keresztülhúzódó dimenziók, másik világok sejtelme, a tudat, hogy hatalmas nyüzsgés közepén érzékszerveim szegényes birtokában állok. Anyagtalan részem tapogatóival keresek valamit, ami láthatatlan, tudom, velem paralel létezik. Próbálom megérinteni a felém tapogatózó értelmeket, mert vélhetően a másban létezők is nyúlnak felém. Úszom a vaksötét ismeretlenben, csak végtelen kiterjedését érzem, magamba temetve próbálkozom és reménykedem.
Sejtések, hangfoszlányok, érzések folyamában figyelek, igyekszem képességeimet meghaladva kapaszkodókat keresni az engem körülvevő térben.
Mert tudom, hogy ez, amiben vagyok, a kisebbik világ, egy anyaghoz kötött fogság végtelenül rövid hosszaival, minimális információs adottságokkal. Látószerveim csak múló és múlandó tényeket érzékelnek, minden kopik, fakul, öregszik és eltűnik, mindig a végtelenített ugyanaz. Napokban és percekben gondolkodunk – szétszabdalva a keveset is, ami van, autonóm törekvéseink – reméljük – különválasztanak az egésztől, mert az a valami, ami mi vagyunk. Nagy szavakkal, elméletekkel zsonglőrködünk, közben görcsösen kapaszkodunk egy marék gazba, – amit az első szélroham gyökerestől kitép, – bebeszéljük egymásnak, hogy mi aztán biztosan kapaszkodunk. Nem merjük beismerni, hogy a mindenben betöltött helyünk olyan apró, hogy ennek köszönhetjük létünket, mert nem venni észre minket.
Itt ülök a kertben, a dombtető lehetővé teszi, hogy elém táruljon a világ. A végtelenben elködlő messzeség, ami rövidlátásom miatt tűnik annak.
De minden relatív, a kerti asztalon futkosó bogárnak én vagyok a befoghatatlan méretű akármi, amiről el sem tudja képzelni, hogy ekkora tömegű is lehet valami. A nagy önámítás dübörgése elnyomja bennünk a realitás halk hangjait, meggátolva az egészbe belesimulás alázatos szándékát, mert alázat nélkül nem megy semmi.
Ülök a kert nyári-tikkasztó békéjében, hallgatva múló énem percegését, és lázas igyekezettel keresem az indokot, ami miatt ez az egész rám nem érvényes.
Szép nyári nap, ami tudja magáról, hogy jövőre is biztosan lesz, ez ad számára egy olyan tudatot, amitől képes zavartalanul szép lenni.
Nekem csak vágyott-remélt hiteim vannak, amik nem garantálnak semmit. Sodródom a végtelen időben, valójában minden percemben búcsúzom, az egész életem egy búcsúsorozat, aminek vége nem is vitatható.
Ezért és ehhez fontos az elfogadni tudás művészete, ami szerény önértékelés nélkül meg sem kísérelhető. Kegyetlenül nehéz bevallani az igazságot, de azt is be kell látni, a tündérmesék – bár lehetnek szépek, – nem érnek semmit.
Szép nyári nap, megengedi, élvezőjeként részt vehessek ittlétében, részesüljek fényében, melegében.
A táj szépsége önti rám az élet lüktető nagyszerűségét, a most pillanatainak igazságát. Kábulatba ejtő káprázata feledteti az ezt követő éjszaka csendes sötétségét. A végtelenség és állandóság statikus, rendíthetetlen volta mindenre ráereszkedett, a csipkerózsikai álom rendíthetetlen és biblikus nyugalma kisajátíthatatlan, amiben részt kaphatsz, de szót soha.
A látvány elbódít, elringat, békét bocsát háborgó-kétkedő énemre, felülemel kicsinyes emberi aggódásaimon. Kicsit eggyé válok a természettel, erősebben érzem a tényt, miszerint benne létezem, hozzá tartozom. Része vagyok valaminek, ami tökéletes és egész, egy természetfeletti alkotásnak, amihez embernek szerencsére nincs belenyúlási lehetősége.
Lélekben lebegek a táj felett, átsüt rajtam a nap, egy elmesélhetetlen valami kerít hatalmába, amit – gondolom – megnyugvásnak hívnak.

Ősz?

Mikor a törzsek között egyre vastagabb a rozsdás lombszőnyeg, elhalkul a madárdal, és egy hűvös kéz simogatja, borzolja a fák hajdan délcegen hivalkodó koronáit, akkor jelenik meg észrevétlenül az elmúlás.

Hangtalan lép be a fák, immár csupasz ágai közé, leheletével elvarázsol mindent, ami volt, emlékké dermeszti a hajdanvolt nyarat, ami talán nem is létezett, csak az emlékezés zavarai szülte gondolat. Az elsárgult, valaha zöld fű, már a száraz lombszőnyeg alatt pihenő holt szemfedő, magával víve mindent, ami szép volt, a rajtuk, és gyökereik között lüktető életek emlékeit.

A frissítő hajnali harmatot felváltotta a vizes dér, amit már nem szárítanak fel a nap sugarai, amik lélektelenül rothadt masszává torzítják a valaha valót, a virágok és rügyek maradványait, a tovatűnt nyár szívfacsaró emlékeit.

Kővé dermedt világ, a búcsú utáni örök álom birodalma, a végtelen szendergés félálomba ringató ténye, ami úgy tűnik örök. Mert minden múlik, még emlékezni is csak a régiek tudnak, akik ha köddé válva elsétálnak a völgy túlsó oldalára, hát az emlékeik is elkísérik őket.

