Minden megtörténhet

Nem csak megtörténhet, meg is történik.
Akivel megesik, az rendszerint hallgat róla, nehogy bolondnak nézzék.
Mert könnyen rásütik az emberre, hogy tiszta hülye, és azt követően azt mond amit akar, a kutya sem figyel oda.
Aztán idő múltán rájönnek, hogy jéééé- tényleg igaz, nem is volt a pasas hülye, de ez sovány elégtétel, mert a jelzett személy már nem is él.
Így megy ez…
Csak felcsapják a szemellenzőjüket, csőlátásuk lesz tőle, mint egy söröslónak és mennek előre, nem látva és nem hallva, egészen a gödörig.
Mert előre meghatározzák, hogy mi lehetséges, és mi az ami nem, mert így biztonságos - hiszi a sok idióta -, aztán ha más történik, őrült zavarba jönnek, kapkodnak, és pucolnak mint a patkányok.
Csak a szokvány, ami nekik elviselhető, és érthető legyen, meg veszélytelen.
Ti sok hülyék- ordította rekedt hangján a kukázó öreg hölgy, menet közben úgy kaszált a lehordott műlábával, mint egy zetor, és nekivörösödött részeg pofája, rángatózott, mintha áramot vezettek volna bele a seggébe.
Közben vállig merült a társadalom kiizzadta napi szemétbe, amit értékesnek ítélt, belerakta a műanyag szatyrába.
Néha úgy tűnt neki, hogy saját magát húzza ki a túróból, de aztán elhessegette a látványt, ami el is ment.
Pedig gyanította, hogy a valóságot látja, de nem érdekelte.
Amit nem akar az ember, az nincs is.
Ez a képessége egyetlen állatnak sincs.

A bűvész is kétmarokra fogta a varázsvesszejét, pár kört írt le a feje felett, elmotyogott egy varázsigét, amit elcseszett, és az a rohadt vessző egyre vastagodó bottá változott, már az forgatta a bűvészt, aki sikerrel kapaszkodott belé, mert nem tudta elengedni.
Persze ő ezt úgy igyekezett láttatni, mintha így akarná, de kigúvadt szemei, meg csorgó nyála gyanússá tette a mutatványt, na meg be is csinált.
Hiába. Ha váratlan dolog történik, az emberek teljesen kivetkőznek magukból, az a legkönnyebb, mert még ész sem kell hozzá.
De nincs vész, mert ebből a fajtából baromi sok van, tehát biztosítva látszik, a hogyan tovább.
Azért ez megnyugtató, bár kromanyoni visszalépések sűrűn tapasztalhatók, de sebaj, a haladás negatív irányban is haladás.

A legokosabb lenne, kiállni a tömeg elé, és azt üvöltözni, hogy:
Sári néni babot főz, a fenekén jön a gőz, csinnadratta bum bum bum, mélyen tisztelt publikum.
Ez legalább, egy jól követhető összefoglalása a lét lényegének, mindenki által követhető, és még transzparensek sem kellenek hozzá.
A tömeg éljenzik, ordítozik meg tapsol, az előadó homloka körül villog a dicsfény a hullámzó tömeg láttán, a fjordok királynőjének hiszi magát, szinte érzi, hogy lábait ostromolja a jeges víz.
Ahhh…Ő a Századfordulón gyártott hatalmas fjord- védő Krupp ágyú, amit egyszer sütöttek el a második háború végén.
Úgy el is találták vele a menekülő Német csatahajót, hogy minden náci utas kikönyökölt tőle a saját popóján…
Akkorát dörrenhetett, hogy a Sári néni gőz- eregetései, egy egércincogásnak hathattak.

Förtelmes félreérthetőségek is előfordulhatnak, például a negyediken lakó vénember pintyőkéje beköltözött a faliórába, és aki látja, mind azt hitte, hogy kakukkos óra.
Ő is észrevette ezt a paradox helyzetet, idegenek előtt el is süvölti negyedkor, hogy kakukk, kakukk!
Ebből is látni, hogy mindegy mi a valóság, az emberek azt látnak, amit akarnak.
Talán ez is a probléma-megoldási technikák egyike…

Hű- de piszkosul nagy szél van, mondhatnám vihar, majd leszakítja a háztetőket, a gyalogos járókelőkről nem is szólva, egy dagadt vénasszony úgy húzott el két szatyrával a fejem felett, majd lerúgta a kalapomat.
De velem nem szúr ki a sors, én ezt intenzív szellőnek minősítem, és azonnal elfogadhatóvá lesz a helyzet.
Ugye- ugye mit számít a dolgok megközelítése?
Nnnna…
Jól elbeszélgettünk, és ez a fontos, mert attól ember az ember, hogy vannak gondolatai.
Hogy aztán ezeknek mekkora a súlya, ez szubjektív döntés kérdése.

A farkas dilemmája


A farkas nagyon utálta az egész mesét, ráosztott negatív szerepét, ellenszenves volt neki ez a kis fontoskodó taknyos-ez a Piroska, az erdőtől meg már gyerekkorában is viszolygott.
De nem volt mese, meg kellett csinálni, nem volt egy vasa sem, és valamiből élni kellett.
Tyúkot lopni meg sem próbált-az a róka szokása-ő pedig egy farkas, nem fog a róka szintjére alacsonyodni.


A nagymamára gondolni sem mert, azonnal felkeveredett a gyomra. Hogy a meseíró honnan agyalta ki ezt a pornográf baromságot, még hogy kapja be a vénasszonyt!
Miből gondolta ez az őrült, hogy egy farkasnak van lelki ereje szájba venni egy ilyen rágós boszorkányt! Nem is szólva például szemüvegéről-amit képtelenség lenyelni.
 

Az a rohadt erdei házikó… ami takarítatlansága miatt mindig büdös. Egy farkas orra sokkal érzékenyebb minthogy ezt ne tenné szóvá. Mert Piroskát még bekapja valahogy, de a nagyit, ezt a zombit!
 

Na és a vadász… aki őt lelövi-vagy mi a frász, aztán felvágja a hasát és kitömi kővel… Ekkora szürrealista perverzitást még nem is hallott. Vagy lehet, rosszul emlékszik és nem is lövi le, mert a golyó belefúródna a két lenyelt személybe, és az hatalmas botrányt okozna.
 

De akkor hogy képzeli ez a fantaszta, gondolja ő olyan mélyen alszik, hogy lövés nélkül felvághatja a hasát és kitömheti koszos kövekkel úgy, hogy ő fel sem ébred?
Persze a vadászra gondolok nem az íróra.
Aztán a rengeteg kőtől ami a hasába kerül, miért lenne annyira szomjas. Hát ki az a hülye, aki kőre vizet iszik? De miért kell ilyen marha mesét kitalálni. Miért kell ilyen gusztustalan és torz történetekkel rémisztgetni a gyerekeket.
 

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kínozták, miközben bandukolt az erdő fái között. Azt meg meg sem merte mondani, hogy vegetáriánus, biztosan azonnal kirúgták volna, és ugrik a honorárium.
 

Éppen a legnagyobb reménytelenségben agonizált, mikor támadt egy mentőötlete. Mi lenne, ha javasolná, Piroskát és a nagymamát valami kuglóftésztából csinálnák meg, és ő majd úgy ugrik rájuk, hogy nem lesz ideje a nézőnek felfedezni a csalást.
 

Ettől a gondolattól kissé megkönnyebbült, új erőre kapott, gyorsított léptekkel haladt tovább-szinte ugrándozott az örömtől-mit sem törődve reumás térdeivel, viszeres hátsó lábával.
Úgy szeretett volna vízi tündért játszani, vagy pillangót, jóságos erdei manót, legalább koboldot, de sosem sikerült.
Őrá mindig ilyen ocsmány és lehetetlen szerepeket sóztak rá, ami az évek folyamán lelkileg tönkretette. Csak álmaiban volt harangvirág és szitakötő, de már félt a minden esti lefekvéstől, mert nagyon elkedvetlenítő volt minden ébredés.

 
Az évek múltak, a farkas ábrándjai, vágyai sosem teljesültek. Egyre morózusabb lett, került mindenkit, már a többiek is kezdtek tartani tőle.
Egyik holdfényes éjszakán velőtrázó farkasüvöltés verte fel az erdő csendjét.
Reggel az állatok rémülten rebesgették, valami éjszaka széttépte a vadászt.
El sem tudták képzelni ki tehette.

Az öreg ház

A roskatag toronyszobában, emberemlékezet óta nem lakott senki. Szuvas, hasadozott fa- lépcsőin, a vastag- szürke porban egyetlen lábnyom sem árulkodott. Nagyon régen nem ment fel rajta élőlény.

