1914 – 1918


Igen.
Minden éjfélkor, a zavaros víz alól, valahol az iszap mélyéből megkondulnak a harangok. Eleinte a lélekharang szól, majd a többi, hangjukról ítélve meglehetősen nagyok lehetnek. Eleinte halk és távoli a zúgás, majd felerősödik, páni félelmet keltve a szívekben. Égett puskapor szag terjeng ilyenkor a víz felett, mintha távoli dörgés, morajlás dőlne ki a száraz nádtorzsák közül.
Megnyílnak a sötétségben az emlékezés csatornái, előtör a múlt, jelenné válik rövid időre.
Meghasad a sár, homályos alakok bukkannak a felszínre, régies katonaruhákban, kardosan. Tántorgó árnyaik vánszorognak a part felé, ágyuk követik őket, lovak vontathatják, de nem látni közülük egyet sem. A hold rőt fényében egyre többen emelkednek fel a mocsárból,
A harangok csak szólnak, a menet egyre sűrűbb, a láthatatlan, de durván érzékelhető halál tornyosul a menet fölé. Gondolom, hazafelé igyekeznének, de hol van már az a haza, hisz évtizedek szálltak tova a rohanó időben, eltűntek az őket várók, rég felszáradtak már könnyeik. Mert csak számukra állt meg az idő, azok sírjait rég benőtte a fű, ami folyton meséli azt, hogy kinek a hantját borítja, de nem érti senki szavukat, az esti szellő meg szorgalmasan hordja szét elárvult lelkük sóhajait.
Ez a rengeteg seb sosem gyógyul, a feledés kegyelme rájuk nem vonatkozik.
Felhős, vaksötét csillagtalan éjszakákon, csak a szél mesél nekik sosem látott dédunokáikról, lányokról és asszonyokról, akik végigvárták őket halálukig, bízván a csodában, hogy csak hazatalálnak egyszer.
Vilmosok, és Ludendorfok nevei fennmaradtak, történelemmé váltak, azok az emberek, akiknek köszönhetik a milliók névtelen sírjaikat.
Hősi halottakról szólnak, akik nem is akartak meghalni, nem akartak elpusztulni valamiért, amihez semmi közük.
Hogy hányuk maradványai felett hullámzanak búzatáblák, tarka rétek, szaladgáló gyerekekkel, azt ma már nem tudja senki. A föld mindent befogad és eltakar.
A többit elintézi a feledés.

Minden éjfélkor, a zavaros víz alól, valahol az iszap mélyéből megkondulnak a harangok. Eleinte a lélekharang szól, majd a többi, hangjukról ítélve meglehetősen nagyok lehetnek…

Wanda, a patkány - Gondolatok egy vöröstéglás házból


     Hosszú-szőrtelen farka volt, ápolt bundája, – erre nagyon adott -, karmokban végződő rózsaszínű meztelen talpai.
     Sötét gombszemei drágakövekként csillogtak a pince tompa fényében, azok a fajta szemek voltak, amikkel mindig és mindent észre szoktak venni.
        Wanda sejtette magáról, hogy valakinek a reinkarnációja lehet, mert az utóbbi időben már ébren is fordultak elő vele furcsa dolgok, nemcsak álmában.
Magányosan éldegélt a pince egyik zugában, a szétcsúszott pókhálós téglafal egy dohos mélyedésében, ahol – számára is érthetetlen okból – nem igényelte társai jelenlétét.
A többiek fanyalogva méregették, nem tudták mire vélni ingerült elzárkózását, számukra különösnek tűnő szokásait, de hamar napirendre tértek felette, mert fur­csa­ságával nem okozott semmiféle problémát. Fej­csóválva figyelték, a szeméttároló finomságait utálkozva tudta csak megenni, nem akart sem egereket, sem beteg vagy fiatal galambokat, sem csúszómászókat magába tömni, szinte mindentől rosszul volt, amiktől ők nem.
Álmában rendszerint különös dolgokat látott.
Látomásai mindig hatalmas porviharral kezdődtek, majd sütni kezdett a nap. A kitisztult égbolton madarak ezrei szálltak, vijjogva-kiáltozva szólítgatták egymást, alattuk a tenger hullámzott, a parti homokon heverészett valaki, akiről tudta – ő maga.
Nagyon furcsa volt számára az egész, de jó érzéssel, izgalommal töltötte el a pillanat.
Ez volt az egyetlen ok, amiért ha lehetősége adó­dott, lefeküdt aludni.
Ez így zajlott éveken át, aztán egyszer eltűnt.
A többiek keresték pinceszerte, de nyomát sem találták.
Wanda a két világ közé szorult. Mint patkány már nem létezett, de a tengerparti homokról is eltűnt.
Társai még napokig beszélték a megfejthetetlen rejtélyt, aztán elfelejtették.

Itt, az üres szobámban megszokott fotelemben ülve nézek ki az ablakon, bámulom a mozdulatlan semmit, hallgatom működő agy­tekervényeim ólomnehéz csikor­gását, figyelve, mit dobnak ki magukból.
Az önbátorító szlogenek igen fontos kellékei az életnek, na persze azoknak, akik tenni akarnak valamit. Ahhoz hogy tégy, mentálisan el kell érni egy üzemi hőfokot, ha kellő nagyságú lelki erőhöz jutottál, akkor cselekszel.
Ha rossz idegzetű-bátortalan alkat vagy, kapkodni és túlműködni kezdesz. A feltámadt feszültségen kívül bonyodalmakat támasztasz, ez még jobban befeszít, kívülállóként érzékeled, nem jó irányt vett az ügy, korrigálni akarsz, de ebben az állapotodban nem megy, ettől még dekoncentráltabb leszel, üldözőből üldözötté válsz.
Hibát hibára halmozol, az életbennmaradásért küzdesz. Utólag próbálsz stratégiákat összefércelni, ami nem sikerül, ha te olyan spontán ember lennél, eleve nem indítottál volna haditerv nélkül. Saját ügyetlenséged és meggondolatlanságod következményeként ügyed áttekinthetetlenné lesz számodra, elkezdesz vagdalkozni.
Ebben a katartikus helyzetben többször vágod meg magad, mint ellenfeledet – mert vívni sem tudsz – rémisztően amatőr vagy.
Harsogsz: velünk az igazság, velünk az Isten, – hátha önnön ordításod erőt ad. De nem ad. Amiket harsogsz, magad sem hiszed igazán.
Sejted, a győzelemnek semmi köze az igazsághoz, az Úr meg piszlicsári ügyekben nem exponálja magát. Csak neked fontos.
Lassan elveszíted a korrekt küzdelem igényét, ahogy romlik a helyzet, úgy válsz sandává és jellemtelenné, a félelem nagy úr, te meg egyre jobban pánikolsz. Kivetkőzöl magadból, rémülten fedezed fel idáig ismeretlen arcodat, ami éned – általad kezelhetetlen.
Az események vad, kaotikus sodrása magával ragad, vakon csapkodsz, próbálsz megmaradni. Sok éve épülő Ars Poeticád semmivé foszlik, be kell látnod, hogy egész életed egy önámításos tévedésen billegett.
Most, hogy butaságod diadalában örvénylesz – nem marad semmid. Nem maradt más számodra, mint a csúfos vereség, a gyilkos kudarc. Kiürült lélekkel, vesztett hittel, szlogenek nélkül fekszel a porondon, TE – a kihívó, megsemmisülten heversz a totális vereség végállapotában. Tudod: nem fogsz felállni, – és nem is akarsz.
Üres agyadban lélekharang cincog, élvezni kezded a legyőzöttek békéjét, a beletörődés kényszermentes nyugalmát.