Új tavasz jön,  új madarakkal, és új virágokkal, a friss lombok üdén és haragoszölden susognak a langyos szélben, az avarból felbukkannak új füvek, virágok, a szorgalmasan rohangáló bogarakkal, üde hajtásaikon.

Mindenütt lüktet a friss élet, a remény, az örökké nyár vak hite, új emberek vidám nevetése, kipirult arcai, akik nem is gondolnak az emlékezés homályából figyelő régiekre, mert ami elmúlt, az talán nem is volt, és ami nincs, az szót sem érdemel.

Szép nyári nap, csak te emlékszel az előző nyárra, még éjszakánként kísért az egyszer volt napfényes, kacagó emléke, és még sötét, sűrű hajadat borzolják az elmúlt szelek, feszes izmaidon elcsúszik a fény.

Állsz a néma törzsek között, gyökeret eresztve, mozdulatlanul, északi oldaladat már belepte a moha. Fejed fölé emelt karjaid, ujjaid ringanak, mint a többi fák ágai, hallgatod a varjak rekedt károgását, félálomba ringat az idő, teret hagyva a végtelen emlékezésnek.

Végtelenített filmként visszaélsz számtalan nyarat, arcok, nevetések, szerelmek és bánatok, csalódások és sikerek. Beléd szűkült az egész világ, te vagy a dolgok kezdete és vége.

Szép őszi nap, a feledés tapintatos, halk léptei melléd érnek, megérintik idő rágta arcodat, és eggyé válsz álmaiddal, amiből nincs többé ébredés.

Uram. Engedj magadhoz, hogy felülről láthassam az erdőt, a folyókat, és mindent, ami változó és örök, láthassam a feltámadást, az újrakezdés csodáját, aminél nincs igazabb, és felemelőbb.

Monodráma

Az elsötétített nézőtéren elhalt a mozgolódás, a figyelem érezhetően a színpad. felé fordult. A dermedt csendben lassan megmozdultak a nehéz-bordó brokátfüggönyök, feltárult a díszlet.

A zenekar halkan és láthatatlanul megszólaltatta a nyitányt, a muzsika egyre erősebben és harciasabban harsant, betöltve a terem legtávolabbi zugait. Az életet adó deszkák teljes terjedelmükben láthatóvá váltak.

Kéklő távoli hegyek, az alkonyati fényben búcsúzó erdők, a színpad közepén húzódó murvás sétány, öntöttvas lábú faléces pa­dokkal.

A zsinórpadlásról lelógatott felhőcskék meglehetősen primi­tívre sikerültek.

A nyitány nagy nehezen bevégeztetett, a színen megjelent egy koldus. Lepusztult rongyaiban, rossz cipőben és gyűrött kalapban elcsoszogott az első padig, kimerülten rárogyott. Végigkotorászta összes zsebeit, mire megtalálta azt a csikket, amit keresett. Körül­ményes-ráérősen rágyújtott, füstbe burkolva borotválatlan, viseltes arcát. Meghatározhatatlan korú volt, lehetett akár ötven, vagy het­ven éves is. Meggörbült felsőtestét térdeire könyökölve tartotta, bal kezében a parázsló cigarettacsikk úgy világított az egyre tompuló alkonyati megvilágításban, mint haldokló szentjánosbogár.

A halk muzsika sokszorosan átölelte görnyedő alakját, ami egyre inkább rongycsomóra emlékeztetett.

Aztán lassan hanyattfeküdt, végtelen kimerülten kinyújtotta vékony lábait – és meghalt.

Lelógó karjának ujjai még tartották a csikket, de a fényes kis pont – a parázs – már kialudt.

A fuvola hangja szemfedőként takarta be már mozdulatlan alakját, a függöny hangtalan megrendüléssel, részvéttel és fájda­lommal fedte el a látványt.

Elmenni kötelező és sokféleképpen lehet.

Akár így is.

Emléktár

         

         Döntéseidbe mindig belebeszélnek az emlékek. Ők, akik a szemeden kilátva átértékelik, korrigálják a látott képet, mérlegelnek, és aktív részesei elhatározásodnak. Két hasonló lehet, de két azonos esemény sosem történik. Minden percben módosítanod kell álláspontodat, amit emlékeid végeznek el helyetted. Nincsenek receptek, csak tág értelmezések, rugalmas hozzáállásod az egyetlen, ami meg­menthet a baklövéstől. Nincsenek okos felnőttek és tapasztalatlan buták, csak fiatal és öreg gyerekek, akik vagy melléfognak, vagy nem. Semmire sincs garancia.

Ilyen feltételek mellett dönteni nem egy szerencsés dolog, de más lehetőséged nincs. Döntéskényszer mindig van, nagyon kellemetlen, és megvan a rizikója, a fennáll tévedés réme, de akkor is lépni kell. Aztán jön a kétkedés lila kísértete, a sok de meg ha. Mi­nél inkább elhessegeted a gondolatot, annál erőszakosabban jelent­kezik. Ez egy ördögi kör, nem lehet előle kitérni, hozzáadódik a következő döntésed, ami fokozza a kínos hatást. A dönteni meréshez hit kell, biztonság és bátorság, hogy az utózöngéit el tudd viselni sérülés nélkül.

Eleve objektívnek kellene lenned, de szubjektív alapállásodat nem tudod háttérbe szorítani. Ha maradéktalanul sikerülne, akkor egy puha, gerinctelen, és saját vélemény nélküli ember lennél, ami mindennél rosszabb. A nyílt állásfoglaláshoz bátorság kell, mert minden esetben vihart kavar. Habár egy jó kis botrány felrázza a halandót, a döfések és ütések viharában megvillogtathatod elméd pen­géit, sziporkázhatsz és megmérettetsz, ami nem hiba. Az pedig, hogy nemes harcodban benne van a bukás lehetősége is, külön izgalmassá teszi a csatát.