Egyetlen, kétszárnyú, szűk ablaka az elvadult kertre nézett, keretéről szinte hiánytalanul lerágta a festéket az idő. Üvegei átláthatatlanok voltak a sokéves kosztól.
A település falunak nagy volt, városkának kicsi, községnek emlegették a lakói, lehetőleg nagyközségnek, merő hiúságból. Az öreg ház, ennek a településnek az utolsó épülete volt, közvetlen mellette indult a rét, aztán már csak az erdő. Hogy mekkora volt, azt nem tudta pontosan senki, legfeljebb az erdő szélén fordultak elő néha, akkor sem szívesen. Szerintük el volt átkozva, mindenféle lidércek is laktak benne, akik teliholdkor a házak közé is bemerészkedtek, halálra rémítve az ott lakókat. Látni- nem látott ilyenkor senki semmit, a sápadt fényben csak kaparászást és motoszkálást lehetett hallani az ablakokon és az ajtón.
Ilyenkor gyertyát gyújtottak, és a ház távoli zugában imádkoztak- nagy félelmükben.

Az öreg ház földszinti helységben, egy idős, zárkózott férfi élt, Magányosan, csak fekete kandúrja volt vele. Valójában senki nem ismerte, szinte láthatatlan volt a helybeliek számára, néha látták a réten áthaladni az erdő felé, nagy macskája kíséretében. Volt, ki azt hitte gombászni jár a fák közé, de voltak, akik mindenféle boszorkányságról suttogtak. De valójában nem tudott senki semmit.

A sűrűn elburjánzott kertet lehetőleg mindenki kerülte, ha valaki mégis végigment az előtte húzódó poros földúton, a legnagyobb hőségben is jeges fuvallatot érzett a növényfalból, és olyan szorongás vett rajta erőt, hogy még a fogai is vacogni kezdtek.

A nagy értetlenség okozta félelmen úgy próbáltak segíteni, hogy lehetőleg nem beszéltek róla. De azért mindenki igyekezett sötétedés előtt hazatérni, és bezárni ajtót- ablakot.

A gyakran leselkedő kíváncsi kölykök mesélték, hogy szürkületkor az elhagyott toronyszoba megelevenedik, kékes fények cikáznak benne, és fel- feltűnik a nagy macska, akinek deréktól felfelé emberteste van. Az ablakhoz lépve, hideg, sárga szemei késként fúródnak a sötétségbe, ilyenkor a kíváncsiskodók szorosan a földre lapulva, még a levegőt is visszatartják.
Érezni, hogy ezek a szemek mindent látnak. Távoli harangkongást hallani valahonnan a föld alól, hívők akadozó énekével, egyesek tömjén és elmúlásszagot is vélnek érezni.

Aztán virradatkor megszűnik minden, megjelenik az öregember a macskájával, és elindul- keresztülvágva a réten, az erdő felé.

Hogy mióta lakik ott a férfi, és ki lehet egyáltalán, azt titok övezte, megkérdezni, meg nem merte senki. Csak az öregek mesélték, hogy mindig ilyen szikár és öreg volt, nem változott a hosszú évek folyamán semmit. Emberemlékezet óta ugyanabban a ruhában járt, elnyűtt vackai alatt érezhető volt csontsovány alakja. Különös arca volt. Akárhogy megnézte valaki, sosem tudta megjegyezni, ahogy elfordította róla tekintetét, azonnal elfelejtette.

A pletyka szerint, holdfényes éjszakákon a temetőben sétált a macskájával, meg megállt egyik- másik sírnál, és a macska rárakta a hantra mellső lábait. A földhányás megnyílt, vöröses fény csapott ki belőle az éjszakába, és a halott, lassan kiemelkedett a gödörből. Az öreg az elhunyt feje fölé emelte a balját, mintha mondott is volna neki valamit. Az égnek csapta mindkét kezét, forgószél vágott ki a nyitott gödörből, teste izzani kezdett. Majd a kandúr mögéállt, és visszalökte a gödörbe, ami hang nélkül bezáródott. Csak a gonosz lelkeket háborgatta síri nyugalmukban, a hajdanvolt tisztességeseket nem zavarta.

Karácsony éjszakáján történt, hogy nagy fényesség áradt ki a toronyszoba ablakán. Előtte állt a félig embertestű macska, meg az öreg. Széttárt karokkal, égreemelt arccal, belőlük ömlött szerteszét az erős fény. Aztán kihunyt, és az ablak újra sötét lett.

A furcsa öreg férfit, és a macskáját, soha többé nem látta senki.

Angyali látogató


Már alig várta, hogy ágyba bújjon.
Az elmúlt hetekben fáradtabban kelt, mint feküdt.
Most vagy valami bajom van, vagy csupán megöregedtem- dohogta rezignáltan, ha az ember elmúlik hatvan, csak nyomasztó dolgok történnek vele.
A Géza is meghalt, nincs ki megugassa a kerítés előtt elhaladókat.
Bár a mondás szerint, akinek nincs kutyája, maga ugat este…
Hát azért még csak nem tartok ott…
Céklaszínű ábrázattal kotorászott négykézláb az ágy alatt, a papucsát keresve.
Érdekes- lihegte, a jobblábast azonnal meg szoktam találni, de a balt, azt soha.
Aztán az is előkerült, némi macskás por kíséretében.
Honnan a rohadt életbe kerül az ágy alá ennyi por- sóhajtotta, pedig takarítok, de úgylátszik hiába.
Egész nap, almozhatnám a lakást, akkor sem lenne eredménye

Lassan és nehézkesen felegyenesedett, és lehuppant az ágy szélére.
Miután kiszuszogta magát, átöltözött.
Belebújt sárga hálóingébe, minden alkalommal hangosan megjegyezte, hogy ez az irigység színe.
Hát, nem is vagyok kimondottan bőkezű - kuncogta, de nincs is miből, na meg mindenki le van sajnálva - ott ahol van.
Hanyatt dőlt- mint egy teli zsák, kinyújtotta lábait, elengedte magát, és behunyta szemeit.
Hát ez Isteni - gondolta kéjesen, ez a nap egyetlen csodálatos perce.
A falióra,- ami még nagyanyjáé volt,- unottan és következetesen kettyent, mint egy metronom, megnyugtató hangja végiglibbent a sötét szoba légterén, elzsibbasztva idegsejtjeit, érezte az álomba süppedés euforikus mámorát.

Huzat lebbent végig a szobán.
Mi a franc- gondolta, nem is nyitottam ablakot, honnan ez a levegő?
Fél szemét nyitotta ki, aztán mind a kettőt, mert az ágy magasított végén ült egy alak.
Hogy miket tudok összeálmodni- gondolta, pedig azt hittem még ébren vagyok.
Ébren is vagy- hallotta meg az ágya végéből jövő, kissé fátyolos hangot.
Ti emberek, ha megláttok engem, mindig azt hiszitek,- álmodtok.
Minden- nektek szokatlan elől álomba akartok menekülni.
Gyáva és fantáziátlan népség vagytok.
Csak azt tudjátok pánik nélkül elviselni, amiről eldöntitek, hogy létezik.
Te ki vagy?- kérdezte az öreg.
Nem mindegy az neked?- vihogott fel halk hangján a jövevény.
A kérdezősködés nem a hosszú élet titka.
Akkor Te, a halál angyala vagy- szólt az öreg.
Ne hidd, hogy meg vagyok ijedve, te egy elkényeztetett figura vagy, megszoktad, ha valaki meglát, hát összecsinálja magát.
Ugyan miért lennék én a halál angyala?- így a jövevény, mitől vagy te ilyen baromi tájékozott?
Szerintetek annak valami kasza, vagy kapa van a kezében, és ijesztő a képe.
Vagy valami nagy fekete színű kard van nála?
Az is van olyan barátságtalan, mint egy kasza.
Amint látod - bár elég sötét van itt a szobában, az én kezemben nincs semmi.
Hogy jöttél be ide, hiszen nincs nyitva semmi - kérdezte az öreg.
Hogyhogyhogy- röhögött a jelenés, én egy akkora résen is bemegyek bárhova, mint egy tűhegy.
Vagy, netán ha becsöngettem volna, az megnyugtatóbb?
Mit akadsz fel, ilyen jelentéktelen szamárságokon.
Inkább megkérdeznéd, hogy jól ülök é ezen a gerendán - vagy min, már elzsibbadt a fenekem.
Jól ülsz azon a gerendán?- kérdezte az öreg.
Köszönöm kérdésed, remekül.
Elmondanád, hogy mit keresel itt nálam?- így az öreg.
Hát keresni - éppen semmit, de a közeli sírkertben volt dolgom, és erre reptemben, gondoltam benézek, had kapj frászt.
De lassan megyek is tovább, még van ma éjjel némi dolgom.
Még látjuk egymást?- kérdezte az öreg.
Arra mérget vehetsz - válaszolt a jelenés.
De nem hozok megnyugtatásodra kaszát, mert a fene sem vesződik egy ekkora nagy szarral.
Repülés közben mindenbe beleakad, és csak dühöngeni fogok.
Bár ha akarod, egy rövid kardot kötök a derekamra, hogy tudj hova tenni.
Ha gondolod, ijesztgetni is foglak, hogy megfeleljek a rólam alkotott elképzeléseidnek.
Beszéd közben a jelenés, úgy hahotázott, majd hanyatt esett az ágyvégéről.
Hát, fura egy pasas vagy, azt meg kell hagyni- szólt, mihelyt levegőhöz jutott.
Most viszont hagylak aludni, mert dög fáradtan fogsz kelni reggel, és megint végigzsörtölődöd a napot.

