Márvány utcai hétköznapok

Nagyapám, Szűcs György emlékére

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan fehér szárnyuk van. Köröznek az arcod, fejed felett, örökké érzed szelüknek hűvös emlékét, még akkor is, mikor már messze a távolban repülnek, és feloldódnak a csillagokban.

Anyai nagyszüleim a Márvány utcában laktak. Az utca, a házak szinte nem változtak semmit, csak eltűntek az emberek. Na nem mindenki, csak azok, akiket gyerekként ismertem.

Néha ott járok házai között, ilyenkor rám lehelnek a félhomályos kapualjaik, dohos-hűvös leheletük  semmivel nem téveszthető össze. Mindenhonnan integet egy hirtelen felbukkanó emlék, ami csak hozzám szól, rajtam kívül nem érzi, és nem látja senki.

Ahogy elhaladok az üzlethelyiségek mellett, szinte látom a Flink hentest, akinek mindig megbámultam hosszú, háncsfonatú hússzállító szatyrát, látom a kocsmát a sarkon, ami most étkezőhely, látom a Sipos úr suszteráját, függönnyel volt leválasztva a műhely a lakórésztől.

Rám köszön a múlt. A szabóság, a pocakos Iván bácsival az ajtóban, amint botjára támaszkodva beszélget nagyapámmal. Jó barátok voltak. Minden hétfőn, az „Iparos vasárnapon”, együtt ültek átellenben a Kisrablóban, ebédig söröztek, persze igen mértéktartóan.

Aztán a Kuncze cukrászda következett a sorban. Kunczéné panaszkodott nagyanyámnak, hogy az új inasgyerek képtelen megutálni az édességet, hetek óta nyakló nélkül zabál. Ha így megy tovább, kénytelenek lesznek elküldeni.

Az Ugocsa mozi! Sokszor törte a fenekemet kényelmetlen faszékeivel.

A Kaszás néni drogériája! Az üzlet a 44-ben, a kapu mellett volt, de itt a házban volt a lakása is, az első emeleten. Vastag asszonyság, elképesztően görbe lábakkal. Ma sem értem, hogy volt képes menni velük. Talán kaszáspókra emlékeztető megjelenése és modora miatt féltünk tőle.

 A Márvány utca 44 ma is olyan, mint régen. Körfolyosói egy tégla alakú keramitkockás udvarra néznek, középen pár jellegtelen, igénytelen cserepes növénnyel, meg az elmaradhatatlan porolóval.

Nagyszüleim az első emelet baloldali három lakás közül a középsőben laktak. Mellettük a Prokop Puliék – olyan egykorúak lehettünk – bátyja és nővére, a Panni sokkal idősebb volt, mint mi.

A másik szomszéd egy asszony volt a lófejű lányával. Nekünk már ő is néni volt, mert volt egy gyereke. Kmettiéknek hívták őket.

Majd a Balogh Pityuék következtek. Apja, a Balogh bácsi teherautósofőr volt. Akkora kosz volt náluk, hogy még most is emlékszem a szagára. Pityunak még élt a vén nagyapja. A Pityu egyszer rondán elvágta a kezét, és hülye nagyapja tanácsára behintette sóval. Ma is hallom az üvöltését.

Velünk szemben, a másodikon, a sarokban lakott egy öreg katonaorvos. Mindig első háborús zubbonyban és sapkában ült a folyosón, napoztatta két meztelen lábát, amik ijesztően dagadtak és vörösek voltak.

Vele egyvonalban laktak a Pettenkofferék, koffernek hívtuk a lányukat. Már nincs előttem az arca.

A negyediken laktak a Robiék. Pár évvel idősebb volt nálam, és olyan klassz német játékai voltak, hogy egészen bele voltam gárgyulva. Légvédelmi ágyúk, tankok, és autók – gumikerekeikkel, mozgó alkatrészeikkel olyan tökéletes makettjei voltak az igaziaknak, hogy száz év múltán sem fogom elfelejteni. Meg voltam őrülve, ha játszhattam velük.

A háborús időkről is maradtak emlékeim.