Hogy álláspontod mennyire jó vagy rossz, ez elméletileg bár nem, gyakorlatilag mégis teljesen mindegy. Mégpedig azért, mert ha szilárdan képes vagy hinni abban, amit teszel, akkor az neked jó. Jó ügyért helyes döntés mellett is lehet kudarcélményed, de akkor magadban keresd az okát, mert nagy bizonyossággal vak hited hibázik, a kez­det kezdetén becsaptad magad. Hatalmas butaság, mert te iszod meg a levét, és mindig kisül. Csak akkor szállj ringbe, ha szilárdan hiszel abban, amiért kockáztatsz, és a győzelem akkor sem garantált. Ha buktál, gondolj arra a marhaságra, hogy teher alatt nő a pálma, meg így tanulsz – stb. Az igazság az, hogy az ember sosem tanul, me­netrendszerűen követ el hibákat, dühöng és tanulságokat von le, és elköveti a következő baklövését.

Sosem hibázni igen zavarba ejtő állapot lehet, ugyanolyan rossz és bizonytalan, mintha folyton hibáznál. De mit tehetnél mást – te múló álértelem, sosem dönteni nem lehet, ha meg teszed, jön a szorongó kétkedés. A végén egy ideggyenge-labilis majommá válsz, kitérsz, és megúszásra mész, a többiek meg legyintenek rád, mondván – te egy nyomorult senki, egy arctalan bábu vagy. Talán legjobb, ha harsogva fenntartod a tévedés jogát, ha mellényúlsz, van mire hivatkozni. Na persze a veszély fennáll, hogy egy vödör nyálban tekergő kígyónak könyvelnek el, de valamit – valamiért, leg­alább élve hagynak. Kifelé meg úgyis letagadod.

Fontos, hogy ne csak igazad legyen, hanem eszed is, az idő majd homokot hord disznó­sága­idra, különben is minden csoda három napig tart. Kifizetődőbb, ha döntetsz, ekkor baki esetén nem fröccsen rád a következmény fekáliája, ami – valljuk be, – nem kellemes dolog. Van, aki akkora művésze a döntésnek, hogy kétértelmű helyzetet teremt, és akármerre is dől el a téma, ő nem sérülhet. Ez elég gerinctelen, de ha alapul vesszük, hogy egy gerinc ha meg is hajol, egy bizonyos ponton eltörik, jobb nem erőltetni. Mielőbb tanulj meg magadnak megbocsátani, annál könnyebb lesz az életed. Ne akarj a tisztesség és igazság bajnoka lenni, nagyon rossz üzlet, előbb-utóbb kiirtanak, aztán díszsírhelyet kapsz valahol egy exkluzív temetőben. Különböző emberjogi szervezetek évente egyszer megkoszorúznak, aztán megint egy évig le leszel szarva.

Most valld be őszintén: Hiányzik ez neked?

Rezső

Rezső kilenc körül ébredt. Hálószobájába már javában ömlött befelé a kora tavaszi napfény, a verebek torkuk szakadtából ricsajoztak a kerti fákon. Vidáman-frissen kipattant ágyából, észre sem véve, hogy úgy éjjel két óra tájban meghalt.

Igaz, szokatlanul könnyűnek érezte magát, még bal térdizülete sem kínozta, pedig így tél végén ez gyakorta megesett.

Dudorászva kilibegett a fürdőszobába, megborotválkozott, beállt a zuhany alá és hitetlenkedve konstatálta: hiába zuhog rá a víz, nem lesz vizes.

Másodszor akkor döbbent meg, mikor szappant tartó kezére nézett. Kézfején át kiválóan látta a szappant. Tanácstalanul nézett körül, már nem dudorászott. Az egészet úgy nem értette, ahogy van.

Gépiesen felöltözött, s mikor szokás szerint be akart ágyazni, látta, benne fekszik…

Most már igazán megrémült. Révetegen tapogatta ágyban fekvő alakja hideg homlokát, aztán saját homlokához nyúlt, amin egyszerűen átcsusszant a kéz­feje.

Hát mindjárt elájulok – motyogta hangosan.

Hirtelen kiszáradt a torka. Az asztalkán álló vizeskancsóért nyúlt, de átnyúlt rajta, mint homlokán.

Egyszeriben nagyon gyengének érezte a lábait. Nekidőlt a falnak – simán átesett a konyhába. Nemhogy levert volna valamit, de még meg sem ütötte magát.

– Mi a fene lehet velem? – dadogta, de minden ijedtsége ellenére élvezni kezdte különös helyzetét.

Kiment a lakásból, leszaladt a lépcsőn, a szembejövő öreg­asszonynak illedelmesen köszönt, – az láthatóan észre sem vette.

Ahogy kiért az utcára, szétnézett a nyüzsgő sokadalomban és életében először szabadnak és boldognak érezte magát.

         Hát átkozottul tudom unni.

Hárfa húr nélkül

Sosem értettem a bányász köszönést: „Jó szerencsét”.