A jelenés elhalványult, majd eloszlott az éjszaka sötétjében.
A vén falióra ismét ketyegni kezdett, hirdetve az idő múlását.
Az öregre úgy zuhant a nehéz álom, mint egy sziklafal.



Sercegő gyertyák

Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Cipőorra előtt hömpölygött a nagy víz, már régen elsodródott az a dinnyehéj…
 
Minden - észrevétlenül sustorogva, a könnyed örvényben elmerül, megszámlálhatatlan elmúlt élet sápadt arcai vibrálnak a habok között, homályos tekintetük keresték az övéit, amiben még volt némi fény. Még igen. Már nem lehet hátra sok, csukott szemekkel, érezte a víz sodrását, hűvös közönyét, miért is érdekelné bárkinek az elmúlt élete, aminek folyása állandó veszteséggel, és lemondással jár, ahogy múlik.

Persze ő is kreált tündérmeséket, hiteket, és egyéb mankókat, de ezek idővel kiszürkültek, elkorhadtak, és nem maradt más, mint a tények, azok pedig könyörtelenül színtelenek, és hidegek.
 
Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Két könyöke térdein pihent, arcát tenyerébe hajtva, gondolatban végigbarangolta elmúlt éveit.
Hosszú séta volt, tele emlékekkel, hangokkal, szagokkal és illatokkal.
Már évek óta, mint kívülálló szemlélődött a világban, egyre több dolgot nem értett, vagy ha igen, nem tudott velük egyetérteni.
Ez már egy másik világ  -mondogatta magának, az emberek, szokások, még az épületek is mások, mint amit ő megszokott.
Csak hallgatta a nagy víz monoton énekét, hallotta a habokból suttogó emlékek hangjait, hívó szavuk békébe ringatta fáradt lelkét.

Lassan szürkült a késő délután. A lenyugvó nap meleg fényei már alacsony szögből simították végig a hömpölygő vizet.
Aranyló színekben pompázott a folyó.
Az éjszaka bársony léptekkel ért a partra.
Leheletétől eltűnt a víz, egyre láthatatlanabbá váltak az üres lépcsők.

Az alku

Dr. Faustus minden idegszálában érezte, megöregedett. Kívül­állóként vizsgálgatta magát karszékében, vastag kockás plédbe csavart testét – bár égett a tűz kandallójában – folyamatosan rázta a hideg. Elhízott, meg­ereszkedett, görnyedt testét látva egy haldokló lárvát idézett.
Igen le volt hangolva, ami nem csoda, hiszen annyi mindent szeretett volna még elvégezni, annyi kellemes és izgalmas dolog maradt ki tanulmányai miatt életéből. Ahogy szálltak az évek, ész­re­vétlenül, hangtalanul, senki nem figyelmeztette arra, hogy elmegy a saját élete mellett.
Mert idővel megváltoznak az ember alkotta fontossági sorrendek. Túl a férfikor delelőjén felmerül a gyanú. Biztos, hogy a tudomány, a folytonos kísérletezés, az átolvasott éjszakák a lényeg ?
Ez az, ami figyelmet és önmegtartóztatást érdemel, hiszen a megismerés egyre bizonytalanabbá tesz, a lélek és az agy kétkedése előbb-utóbb az égig ér, eltávolít az emberektől, beléjük látsz és megrettensz. Megrémít vakságuk és önhitt közönyük, mérhetetlen elégedettségük a semmivel, és a ledér elítélendő örömök tengerében lubic­kolva múlik el életük anélkül, hogy akár egy karmolásnyi nyo­mot is hagytak volna maguk után.
Ahogy múlt élete, úgy eszmélt rá, hogy az ismeretlennel folytatott harca szélmalomharc, csak egyre nőtt az ismeretlen tömege, és mivégre áldozta életét egy leküzdhetetlen célnak? Hiába kutakodott sokasodó emlékei között, egyetlen átmulatott éjszaka, sem ledér hölgyek… semmit nem talált archívumában, ami gyarló emberre jellemző lehet.
Most meg itt ül fáradtan és betegen – ezzel fizetett a sors istenfélő hűségéért – a tiszta tudásért áldozta életét. Ez a rettenetes igazságtalanság lelke gyökeréig felbőszítette, csak úgy fojtogatta a keserűség. Legszívesebben ordított volna fájdalmában, de minden erejével türtőztette magát.
Ami a végsőkig elkeserítette, az az, hogy titokban belátta – ő a hibás. Mert emelt fővel elment a számára elérhető élet mellett – lenézve azt – uralni akarván a zabolázhatatlant, érteni a megérthetetlent, égi magasságokba emelkedni a szellem világában, elfelejtvén, ő csak ember.
Fátyolos tekintettel nézte a kandalló lángjait, a lobogás monoton táncát, ami mindaddig él, míg el nem hamvad. Minden tűznek és életnek ez a sorsa, alázattal tűrni és szolgálni, majd hamuvá válva elsodródni a szélben. Elsodródni a létezés állandó fergetegében, átadva a helyet a következő fáklyának.
Most már belátta, az emberi életnek van egy sorsvonala, egy forgatókönyve, ami nagyobb gondok nélkül élhető. Aki ezt fi­gyelmen kívül hagyja és saját elképzeléseit kergeti, hát megteheti, de súlyos árat fizet érte. Mert mindennek ára van. Valamit – valamiért.
Most érezte életében először, benyújtották neki a számlát. Sosem gondolta volna…
Kint, bágyadtan sütött a nap, erőtlen melege magával hozta a feltámadás biztos reményét, de tudta, nem neki. A húsvéti harangok nem neki szóltak.
Nagyon öregnek és magányosnak érezte magát.
– Úgy látszik, – morogta maga elé – közelít a vég, úgy kezdek ragaszkodni a hétköznapok silánynak tartott meglétéhez, én is mindent akarok, amit életem folyamán lenéztem, üresnek ítéltem meg, csókra, borra és énekre vágyom, nem akarok gondolni semmire, csak élni, élni, élni.
A távoli harangszó tiszta csengései tőrdöfésként hatoltak szívébe. Reszkető lábakkal elvánszorgott az ablakig. Az utcán nevető-vidám emberek jöttek és mentek. Éltek. Legszívesebben kitárta volna az ablakot, ömöljön fáradt arcába az élet, de nem merte, félt, hogy megfázik. Visszavánszorgott kipárnázott ülőhelyére, magára húzta a plédet.
Gondolatainak lázadásától kimerült, de félt elszunyókálni, nem volt biztos benne, ha megteszi, felébred-e még ezen a világon? Egész életét, minden igyekezetét hiábavalónak érezte. Nagyon megrázta a felismerés.
Ahogy magába roskadtan ült karszékében és há­lyogos szemeivel figyelte a kandalló lobogó lángjait, éles sercenésre-roppa­násra lett figyelmes. Vadul, magasra csaptak fel a lángok, füst és gőz keveredett a vöröslő lángnyelvek közé, egyre sűrűbben-terjedelmesebben kitöltve a kandalló tűzterét. A vastag füst lassan alakot öltött. A füst pászmái először homályos körvonalakká váltak, majd egyre erősebben, rajzosabban formálódott belőlük egy ember­alak. Mikor egészen láthatóvá vált, kilépett a tűztérből.
A harangok hangjai elenyésztek, a tűz pattogó ne­szei eltűntek, nem érzékelt mást, mint bénult csendet és erős szagot.
Egy magas, erőteljes férfialakot látott maga előtt, hosszú zöld köpenyben, bozontos hajjal, rövid körszakállal. Kezein bőrkesztyű feszült, jól formázva csontos-karomszerű ujjait.
A füstszagot árasztó jelenés barátságosan villantotta ki hófehér fogsorát, és bohókás meghajlással köszöntötte az alélt doktort.
– Tisztelettel üdvözöllek nemes és tudós férfiú – szólt behízelgő-mély hangján, és spanyol karlendítéssel ismét meghajolt. – Megéreztem lelked jogos háborgását, gondoltam, segítségedre lehetek fájdalmad ügyében – szólt, és leült a doktorral szemközti székre.
– Honnan is tudhatnád mindazt a fájdalmat, ami lelkemet öli? – mondta fáradt-halk hangon Faustus, aki még valójában fel sem fogta mi történt.
– Most tévedsz. – szólt a vendég, és mélyen a szemébe nézett. Tágra nyílt szemeiben, mint egy filmen, megjelentek Faustus életének eseményei. Sikerei és kudarcai, kísérleteivel és olvasmányaival eltöltött évtizedei. A már eltávozott szeretteinek és barátainak képei – minden eleven volt és valóságos.
Faustus döbbenten nézte élete filmjét, lassan ráeszmélve, nem akárki a vendég.
– Nem az volt a szándékom, hogy megijesszelek, csupán el akartam oszlatni benned a kételyt, miszerint nem tudom, miről is van benned szó. – mondta moso­lyogva az alak, és kényelmesen hátradőlt.
– Én segíteni jöttem hozzád, rajtam kívül erre nem lenne képes senki. Különös, hogy egy ilyen bölcs férfiú évtizedeken keresztül nem képes észrevenni, hogy rossz nyomon jár, holott olyan egyszerű és átlátható igazságról van szó, amit még egy tanulatlan halandó is ösztönösen észrevesz. Gondolom ez a tudás bosszúja, vagy inkább az ára. Mindig az igazságot keresitek, ami mindvégig az orrotok előtt lebeg, ti meg mögötte kutakodtok eszelős kitartással. Kérlek ne vedd rossznéven, de ezt a vakságot nem tudom megérteni.
Felállt, székét távolabb húzta az ablaktól. Zavarta a napsütés.
Faustus megkövülten ült, le sem bírta venni tekintetét az alak­ról.
– Most mindenki tisztel állítólagos tudásodért, – mondta a vendég, – de mit érsz vele? Na meg az egész életed ráment arra, hogy ezt az elismerést elérd. Jutalmadként itt ülsz, hallom fáradt-halkuló szívverésedet, látom homályosodó tekinteted. Magad vagy a búcsú. Nem akarok kellemetlenkedni neked, de ez egyenesen kiábrándító és van benne valami rémes. De nem tudom, miért is beszélek erről, hiszen tudom, hogy tudod, ezért is vagyok most itt. Előttem semmi nem titok. Te sem vagy az.
– Ki vagy te tulajdonképpen? – suttogta elhaló hangon az öreg­ember.
 – Hogy én ki vagyok? – nevetett a férfi. – Hát  hogy is mondjam – szólt. – Engem sokféleképpen hívtak már az elmúlt évszázadok folyamán. Ti sátánnak is mondtok, ami ellen semmi kifogásom, ami viszont mindig bosszantott, hogy gonosznak hisztek. Hidd el, bölcs férfiú, nagyon sokan vannak köztetek, akiktől én tanulhatnék gonoszságot. Sokkal egyenesebb jellem vagyok, mint ti, a teremtés állítólagos koronái. Mert engem a következetes igazság érdekel, ti pedig úgy csűritek-csavarjátok ezt a fogalmat ahogy nektek pillanatnyilag a legelőnyösebb. De hogy miért van ez így… ez már nem az én asztalom.
A szobaajtó kinyílott, a szolgáló lépett be rajta, tálcán hozva a tudós orvosságait.
Faustus megdermedt az ijedtségtől, de a vendég nevetve nyug­tatta meg.
– Ne ijedezz! – mondta. – Rajtad kívül nem lát és nem hall senki. Nem vagy kitéve kínos magyarázkodásnak.
A szolgáló nem is vett észre semmit. Letette tálcáját a fotel melletti kis asztalkára, megigazgatta az öregúr párnáját és takaróját, majd kiment a szobából.
– Na ugye, megmondtam. – kuncogott a sátán. – Amit én mondok vagy ígérek, arra bátran mérget vehetsz. – szólt, majd ültéből felállva fel és alá kezdett sétálni a szobában. – Úgy nézel ki, mint aki fázik. – szólt. kritikus szemmel végignézve a doktoron, majd a kandalló felé intett, és hatalmasan fellobbant a tűz.
– Na igen. – folytatta monológját. – Te azért tudtál okos lenni egész életedben, mert buta vagy. Képtelen voltál áthágni saját korlátaidon, amiket nagy műgonddal te eszkábáltál össze magadnak, saját életed megkeserítésére. Így jár a mohó, aki nem elégszik meg a meglévőivel. Ezért most sem felháborodni, sem megsértődni, vagy meglepődni nincs jogod. Edd meg amit főztél – azt hi­szem így szoktátok mondani másoknak. Hát most magadnak mondd.
– Ha jól értem burkolt célzásaidat, – szólt a beteg, – azt akarod mondani, te tudsz rajtam segíteni?
– Én? – hökkent meg a sátán. Hát már mitől ne tudnék? Hatalmam korlátlan, felér Istenével. Nem tudsz olyat kitalálni, ami nekem gondot okozhatna. A te problémád csak neked az, jól néznék ki, ha nekem is az lenne.
– Hogy gondolod megoldani? – így Faustus.
– Hajlandó vagyok egy megállapodást kötni veled, ha úgy tet­szik egy üzletet. – Vissza­sétált székéhez és ráéerősen elhelyezkedett.
– Én visszaadom fiatalságodat, mindenben részed és sikered lesz, amit életed folyamán elutasítottál. Szép leszel, fiatal, erős, sikeres. Megígérhetem, nem lesz okod panaszra.
– Ez csodálatos lenne! – élénkült fel a doktor, és hosszú idő óta először kihúzta magát ültében. – Mit kérsz ezért cserébe, mert nem hiszem, hogy szívjóságból teszed ha teszed ?
– Persze, hogy nem csinálom meg ingyen. Én nem vagyok kétszínű mint ti. Én hosszú és sikeres életet adok neked, a végén pedig nekem adod a lelkedet.
A beteg kissé megszeppent, de nem bírt ellenállni az ajánlatnak.
– Rendben van. – szólt, érezve visszatérő erejét, bőre kisimult, haja újra hollófeketén ragyogott, majd szétvetette valami, amit nagyon régen nem érzett.
A jelenés felállt, és kezet nyújtott a doktornak.
– Na végre, megjött az eszed. – szólt mosolyogva.
Faustus érezte a csontkéz kemény szorítását.
A sátán udvariasan meghajolt az immár ragyogóan fiatal férfi előtt, majd hátralépett, és elnyelték a kandalló felörvénylő lángjai.
Dr. Faustus az ablakhoz lépett, szélesre tárta szárnyait – ömöljön be a szellőzetlen szobába a friss tavasz.
A harangok vidáman hirdették az élet egyedülálló szépségét, ő hatalmasan szívta be az üde levegőt, az élet csodáját és boldogságát.
(Késöbb persze sok kő repült felé. Az emberek irigyek és sértődöttek, mert ők nem kaptak ajánlatot, eleve a reményre vannak kárhoztatva, ami a valós té­nyekhez képest sovány vigasz.)