Még ma is megvan az az ólomkristály vázácska, amit az udvarunkban ácsorgó orosz katona nézegetett, forgatva ujjai között, és készült földhöz vágni. Én meg odamentem és elkértem tőle. Rám nézett, aztán kezembe nyomta. Arra emlékszem, ha orosz katona keveredett udvarunkba, minden lakó eltűnt. Engem is lehordtak vázástól, hogy mit mászkálok közöttük.

Az oroszoknak az utcánkban volt valami pékségük vagy kenyér­le­raka­tuk, rendszeresen jöttek teherkocsival, szállították a kenyereket. Mi, kölykök többen odaálltunk, és kiabáltunk: „Kleba- kleba”. Mindig volt a platón rakodó katonák között valaki, aki – ha a tiszt nem figyelt oda, – ledobott nekünk egy-két kocka alakú kenyeret, és intett, tűnjünk el. Eltűntünk.

Mesélték, hogy a Hertelendi utcában volt egy pince, – még halványan emlékszem is, melyik házban, – ahol német és magyar katonák húzták meg magukat szép számban. Az oroszok elállták a feljáratát, a bent rekedtek meg – nem volt mit tenni – megadták magukat. Ahogy jöttek fel feltartott kézzel, a magyarokat félreállították, a németeket lelőtték. Mérhetetlenül gyűlölték őket.

A házmester a földszinten székelt. Egyetlen fiukat Völgyi Gabinak hívták. Valamivel idősebb lehetett nálam. Barátaival a közeli grundon játszottak egy talált kézigránáttal, ami felrobbant.

Az udvar közepén ravatalozták fel, ma is emlékszem megdöbbenésemre, meg a barna koporsóra.

Szülei nem is tudták kiheverni egyetlen fiuk elvesztését, rövidesen el is költöztek a házból.

Húsvétkor végigjártuk a lakásokat locsolási szándékkal. Én ilyenkor rémesen feszengtem, de a többiekkel valahogy mégis elgurultam.

A földszinten lakott egy egyedülálló középkorú asszony, oda szerettünk menni, mert csokit adott szolgáltatásainkért, ami akkor bizony nagy dolognak számított.

Na és micsoda élmény volt a Nagyinál fürödni!

Vörösréz fürdőhenger, négy vaslábon álló jókora káddal. A hengert fürdés előtt fával kellett befűteni. Felejthetetlen, milyen hatalmas, de mégis  barátságos hőség sugárzott belőle és töltötte be ilyenkor a fürdőszobát.

Nem hogy fürödni, de fetrengeni is tudtam, akkora volt a kád. Nagymamának minden alkalommal úgy kellett kiimádkoznia engem a habokból. Kifelé kászálódva reméltem, találok a konyhakredencben mazsolás foszlóskalácsot, vagy töpörtyűs pogácsát. Hálistennek, sosem csalatkoztam ebbéli reményemben.

Nagyapám bordó anyaggal kárpitozott fotelja...

Búsulónak hívtuk, mert ebéd után beült az újsággal, és elaludt. Ha túl volt a búsuláson, gyakran az ölébe mászhattam, és hallgattam első háborús élményeit. Annyira belelovalta magát emlékeibe, hogy a „Muszkákról” villogó szemekkel, vicsorogva harsogott. Doberdó, Isonzó... múlhatatlan nyomot hasítottak belé.

Végigélte az „Őszirózsás Forradalmat”, a Lenin fiúk garázdálkodásait, a szellemi sötétség és vandalizmus terrorját, a „Komenisták” túlkapásait. Mérhetetlen gyűlölet és harag lángolt benne, mai fejemmel úgy gondolom, torkig lehetett az embertársakkal.

Nagypapa nem volt egy daliás termet. Alacsony ember volt, kis pocakkal. Könnyen méregbe gurult. Tartott is  mindenki a haragjától, mondják, én voltam az egyetlen ember a világon, akit szeretett. Én is szerettem.

Emlékszem egy tavaszi vasárnapra, mikor barátja, Iván bácsi, a szabó kíséretében haragos arccal megjelent Krisztinai lakásunkban – karján egy nekem szánt tavaszi kabáttal – és rámordult anyámra: – Nem vettétek még észre, hogy a gyereknek nincs tavaszi kabátja?