Miért mondják ezt, hiszen rossz szerencse nincs. Balszerencse viszont van. Ezek a nyelvi logikátlanságok nem tudom honnan erednek, de 

élnek, és virágoznak sok más hasonlókkal együtt, és nem gondol bele soha és senki. Gondolom azért, mert gondolkodni általában nem szokás. Csak megyünk körbe, körbe mint a bányaló, és várunk valami monstre csodát, valamit ami feldob és erőt ad. Valami meleg és simogató napsugarat, meg fényt, meg mindenfrancot, elhiszünk, reménykedünk, aztán nagy nehezen belátjuk, hogy nem működhet a vágy, mert éjszaka van, és akkor a napsugár valahol máshol ragyogtat fel kóbor lelkeket.

Akiket majd meglep az éjszaka, és a sötétben már alig emlékeznek, hogy milyen volt világosban.

Persze, természetesen így jár mindenki, aki a vágyait annyira szeretné megvalósulva látni, hogy minden háttérgarancia nélkül elhiszi a szirén énekét, és a végén, mikor Kyrké disznóvá varázsolja, akkor éktelenül megsértve, feldúlt lélekkel röfög.

Hogy mi okozza az emberi hiszékenységnek ezt az irányíthatóságát, talán a bizonytalanság, a félelem, és a kényelem tetteket bénító meglévőségei, elhitetjük magunkkal, hogy egy krokodil többé nem fog megharapni, mikor egy medencében vagyunk?

Aztán a hüllő harapni fog, mert egy krokodil akkor is az, ha báránnyá akar változni.

Senki nem képes magát átugrani, sem a hiszékeny, sem a krokodil.

De a csalódás után, a szegény hüllőre haragudni, vagy arra, aki előre figyelmeztetett, fenemód igazságtalan.

Na persze, az ember lehetőleg magára nem szeretne elmarasztalólag gondolni, kell egy bűnbak, aki elviszi a balhét.

Ezek állandó szerepek, minden darabban fontosak, bátran lehet rájuk számítani.

Na meg miért utálja valaki önmagát, ha lehet mást is.

Senki nem tanul a már megtörténtekből, újra és újra belelép ugyanabba a gödörbe, és telekürtöli a világot, hogy nincs szerencséje. Holott másról van szó.

A dübörgő- lelkes akarás mindig irreális, ami azonnal kisül, mihelyt a szájáig ér, gond nélkül rááll a másik fejére, és máris kiáll a feje a vízből.

Hatásos túlélési technika, hogy minden prónak megjön a kontrája?

Hát, arra még nem gondol.

„Rohadt egy világ- szólt a pintyőke, és lefordult az ágról”

                                         / arcátlan módon, idézet tőlem./

Az árnyék

 
Éjszakánként, mikor a tiszta égbolt úgy borult a fák között megbúvó, alvó házakra mint üvegbúra, az árny, füstre emlékeztető- elnyúló alakja végigúszott a kertek felett.
Belesve minden ablakon, karjai érintették az alvók arcait.
Hangtalan suhanását nem hallotta senki, még a fűben heverésző kutyák sem érzékelték jelenlétét, csak érzékeny orrukkal fogtak némi kesernyés füstszagot.
A hold fénye, megcsillant szürke testén, ami átengedte magán a sugarakat, amik földet érve nyomot hagytak maguk után.
Szürke virágok nőttek azokon a helyeken, nagy meglepetést okozva
mindenkinek.
 
Csak a távozni készülő öregeknek adatott meg, hogy álmatlan, ébren töltött éjszakáikon megláthatták.
Végigsimítva ráncos arcukat, nagy nyugalmat és békét árasztva fáradt lelkükbe, gondolatban újra végigélték elmúlt évtizedeiket, hangok, színek, arcok sűrűn váltakozó egymásutánijukban szinte elsodorták visszafiatalodott lelküket.
Csendesen ringatni kezdte őket az álom, amiből sosem volt még ébredés.
 
 
Mert elmenni is tudni kell, akár csak élni- károgta a vén varjú a tetőgerincen üldögélve, kéjesen kergetve nagy fekete csőrével a szárnytollaiban bujkáló tetveket.
Minden épeszű élőnek tudnia kéne, akár állat, akár ember, hogy ez a nóta is véges, és ennek megfelelően meg kell élni minden pillanatot, ami csak akad.
A dolgok azért vannak, hogy megéljék őket, és nem azért, hogy legyen min gondolkodni, aztán elgyávulni, és visszalépni mindig ugyanabba, ami nem felelt meg.
Nem az számít, hogy ki mit szól, az számít, hogy te mit szólsz hozzá. Mert mások csak okoskodnak, neked viszont meg kell élned, és a te bőrödre senki ne legyen gavallér.
Mi varjak bezzeg sokáig élünk, sok mindent láttunk és látunk, embereket születni, felnőni, és elmenni.
Állítom, hogy egy varjúhoz képest ezek nem okosak, csak okoskodók.
Rendszeresen összetévesztik a kettőt, illetve önmagukat okosnak hiszik, a másikat meg okoskodónak.
Én meg csak kényelmesen ülök a helyemen, és nézem őket. Sosem tudom a butaság látványát megunni.
 
Abbahagyva a tollászkodást, elégedetten elhelyezkedett, és simogató szeretettel gondolt magára.
Feltörő jókedvében, dúdolgatni kezdte egyik kedvenc nótáját:
Szállnak a varjak!
Most szarjak, vagy varrjak.
Olyan elementáris erővel tört rá a röhögés, csak úgy zúgott durva károgó hangja a fák között.
Aztán szárnyra kapott, és elrepült.