Fülledt gondolatok

Hogy mivé válik az ember ebben a fojtogató katakombában. Torokszorító fülledtség, félhomály, a folyosók boltíves sziklafalairól csöpögő poshadt víz, sehol egy ajtó, csak az egymásba nyíló alagutak áttekinthetetlen rengetege.
Fel-felsejlő árnyak suhannak végig a benyílókban, képzeletbeli huzatot vonva maguk után, akár lebomlott szemfedők, felkavarva a láthatatlan port.
Az állandóság sétálgat a kilátástalansággal a hosszú folyosókon, a halk fényben megcsillannak a vizes kőfalak, nehéz sóhajokat vélsz felfedezni a katakomba mélységeiből, ólomnehéz görgésük súrolja a sziklákat.
Csak mész előre, nem mersz megállni, mert érzed, az a halál, ami láthatatlanul kísér és vár. Már nem érzed a lábaidat, a zsibbadt bénultság lassan kúszik fel testeden, csak agyadat ne érje el, gondolod félve. Bár tudod, itt félni sincs miért, csak az fél, akinek vannak reményei, a hátha, mégis, tán csoda történik, meg ilyesmik, de ezek a fogalmak és vágyak itt már ismeretlenek.
Ez tűnik az utolsó útnak, innen már nem vezet sehova és semerre, ez már a történet vége, a nagy összefoglalás, itt már minden csak volt.
Te vagy az, aki még van, – de meddig és miért? Botor kérdéseiddel siket füleket ostromolsz, ez csak neked kérdés, nincs aki válaszoljon.
Már nem emlékszel, hogy voltál-e egyáltalán, csak reméled, hogy vagy, az sem biztos, hogy vagy még, mert az egész egy vészterhes délibáb, káprázat a sziklafalak szűk egén. Botladozol, felbuksz de felállsz, alig emeled két lábadat, de érzed, menni kell. Amíg mész, addig élsz, magad vagy a tompa fájdalom és sértettség.
Már nem firtatod az élet értelmét, meg miért is kellene, hogy legyen neki? Tulajdonképpen az sem biztos, hogy még élsz. Tévedtél már nagyobbat is, mégsem dőlt össze a világ. A világ közel sem dőlékeny, pláne nem tőled, ezt gondolni otromba nagyképűség lenne.
A világ az egy dolog, te meg egy másik vagy, egy nagyon kis valami, amit nem jegyeznek sehol. Talán ennek köszönheted, hogy eddig is voltál.
Itt, a katakombákban biztosan rengetegen bolyonganak, csak mindenki egy másik síkon, nem találkozhatsz senki­vel közülük. Ha néha mégis hallani vélsz valamit, az feltehetően szigetelési hibából adódik.
Mert senki és semmi nem hibátlan, mindig becsúszhat egy apró zavar, ami még szerencsét is hozhat. Legfeljebb ehhez hasonló reményeid lehetnek, amik igen halványak, de akkor is vannak. Ha semmi nincs, akkor a villanásnyi esélyek is felértékelődnek.
Nem szabad semmire sem legyinteni, bár ha teszed, nem szól érte senki. Akár mindkét kezeddel hadonászhatsz, még csúnyaságokat is mutogathatsz velük, csak az a baj, hogy nem tudod, merre és kinek.
Ha peched van, a közismert karlengetés elindul a félhomályban, nekicsapódik a falaknak, céltalanul szálldos a semmiben, visszatér, mint egy bumeráng, aztán élvezheted a következményeit. Ekkora hülye még te sem lehetsz. Bár senki nem tökéletes, talán még te sem, de ezt a lehetőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Gondolataid már csak pislákolnak a fejedben, mint halotti mécsek, összevissza gondolsz és hiszegetsz nagy magányodban, semmiben nem vagy biztos, még abban sem, hogy itt rogyadozol az alagutakban, és kijáratnak remélsz minden beszájadzást.
Nem emlékszel, volt-e csomagod, vagy csak úgy zsebre tett kézzel keveredtél bele ebbe a lehetetlen alagútrendszerbe, mert a kíváncsiságod még a butaságodnál is nagyobb, aztán a feltámasztott helyzeteddel nem tudsz mit kezdeni, és csak magadat hibáztathatod.
Már érzed, lehet olyan, aki nem él, és azt hiszi, él, és fordítva. Magadat nem tudod és nem mered sehova sorolni, csak reménykedsz, ami legalább nem kerül pénzbe.
Különös, hogy mindent árulnak pénzért, szerelmet, rangot, diplomát, – de reményt soha. Az vagy van, vagy nincs. Csak azért nem gondoltál erre idáig, mert nem voltál bajban, de ha gond van, akkor viszont szükség lenne rá, viszont ha a békeidődben nem gyűjtöttél, akkor a szarban nincs. Mert lásd be, jókora slamasztikában vagy, jószerivel ki sem látszol alóla, felülnézetből csak egy kis púpnak tűnsz, ami eléggé ledegradáló.
Most már késő a mea culpa, egyenesen nevetséges, jó is, hogy senki sem lát. Akkor kellett volna minderre gondolni, amikor még volt rá mód, de nem tetted, mert minden marhasággal foglalkoztál, csak a lényeggel nem. Ez most megbosszulja magát, de ha már így történt, legalább próbálj jó pofát vágni hozzá.
Szerencse, hogy nem látod magadat, úgy vánszorogsz mintha kétszáz éves lennél, egy blama, de mindegy. Ezt tudod nyújtani, ennyi maradt belőled az út végére.
Most már kezded belátni, a katakombák végtelenek, addig mész, míg elfogysz, lassan és nehézkesen, mert sokkal nehezebb kifingani, mint gondolod, és neked sem fog sikerülni egyből, ezt garantálom. Szánalmas kis büdösbogár vagy, ugyan régen sem voltál más, csak nem figyeltél oda.
Most már bezzeg figyelnél mindenre, de már nincs értelme. Vigasztaljon az igazság, hogy sosem volt jelentősége. Ha odafigyelsz, ha nem, akkor is az van, ami van, a fenét sem érdekelte soha, hogy te mit gondolsz, vagy mire nem figyelsz.
Kedves tőled, hogy ennyire sajnálod magadat, egészen meg vagy rendülve attól, hogy milyen helyzetbe kerültél, de legyünk őszinték, ugyan mire számítottál? Napsütötte dombokra, angyalkákra és madárdalra, kaviárra és fehérruhás szüzekre, akik átcsókolnak abba a másba? Mert ha ilyesmik jártak a fejedben, akkor te egyenesen infantilis vagy.
Vedd megtiszteltetésnek, ha a Párkák megkeresnek, és hajlandók kezükbe venni azt a vacak életfonaladat! De ne vedd biztosra a találkozást, mert a magadfajta fonalból annyi van, hogy szerencsétlenek lassan nem tudják, hova a fenébe gombolyítsák.
Most bezzeg olyan elesett és védtelen vagy, hogy még egy kőszívű bérgyilkos is sírva fakadna látásodkor.
Látod, látod. Mindent akartál, de egyszerre, és akkora gubanc lett belőle, hogy ki sem látszol alóla. Te soha nem is voltál tökéletes, vagy legalább elviselhető, miért lennél pont most?
Hogy nehéz önmagadat a bajban elviselni? Ha ez megnyugtat, más is így van ezzel. Miért lenne pont neked ez fenékig lószar. Ettél, ittál, utódlottál egész életedben, azt hitted, miattad süt a nap, te vagy a világ közepe, – csak elfelejtetted, hogy ez a véleményed csak a te világodra érvényes, amit rajtad kívül nem jegyez senki.
Egymás hibáit, de főként másokét nyilván szoktuk tartani, mert magunk felé tele a lelkünk elnézéssel, amelyből mások baklövéseire már nem jut. A jótetteket tartsák nyilván az égiek, nekünk elég nyilvántartani a másik oldalt.
Meg aztán, ha jó vagy, ha rossz, mindenképpen a katakombákban kötsz ki. Itt bőven jut idő az önmarcangolásra, aminek már megint semmi értelme, mert elkéstél vele. Te mindig elkésel, aztán meg vagy sértve, hogy nem akceptálják.
Jó, tudom. A részvétel a fontos, nem a pontosság. De miután egyik sem fontos igazán, így mindkettő az, és változatlanul nem te döntöd el, hogy a késés hiba-e vagy mellőzhető részletkérdés.
Most, hogy valószínűleg jön a „főnéni”, most különös módon minden eszedbe jut, aminek már régen tudatában kellett volna, hogy légy.
Mindezek ismeretében, ahogy elnézlek itt a folyosón, rohadt helyzetben vagy, ezen nem is tudnék szépíteni, na meg meg sem érdemelnéd. Te igazán nem is érdemelsz semmit, mert nem voltál elég rossz, hogy büntetést érdemelj, de elég jó sem, hogy jutalom övezhesse nyavalyás homlokodat.
Ezt a fajtát mindenütt utálják, mert nincs kategóriája, egyik dobozba sem sorolható. Csak adminisztratív bonyodalmakat okozol, aminek egyáltalán nem örülnek az illetékesek. Mindig is ilyen voltál, kilógtál a sorból, most viszont nem a bot jött, hanem a kasza, és egy fejjel rövidebb lettél.