Az ő révén jutottam első ródlimhoz is.

A nagyi előszobájában volt egy hímzett kép. Nem lehetett nagyobb 25- 30 centiméternél. Keretben volt, üveg alatt. Fekete, fényes alapon égővörös fonallal kivarrt ördögfejet ábrázolt. Egészen Salvador Dali stílusában tervezték, – bár akkor még hírét sem hallottam Dalinak. Nem volt ördögportré a szó klasszikus értelmében, mégis látszott rajta, hogy ördög. Nagy hatással volt rám a kép. Mindig meg kellett állnom jártamban, hogy jól megvizsgáljam. Volt benne valami borzongató és megfejthetetlen.

Ma sem tudom mi volt az, ami megragadott benne, és azt sem tudom, később hova került ez a kép. Biztosan visszament a pokolba.

Emlékszem, egyszer nagy ribillió volt, mert a szomszéd Kmettiné bevert a falba egy bazi nagy szöget, ami a mi előszobafalunkon jött ki. Kmettinének nem sok érzéke lehetett a szögbeveréshez. A nagy szög olyan hosszan lógott ki nálunk, jókora tenyérnyi darabon lelökve a vakolatot, hogy akár egy kabátot is rá lehetett volna akasztani. Hiába gipszelték vissza a vakolathiányt, halványzöld falunkon továbbra is ott éktelenkedett a fehér folt. Nagymama nagyon zokon vette a szomszédasszony e megmozdulását, ma már azt hiszem, többek között azért is, mert nem szerette Kmettinét. Bár amilyen rendszerető volt, ezt nem csak egy haragosától, de akárkitől rossznéven vette volna.

A Hertelendi utca sarkán volt egy bicikliműszerész, a Strébli. Kerékpárt lehetett nála bérelni, egy órára öt forintért. Ahogy mai fejemmel visszaemlékszem, csontig lekopaszított gépek voltak, de azért lehetett velük bringázni. Ha sikerült pénzt szereznem, azonnal mentem a Stréblihez.

Egy alkalommal a Hertelendiben bravúroztam egy kölcsönbiciklivel, és akkorát estem, mint egy ház. Förtelmesen néztem ki, miután a kőzúzalékkal felszórt úttesten megállapodtam. Rövidnadrágos lábaimon kevés bőr maradt, vastagon bevont a szürke por, orrom is vérzett. Ijedtemben még bőgni is elfelejtettem.

Valahogy bevánszorogtam nagyszüleim mosó és vegytisztító üzemébe. A mángorlóban azonnal leállt a munka, rohantak nagyapámért az első helyiségbe, eközben az asszonyok megpróbáltak legalább a felismerhetőségig megpucolni. Rohadtul éreztem magam.

A régmúltból úgy jönnek elő az emlékek, benyomások, fájdalmak, örömök, hogy nem tudom higgadt, logikus sorrendbe kényszeríteni őket. Kavarogva törnek fel emlékezetem félig betemetődött kútjából, és mindegyik egyszerre akar szóhoz jutni.

Egyszer nagyapámmal mentünk haza valahonnan. Ő pár méterrel előttem haladt a járdán. Az alsó Márvány utca járdáját a vasút oldalán akkor még bazaltkövek burkolták. Én csökkent értelmű gyerekként viselkedve azzal szórakoztam, hogy minden ötödik lépésnél leköptem az előttem fekvőt bazaltkockát.

Egy velem szemben jövő öregúr – felháborodva gusztustalan viselkedésemen – botjával fenyegetve nagy hangon zsémbelődni  kezdett. Nagypapa erre megpördült, és védelmemre kelve majdnem felöklelte az öregembert. Nem tudta ugyan, miről van szó, csak azt látta, hogy bajban vagyok.

Sok évig szégyenkeztem, mikor ez a kalandom eszembe jutott, még máig sem sikerült elfelejtenem baromkodásomat. Az azóta eltelt tengernyi év alatt biztosan követtem el sokkal súlyosabb hülyeségeket is, de ez a történet mélyen bennem maradt.