A hátsó kertre néző épületrész harmadik szobájában sosem laktam. Valahogy így jött ki a lépés. A helyiség pudvás hajópadlójával lakatlan volt, kis kandallójának egyetlen dísze a párkányán álló törött szárnyú angyal volt. Festett kerámiaszobor, rajta is úgy ült a por, mint mindenen. Lehet már vagy ötven éve is, hogy a pókhálós ablakot utoljára lemosták.
Sejtelmes képet mutatott a kibámészkodónak, hogy a sok vén fa és a gondozatlan bokrok tömege szinte tobzódva akarta átölelni – magába nyelni a házat. Látvá­nyában volt valami időtlen és megnyugtató, de éreztette, soha ne merjek kilépni haragoszöld-áttekinthetetlen homályos világába. Figyelte minden rezdülésemet.
A padló vastag porszőnyegén minden létező anyagi történés nyomot hagyott. Akár a papírlapra vetett gondolatok, itt a por összefüggő-finom rétege őrizte meg az emléknyomokat. A kandalló szájáig, majd az ablakig, onnan az ajtóig vezetett egy furcsa láb­nyom. Egy kis hegyes orrú lábbeli talpának rajza volt, összekeveredve valami hosszúfarkú rágcsáló kígyózó lenyomatával.
Az ajtó melletti fal mentén egy vénséges ágy állt, magas fejtámláján különös faragásokkal, benne ódon huzatú ágynemű, amit szintén belepett a por. Kis éjjeli­szekrény, rajta drótkeretes szem­üveg, egy kiszáradt petróleumlámpa egy bőrkötéses könyv társaságában – benne bársony könyvjelző – sárgult lapjain nem volt sem kép, sem betű.
Középen egy nehéz tölgyfa asztalon fonott utazó­kosár állt nyitott tetővel, rajta és körülötte nagy halom furcsa-régi női ruha hevert, valaki valamikor lázasan kereshetett valamit, a halmot be­lepő porból ítélve nagyon régen.
Ritkán néztem be ebbe a helyiségbe. Mindig támadt bennem egy rossz érzés, olyan, mint amilyen egy betolakodóban szokott. Mindenen érződött, ez valakinek a rejtett-belső világa, egy intim tér, ahol senkinek semmi keresnivalója. Olyan feszengve álltam ott, mint aki érzi, figyelik. Hol a kandalló felől érzékeltem, hol a szoba egész légteréből.
Ami meglepett, hiába járkáltam össze vissza, sem lábnyomaim, sem kezem lenyomata nem maradt meg semmin. Gyanítom, olyan dimenzióba tévedtem, amiben nem létezem fizikai értelemben. Tehát nyomaim sem lehetnek.
Nagyon megkönnyebbültem, mikor elhagytam a szobát. Mindig erős elhatározással mentem be, szét akartam pakolni az utazókosarat, az ágyneműt, megvizsgálni a kandalló belsejét, átnézni a drótkeretes szemüveg homályos üvegén, hátha belelátok egy másik világba. De ahányszor csak megérkeztem, elszállt belőlem a mersz.
Érdekes, ritka látogatásaimat követően – gondolom álmomban – megjelent szobám ajtajában egy töpörödött anyóka hosszú kék vászonszoknyában, földig érő bő ráncai mozgás közben nem suhogtak. Testhezálló, hosszú ujjú hímzett fehér kabátot viselt – apró kék virág girland díszítéssel – holland fejkötőben, valószínűtlenül vé­kony ujjain fekete cérnakesztyű. Ráncos madárarcában két égő nagy fekete szemmel. Tekintetében tükröződött a tudásnak minden mélysége, múlt és jelen egyidejű létének dermesztő ténye. Ez a mindent látó szempár sosem hullik ki az emlékezetből. Jobb kezében ezüstfejű bot, könnyedén segítve súlytalan lépéseit. Egész alakját körülölelte egy leheletfinom kékes fény.
Most sem szólított meg. Elgondolkodó-töprengő tekintetét egy darabig arcomon pihentette, majd tovalebegett szobájának ajtaja felé. Ilyenkor mindig megfogadtam – sosem zavarom többé, és ez a fogadalmam mindig a következő látogatásomig tartott.
Ma sem tudom, ki lehet, és miért nem látom, ha szobájába lépek. Pedig érzem, ott van. A ház többi szobájában sosem érzem jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy engem figyel. Nem tudom, mióta, és meddig fogja ezt tenni, de érzem, egyszer megtörik a varázs, és akkor történik velem valami. Valami sosem tapasztalt és fel­emelő, ami csodálatos és elmesélhetetlen.
Addig meg ülök kedvenc fotelomban, nézek ki az ablakon, és várok. A végtelen időben, az örök változás megállíthatatlan folyamatában, emlékeimmel kergetőzve – ezerszer végigjátszva ugyan­azt, mert kívülről csak látszom, élni belül teszem. Belső érzékszerveimmel látom és hallom testembe temetett énem minden történését, mert bennem csak én vagyok, és senki más.
Már megint az írógépem mögött gubbasztok és igyekszem úgy cigarettázni, hogy lehetőleg ne menjen füst szemüveglencséim mögé. Nehéz mutatvány, halvány siker.
A biztos az lenne, ha olyasmiket írnék, hogy pl. „Egy zsebóra visszaemlékezései“, vagy esetleg drámailag feldolgoznám egy légyfogón megtapadt utolsó sóhajok milyenségének modulációs görbéit – de nem teszem, mert nem csevegési téma, és kellő tanulmányokat sem végeztem e tárgyban.
Itt, a vöröstéglás házban magas terméskő falak veszik körül az udvart, kinézni sem nagyon érdemes, a roskatag ablak úgyis mindig ugyan­azt a látványt mutatja.
Írni amúgy sem könnyű vállalkozás, vagy olyasmi téma kell, ami másokat érdekel, vagy azt írom, ami engem foglalkoztat, az viszont nem fog érdekelni másokat. Aztán vagy sikerül kompromisszumot tenni, vagy nem. Az utóbbi a gyakoribb. Legjobb, ha az ember nem ragaszkodik görcsösen egy témához, hanem írja, ami eszébe jut, ha nem jut eszébe semmi, akkor azt. Bár olyan, hogy semmi, olyan nincs, valami mindig van, szétszórtan, mondatmaradékokban, kesze-kusza gondolatfoszlányok, érzetek és benyomások, el nem mondott hazugságok, és még számtalan önmagukban értelmezhetetlen rezzenések, amik akkor is léteznek, élnek, ha el akarjuk fojtani őket.
A fojtogatás amúgy is brutális megoldás, emberhez méltatlan cselekedet, na meg ha sikerülne is –­ mire mehetnék egy mozdulatlanná vált üres aggyal. Ha nem szabok neki gátat, vége a nyugalmamnak, minden össze­vissza­ működik fejemben, én meg csak hallgatom az elviselhetetlen kiáltozást, veszekedést és sugdosást, a tudatosan gerjesztett jóindulatú gondolatokat a spontán termelődő gonosz morgolódás-zsörtölődés ellentételezéseként, mert félő, teljesen elhatalmasodik bennem a rosszindulat, és komoly veszélybe kerülhet az üdvözülésem.
Pedig semmi kedvem a pokolhoz, újat nem tud hozni számomra, a mennyországot meg nagyon unnám, lévén nem vagyok hozzászokva.
Bár születhetne bennem számtalan szebbnél szebb gondolat, de nem teszi, – és mi a szebbnél szebb? Kinek mi a szép.
Egy rigónak mondjuk egy kövér hernyó, kutyának csont, és így tovább. Egy törpének imponál egy babkaró, és nem hatja meg a dóm égbeszökő tornya, fel sem lát odáig. Egy megszállott hazafinak imponál a harcmezőn elesni, én meg a hátam közepébe kívánom ezt a szörnyű véget.
Minden szubjektív.
Amúgy a szubjektív is objektív, mert az egyén megítélésétől függ a döntés, ami az egyiknek reális, a másiknak lehet abszurd és fordítva… – szólt a szellem ordítva. (Ez egy hülyeség, csak úgy ide pászolt.)
Általában a dolgok megítélése is illogikus, mert mi a logikus?
Ami ma előremutató, az holnap akár képtelennek is tűnhet. Ha elképzelem, hogy az ember idővel mennyire képes megváltozni, hát csak ámulok. Befogad és el­utasít, nézeteket és ízlést vált, esküszik és letagad.
Folyamatosan nő az elfásulás ténye, már minden ismétlődött legalább tízszer, nem történik semmi, ami feldob, legfeljebb kellemetlen eseményeknek lehetünk szenvedő alanyai.
Sötétben minden macska fekete, rájössz, ha élsz az adott lehetőségekkel, az jó, de ha nem – az sem baj, nem leszel semmivel rövidebb. Megtanulsz háttérben maradni. A kitérni tudás művészete igen fontos képesség, megóv attól, hogy elragadtasd magad, a jóságoskodás legalább akkora hiba, mint a gonoszság.
Bölcs sosem lehetsz, ha nem hiszed – majd rájössz. Okosabb, ha önként belátod, hogy van éleseszűségednek egy felső határa, ami számodra talán elérhető – de ne akarj több lenni, mint lehetsz… A kor legfeljebb tapasztalatokkal járhat, ami sajnos hasznát veszti az időközben beállt szenilitás miatt, aminek anyja a jótékony feledés.
Ebből is látni, az ember távolról sem tökéletes – ami gondolom, Isteni döntés – mert ugyan mi a jó abban az Úrnak, ha teremt maga köré egy tömeges konkurenciát?
Isten bölcs, és van humorérzéke.
Már csak azért sem lehet igaz, hogy az Úr saját képére teremtette az embert, mert eszében sincs magát blamálni. Ezt sovány vigaszként találtuk ki önnön megnyugtatásunkra, legyen végre egy kevés sikerélmé­nyünk is. Amúgy szép gondolat, kár, hogy nem igaz.
Na végre sikerült úgy elkalandoznom, hogy ember legyen a talpán, aki visszatalál az eredeti fonalhoz. Nagy szerencse, hogy nem a Minotaurosz labirintusában ve­szítettem el, Ariadné fonalvesztéséről nem is szólva.
Na persze, ha volt írásomnak egyáltalán fonala.
Most veszem észre, időközben beesteledett. Az épület téglái vörösből szürkére váltottak, a csendes udvar – ha lehet – még sötétebb némaságba szenderült.