Gyerekkorodban, anyád szülinapjára, a Mészáros utcai antikváriumban vettél egy díszes, régi kiadású kötetet, kis vacak volt, négy forintért, a címe: „A fejetlen barát”. Mintha megérezted volna saját végjátékodat, rád illett a cím, csak gyerekként erre miért is gondoltál volna.
Mi ez a „volna”, ez az egész életedet végigkísérte, rengetegszer felbukkant az elmúlt idődben, és most jó kis zavart okoz. De ezzel – gondolom – nem vagy egyedül, az egész élet volná­kból áll, meg leszekből, és talánokból. Időnként nagyon fárasztó tud lenni, de senki nem mondta, hogy nem lesz az. Hazug és álnok dolog lenne, ha most úgy csinálnál, mint aki meg van lepve. Jobb, ha te nem lepődsz meg semmin, mert még hülyének is fogsz tűnni, amire ezek után nem hiszem, hogy szükséged van.
Nem tudom, mire van pillanatnyilag szükséged, talán valamire, ami megért, csak téged nem lehet hogy megérteni, ami a te olvasatodban öreg hiba.
De itt, lenn a mélységben, ahol nincs fény és árnyék, megváltoznak a helyzetmegítélések, módosulnak a fontossági sorrendek, annyiban legalább is, hogy nincsenek. Ez a realitások katakombája, itt beláthatod, nem léteznek sorrendek, csak élet létezik és halál, és ahogy a dolog kinéz, neked az utóbbi.
Most persze rövidnek tűnik, ami mögötted van, de az a hibahalmaz, amit elkövettél, annak igen hosszú volt. Bőven akadt időd idétlenkedni, nem kellett időhiány miatt elkapkodni dolgaidat. Nem is tetted.
Látod, te is produkáltál valamit, ami elismerésre méltó. Te voltál a „Nagy tévedő”, aki csalódott benned, az hazudik. Ilyen megközelítésben igen megbízható vagy. Persze néha voltak sikereid, vak tyúk is talál szemet, de nem vitted túlzásba. Na meg miért is tetted volna. Ha megcsinálod időben, most nem itt lennél?
Hát dehogynem.
Nincs hol másutt lenni. Ez a létezők múló gyakorlatának rendje, nincs apelláta, a folyosók mindenkit várnak, nagy békével és türelemmel.
Gondolom, idővel egyre áttetszőbb leszel és valószínűtlen, aztán ködszerű, és leülepedsz a sziklafalakon, te is onnan fogsz csöpögni, és ott fogsz fényleni, mint a többiek, és már nem lesz arcod és gondolataid, pusztán alkotórésze leszel a mindenségnek, amiből jöttél, és amiben eltűnsz. Megszűnsz fontoskodó mechanizmus lenni, és akkor leszel a helyeden.
Addig meg emelt fővel totyogjál végtelen utadon, mert ez is az élethez tartozik, ami olyan, amilyen, de van. Borús gondolataid helyett inkább nézegesd a falfirkákat, vannak köztük jól kivehető halformák, meg mindenféle arámi szövegek, amiket ha nem is tudsz értelmezni, de mint képek látványosak. Neked csak a szövegek utolsó szava érthető, az „Ámen”, ennyi az arámi nyelvtudásod, ami a semminél egy szóval biztos több. Ezek a rajzok és szövegek neked szólnak, aki olvasni próbálod őket, és ahogy áttetszővé válsz, úgy kezded majd az értelmüket is felfogni.
Mert az itt bujkáló, üldözött emberek szólnak a mondatokból hosszú évszázadok távolából, mesélik neked az akkor történteket, hallani véled a katonák vértjeinek csörömpölését, a kiáltozásokat, az  oroszlánok dühödt ordítását. A közönség eufórikus őrjöngését, mert a vérszag mindenkit megőrjít, boldogok, hogy nem ők vannak az arénában, nem akarnak gondolni rá, hogy nekik is egyszer menni kell, bár tudják, hogy nagyon könnyű oda lekerülni, de nem kívánnak erre gondolni. Most ők a nézők, a mások halálának nézői, és ez nekik elég.
A rengeteg egymásba olvadt, kihűlt lábnyomon lépdelsz, ha figyelsz, meg tudod különböztetni őket egymástól. Kicsik, nagyok, bizonytalanok és határozottak, ki milyen volt hajdani életének utolsó napjaiban.
A távoli üzenetek neked szólnak, neked, aki itt csoszogsz, és be vagy csinálva, pedig távozásodat nem kíséri oroszlánüvöltés. Te, az elpuhult utókor, aki csak akkor vitéz, ha a másiknál nincs fegyver, és győzelmi mámorodban erről az apró részletről megfeledkezel.
A ma eltorzult jelentésrendszerében mást jelent a tartás, a hősiesség és becsület. Ma mindenek helyett a puhányság, a ravasz rosszindulat járja. Hű az anyját! Ha belegondolsz, ez egy óriási szégyen, egy blama, de hogy nincs miért dicsekedni, ez a minimum. Ma remekül elvagyunk a műanyag hősök és műanyag oroszlánok dzsungelében, senki nem vesz észre semmit, mert minden művi, nincs mihez hasonlítani. Ezt a poshadt melegvizes brűgölőt megszokva önfeledten lubickolunk, tudván, hogy derékig sem ér, nincs mitől tartani.
Aztán egyszerre itt terem a katakomba, a maga racionalitásával és valódi oroszlánjaival, igazi sziklafalaival, és véges voltával, és akkor jön a nagy össznépi beszarás, a kései bűnbánat, amivel mindenki elmehet a büdös francba, mert késő, és mindenhez késő.
Itt nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között, nincs protekció, vesztegetés, itt semmi sincs, ami kicsit is könnyebbé tesz dolgokat, itt vállalni kell mindazt, ami jön. Aztán jön is, ne aggódj, ezt nem lehet megúszni még neked sem, aki mindig  nagy megúszóművész voltál. És ahogy elnézlek, már tényleg csak voltál.
Én tudom, hogy miként megy ez, de nem súgok neked, mert miért kivételezzek veled? Csak drukkolj és reszkess, mert megérdemled. A katakomba jóindulatát ki kell érdemelni, te nem tettél ennek érdekében semmit. Ezek után nem is tudom, miféle megkülönböztetett bánásmódot remélsz, hiszen más sem kap semmi ilyesmit. Te sem vagy más, mint a többi, legfeljebb e tévhitben ringatod magad, de ne dőlj be, szó sincs semmi ilyesmiről.
Te csak a nagy játszmának egy leütött parasztja vagy, és nem a bástya. A tábla mellett fekszel az asztalon, a tábla és a föld között, vagy is, meg nem is vagy, csak látszol még, mint a marcipánmalac a megevés előtti pillanataiban.
De ez a katakomba egy varázslatos hely, itt még te is kijózanodsz, ez számodra az egyik büntetés. Ne félj, majd jön a többi is. Mert mindenki kapja, amit érdemel, és most mosolyogj meg legyintgess, mert innen szép veszíteni, és ha vagy olyan, akinek tartottad magad, akkor teszed, amit mondok.
A magadfajta papundekli hősöktől meg tudok veszni. Rimánkodtok egy kis vigaszért, holott a külvilágban észre sem vettetek. Hát ha már így alakult, most sem kell engem észrevenni. Most is csak magaddal foglalkozz, ehhez vagy szokva, ne akarj most változtatni, mert sem időd, sem energiád nem maradt. Kit akarsz elkápráztatni bűnbánó melldöngetéseddel?
Ha messziről néznéd magadat, inkább hasonlítasz egy hisztériás gorillához, mint magába roskadt emberhez. Jobb, ha abbahagyod, mert még szánalmasan nevetségessé is teszed magad. Próbálj másra gondolni, valami szép dologra, ami oldhatja feszültségedet, mert már kezdesz átlátszóvá válni, egyre fogy az időd.
Igaz, egész életed nem volt elég arra, hogy ésszerű programot teremts magadnak, most meg még időd sem maradt. Hát mit mondjak, nem irigyellek.
Te sem hitted el a katakomba létét, azt hitted, gyerekeknek kitalált rossz mese. Tévedtél, és most fizetsz. Talán még maradt annyi tisztesség benned, hogy belásd, te hibáztál.
Ha körülnézel, erősödött a vízcsöpögés a falakról, és feltámadt egy egyre erősödő fuvallat, ami nem éppen rózsaillatú. Tested kezd homályos és szakadozott lenni, tekinteted megtört és kifejezéstelen.
Ahogy így elnézlek, meglehetősen visszataszító lettél. De ez már így szokott lenni, te sem vagy kivétel.
Egyre sötétebb van, megjelentek a fehér ködök, feléledt a katakomba. Már alig látszol, elringat az időtlenség, kisimultak lelked ráncai, és lassan felgyöngyözöl a falra.