Hőség

Igen. Ma, Ulrik napja van.
Dög hőség, óriási pára, és Ulrik. Nem elég neki a kánikula?
Az ember oxigén helyett vízgőzt lélegzik be. Trópusi idő, banánfák nélkül. Datolya fák sincsenek. Hogy mi van? Hát semmi. Meleg. Ilyenkor minden egykettőre megromlik. Még az elhunytak is. Gyorsan kell temetni, mint a rossz emlékeket. Aminek a föld alatt van a helye, az ne legyen felette. Jól néznénk ki, ha megcserélődnének a dolgok. Szörnyű látványt nyújtana a táj, de nem lenne probléma, mert aki tudná nézni, az a föld alatt lenne. Az ember szeme meg nem periszkóp. Az eltemetettség egyetlen előnye, hogy ott alant hűvösebb van.
Persze, aki véletlenül egy búvópatakban landol, az szar ügy. Nem kellemes állandóan vízben lenni. Az izületi nyavalyától, a krónikus vesebántalmakig mindent összeszedhet az illető. Polyartritis. Meg reumatica.
Egy gilisztának is az a szerencséje, hogy nincsenek izületei. Persze, attól még elgondolkodni éppen tudna, - ha lenne esze. Igaz, még egyetlen gilisztát sem ismertem közelebbről, így nem tudhatom mije van. Szelvényei. Abból meg nem lehet baj. Láttam már mozdulatlan gilisztát. Vagy katatón volt, vagy döglött. A fenének volt kedve megpiszkálni. Különben is az ő dolga.
Egy növénynek is a hűvös földben vannak a gyökerei, csak az én gyökereim nem. Nincs mi hűtsön. Még ez is…
Amúgy az embernek nincsenek gyökerei, ezt csak úgy szokás mondani. Átvitt értelemben értendő. Vagy félreértendő, attól függően ki értelmezi. Nálunk, a dolgok félreértése nemzeti sport. Legalább van valamink, ami a miénk. Azért ez nem semmi. Hogy ez egy negatívum?
Hát ahogy vesszük. Minden népnek van valami jellemzője, ami miatt az, ami. Aztán, hogy mi negatívum, és mi nem, ez megállapodás kérdése. Nevezhetjük racionalitásnak is. Tudományosabban hangzik. Hogy mi és hogy hangzik, ez nagyon lényeges. Mert adunk a kultúrára.
Mert például ha társaságban a szart fécesznek és a hisztériás kurvulást nimfomániának aposztrofáljuk, akkor már rendben is van.

Ez ilyen egyszerű…
Ebben a megveszekedett hőségben mindegy miket mond az ember. Aki hallja, annak is szanaszét működik az agya.
Na persze, ha Grönlandra telefonálok, és ilyeneket mondok, ott másként fogják értelmezni fennkölt szavaimat. Ott, a hideg miatt megváltozik szavaim értelme. Tehát mondhatnám, a klíma pillanatnyi milyensége, módosíthatja a mondottak súlyát.
Afrikával kell beszélni. Ott, e témában sokkal nagyobb megértésre számíthatunk. Bár az is igaz, hogy hol talál megértésre az ember?
Mindenki saját magát érti meg, legfeljebb sikkből azt hazudja, hogy érti a másikat is. Pedig egy frászt.
Sokszor emberfeletti mutatvány, ha valaki saját magát megérti. Ideje, hogy likvidáljam a megérteni szót. Még a hőség sem indokolja ezt a tömeges szóismétlést. Bár ez lenne az egyetlen hibám! De van még rengeteg, én csak-csak megszoktam, de bezzeg mások szenvednek tőle. Mint én a másokétól. Saját magával az ember elnéző, és nem marad kapacitása a másokét elviselni. Hát, ez a sokat emlegetett gyarlóság esete. Mivel tudunk róla, így nem okoz övön aluli meglepetést. Azok mindig váratlanok, nem lehet rájuk felkészülni. Azoktól lehet kikészülni.

De legyűrhetetlenek lévén, valahogy felkecmergünk a porból, lerázzuk magunkról a koszt, megtöröljük vérző orrunkat, és döcögünk tovább. Life is life  - mondaná egy művelt sváb -, az élet az élet, ebben akár bele is lehet halni, hiszen már József Attila is megmondta…

Ma, Ulrik napja van. Hát Isten éltesse őket…
Csak ne lenne ekkora pára meg hőség. Ezt alig lehet elviselni.

Requiem egy álomért

Most már egyedül.

A semmiből tűntél fel, és a semmibe vesztél.

Maró emléked elégeti minden sejtemet, tokká váltam, amiből eltűnt a hegedű.

Csak a jeges és közömbös szél dúdolását hallgatom, a semmi hangjait, a sehova tovább énekét.

„Minden múlik, ez is elmúlt,

Nem örök a csoda sem”

/E.A Poe/

És már sohasem, mert elfáradtam, csak a tompa üresség, és az önsajnálat bamba vigyora kísért.

Talán igaz sem volt, csak úgy képzelődtem, mert az ember szokott magának szívet melengető szépeket is gondolni.

Mert ezt a nagy és monoton valóságot, ki kell színezni néha valamivel, ami miatt bebeszélhető bárkinek, hogy azért mégiscsak érdemes ezt csinálni, mert szép a madárdal, csodás a levelek régi történeteket mesélő suttogása, a nap sugarai igenis melegen simogatják elgörnyedő testedet.

Mert nemcsak a múló idő, a tünékeny álmok, és a tél jege a világ.

Mert el lehet veszíteni valamit, vagy valakit, aki kézzelfoghatóan nem is létezett.

Aztán az elképzelt hangja, mosolya, és érintése feloldódik a hajnali párákban, a mindent elfedő és tapintatos, szótlan ködben.