A padlás vastag-szúette gerendaerdejében csak bogarak és ege­rek futkároztak, ócska bútormaradványok, cipők, rongyok között. A tetőtér egyik sarkában egy nagy, szekrényre emlékeztető szer­számoskamraféleség állt, deszkából. Nem hiszem, hogy van élő ember, aki emlékezne rá, mikor készült, és minek.
Én sem tudtam létezéséről, míg egyik este – kerti sétámból visszatérve – felnéztem a tetőre, és megláttam egy halk-bizonytalan gyertyafényt. Igen meglepett a dolog, fogalmam sem volt, hogy rajtam kívül van még valaki az épületben. Egész éjjel ezen töprengtem, nem voltam biztos benne, nem csupán hallucináltam-e.
Másnap reggel első dolgom volt megkeresni a rozzant falép­csőt, és óvatosan megindultam felfelé. Nagyon lassan ment a dolog, az volt az érzésem, porrá omlanak alattam a korhadt lépcsőfokok.
Fent a vastag félhomályban csak az én lábnyomaim éles rajzolata látszott a szűz porban.
Szemeim lassan megszokták a homályt, még így is percekbe telt, mire felfedeztem a sarokban megbúvó deszkaépítményt. Lassan, óvatosan elindultam felé. A lécek résein beláthattam a kis szobácska belsejébe. Vastag rétegben állt a por, mint mindenütt, berendezése egy íves lábú asztal, támlásszék, és egy puritán fekhely. Az asztalkán egy fémtányérban vastag gyertya égett, a széken ült valaki, aki teljes odaadással az előtte fekvő nagy könyvben merült el. A látvány nem keltett félelmet bennem, de szí­vem vadul kalapált, alig mertem levegőt venni.
Szorongó érzésem támadt, mintha a múlt és jelen közé szorultam volna, súlytalannak, áttetszőnek éreztem magam, ami olyan képtelen állapot, le sem tudom írni. A semmi csendje dobolt füleimben, a felfoghatatlan üresség tompa zenéje.
Az asztalnál ülő alak szokatlanul magas, rendkívül sovány öreg nő volt, arcára szikkadt ráncaival mérhetetlenül öregnek hatott.
Karvaly arca felett tornyosult kontyba fésült hófehér hajtömege, mely szinte lebegett madárfeje felett. Az előtte fekvő könyv egy fényképalbum volt. Percekig nézte a fellapozott oldalt. Amennyire láttam, egy férfi, egy gyerek, és egy kutya volt a képen, szokatlan-ódon öltözékben.
Aztán csontujjaival lapozott. A következő oldalon is ugyanaz a kép volt. Ismét lapozott, és megint ugyanaz a kép.
Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott lélegzetvisszafojtva, megvárva, míg végiglapozza az egész vastag kötetet, de minden oldalán ugyanaz a kép jelent meg. Mikor végzett, kezdte elölről. Látható érzelmek nélkül, nagy figyelemmel, hosszan vizsgált minden oldalt, a gyertyafény vibrált kőmerev, szenvtelen ránctömegbe vont arcán, minden figyelmét lekötötte a művelet.
Megkíséreltem észrevétlenül visszahúzódni, elmerevedett tagjaim alig akartak engedelmeskedni, de végtére is – sikerült.
Zsibbadt lábakkal visszavánszorogtam kedvenc üres szobámba, belerogytam középen álló fotelembe, és nagyon meg­könnyebbültem.
Azóta sem tudom, ki van a padláson, csak állandó jelenlétét érzem. Nem fenyeget, nem közeledik, csak van. Igyekszem nem gondolni ottlétére.