Márvány utcai hétköznapok


Nagyapám, Szűcs György emlékére

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan fehér szárnyuk van. Köröznek az arcod, fejed felett, örökké érzed szelüknek hűvös emlékét, még akkor is, mikor már messze a távolban repülnek, és feloldódnak a csillagokban.

Anyai nagyszüleim a Márvány utcában laktak. Az utca, a házak szinte nem változtak semmit, csak eltűntek az emberek. Na nem mindenki, csak azok, akiket gyerekként ismertem.
Néha ott járok házai között, ilyenkor rám lehelnek a félhomályos kapualjaik, dohos-hűvös leheletük  semmivel nem téveszthető össze. Mindenhonnan integet egy hirtelen felbukkanó emlék, ami csak hozzám szól, rajtam kívül nem érzi, és nem látja senki.
Ahogy elhaladok az üzlethelyiségek mellett, szinte látom a Flink hentest, akinek mindig megbámultam hosszú, háncsfonatú hússzállító szatyrát, látom a kocsmát a sarkon, ami most étkezőhely, látom a Sipos úr suszteráját, függönnyel volt leválasztva a műhely a lakórésztől.
Rám köszön a múlt. A szabóság, a pocakos Iván bácsival az ajtóban, amint botjára támaszkodva beszélget nagyapámmal. Jó barátok voltak. Minden hétfőn, az „Iparos vasárnapon”, együtt ültek átellenben a Kisrablóban, ebédig söröztek, persze igen mértéktartóan.
Aztán a Kuncze cukrászda következett a sorban. Kunczéné panaszkodott nagyanyámnak, hogy az új inasgyerek képtelen megutálni az édességet, hetek óta nyakló nélkül zabál. Ha így megy tovább, kénytelenek lesznek elküldeni.
Az Ugocsa mozi! Sokszor törte a fenekemet kényelmetlen faszékeivel.
A Kaszás néni drogériája! Az üzlet a 44-ben, a kapu mellett volt, de itt a házban volt a lakása is, az első emeleten. Vastag asszonyság, elképesztően görbe lábakkal. Ma sem értem, hogy volt képes menni velük. Talán kaszáspókra emlékeztető megjelenése és modora miatt féltünk tőle.
 A Márvány utca 44 ma is olyan, mint régen. Körfolyosói egy tégla alakú keramitkockás udvarra néznek, középen pár jellegtelen, igénytelen cserepes növénnyel, meg az elmaradhatatlan porolóval.
Nagyszüleim az első emelet baloldali három lakás közül a középsőben laktak. Mellettük a Prokop Puliék – olyan egykorúak lehettünk – bátyja és nővére, a Panni sokkal idősebb volt, mint mi.
A másik szomszéd egy asszony volt a lófejű lányával. Nekünk már ő is néni volt, mert volt egy gyereke. Kmettiéknek hívták őket.
Majd a Balogh Pityuék következtek. Apja, a Balogh bácsi teherautósofőr volt. Akkora kosz volt náluk, hogy még most is emlékszem a szagára. Pityunak még élt a vén nagyapja. A Pityu egyszer rondán elvágta a kezét, és hülye nagyapja tanácsára behintette sóval. Ma is hallom az üvöltését.
Velünk szemben, a másodikon, a sarokban lakott egy öreg katonaorvos. Mindig első háborús zubbonyban és sapkában ült a folyosón, napoztatta két meztelen lábát, amik ijesztően dagadtak és vörösek voltak.
Vele egyvonalban laktak a Pettenkofferék, koffernek hívtuk a lányukat. Már nincs előttem az arca.
A negyediken laktak a Robiék. Pár évvel idősebb volt nálam, és olyan klassz német játékai voltak, hogy egészen bele voltam gárgyulva. Légvédelmi ágyúk, tankok, és autók – gumikerekeikkel, mozgó alkatrészeikkel olyan tökéletes makettjei voltak az igaziaknak, hogy száz év múltán sem fogom elfelejteni. Meg voltam őrülve, ha játszhattam velük.
A háborús időkről is maradtak emlékeim.
Még ma is megvan az az ólomkristály vázácska, amit az udvarunkban ácsorgó orosz katona nézegetett, forgatva ujjai között, és készült földhöz vágni. Én meg odamentem és elkértem tőle. Rám nézett, aztán kezembe nyomta. Arra emlékszem, ha orosz katona keveredett udvarunkba, minden lakó eltűnt. Engem is lehordtak vázástól, hogy mit mászkálok közöttük.
Az oroszoknak az utcánkban volt valami pékségük vagy kenyér­le­raka­tuk, rendszeresen jöttek teherkocsival, szállították a kenyereket. Mi, kölykök többen odaálltunk, és kiabáltunk: „Kleba- kleba”. Mindig volt a platón rakodó katonák között valaki, aki – ha a tiszt nem figyelt oda, – ledobott nekünk egy-két kocka alakú kenyeret, és intett, tűnjünk el. Eltűntünk.
Mesélték, hogy a Hertelendi utcában volt egy pince, – még halványan emlékszem is, melyik házban, – ahol német és magyar katonák húzták meg magukat szép számban. Az oroszok elállták a feljáratát, a bent rekedtek meg – nem volt mit tenni – megadták magukat. Ahogy jöttek fel feltartott kézzel, a magyarokat félreállították, a németeket lelőtték. Mérhetetlenül gyűlölték őket.
A házmester a földszinten székelt. Egyetlen fiukat Völgyi Gabinak hívták. Valamivel idősebb lehetett nálam. Barátaival a közeli grundon játszottak egy talált kézigránáttal, ami felrobbant.
Az udvar közepén ravatalozták fel, ma is emlékszem megdöbbenésemre, meg a barna koporsóra.
Szülei nem is tudták kiheverni egyetlen fiuk elvesztését, rövidesen el is költöztek a házból.
Húsvétkor végigjártuk a lakásokat locsolási szándékkal. Én ilyenkor rémesen feszengtem, de a többiekkel valahogy mégis elgurultam.
A földszinten lakott egy egyedülálló középkorú asszony, oda szerettünk menni, mert csokit adott szolgáltatásainkért, ami akkor bizony nagy dolognak számított.
Na és micsoda élmény volt a Nagyinál fürödni!
Vörösréz fürdőhenger, négy vaslábon álló jókora káddal. A hengert fürdés előtt fával kellett befűteni. Felejthetetlen, milyen hatalmas, de mégis  barátságos hőség sugárzott belőle és töltötte be ilyenkor a fürdőszobát.
Nem hogy fürödni, de fetrengeni is tudtam, akkora volt a kád. Nagymamának minden alkalommal úgy kellett kiimádkoznia engem a habokból. Kifelé kászálódva reméltem, találok a konyhakredencben mazsolás foszlóskalácsot, vagy töpörtyűs pogácsát. Hálistennek, sosem csalatkoztam ebbéli reményemben.
Nagyapám bordó anyaggal kárpitozott fotelja...
Búsulónak hívtuk, mert ebéd után beült az újsággal, és elaludt. Ha túl volt a búsuláson, gyakran az ölébe mászhattam, és hallgattam első háborús élményeit. Annyira belelovalta magát emlékeibe, hogy a „Muszkákról” villogó szemekkel, vicsorogva harsogott. Doberdó, Isonzó... múlhatatlan nyomot hasítottak belé.
Végigélte az „Őszirózsás Forradalmat”, a Lenin fiúk garázdálkodásait, a szellemi sötétség és vandalizmus terrorját, a „Komenisták” túlkapásait. Mérhetetlen gyűlölet és harag lángolt benne, mai fejemmel úgy gondolom, torkig lehetett az embertársakkal.
Nagypapa nem volt egy daliás termet. Alacsony ember volt, kis pocakkal. Könnyen méregbe gurult. Tartott is  mindenki a haragjától, mondják, én voltam az egyetlen ember a világon, akit szeretett. Én is szerettem.
Emlékszem egy tavaszi vasárnapra, mikor barátja, Iván bácsi, a szabó kíséretében haragos arccal megjelent Krisztinai lakásunkban – karján egy nekem szánt tavaszi kabáttal – és rámordult anyámra: – Nem vettétek még észre, hogy a gyereknek nincs tavaszi kabátja?
Az ő révén jutottam első ródlimhoz is.
A nagyi előszobájában volt egy hímzett kép. Nem lehetett nagyobb 25- 30 centiméternél. Keretben volt, üveg alatt. Fekete, fényes alapon égővörös fonallal kivarrt ördögfejet ábrázolt. Egészen Salvador Dali stílusában tervezték, – bár akkor még hírét sem hallottam Dalinak. Nem volt ördögportré a szó klasszikus értelmében, mégis látszott rajta, hogy ördög. Nagy hatással volt rám a kép. Mindig meg kellett állnom jártamban, hogy jól megvizsgáljam. Volt benne valami borzongató és megfejthetetlen.
Ma sem tudom mi volt az, ami megragadott benne, és azt sem tudom, később hova került ez a kép. Biztosan visszament a pokolba.