A belső magány elbizonytalanító réme, a veszteség diadala, ami a mellkasban, és agyban üli dőzsölő torát, a csengőn éneklő lélekharang távolról sem megnyugtató zenéje…

Ez a valódi világ, ez az, ami van és maradt minden mesédből, amiben alapok nélkül hittél, mert hinni akartál.

Orpheussá váltál, botladozva az alvilág folyosóinak sötét labirintusában, és a lantodat markolva keresed Euridikét, akit félő, hogy csak elképzeltél magadnak.

Most már egyedül. A semmiből tűntél fel, és a a semmibe vesztél.

Stiglickert

Hááát…én mondom nektek, megette az egészet a fene- nyikorogta kappan hangján a vénség, imbolyogva, rogyadozó lábakkal totyogva a sírok között.

Mindig a következő keresztet használva támasznak, az öregebbjét kimozdítva, a kőből készülteket feldöntve.

Itt, a stiglickertben szeretett sétálni, sok elhunytat ismert a régi időkből, hol ennek a hantjára ült le beszélgetni, hol egy másikéra.

Na mi van veletek vén krampuszok, hogy ityeg a fityeg, káricálta, ami nála a jókedv tetejének számított.

Ahogy itt körülnézek köztetek, mind vízszintesben vagytok, csak én vagyok függőlegesben, meg a keresztjeitek, amikbe nem kapaszkodtam bele.

Mert azok bizony sem így, sem úgy nem állnak. Bár nektek hót mindegy, mindenképpen el vagytok felejtve.

Van köztetek vacak ember, meg jó is, aztán megnézhetitek magatokat, meg egymást, mind itt kötöttetek ki, lettetek elfeledve.

Hát érdemes volt egy hosszú és önmegtartóztató életet végigszenvedni, csak azért, hogy jutalmul itt henteregjetek az agyagban?

És most ez jó?

Hihihi hahaha- röhögött a vénség, még a lábaival is rúgkapált, meg hanyadtdőlt a nagy jókedvtől.

Persze az is igaz, hogy így, hogy kihaltatok mellőlem mind az évek folyamán, hát átkozottul egyedül maradtam.

Bármi és bárki eszembejut a régi időkből, szinte zavarban vagyok, ha kisül, az illető még él.

Tudjátok ez olyasmi, mintha egyedül maradtam volna az egész világon. Nem lehet panaszom, hogy nem férek el.

Akik az első háborúba mentek,  szegfűvel a szuronyukra kötve, tele önbizalommal, úszkálva a menyecskék lelkes sorfala között a boldogságtól…

Egyse jött vissza.

Sokáig várták őket, aztán azok is elmentek, és nem maradt senki, aki emlékezett volna sápadt arcaikra.

De ez valahol természetes, mert korral kihalnak azok az akkor élők, és ugyan ki a fene emlékezne olyasmire, ami születése előtt élt.

Ki, ki a saját kortársaira emlékszik, bár sokan arra sem képesek, mert az önzés bizony annyi energiát és időt vesz el, hogy nem marad másra.

Nameg ha már én sem leszek, a kutya sem fogja kigazolni a hantjaitokat, az egyre sűrűbb és magasabb gaztenger benyeli emléketek, távolabbról nézve, már csak egy erdei tisztás fog látszani belőletek.

Aztán az őszi szelek széthordják a környező fák magjait, kibújnak köztetek az új fa kezdemények, akik nem is sejtik, hogy ti vagytok alattuk.

Átölelnek ott lent a gyökerek százai, hosszú távon gúsbakötve mindeneteket, hogy így hogy fogtok tudni feltámadni, hát arról fogalmam sincs.

A lebukó nap bágyadt, erőtlen fényében fürdött a csendes kert, csak a vadméhek döngése úszott a síremlékek között.

A vénség összezsugorodva üldögélt még egy darabig, hogy a zümmögést hallgatta, vagy netán a rögök alól érkező válaszokat, nem tudja senki.

A temető körül, a fák árnyékában már ott várakozott az éjszaka, tapintatosan megvárva, míg a vénség alakja áttetszővé válik, és elenyészik a hantok között gomolygó szürkületben.

Csak beszélek, beszélek

Szól a zene, az Isten tudja honnan, de szól, és mindig ugyan az, és sosem sikerül megjegyeznem, sem irányát, sem dallamát.