Nagyon izgatott vagyok. Várom a lefekvés óráját, hogy kipróbálhassam új álomtervemet. Abban maradtam magammal, befolyásolni fogom álmaim alakulását, mert ha nem avatkozom bele, mindig a rémálmok ködében kötök ki.
Nem is sejtem az eredményt, mert csak az elalvásom előtti utolsó pillanatig tudom magam ellenőrizni, utána tehetetlenné válok. Szándékom ugyanakkor úgy felzaklat, hogy nem tudok tőle aludni. Ha mégis, jön a győztes álom bosszúja.
Valami ellentmondást nem tűrően nevemen szólít. Mint egy ostorcsapás. Megérkeznek a tenger felől a miazmás gőzök, kellemetlen-édeskés, nehéz bűzt görgetve a part felé, ahol állok.
Elfutni nem tudok, gyökereket eresztett mindkét lábfejem. Hajamba túr a szag, befészkeli magát bőröm pórusaiba, egész testemből dőlni kezd egy feketés-nyálkás folyadék.
Levonul karjaimról és mellkasomról a hús, sárgállani látom előtűnő csontjaimat, hústalan arcomban csak két szemem ép. Be­huny­ni őket nem maradt mivel, kénytelen vagyok nézni a történéseket.
Az összesűrűsödött szagok amorf alakokként állnak elém, foly­ton forogva tekerednek körém, és valami változatlan hidegen nevemen szólít. Az alaktalan tömeg közepéből lávaként buggyan egy sűrű-ragacsos váladék, olvadt-fekete kőzetként loccsan, így kerülve hozzám közelebb. Ez a hideg láva körülölel, egyre magasabb falat vonva körém, nem érintve csontjaim. Végsőkig fokozza az elviselhetetlent, árad belőle a dühödt gúny, a tehetetlenségem kiváltotta diadal.
Lángoló-vörös felhők tornyosulnak fölém, zöld és encián villámlásaik koponyámtól milliméterekre száguldanak el, éles csattanással érkezve a homokra. A körém vont fal nagysága miatt már csak az eget látom – az önmagából kivetkőzött hajdan volt égboltot, amely fejjel lefelé tükrözi a velem és körülöttem történőket.
A víz felett fuvolaszó csendül, hangjai lomha loccsanással hullanak a hullámok közé. A víz alatt még gurgulázva hallatszik hangjuk, majd a hullámok szét­hord­ják őket.
A víz forrni kezd, antik vitorlások pudvás-korhadt roncsait öklendezve a felszínre. Sodródó árbocok, felismerhetetlen fa részek segély­kérő kezekként kapaszkodnak az ég felé, bár tudniuk kell, soha el nem érhetik.
A sors nem ad tíz múltért egy jövőt, minden kö­nyörgés hiábavaló…
Idővel az egész forrongás csendesedni kezd, elhalkulnak az engem támadó villanások, hűvös fuvallat ringatja, simogatja vázamat. Emelkedni kezd alattam a talaj – már a körém vont várfal felett lebegek, emelkedem és távolodom. Megrázó helyszínem már távoli és jelentéktelen, hatalmas az alattam kibontakozó kép, súlytalanul szállok, széttárt karjaim csontjai között szél bujkál.
Körülvesz a végtelen rendíthetetlen nyugalma, már a dühödt hullámzás dübörgését sem hallom. Ez lehet a halál csendje, a nagy megkönnyebbülés leírhatatlan zenéje, ami elringat, és felold.
Csak lebegek és szállok, háborgó lelkem elszenderül valahol a koponyámban.
Egy ismeretlen szívóhatásnak köszönhetően egyre nagyobb tempóban sodródom felfelé, kifelé haladva az eseményekből.
Ágyamon fekszem, igyekezvén ébren maradni, ne jöhessen a rémálom. Virrasztok, úgy döntöttem, befolyá­solom álmaim alakulását.

Megint úgy bevágta a szél az ablakot, hogy majd lefordultam a székről. Ez gyakran megesik, most már nincs olyan érzésem, hogy hátba lőttek. De megszokhatatlan élmény. Egyre edzettebb, bátrabb vagyok, bár gyanak­szom, ez az erényem képzelethiányomból adódó gén­hiba. Igyekszem nem gondolni erre – ami nem is rossz próbálkozás – ha sikerül. Az ember saját magának a legveszélyesebb ellenfele. Az állandó összezártság, az elkerülhetetlen időnkénti konfrontáció folyamatos fenyegetése okozta tehetetlenség őrjítő.
Max Ernstnek van egy munkája, amiben két cinke ül egy házacska tetején – és fenyeget egy gyereket.
A fenyegetettség érzése nem függ a fenyegető nagyságától.
Mindig csak olyasmiben szabad részt venni, ami sikertelenség esetén kisebb sérülésekkel megúszható, és idővel a szóban forgó személy sok szerzett sérülése miatt veszélyessé válik, mert már megtanulta, hogy kell túlélni.
Ebben az öreg vöröstéglás épületben, négyszögletes udvarával, elvadult repkénytömegeivel és korhadékaival állandó otthont ad a múlt árnyainak, a kódorgó emlékek örök jelenlétének, mert az emlékek sokasodó képződményei összességében az én lelkem, csak velem tűnhetnek el. Ez igazán egy intim belső világ, hajó­padlós-roskatag szobáival, korhadó-kopott ajtóival, megfeketedett rézkilincseit le sem kell nyomni ahhoz, hogy nyikorogva feltáruljanak, és beléphessek a következő ugyanabba.
Az ember bolyong a szobák megszámlálhatatlan termeiben, mindig ugyanabból-ugyanabba lépve, ha nem képes bebeszélni magának, hogy mindig máshova jut… hát akkor vége a játéknak.
Valahol mind a Kékszakállú hetedik szobája, esetünkben mindegyik az első.
Ha már sokszor járja végig valaki a helyiségeket, akkor érti meg Kafkát, aki azt írta: „Fiatal koromban sosem értettem, miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…”