Emlékszem, egyszer nagy ribillió volt, mert a szomszéd Kmettiné bevert a falba egy bazi nagy szöget, ami a mi előszobafalunkon jött ki. Kmettinének nem sok érzéke lehetett a szögbeveréshez. A nagy szög olyan hosszan lógott ki nálunk, jókora tenyérnyi darabon lelökve a vakolatot, hogy akár egy kabátot is rá lehetett volna akasztani. Hiába gipszelték vissza a vakolathiányt, halványzöld falunkon továbbra is ott éktelenkedett a fehér folt. Nagymama nagyon zokon vette a szomszédasszony e megmozdulását, ma már azt hiszem, többek között azért is, mert nem szerette Kmettinét. Bár amilyen rendszerető volt, ezt nem csak egy haragosától, de akárkitől rossznéven vette volna.
A Hertelendi utca sarkán volt egy bicikliműszerész, a Strébli. Kerékpárt lehetett nála bérelni, egy órára öt forintért. Ahogy mai fejemmel visszaemlékszem, csontig lekopaszított gépek voltak, de azért lehetett velük bringázni. Ha sikerült pénzt szereznem, azonnal mentem a Stréblihez.
Egy alkalommal a Hertelendiben bravúroztam egy kölcsönbiciklivel, és akkorát estem, mint egy ház. Förtelmesen néztem ki, miután a kőzúzalékkal felszórt úttesten megállapodtam. Rövidnadrágos lábaimon kevés bőr maradt, vastagon bevont a szürke por, orrom is vérzett. Ijedtemben még bőgni is elfelejtettem.
Valahogy bevánszorogtam nagyszüleim mosó és vegytisztító üzemébe. A mángorlóban azonnal leállt a munka, rohantak nagyapámért az első helyiségbe, eközben az asszonyok megpróbáltak legalább a felismerhetőségig megpucolni. Rohadtul éreztem magam.
A régmúltból úgy jönnek elő az emlékek, benyomások, fájdalmak, örömök, hogy nem tudom higgadt, logikus sorrendbe kényszeríteni őket. Kavarogva törnek fel emlékezetem félig betemetődött kútjából, és mindegyik egyszerre akar szóhoz jutni.
Egyszer nagyapámmal mentünk haza valahonnan. Ő pár méterrel előttem haladt a járdán. Az alsó Márvány utca járdáját a vasút oldalán akkor még bazaltkövek burkolták. Én csökkent értelmű gyerekként viselkedve azzal szórakoztam, hogy minden ötödik lépésnél leköptem az előttem fekvőt bazaltkockát.
Egy velem szemben jövő öregúr – felháborodva gusztustalan viselkedésemen – botjával fenyegetve nagy hangon zsémbelődni  kezdett. Nagypapa erre megpördült, és védelmemre kelve majdnem felöklelte az öregembert. Nem tudta ugyan, miről van szó, csak azt látta, hogy bajban vagyok.
Sok évig szégyenkeztem, mikor ez a kalandom eszembe jutott, még máig sem sikerült elfelejtenem baromkodásomat. Az azóta eltelt tengernyi év alatt biztosan követtem el sokkal súlyosabb hülyeségeket is, de ez a történet mélyen bennem maradt.
Gyermekkorom helyszínei közül számomra az egyik legfontosabb nagyszüleim mosó­- és vegytisztító üzeme volt. Nagyapám üzemében, melyhez a központi telephely és nyolc fióküzlet tartozott, negyven alkalmazott dolgozott. A pocakos szabómester, Iván bácsi „szalonja” mellett volt a központ, a „főhadiszállás”. A nagy szuterén helyiségbe széles falépcsők vezettek le. Másik kijárata a Hertelendi utcára nyílott, ott volt az ipari bejárat.
Elől dolgoztak hármas sorokban a vasalónők gázvasalóikkal, a nagy és kis „Katin”, amin az ingujjakat vasalták. A terem végén csattogott-sziszegett a nagy kompresszor. Nem volt szabad közel mennem hozzá, de a vészjósló szíjmeghajtás csattogása nem is bátorított arra, hogy közelebbről megismerjem. A teremnek ebből a végéből nyílott a Hertelendi utcára néző hodály, ahol a mángorló gépek dolgoztak.
A fő gépterem a 44-ben, a földszinten üzemelt. Emlékszem a nagy és félelmetes szeneskazánra, meg a terebélyes centrifugára. Utóbbinak olyan ereje volt, hogy miután leállt, belső faláról egy hosszú, falapátra emlékeztető szerszámmal kellett kifejteni az ingeket, annyira rátapadtak.
Egy időben nagyapám egy siketnéma mosómestert foglalkoztatott, aki olyan kapós volt a szakmában, hogy nagypapa nagy fizetésért is alig tudta megszerezni. Jó munkás volt, de egyszer mégis kitört a parasztgyalázat. Egy alkalommal a megszokott trükkel sem tudta kiszedni a centrifuga belsejébe letapadt ruhákat. Nagy mérgű ember lévén, – mondják, ez mosodás tulajdonság – dühében belemarkolt a centrifugába, tépte-cibálta kifelé az ingeket, nem hallván, hogy recseg-ropog, szakad az egész. Meg is lett az eredménye, fizethette az öregem a kárigényeket. Mondanom sem kell, a mestert azonnal kidobták.
Mindenféle félelmetes masinákra emlékszem, hajtószíjak ijesztő erdeire, minden mozgott, csattogott, sistergett és gőzölt. Valami ilyennek képzelhettem a poklot.
Itt, a fő gépteremben volt többek között két hatalmas mosógép. Ha a külső vasajtókat kinyitották az oldalukon, láthatóvá lett egy kisebb, belső vörösrézhenger, szintén kétszárnyú ajtóval, oldalán rengeteg lyukkal. Ebbe a csillogó hengerbe kerültek a ruhák mázsái. Még mindig hallom dühös morgásukat.
Az egyik gépet egyszer javították, és a szerelő beejtette a csavarhúzóját a belső rézdob és a külső burkolat közé. Szűk volt a hely, sehogy sem tudták kiszedni onnan a csavarhúzót. Mikor próbaképpen beindították a gépet, éktelen csörömpölés jelezte, hogy így nem lehet üzemeltetni.
Az esetet követő vasárnap délelőtt lementünk nagyapával az akkor néptelen gépterembe. Ő beemelt engem a rézhenger nyitott ajtaján, én hasaltam az ajtóban, ő meg kézzel lassan forgatni kezdte a hengert. A külső burkolat alján egyszer csak megláttam a szerszámot. Az én akkor még kis kezem befért a két henger közötti keskeny résbe. Lenyúltam és beemeltem magamhoz a csavarhúzót, nagyapa meg addig fordította a hengert, míg a két henger ajtói találkoztak. Ekkor óvatosan kiemelt a gépből. Nagy megkönnyebbüléssel mentünk ebédelni, ami mindig déli tizenkettőkor kellett történjen.
Mondják, egyszer rettenetesen dühbejött. Állítólag az egész Márvány utca elbujdosott.
A teherkocsin kívül akkor még dolgoztak lovak vontatta stráfkocsik, többek között ezek is terítették az árut a fióküzleteknek. Az egyik ló valamitől megriadt, és felvitte a kocsit a járdára. Egy arra haladó idős urat a kocsi kissé nekinyomott a falnak. Nem sérült meg komolyabban, de vérzett az orra.
Másnap megjelent az újságcikk: „Folyt a vér a Nagy­boldogasszony útján”.
Nagypapa még aznap futó látogatást tett a szerkesztőségben. A lap gazdája, gondolom, egy életre megjegyezte, hogy bármit is csinál a Szűcs mosoda, arról jobb említést sem tenni.
Anyámék szerint én voltam a világon az egyedüli élőlény, aki azt tehettem, amit akartam.
Egy példa, mekkora hörcsög volt a nagypapa.
Volt egy kétméteres behemót teherkocsisofőrje az öregnek, akiről kiderült, hogy lop. Tata olyan dühbe gurult, hogy a kapu alatt, ahol elkapta, két pofont levágott a toronynak, technikailag ezt csak úgy tudván kivitelezni, hogy mindkét esetben felugrott. Groteszk látvány lehetett.
Nagyanyám, aki szemtanúja volt az afférnak, tisztán látta, ha a sofőr visszaüt, hát a nagypapának vége.
Persze azonnal kirúgta a pasast.
Egyszer nagyapám valahonnan szerzett egy pisztolyt. Nagymama ragaszkodott hozzá, azonnal tüntesse el. Az öreg erősen ellenkezett, mondván ő ért hozzá. A kompresszor mellett ült, és játszott a fegyverrel.
Hogy mit csinált vele, mit nem, a pisztoly elsült. Anyám mesélte, akkorát szólt, majd mindenki becsinált. Az öreg is megrémülhetett, hiszen még érvényben volt a statárium. Azonnal leállíttatta a gépeket és kikapcsolta  a világítást. Isten tudja, meddig kuksoltak a félhomályban, míg megnyugodott, hogy az utcán nem reagált senki a durranásra.
A pisztoly örökre eltűnt.
Ahogy nagypapa idősödött, lehetőleg a sasadi kertben tartózkodott, gyakran kint is aludt a faházban. Egy vasdorongot készített az ágya mellé, mondván, ha tolvajok jönnek, majd ő elintézi a dolgot. Annyira mély alvó volt, hogy nyilván kellett volna tartani, – persze ő ezt sosem ismerte be. Így kérdéses, hogy adott esetben kinek a kezébe került volna a vasdorong…