Egy kényszer rángat ütemére, amit egy durranó nagydob biztosít, mert elvéteni a lépéseket nem lehet.
Puff, bumm, puff, bumm- az agyamban zuhog a súlyos hang, csattan, mint a betonra hulló tehénszar, még talán freccsen is, de ki néz a lába alá, a dob ütemét kell figyelni, nincs idő bámészkodni.
Szól a zene, az Isten se tudja honnan, de vég nélkül teszi, és táncolni kell, mert a műsornak sarkalatos része, és mint kardinális igazság, nem megfellebbezhető.
Szétlazult ízületeim már ellenkező irányokban is hajlanak, mint a szomorúfűz ágai, a rengeteg feszegetésnek engedve, inkább csápok már, mint végtagok, mert nem is nézhetek ki már embernek, de lehet- nem is voltam soha, csak egy hülye álmodozó, neuraszténiás bábú, aki azt hitte, azt remélte, hogy nem az.
Az összefolyó hangzavarban ösztönösen kapaszkodót keresve körbefordul a karom, tapogatózva, reménykedve meredeznek széttárt ujjaim, de semmi, csak az örök táncban telelihegett fülledt levegő, a nagybetűs semmi, már nem tudom mióta tart, de egyszer vége lesz ennek is, és akkor mi a franc lesz, ezekkel a széttáncolt végtagokkal csak tolószékben lehet agonizálni, mert annak az élethez nem lesz semmi köze.
Hallgathatom Bernstein zenéjét, ha zúgolódnék, hát büntetésből valami hang ordítva felolvasna Erdős René szirupos zsengéiből valamit, vagy Updike sablonos írásaiból, valami rendszeresen megjelenő malac részletet.
Hűűű- de rohadt izgalmas utóélet, ami benne kedves az az, hogy előélet nem is volt soha, bár attól még lehet utóélete valakinek egyből, nem kell olyan finnyásnak lenni.
Hiszen csak sorrendiség kérdése az egész, azzal a kis elhanyagolható különbséggel, hogy az én előéletem is utóéletre sikeredett.
De végezetül szinte mindegy, legalább nem kell kétfelé megszokni, ez egy piszok nagy könnyebbség- ha úgy nézzük.
Márpedig bátran nézzük úgy, mert szél ellen lehet pisilni, de minek, csupa víz lesz a ruhám, és ha nincs napos idő, még fel is fázom.
Arról nem is szólva, hogy aki látja mind röhögni fog, és odakiabálnak, hogy mit csinálsz te idióta, hát nem tudod, hogy szél ellen nem lehet, én meg visszaüvöltök, hogy már miért ne lehetne, hiszen látod, hogy lehet.
A ruhámat meg akkor vizelem le, amikor csak akarom, ez emberi jog, és mert ti beszariak vagytok, akik még ennyit sem mertek, hát nagyon kiábrándító…
Hogy ennyi gyáva féreg honnan került ide, ezt el sem tudom képzelni, ezek csak másokat mernek levizelni, és azt hiszik csináltak valamit.
Nnnna. Most elfelejtettem hol tartottam, de mindegy, úgy belekeveredtem ebbe a vizelősdibe, hogy idegességemben feldöntöm a tolókocsimat, aztán várhatom, míg valaki felállít.
Mert ezekben nincsen gesztus, mert ezek már nem is emberek, csak emberszerű lények, csak a szájuk nagy, de aztán ezzel ki is fújtak.
Hajjaj. Hogy nekem már nem kell a dob ütemére figyelnem, már az Sz. csoportban vagyok, de az agyamban mindig lüktetni fog a zene, mondják, a muzsika elvarázsol.
Hát persze, hogy el, de olyan szemét módon, hogy a szám végén már azt sem tudom hol a fenében vagyok, azt sem tudom, hogy vagyok é egyáltalán.
Tillárom ha ha ha! Ez aztán a nagy hecc, hogy a rosseb egye meg, itt dülöngélek ebben a bigában, oszt azt sem tudom hova megyek.
Hát, nincs is úticélom, mert az egy baromság, azt mondják minden út Rómába vezet, kivétel, amelyik nem.
Persze azok dűlőutak, ezzel a szarral amúgy sem tudok száguldozni, minden sár és kavics, ez a libasztráda, akár egy Fellini film helyszíne is lehetne, de nem az.
Ez, legfeljebb a hadak útja, a vert hadaké, de tök mindegy, mindegyik ugyan oda visz, a semmibe.
Na meg milyen hadak száguldoznak tolókocsival, bár, ha meglátna az ellen, holtra röhögné magát, és ott a győzelem.
Aztán, hogy mit kezdenék a győzelmemmel, fogalmam sincs, ahogy végigkerekeznék az ünneplő tömeg között, hadonászva az alabárdommal, biztos, csak orrbavágnám magam a nyelével, amilyen peches vagyok.
Mostmár elhallgathatna ez az átkozott muzsika, de legalább láthatnám az elkövető pofáját, mert elegem van abból, hogy én mindent vegyek figyelembe, engem meg senki.
Ennél már az a büdös táncolgatás is jobb, mert inkább szétesni a tánctól, mint megszáradni a kocsimban, bár múmia még sosem voltam, ezt meg kell magammal alaposan vitatnom.
Lassan olyan leszek, mint a ˝Száll a kakukk fészkére˝- könyvben a Serteperte naffőnök, a depis indián. Nnna. A barom helyesírási útmutató megint sziporkázott, a sertepertére akkora marhaságokat javasolt, hogy durrdefektet kaptam.
Mégis csak jobb nekem, a kőbányában, ott sosincs szél, és sok a kő.
Aztán majd csak elleszek…

Cápa

A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, hét ágra tűzött a nap. Lomhán mozgott a végeláthatatlan tömeg, ezerféleképpen tördelve a rávetődött sugarakat.

Időnként fel – felvillant egy vízből felvágódó ezüstös test, önfeledt játéka a felszín alatti világnak. Az egész látványból áradt a végtelen hatalmú sötét mélység nyugalma és biztonsága.

Egy egészen más világ, hatalmas ereje, titkokkal telt mindenhatósága, a maga élőlényeivel és drákói rendjével a horizonton, eltűnve minden szemek elől. 

A mérhetetlen hatalmú és erejű óceán.

A nagy fehér cápa lassan, ráérősen siklott a felszín alatt, impozáns eleganciával szolgáltatva ki magát a békés habokkal. Áramvonalas teste pille könnyedséggel haladt, gyenge farok csapásai elegendők voltak ahhoz, hogy gyorsan és pontosan a kívánt irányba haladjon. Érezhetően élvezte a szép nyári délutánt.

A halak tisztelettel kikerülték, ahogy egy nagyúrnak kijár.

Hideg tekintetéből nem lehetett kiolvasni hangulatát. Lazán nyitott szájából elővillant számtalan gyilkos foga, a végzetes fogsor, ami még nem engedett el áldozatot. Minden élőlény tudta róla, ha megfog valamit, annak nincs szerencse és kegyelem. Csak két kalauzhal serénykedett félelem nélkül hasa alatt, pontosan tudván, rájuk nem leselkedik veszély.