Gyermekkorom helyszínei közül számomra az egyik legfontosabb nagyszüleim mosó­- és vegytisztító üzeme volt. Nagyapám üzemében, melyhez a központi telephely és nyolc fióküzlet tartozott, negyven alkalmazott dolgozott. A pocakos szabómester, Iván bácsi „szalonja” mellett volt a központ, a „főhadiszállás”. A nagy szuterén helyiségbe széles falépcsők vezettek le. Másik kijárata a Hertelendi utcára nyílott, ott volt az ipari bejárat.

Elől dolgoztak hármas sorokban a vasalónők gázvasalóikkal, a nagy és kis „Katin”, amin az ingujjakat vasalták. A terem végén csattogott-sziszegett a nagy kompresszor. Nem volt szabad közel mennem hozzá, de a vészjósló szíjmeghajtás csattogása nem is bátorított arra, hogy közelebbről megismerjem. A teremnek ebből a végéből nyílott a Hertelendi utcára néző hodály, ahol a mángorló gépek dolgoztak.

A fő gépterem a 44-ben, a földszinten üzemelt. Emlékszem a nagy és félelmetes szeneskazánra, meg a terebélyes centrifugára. Utóbbinak olyan ereje volt, hogy miután leállt, belső faláról egy hosszú, falapátra emlékeztető szerszámmal kellett kifejteni az ingeket, annyira rátapadtak.

Egy időben nagyapám egy siketnéma mosómestert foglalkoztatott, aki olyan kapós volt a szakmában, hogy nagypapa nagy fizetésért is alig tudta megszerezni. Jó munkás volt, de egyszer mégis kitört a parasztgyalázat. Egy alkalommal a megszokott trükkel sem tudta kiszedni a centrifuga belsejébe letapadt ruhákat. Nagy mérgű ember lévén, – mondják, ez mosodás tulajdonság – dühében belemarkolt a centrifugába, tépte-cibálta kifelé az ingeket, nem hallván, hogy recseg-ropog, szakad az egész. Meg is lett az eredménye, fizethette az öregem a kárigényeket. Mondanom sem kell, a mestert azonnal kidobták.

Mindenféle félelmetes masinákra emlékszem, hajtószíjak ijesztő erdeire, minden mozgott, csattogott, sistergett és gőzölt. Valami ilyennek képzelhettem a poklot.

Itt, a fő gépteremben volt többek között két hatalmas mosógép. Ha a külső vasajtókat kinyitották az oldalukon, láthatóvá lett egy kisebb, belső vörösrézhenger, szintén kétszárnyú ajtóval, oldalán rengeteg lyukkal. Ebbe a csillogó hengerbe kerültek a ruhák mázsái. Még mindig hallom dühös morgásukat.

Az egyik gépet egyszer javították, és a szerelő beejtette a csavarhúzóját a belső rézdob és a külső burkolat közé. Szűk volt a hely, sehogy sem tudták kiszedni onnan a csavarhúzót. Mikor próbaképpen beindították a gépet, éktelen csörömpölés jelezte, hogy így nem lehet üzemeltetni.

Az esetet követő vasárnap délelőtt lementünk nagyapával az akkor néptelen gépterembe. Ő beemelt engem a rézhenger nyitott ajtaján, én hasaltam az ajtóban, ő meg kézzel lassan forgatni kezdte a hengert. A külső burkolat alján egyszer csak megláttam a szerszámot. Az én akkor még kis kezem befért a két henger közötti keskeny résbe. Lenyúltam és beemeltem magamhoz a csavarhúzót, nagyapa meg addig fordította a hengert, míg a két henger ajtói találkoztak. Ekkor óvatosan kiemelt a gépből. Nagy megkönnyebbüléssel mentünk ebédelni, ami mindig déli tizenkettőkor kellett történjen.

Mondják, egyszer rettenetesen dühbejött. Állítólag az egész Márvány utca elbujdosott.

A teherkocsin kívül akkor még dolgoztak lovak vontatta stráfkocsik, többek között ezek is terítették az árut a fióküzleteknek. Az egyik ló valamitől megriadt, és felvitte a kocsit a járdára. Egy arra haladó idős urat a kocsi kissé nekinyomott a falnak. Nem sérült meg komolyabban, de vérzett az orra.