Rongyos angyalok


Magához tért. A rivalda éles fényei arcába döftek, nem látott semmit, csak a tűrhetetlen fényt. Tanácstalanul körülnézett, majd a földre, amit fűrészpor borított, látta kopott fekete cipőinek elcsámpásodott körvonalait.
– Legalább annyit tudok, hogy állok. – Végigsimított borostás arcán, tíz ujjal végigtúrt hosszú hajában, majd mindkét kezét zavarodottan zsebre vágta.
Újra meresztgetni kezdte szemeit. – Most már ideje lenne ezt az erős fényt megszoknom, legalább annyira, hogy tájékozódni tudjak – gondolta, egyre idegesebbé, feszültebbé vált.
– Változatlanul nem látok az égvilágon semmit, ez a védtelen érzés rettenetesen kellemetlen, bármi történhet velem, nem fogom időben észrevenni. De egyáltalán hogy kerülök ide, mi ez a hely, és mi ez a végtelen csend?
Csak állt ott, földbegyökeredzett lábakkal, nem is mert volna elindulni, nem látta, hova lépjen. Órák telhettek el, nem bírt ennyit állni, törökülésbe ereszkedett. Ebben a testhelyzetben sokkal jobban érezte magát.
Távoli zenét hallott, ami egyre közeledett felé. Dobok, kürtök, cintányérok csattogtak, formálisan körülölelte, elsodorta a zene. Érezte, egy erő talpra emeli, lábai groteszk táncba kezdenek, karjai szétcsapódnak, idétlen tánclépésekkel megindul szökdécselve a fűrészporban. Nem látott senkit, nem tudta, ki rángatja, és miért, csak a zene ordított fülsiketítő erővel.
Az ugrándozásával felkavart fűrészpor csípte szemeit, ráragadt izzadt bőrére, bele ment nyitott szájába, úgy kiszárította, nyelni sem tudott. Csak a dühöngő muzsika, a felvert por és az égetően erős fények vették körül. Torz mozdulataival csak táncolt körbe-körbe, kimerülten, zsibbadt idegekkel, akarat nélküli bábként. A zene folyamatosan dübörgött, mindig ugyanaz, már ellenkezni sem próbált, tudta, minden hiábavaló.
Lassan szétszakadozott rajta a ruha, kabátjának maradványa derékszíjába akadva vonszolódott utána, mint egy szánalmas uszály, észre sem vette, mikor vesztek el ócska cipői. Nem volt benne félelem, egyetlen támpontja sem volt, mitől is kellene félnie.
A zaj és a kimerítő rángatózás kezdte felőrölni izmait és idegeit. Végtagjai érzéketlenekké váltak, a vastagon rátapadt fapor elmosta arcának vonásait, egy bábúhoz kezdett hasonlítani. A szemeiből csorgó könnyek sem látszottak, a por alatt folytak, csak állán csöppentek le ziháló mellkasára.
Az egész testét belepő vastag por zöld színűre váltott, és marni kezdte bőrét. Nem érzett fájdalmat, csak azt, hogy fogy. Figurája egyre vékonyabb lett, már nem is emlékeztetett emberre.
A zene halkulni kezdett, a fények tompított világítássá csendesültek. A vastagon terjengő por leülepedett, halk fuvallat vonult végig a porondon.
A vastag csendben és félhomályban lelassult a tánc, a bábú a manézs közepén megállt. Záporként omlott le róla a por, miközben a földre rogyott.
Kialudtak a fények, a csend visszavette örök birodalmát, elégedetten, hangtalanul sétálgatva az üres széksorok között. 

Kedves ÉN

A te életedben is vannak visszatérő gondolatok, más is így lehet ezzel, csak nem gondolja végig. Nagyon jól teszi, mert csak ideges és elbizonytalanodott lenne tőle, de egy centivel sem okosabb. Mert mitől lennél feldobott, hiszen egyetlen felvetésedre sem jön válasz, és folyton kérdezni, csak úgy értelmetlenül, aztán csak a csend, hát akit ez kielégít, az tiszta hülye.
Itt van a született hülyeség behozhatatlan előnye, ami jóllakottságot szül, és életkedvet. Az említett állapot biztosít egy megelégedett, lebegő életet, az egész egy rózsaszín habcsók, ami – lásd be – jobb, mint a csukamájolaj, ami a valóság itala.
Ezért van az, hogy visszatérően feszegetek egy témát, amit nem kellene tennem, ha valaki végre válaszolna. De nem válaszol, mert szarik az én problémámra, ami nem éppen szép dolog. Így marad az ismétlődő kérdezgetés, és már engem is idegesít, de akkor is kérdeznem kell. Én folyton kérdezek, ő soha nem válaszol. Érdekes játék, kár hogy megszokhatatlan.
Nincs más hátra, megint rágd le az ismerős csontot.
A már kihűlt múlt eseményei és történései folyton visszaköszönnek a jelenben, keverednek a ma ügyeivel, és közösen meghatározzák a remélt holnap lehetséges eseményeit, történhetőségeit. A folyton változó jelenben, amit csak az örök és megváltoztatatlan múlt megkövült igazságai fékeznek. E fékhatás nélkül a jelen egy arcnélküli lávafolyam, mely mindent elhamvaszt, és majd egyszer talán kihűlt, megkövesedett testén hajlandó lesz megkapaszkodni valami élet, valami gyom.
És akkor lesz a jövő, az a jövő,  – még akkor is, ha nem szokás mondatot éssel kezdeni –, amire nem vagyok kíváncsi, mert én már akkor nem leszek sehol, és rám nem lehet semmiféle hatással.
De valahol minden ismétlődik, reprodukálja önmagát, tehát számomra a már nem létező jövő is valahol olyan lesz, mint a múlt, vagy a jelenlegi jelen, ami a múlt és most keveréke. Így, ha közvetve is, de tudom, mit nem fogok megélni.
Mert a távoli jövőben is nappal lesz világos, és éjszaka sötét, és felülről lefelé fog esni az eső, mindenünnen fog fújni a szél, és minden születik és meghal, mert valójában nincs új a nap alatt, mert egy örök körforgásról van szó, legfeljebb kis színváltozások képzelhetők el, mondjuk kékebb az ég, és valami pirosas lesz, ami zöldes volt hajdanán. De ezek a piszlicsári dolgok nem változtatnak a lényegen, azon a lényegen, amit ma sem értünk.
 Mert a dolgok nélkülem folynak, nehézkesen gördülnek a már eldöntött előre felé, és ennek ugyanúgy nem lesz jelentősége, mintha az eldöntött visszafelé irányában gördülnének. A történések folyásiránya közömbös annyiban, hogy nem változtathat tartalmi lényegén. Mert egyszer valaki meg fogja határozni a lényeget, ami lehet, abban rejlik, hogy nincs neki, csak úgy történik, és halandónak nincs köze hozzá.
Ha érteném is, mi miért van úgy, ahogy van, akkor mi lenne? Semmi, mert ez egy automatikusan működő rendszer, amit vagy mozgat valami, vagy csak tehetetlensége folytán mozog. A volt és van egyidejű élő jelenlétét csak figyelni lehet, olyan messziről, amennyire lehetséges, de még egy olyan távolságon belül, ahonnan jól látni, mi történik.
A nehézségi erő nem engedi, hogy fölé röppenj az eseményeknek, és tisztán átlásd az egészet, mert félő, hogy beleordítoznál a dolgokba, amikhez nem értesz, és csak zavart keltenél otromba és neveletlen jelenléteddel. Aztán a keltődő káosz következményeit neked kellene elviselned, és az egész mindenség zengene panaszaidtól. Esetleg rossz irányba torzítanád a kialakulófélben lévő jövőt, ami alakulásában képlékeny, és könnyen sérül.
Aztán a te hibádból eltorzult jövőt az abban élőknek kellene elviselniük, elátkozva téged haló poraidban, mert a múlt akkor is jelen lesz az akkori mostban, és mindenki tudni fog hajdani ocsmány magatartásodról.
Egyszer és mindenkorra vedd tudomásul, sem a múltban, sem a jelenben, és távoli jövőben nem jelentesz semmit. Nyeld le ezt a békát, mert ha nem akarod, majd valaki segít lenyelni, és akkor megtanulod, hol lakik az Úristen. Mert nem az a baj, hogy vagy, a baj az, hogy jóval több van belőled, mint kéne, és ez okozza az állandó zavart.
Félő, ha ez így megy tovább, valaki megunja ott a felhők felett, és megint lesz egy brutális özönvíz, csak Noé nélkül, és még a megúszás halvány lehetősége is elúszik.
A már kihűlt múlt élő jelenléte keveredik a ma eseményeivel, és közösen összerakják a remélt jövőt, amihez semmi közöd.
Te hidd, hogy élsz a mában, magadban cipelve a régi idők tévedéseit, hibáit, és véletlen sikereit.
Hidd el, ez untig elég.