Ma, ha néha bemegyek a 44-be, egyszerre rohan rám a rengeteg árny, és a szomorú emlékezés.
Hamar ki is jövök, nehogy megtörténjen az égbekiáltó disznóság, hogy megkérdezze valaki, mit keresek itt.
Tőlem! Aki joggal kérdezhetné ezt minden ott lakótól.
Márvány utca 44. Nem is lakóház, hanem egy hatalmas és kiapadhatatlan emléktár. Nekem megelevenedik, és minden ismét láthatóvá válik, ha ott vagyok. A mostani lakóknak láthatatlanok az emlékek, csak hozzám tartoznak, az én életem múlhatatlan részei.
Ma már talán csak én tudom, hol állt a Völgyi Gabi koporsója, és miért kopog a kövezeten az eső azóta is olyan kétségbeesetten.
Csak én tudom, hogy a Prokop néni krémese milyen észvesztően finom volt, és hogy a fagylaltja ünneppé varázsolta a nyomorult hétköznapokat.
Emlékszem Rózsa nénire, vasalónő volt. Kövérkés, ros­szul öltözött, többgyerekes asszony. Férje elitta még a Krisztus könnyét is, fizetés után pár nappal már – ha a nagypapa hallótávolságon kívül volt – előleget kért nagyanyámtól, mert  nem tudott enni adni a gyerekeknek. Nagymama mindig adott neki, amit aztán a következő fizetéskor „elfelejtett” levonni. Rózsa néni papucsban tudott csak járni, olyan dagadt és elszíneződött volt mindkét lába. Ezeken a lábakon állt, és vasalt egész nap.
Csapongó emlékeimet igyekszem mederbe terelni, bár ahogy így visszaolvasom a leírtakat, nem  igazán sikerült.

1949-ben történt.
Nagyapám agyvérzést kapott. Úgy maradt meg emlékezetemben, hogy még ma is egy fénykép élességének megfelelően látom a legapróbb részleteket is. Nagyon rossz állapotban volt. Apám mindent megtett, ami orvosilag elképzelhető, de még egy laikus számára is egyértelmű volt, itt a vég.
Mikor utoljára láttam, hátán feküdt, tátott szájjal vette a levegőt, még ma is hallom erőszakos zihálását.
Már besötétedett, mikor hazaindultunk. Hazaérésünk után nem sokkal telefonált nagy­mama, hogy az öreg elment.
Teljesen összezavarodott lélekkel, értetlenkedve és tehetetlenül álltam a tény  előtt, egy gyerek számára végképp elfogadhatatlan esemény kellős közepén.
Kilenc éves voltam.
Ami nekem megmaradt, az a rengeteg benyomás és emlék, meg egy világossárga vászon hálóing, ami az övé volt, amit nekem adtak, mert ragaszkodtam hozzá.
Enyém maradt minden, ami elmesélhető, ami elmesélhetetlen, egy szeretettudat, ami mindennél többet ér, mert segít élni.
Te drága, öreg méregzsák. Ölelje át lelkedet az örök nyugalom.
Nem élte meg, hogy államosítás címén mindenét elvették, és nagymamát „kártalanították” az elvtársak.
Nyolcszáz forintot kapott.

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan  fehér szárnyuk van.
Megmarad szelük hűvös érintése,
még akkor is,
mikor már messze, a távolban repülnek,
feloldódva  az ég végtelen kékjében.