Másnap megjelent az újságcikk: „Folyt a vér a Nagy­boldogasszony útján”.

Nagypapa még aznap futó látogatást tett a szerkesztőségben. A lap gazdája, gondolom, egy életre megjegyezte, hogy bármit is csinál a Szűcs mosoda, arról jobb említést sem tenni.

Anyámék szerint én voltam a világon az egyedüli élőlény, aki azt tehettem, amit akartam.

Egy példa, mekkora hörcsög volt a nagypapa.

Volt egy kétméteres behemót teherkocsisofőrje az öregnek, akiről kiderült, hogy lop. Tata olyan dühbe gurult, hogy a kapu alatt, ahol elkapta, két pofont levágott a toronynak, technikailag ezt csak úgy tudván kivitelezni, hogy mindkét esetben felugrott. Groteszk látvány lehetett.

Nagyanyám, aki szemtanúja volt az afférnak, tisztán látta, ha a sofőr visszaüt, hát a nagypapának vége.

Persze azonnal kirúgta a pasast.

Egyszer nagyapám valahonnan szerzett egy pisztolyt. Nagymama ragaszkodott hozzá, azonnal tüntesse el. Az öreg erősen ellenkezett, mondván ő ért hozzá. A kompresszor mellett ült, és játszott a fegyverrel.

Hogy mit csinált vele, mit nem, a pisztoly elsült. Anyám mesélte, akkorát szólt, majd mindenki becsinált. Az öreg is megrémülhetett, hiszen még érvényben volt a statárium. Azonnal leállíttatta a gépeket és kikapcsolta  a világítást. Isten tudja, meddig kuksoltak a félhomályban, míg megnyugodott, hogy az utcán nem reagált senki a durranásra.

A pisztoly örökre eltűnt.

Ahogy nagypapa idősödött, lehetőleg a sasadi kertben tartózkodott, gyakran kint is aludt a faházban. Egy vasdorongot készített az ágya mellé, mondván, ha tolvajok jönnek, majd ő elintézi a dolgot. Annyira mély alvó volt, hogy nyilván kellett volna tartani, – persze ő ezt sosem ismerte be. Így kérdéses, hogy adott esetben kinek a kezébe került volna a vasdorong…

Ma, ha néha bemegyek a 44-be, egyszerre rohan rám a rengeteg árny, és a szomorú emlékezés.

Hamar ki is jövök, nehogy megtörténjen az égbekiáltó disznóság, hogy megkérdezze valaki, mit keresek itt.

Tőlem! Aki joggal kérdezhetné ezt minden ott lakótól.

Márvány utca 44. Nem is lakóház, hanem egy hatalmas és kiapadhatatlan emléktár. Nekem megelevenedik, és minden ismét láthatóvá válik, ha ott vagyok. A mostani lakóknak láthatatlanok az emlékek, csak hozzám tartoznak, az én életem múlhatatlan részei.

Ma már talán csak én tudom, hol állt a Völgyi Gabi koporsója, és miért kopog a kövezeten az eső azóta is olyan kétségbeesetten.

Csak én tudom, hogy a Prokop néni krémese milyen észvesztően finom volt, és hogy a fagylaltja ünneppé varázsolta a nyomorult hétköznapokat.

Emlékszem Rózsa nénire, vasalónő volt. Kövérkés, ros­szul öltözött, többgyerekes asszony. Férje elitta még a Krisztus könnyét is, fizetés után pár nappal már – ha a nagypapa hallótávolságon kívül volt – előleget kért nagyanyámtól, mert  nem tudott enni adni a gyerekeknek. Nagymama mindig adott neki, amit aztán a következő fizetéskor „elfelejtett” levonni. Rózsa néni papucsban tudott csak járni, olyan dagadt és elszíneződött volt mindkét lába. Ezeken a lábakon állt, és vasalt egész nap.

Csapongó emlékeimet igyekszem mederbe terelni, bár ahogy így visszaolvasom a leírtakat, nem  igazán sikerült.

1949-ben történt.