De bonyolult...

Egy meggátolhatatlan történést - ha szemlélőként élsz meg- nem marad más lehetőséged, mint tudomásul venni. Pusztán az esemény szenvedő alanya vagy-mint szemtanú. De e tény, nem jelenti azt, hogy el is fogadod Mert tudomásul venni, és elfogadni, merőben két dolog. Ha megérted és azt követően veszed tudomásul, azt el tudod viselni. De ha megérted és úgy nem tudod elviselni, akkor baj van, mert nem tudod tudomásul venni. Elfogadni mindig nehéz, mert az emberi logika és igazságérzet határozottan jelen van ítéletedben Az események gyors egymásutániságában fogódzókat keresel, mert át kéne látni a dolgokat. Jó lenne megérteni mi történik és miért, el kéne fogadni az elfogadhatatlant, mert el kell viselni, és elfogadás nélkül nem fog menni. Az élet dolgait megérteni meg ritkán lehet. A tudomásulvétel az egyetlen lehetőség ami marad. Tudomásul venni és elviselni valamit amit nem is értesz, ez elfogadhatatlan.

Vagy összenyom a történtek súlya, vagy fellázadsz, ami egy ördögi kör, nem lehet eredményesen fellázadni, ha nem tudod mi ellen, és ki ellen teszed. Nem tudod a dolgot elviselni, pedig el kell, mert mit akarsz te megérteni, hiszen nem te hozod a döntést. Neked csak elfogadni van lehetőséged, ha tetszik, ha nem. Hogy mit tudsz tudomásul venni és mit nem, ez nem érdekel senkit. Akár mennyit gondolkodsz, ha valamit elsőre nem értesz, azt később sem fogod. Kényszeríted magad egy elfogadásra, amit a végén nem tudsz elviselni. Ezt a tényt meg nem akarod majd tudomásul venni, de életösztönöd hajszol a megérteni akarás felé. Hajszol, mert nem akarja, hogy elsodródj. De ettől még nem fogod tudni elfogadni a számodra elfogadhatatlant. Nem veszed észre, hogy már egy sors dobálta tárgy lettél, vadul ragaszkodva a megérteni akarás skizofrén, irreális délibábjához.
 
Tehetetlenségedben egyik faltól a másikig csapódsz, már össze-vissza törted magad a megérteni akarás hisztériás vágyától, és egyre inkább nem értesz semmit, és egyre kevésbé tudod elviselni. Már csak tehetetlenséged ténye amit tudomásul vehetsz, amit viszont nem tudsz elfogadni. Olyan állapotba keverted magad, amit már tényleg nem lehet megérteni, ettől a felismeréstől tényleg megvadulsz, és ellene fordulsz mindennek, mert nem tudod hol az ellen. Aztán jön az igazi őrület, mert mi más is jöhetne, aki nem tud tudomásul venni, az így jár. A dolgokat nincs hogy megérteni, ezért elfogadni sem lehet őket, és ezek ismeretében nem tudsz semmit elviselni. Akkor már szerencsésebb a helyzeted, mert csak egy dolgot kell tudomásul venned, még pedig azt, hogy összedőltél, őrült vagy, és neked ez a végállomás. Lesz a rácsos ágyban egy gumiegered, azt elfogadod és tudomásul veszed, megérted és elviseled, sőt, tanítod hápogni.
Ha mindezt a kanosszát meg akarod úszni, tanulj meg elfogadni.

Mozgólépcső

Piros kalapomat húzzátok mélyen szemembe, utálom, ha a lá­to­gatók belebámulnak a pofámba. Hosszú fehér ingem takarja lábfejemet, adjátok rám síbakancsomat. Ki sem akarok látszani ebből a szemérmetlen színjátékból.
Ezek amúgy sem miattam vannak itt. Egymást ellenőrizni jöttek, ki van itt, és ki nem. Lesz beszédtéma legalább egy hétre. Ál­gyászukban túllicitálják egymást, és tippelgetnek, ki lesz a következő. Hát nem én, abban biztosak lehetnek. Szűkül a kör gyerekek!
Kalapom virágdíszeit igazgassátok el, ne nézzek úgy ki, mint egy megkergetett marabu. Nem sok humorérzékem maradt így a végén, ne kívánjátok, hogy dühbe guruljak.
Innen az ereszcsatornáról nézve furcsa látvány vagytok, még szerencse, hogy nem érzek semmit, mert ennyi ideig mozdulatlanul feküdni a hátamon… már a csillagokat látnám. Igaz, titeket látni sem nagy durranás. Ki tudtam volna hagyni, de ez nem tőlem függött. Elviselem.
Kár, hogy nem figyeltem, ki hozta azt a ronda műanyag ko­szorút. Ez a silány szar tönkrevágja az egész ravatalt. Ez az első te­me­tésem, illett volna odafigyelni a minőségre. Ahányszor csak eszembe fog jutni a jövőben, az ziher, hogy ez a vacak fog beugrani először. Még elviselném, ha direkt csinálta volna, de szerintem egy ízléshiányos bugris van a tett mögött, ami halálos hiányosság – hogy legyen neki nehéz a föld!
Örültök ugye, hogy nem ti vagytok a ládában… Ne aggódjatok, nem fogjátok megúszni. Idővel mind itt fogtok heverészni közszemlén, hosszú távon ide fogok járni röhögni.
Nézd a vén boszorkányt, be akar lesni a kalapkarimám alá. Mindjárt meglökik és rám fog esni! Úristen – ezt nem tehetitek velem! Beleliheg a képembe a büdös szájával, ez még a halálnál is rosszabb. Most már el tudom képzelni, mit érezhet egész nap egy múzeumi múmia. Jó lenne, ha visszabújhatnék egy pillanatra, és bele tudnék huhogni a kíváncsi püffedt képébe Akkorát ugrana, mint egy zerge, összetaposva a mögötte állókat. Hatalmas lenne a botrány, magához térte után elmesélné, mi történt, még a diliházban kötne ki. Még a gondolattól is ráz a röhögés. Már csak ezért érdemes volt kijönnöm. Hátha még kiszállhatnék, udvariasan felkínálva fekvőhelyemet a lábaimnál álló hölgynek: „Parancsoljon asszo­nyom, biztos elfáradt a hosszú állástól.“ – Úgy kiürülne a ravatalozó, a Zalán futása egy nudli lenne ahhoz képest. Eldobnának kaszát-kapát, olyan sikítozás lenne, hogy még az Alföldön is hallanák. Még talán a bulvárlapok is írnának róla, „Ez volt aztán a tökös temetés” címmel. Ott díszelegne fényképem piros kalappal arcomon, karimáján a virágokkal… Sok nő fájdalmasan sóhajtana: „Milyen kár, hogy életében nem ismerhettem!”
Hát bizony, hölgyeim, időben kellett volna kapcsolni. Most már eső után köpönyeg. Éhes disznó makkal álmodik, nem zörög a haraszt – satöbbi.
Még tudnék jó pár közmondást, de mennem kell. Nem érek rá feltámadásig itt locsogni.