Az útjából kitérők páni félelem nélkül úsztak el előle, látván, a nagyúr nem éhes. Ez a tény, a félrehúzódó tintahalra is jótékonyan hatott, nem is merte tintáját kiengedni, nehogy magára terelje az óriás figyelmét.

A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, hét ágra sütött a nap.

A ˝Nagy fehér˝ súlytalan könnyedséggel suhant a vízben, nem unatkozott, mert sosem gondolt semmire. Érzékszervei kilométer hosszan tájékoztatták mindenről, őt sosem érte meglepetés. Tudatában volt annak, hogy ő, a nagy víz nagy hala. Ez a hit biztosította számára a zavartalan lelki nyugalmat.

Egyedül, időnként jelentkező mérhetetlen éhsége zavarta csak meg békéjét. Akkor villámgyors lett, fehéren megvillant hosszú teste, és maga lett a kíméletlen halál. Nem tartott sokáig, mindig pontosan csapott le, áldozatai eltűntek a veszedelmes fogsorok között.

Majd lassultak mozdulatai, ismét felvette nyugodt ritmusát, és úszott tovább.

Jól volt lakva.

A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, a ˝Nagy fehéret˝ elnyelte a szürke mélység, a kisebb halak vidáman megint játszottak, élvezve a nyáridő kellemes jelenlétét, pillanatok alatt elfelejtve a történteket, az örökre eltűntek távolivá lett emlékét.

Egy zarándok emlékiratai

A templomhajó félhomályos csendje, hűvös levegője, hideg borogatásként békített a felhevült arcokon. Engem is elvarázsolt, szinte lebegtem a megkönnyebbüléstől. Szemeim lassan hozzászoktak a félhomályhoz, sorban végigpásztáztam az ott lévők arcait.

Az első sorban térdepelt egy csapzott, megereszkedett húsú idősebb asszony, kenetteljes – szétivott pofájáról lerítt, hogy egy kivénhedt kültelki lotyó, akinek életében nem volt egy jó napja. Gyerekei lelencben növögetnek, neki erre nem volt ideje. Biztos, pihenésképpen időnként egy kóterba dekkolt, na persze nem önszántából. Itt meg előadja a forrószívű anyát, aki a szenttől vár valami őt megillető elismerést, netán pénzt, mert ő, egy sorsüldözött anyácska, aki szeretethiánytól fetreng.

Volt vagy hat férje, és tíz élettársa, akiket megevett mellőle az idő, meg a pálinka.

Na meg az a szikkadt férfi, a tetovált kezeivel! Szörnyű amatőr firkálmányok. Ez sem hat egy notórius antialkoholistának.

Az a fajta, ha nincs lebetonozva valami, azt ziher, hogy ellopja. A megbízhatatlan szarláda.

Miután génsérült utódait ˝Felnevelte˝, egész életében nem vitte semmire, de önérzete akkora mint egy ló, ő mindent jobban tudott másnál, bár az írás – olvasás kicsit nehezen ment.

Na és középtájt az a viaszszínű leányanya, akinek most is akkora a hasa mint egy jobb fizetőpincérnek, hogy összeteszi koszos kezeit! Ő maga a megüdvözült szerénység és jóság.

Ez, az egész csürhe ilyen, itt gubbasztanak beszarva, és várják a csodát. Csoda, hogy ilyen vastag bőr van a pofájukon. Igaz, ilyen életek már csak a csodában reménykedhetnek, de amit nem gondoltak végig, az a fényes igazság, hogy azért mert valaki csodatévő szent, lehet, hogy jóságos, de nem vak és hülye.

Márpedig elég, ha valaki esendő halandó, hogy felmérje ezt a hazug és álszent szemétbányát.

Mit hisznek ezek. Végig szemétkedni egy életet, aztán itt hasalgatunk beszarva, reménykedve, majd a jóságos csodatévő elnéző infantilitásában mindent, visszamenőleg is rendbe hoz?

Ti rühes salakjai a társadalomnak. Hát palira akarjátok venni a szentet?

Ez nem fog összejönni, mert a pokolban már tárt karokkal várnak titeket.

Most a hűvös csendben és tömjén illatban jól félreértitek magatokat, nem véletlen, hogy remeg kezetek, ahogy fogjátok azt a rohadt gyertyáitokat, a hazugság álnok lángjait, és várjátok a csodát, holott az egész életetek egy csoda volt. Csoda, hogy nem vertek titeket valahol a posványban agyon.

Ezt köszönjétek meg a szentnek, és ne pofátlankodjatok ide repeta kegyelmekért!

Ha megnyílik a mennyezet, és rátok zúdul egy halom szar, hát ne csodálkozzatok.

Szánalmas, gecmarek népség.

Számotokra nincs csoda. A mennyországot sem nektek találták ki. Majd mindjárt elmesélem, hogy nektek mi jár.

Most azt hiszitek hisztek, mert reméltek valami csodát. Aztán csalódottan visszahuppantok az iszapba, mert aki féregnek született, féregként is hal meg.

Ti, meg férgek vagytok a javából.

Csilingeljetek, énekeljetek, a csodatévő biztos élvezi elivott hangszálaitok veszett nyikorgását, kifelé menet ne feledkezzetek el, az oszlop mögött várakozó perselyről!

Na, én most kimegyek a kapu elé, ha jön a csoda, onnan is látom.

Minden jobb, mint titeket nézni.