Ősz?

Mikor a törzsek között egyre vastagabb a rozsdás lombszőnyeg, elhalkul a madárdal, és egy hűvös kéz simogatja, borzolja a fák hajdan délcegen hivalkodó koronáit, akkor jelenik meg észrevétlenül az elmúlás.

Hangtalan lép be a fák, immár csupasz ágai közé, leheletével elvarázsol mindent, ami volt, emlékké dermeszti a hajdanvolt nyarat, ami talán nem is létezett, csak az emlékezés zavarai szülte gondolat. Az elsárgult, valaha zöld fű, már a száraz lombszőnyeg alatt pihenő holt szemfedő, magával víve mindent, ami szép volt, a rajtuk, és gyökereik között lüktető életek emlékeit.

A frissítő hajnali harmatot felváltotta a vizes dér, amit már nem szárítanak fel a nap sugarai, amik lélektelenül rothadt masszává torzítják a valaha valót, a virágok és rügyek maradványait, a tovatűnt nyár szívfacsaró emlékeit.

Kővé dermedt világ, a búcsú utáni örök álom birodalma, a végtelen szendergés félálomba ringató ténye, ami úgy tűnik örök. Mert minden múlik, még emlékezni is csak a régiek tudnak, akik ha köddé válva elsétálnak a völgy túlsó oldalára, hát az emlékeik is elkísérik őket.

Új tavasz jön,  új madarakkal, és új virágokkal, a friss lombok üdén és haragoszölden susognak a langyos szélben, az avarból felbukkannak új füvek, virágok, a szorgalmasan rohangáló bogarakkal, üde hajtásaikon.

Mindenütt lüktet a friss élet, a remény, az örökké nyár vak hite, új emberek vidám nevetése, kipirult arcai, akik nem is gondolnak az emlékezés homályából figyelő régiekre, mert ami elmúlt, az talán nem is volt, és ami nincs, az szót sem érdemel.

Szép nyári nap, csak te emlékszel az előző nyárra, még éjszakánként kísért az egyszer volt napfényes, kacagó emléke, és még sötét, sűrű hajadat borzolják az elmúlt szelek, feszes izmaidon elcsúszik a fény.

Állsz a néma törzsek között, gyökeret eresztve, mozdulatlanul, északi oldaladat már belepte a moha. Fejed fölé emelt karjaid, ujjaid ringanak, mint a többi fák ágai, hallgatod a varjak rekedt károgását, félálomba ringat az idő, teret hagyva a végtelen emlékezésnek.

Végtelenített filmként visszaélsz számtalan nyarat, arcok, nevetések, szerelmek és bánatok, csalódások és sikerek. Beléd szűkült az egész világ, te vagy a dolgok kezdete és vége.

Szép őszi nap, a feledés tapintatos, halk léptei melléd érnek, megérintik idő rágta arcodat, és eggyé válsz álmaiddal, amiből nincs többé ébredés.

Uram. Engedj magadhoz, hogy felülről láthassam az erdőt, a folyókat, és mindent, ami változó és örök, láthassam a feltámadást, az újrakezdés csodáját, aminél nincs igazabb, és felemelőbb.

Ősz

Ma reggel megjelent az Ősz. A párákból bukkant fel a sarkon. Hosszú- rőtvörös köpenye a földet súrolta, szürke, bozontos haja, részben eltakarta ráncos, sovány, színtelen bőrű arcát. Lassan, és méltósággal lépkedett, palástja alatt szendergő téli álmokkal, a jeges halál bűvös érintéseivel, azoknak, akiknek nem lesz tavasszal feltámadás.
Mögötte elsárgultak a fák lombjai, meghaltak a virágok, hűvös szelek keltek, és eltűnt a madárdal. Ma reggel megjelent az Ősz. Csontos ujjaival megérintette haladtában azt, ami elékerült, elszürkítve, félálomba ringatva mindent, ami harsogva élt. A folyó fölé terpeszkedtek a nehéz, átláthatatlan ködök, lomhán görgetve maguk előtt a nyár foszló emlékeit. Száraz leveleket sodortak a habok, ágakat, és fészekmaradványokat, egy kikelt élet elhagyott emlékeit.
A barnuló sás, szélben hajladozó búcsúja a folyótól, még egy pillantást vetve a vízen fodrozódó tükörképére. A terhüket nehézkesen cipelő felhők egyre többen és többen takarják be a hajdan tengerkék eget, úgy eltüntetve a napot, mintha sosem lett volna. Eljött a hosszú téli álom ideje, a gyakran emlékek nélküli mély alvásé, csak a remény virraszt, bízva abban, hogy lesz ébredés.
A fehér havon, cinkék, verebek és varjak láb és csőrnyomai hirdetik, hogy a mozdulatlan hidegben is van élet. Halkan, szinte észrevétlen, de van.
A szürke égből megállás nélkül esik, leverve a még kétségbeesetten kapaszkodó halott leveleket. Mert nagyon nehéz a búcsú, mögöttünk tudva mindent, ami volt, amik voltunk, beleszédülve a nagy álomba, a mérhetetlen sötét ismeretlenbe, a teljes kiszolgáltatottság deres ölelésébe.
Ma reggel, megjelent az Ősz.
Fakóvörös, foltos, viseltes köpenyével betakarva mindent, elénktárva a kilátástalan, fenyegető semmit, megdermesztve reményt, és vágyakat. Meghagyva a fájdalmas beletörődést, mint egyetlen lehetőséget.
És egy halk hitet, hogy talán lesz még tavasz.