Lenn a folyónál

Mostan itten ülök a folyóparton egy nagy kövön. Egészen közel a vízhez. Cipőim, már zsombékos, sással és más növényekkel együtt, kicsit a vízbe érnek. Szúnyogok rajzanak fejem körül, rászállnak kezeimre is. Meg az arcomra. A hajamban is próbálkoznak, de belegabalyodnak a hajszálaimba, remélem ott döglenek meg.

Kicsit süt a nap, a sűrűsödő apró felhők el-eltakarják rövid időre. Enyhe szél is fúj, lomhán hintáztatja a nádat. Egy vékony bottal ütögetem a vizet, minden ütésemre spriccel egyet, jelezvén a találatot. Egy ilyen kis vesszővel nem nehéz egy ekkora vizet eltalálni. Nekem is mindig sikerül. Ha dúdolgatok egy dalt, és ennek ütemét dobolom a vízen, akkor értelme lesz a tevékenységemnek. Ha ütöm az ütemet, kiteljesedik énekem. A liliomok között ülő két béka nagyon figyel. Nem is gondoltam, hogy ezek az állatok muzikálisak.

Így ülve, a folyó igen szélesnek és nagynak tűnik. Lehet, hogy amit kicsinek lát az ember, az nem is kicsi, csak a perspektívád szöge rossz. A folyó nem vesz tudomást semmiről. Sem arról, hogy itt ülök, sem az ütögetésről. Nem néz az sem jobbra, sem balra, csak megy előre mint az ökör. Igaza van, ha megállna, vagy csak lassítana, árvíz lenne. Sem a halak, sem a piócák nem szoktak körülnézni. Az egyik túl alacsony hozzá, a másik meg a víz alatt él. A pióca, lehet hogy nem érdektelenségből, nem közönyből nem néz körül - mondjuk egy bokorra felmászva. Neki meggyőződése, hogy mindent lát, azt hiszi, ami körülötte van, az, az egész világ.

Lehet, hogy igaza van, mert a világ egy darabkája százmilliószor egymáshoz téve is csak a világ, és ha a lónak csak két mellső lábát látod, akkor is tudod mit nézel, mert tudod milyen a ló. Ha a lábat amit nézel megszorzod mondjuk ezerrel, akkor tudod, hogy ménes. Így ülve, át sem látok a túlsó partra. Ha egy tengerparton ülnék, ott sem látnék át. Tehát ugyan ezért az élményért, még el is kéne utaznom. Nagy marhaság lenne részemről.

A nagyság fogalma amúgy is szubjektív. A maximalizmus ölni is képes. Nem kell ész nélkül igényelni semmit, az mindig megbosszulja magát. Kicsinek és szerénynek, belátónak kell maradni, hogy élve maradhass. Aki sokat akar, az előbb-utóbb kiábrándul, és úgy viszont nem tud élni. Egy százlábú sem megy százszor gyorsabban, és eléldegél… Sem ő, sem a kétlábúak nem tudnak kirohanni a világból. Sem a sebesség, sem az akarat nem számít. Csoda sem. Nem örök a csoda sem. A semek teszik semlegessé az embert.

Hogy milyen hideg ez a kő amin ülök… Állhatnék rajta, de az meg kényelmetlen. Mindig van egy de, vagy ha. Ha felállok, nem fázom, de fárasztó. Ez átvitt értelemben vonatkozhat a vízre is, gondolom egy tó képes elülni magát. Ha meg folyik, akkor belefárad. Lassan egészen átázik a cipőm. Ez a zsombékos nem az életterem. A sásnak meg élettere. Nem vagyunk egyformák. Amit ő tud, azt én nem. Ő a kövön ülve pusztulna el. Nem is nőtt rá a kövekre. A sás nem bolond. Még egy növénynek is megvan a magához való esze. Ha valaminek sok esze van, nem tud élni. A butaság Isten adománya.

Én is eléggé buta vagyok, azért élek nyugodt lélekkel. Helyén van a lelki békém. A pszichém, ahogy a jobbak mondanák. Itt a parton, minden mindenhez tartozik. Csak én, az ember nem való vagyok ide. Státusom legfeljebb zavaró tényező. Felrúgva a minden egyensúlyát, átalakítunk, megszüntetünk, megbánjuk, és nem tudunk visszacsinálni semmit. Kártékony jelenlétünkre nincs hihető mentség. Épp előttem ugrott fel a vízből egy hal. Biztos, egy szitakötőt akart megfogni. Vízipókok futkároznak a nyugodt vízfelszínen. Leheletkönnyű élet. Kellemes lehet. Nincs szüksége csónakra, ha át akar kelni a vízen. Ennyivel már biztos több nálam.,Kissé lehangol, hogy nálam milyen könnyű többnek lenni. A másság jelenthet többséget is.

Itt ülök, és hallgatom a verebek zsivaját, az élő természet temérdek hangjait, és kívülálló-betolakodóként érzékelem, hogy élek. Nem gondolok senkire, még magamra sem, csak vagyok. Én, és a folyó, mi és a világ.

Lelki béke

– Ma végre visszanyertem a lelki békémet.
– Mit? A lelki békáját?
– Miféle békáról beszél, maga süket. Én békét mondtam, nem békát. Hogy lehet egy komoly bejelentésből ilyen idétlen és gyerekes viccet csinálni? Békája legfeljebb magának lehet, és szerencséje van, hogy visszanyertem lelki békémet, mert így nem jövök ki a sodromból.
– Mi a fene! Magának nem csak békája van, de még sodra is? A végén még kisül, hogy maga egy folyó, sodrással és apró tarajos hullámokkal, amiben ringatózik a lelki békája, micsoda idillikus kép, magában egy költő veszett el, de végleg. Úgy látszik, magából a klimax egy szentimentális öreg kappant varázsolt. Meg kell vallanom, inkább fájdalmasan lehangoló, mint nagyszerű.
– Nem tudja feldúlni a lelki békémet, maga visszamaradott szánalmas barom! Magával nem érdemes szóba állni, mert egy hároméves értelmi fogyatékos gyerek szintjén időzik, és legszívesebben úgy orrba vágnám, hogy feltekeredne erre a gázlámpára. Pedig úgy első látásra nem is tűnik hülyének, na de mikor megszólal, eloszlat minden kétséget!
– Jól van nyugodtkám. Azért vegyen néha levegőt, mert megfullad itt nekem, és amilyen ronda élve, hát el tudom képzelni milyen lehet megfulladva. Igenis nagyon komolyan veszem, hogy maga egy folyó, kis hullámaiban ringatja a lelki nyugalma rózsaszín békáját, és biztosan zenét is hall, talán a szférák zenéjét, amitől majd szárnyai is nőnek, és fellibben a légbe, mint egy légből kapott pillangó, de inkább finglangónak gondolom. De nincs mit restelkednie, az ilyen háborús gyerekek, mint kegyed, szoktak különös dolgokat érezni.
– Ismételten figyelmeztetem, hogy lelki békém érezhetően kikapcsol, és úgy seggbe rúgom magát, hogy beletörik a cipőorrom a nagy, löttyedt valagába! Nem értékelem a maga elmegyógyintézeti humorát, maga vicceljen a jó édes mamájával, azzal a génhibás tramplival, aki a világra hozta. Maga egy menthetetlen ősállat, egy tulok, aki még azt sem érdemli, hogy lelökjék egy szikláról. Lefogadom, most is az ideggyógyászati szakrendelésen kellene ülnie, de helyette itt viccelget nekem, maga nyolcvan kiló szánalom.
– Nyolcvanhat és fél, ha szabad kérnem. De mondhat, amit akar, én szeretem magát, és abszolúte elnéző vagyok.
– Maga engem csak ne szeressen! Ki látott még ilyet! Egy ilyen hülye ne szeressen, mert az életkedvem is elvész. Még szerencse, hogy nem hallotta senki ezt a megnyilatkozását, megnyílt volna alattam a föld. Még hogy maga engem szeret... Ez felér egy becsületsértéssel. Ne merje ezt többé mondani!
– Jó, jó, kis gárdahadnagyom. Látom nem sokat ért a lelki békája, a hullámok meg nem is ringatják szegényt, inkább rázzák. Nem szeretném, ha baleset történne, jobb, ha most békán hagyom. Ne hadonásszon az orrom előtt, olyan vörös a képe, mint egy cékla. Még megüti a guta, és már céloztam rá, nem szeretném, ha rémálmaimba beépülne. Na minden jót öreg harcos, élveztem a beszélgetést. 

Life is Life

Csak állsz a metró peronján, özönlenek az emberek körülötted. Csupa egyszemélyes világ tele reményekkel, hittel, bánattal, önbizalommal. Mindenki tülekszik, siet, mert úgy hiszi fontos. Tömött szatyrok, aktatáskák, öregek, gyerekek.
Dübörög az élet.

Te meg a sodrásban állsz tökéletes magadba zártan, és figyelsz. Nem azért mert bárki is érdekel, sosem láttad őket meg nem is vagy senkire kíváncsi.
Csak rohanó tárgyak, semmi más.

Nézed- mint vetített képet, teljes tudatában annak, hogy két világ találkozásának vagy tanúja amit a tiédből látsz- folyton változik de lényegében mindig ugyanaz…
Virtuális élmény, semmi más. Nincs közöd hozzá, nem is akarod, hogy legyen. Aztán jön a szerelvény maga előtt tolva alagútnyi légoszlopot, szétzilálja hajadat, testednek nyomja kabátodat.
A kinyíló ajtókon ömlenek ki az utazók, majd ugyan ez befelé, ajtók záródnak, felzúg a motor és minden eltűnik a sötétben. Maradt az ugyanaz, más arcnélküli arcokkal, más csomagokkal. A vége nincs hullámzásban folyton érkeznek a kocsik. Ha behunynád szemedet, akkor is tudnád mi van körülötted.
Magányodban dúdolni kezdesz, nem hallod a zajban hangodat. Mindenki és minden egy villanás, senkit és semmit nincs idő megnézni, mindössze az örökös kapkodó és kétségbeesett száguldásra emlékszel. Ott állsz mint magányos sziget, ahogy benned nem marad meg senki, úgy bennük sem. Ha elmész, senki nem fog emlékezni arra, hogy ott voltál.

A hangosbemondó érthetetlen hangzavara szétfolyik és elenyészik a rohanó lábak erdejében, te sem érted mit mondott, meg nem is érdekel.
Másokat sem.

Éppen elég elviselni hogy önmaguk iránt tanúsított érdeklődésük ellenére még önmagukat sem értik. Ideje sem marad másokat megérteni. Meg minek, attól nekik nem lesz könnyebb a világ Talán igazuk van. Ezen még nem gondolkodtam.

Legyen elég, hogy lát az ember, minek bármit is érteni. Ha érted, akkor is azt kell csinálni amit lehet.

Hajléktalanok ülnek a műanyag üléseken. Senki nem ül melléjük. Büdösek és betegek. Ők aztán nem sietnek sehova. A semmiben ülnek és előrenéznek. Van aki alszik.
Ezek is életek, ugyanakkor, ugyanott, a rohanó fontosokkal egy időben. Nem jelent semmit az egyidejűség. Ők az álomtalan alvók és álmodó ébren lévők. Múlatják az időt, a céltalan reménytelenség bódító énekét hallgatva. A nincs hova, és nincs tovább-tudatának is meglehet a varázsa. Nyugalmat teremt, nincs szorongás a holnapért. A nagy béke napjai-évei lehetnek ezek. Kárpótlás egy végigdrukkolt életért. Már látható a zsákutca vége - szinte kiszámítható - hány lépés a teljes csend.
Költői időszaka az életnek. Nem is látják őket a rohanók. Meg nem is akarják. Megértem.
Mindenkinek joga van azt látni ami neki kellemes. Ez nem az a látványkategória.

Jegyellenőrök tűnnek fel a mozgólépcsőn. Utálják őket. Senki nem akarja betartani a szabályt. Pedig ha róluk van szó, ha őket akarják becsapni, felháborodva ordítoznak szabályokra hivatkozva. Nagyon nem mindegy melyik oldalról néz az ember. Az igazságérzet vagy bugyog, vagy nyomtalanul eltűnik.
Vigyázni kell a tülekedésben, ha elesel úgy maradsz. Senkinek nem érdeke, hogy felsegítsen. Meg nem is ér rá. De ez a földön is így működik, nem kell ehhez a metróba lejönni. Az egész város az arcnélküli önzés diadala. Ami közös, az a ˝Mindegy vagy˝ törvénye. Csupa magányos ember élni próbálása.

Csak állsz a Metró peronján.
Körülötted csupa egyszemélyes világ, tele reményekkel.