Nagyapám agyvérzést kapott. Úgy maradt meg emlékezetemben, hogy még ma is egy fénykép élességének megfelelően látom a legapróbb részleteket is. Nagyon rossz állapotban volt. Apám mindent megtett, ami orvosilag elképzelhető, de még egy laikus számára is egyértelmű volt, itt a vég.

Mikor utoljára láttam, hátán feküdt, tátott szájjal vette a levegőt, még ma is hallom erőszakos zihálását.

Már besötétedett, mikor hazaindultunk. Hazaérésünk után nem sokkal telefonált nagy­mama, hogy az öreg elment.

Teljesen összezavarodott lélekkel, értetlenkedve és tehetetlenül álltam a tény  előtt, egy gyerek számára végképp elfogadhatatlan esemény kellős közepén.

Kilenc éves voltam.

Ami nekem megmaradt, az a rengeteg benyomás és emlék, meg egy világossárga vászon hálóing, ami az övé volt, amit nekem adtak, mert ragaszkodtam hozzá.

Enyém maradt minden, ami elmesélhető, ami elmesélhetetlen, egy szeretettudat, ami mindennél többet ér, mert segít élni.

Te drága, öreg méregzsák. Ölelje át lelkedet az örök nyugalom.

Nem élte meg, hogy államosítás címén mindenét elvették, és nagymamát „kártalanították” az elvtársak.

Nyolcszáz forintot kapott.

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan  fehér szárnyuk van.

Megmarad szelük hűvös érintése,

még akkor is,

mikor már messze, a távolban repülnek,

feloldódva  az ég végtelen kékjében.

A Kert

Mostanában egyre gyakrabban és egyre hosszabban látom a kertet. Szabálytalan kőlapokkal kirakott girbe­-gurba sétányain sokszor már nappal is ődöng a holdsugár, az út vonalát követve bujkál a cédrus és egyéb növények lombsátrai alatt, ahol egy pillanatra mindig erősebben látszik sápadt-hideg fénye. A fák és fás szárú bokrok törzsein számtalan repkény és sokféle kúszónövény tekeredik, csavarodik és kapaszkodik, kusza tobzódásukban még erős fényben is jótékony félhomályt árasztva a szűk átjárók göröngyös, avar rágta közein, szinte kizárva a lehetőségét annak, hogy az emlékezésen kívül bármi is átférjen.

A kertben sosem fúj a szél, sem szellő, sosem mozdul semmi, nincs eső, csak a megfellebbezhetetlen állandóság kísért, nincs napszak és idő, csak béke, meleg és fény.

Ha éppen úgy akarom, a fekete lepkék kavargó virágfüzérekként rajzanak és gomolyognak a lombok között, hangtalan lobogásban milliószor összefűzve és szétválva járják vég nélküli táncukat.

A sok éve porladó avarban mindenféle hernyó és bogár keresi lázasan az elszállt nyarak maradék emlékeit, fáradhatatlanul pislákoló reménnyel és hittel, mert semmit nem lehet csinálni remény nélkül, a halálon kívül mindennek lehet hinni az ellenkezőjében, legalább egy kicsit.

Mert a kert fái titokban nem hinnék, hogy minden nappal közelebb kerülnek az éghez, ettől remélve a lét értelmét, vagy legalább egy valamiféle megoldást, egy bizonyosságot, hogy választ kapnak létezésük okára ami nem csak „Csak”-ból áll, ami inkább gúny, mint válasz, valami olyat akarva, ami értelmet ad, hogy miért va­gyunk. Hogy mi végre viseli el a kúszónövények súlyát, a gyökereit rágó férgek szűnni nem akaró támadásait.

A kőszegély menti gaztenger megelégszik a sétáló holdsugár rideg és szenvtelen simogatásával, szaporodik, mert az a dolga, és elszárad, ha kell. Tudja, sosem fog felnőni az égig, eszébe se jut, mert esze sincs, amúgy nem is akar, mert mindig csak azt akarja, amit akarhat, és ezért boldog.

A kert varázslatos lakói nem is tudják, hogy van napfény és szellő. Sosem volt benne részük, ami jó is, mert ahol szellő van, ott lehet szél is, sőt vihar, ami pusztít és romba dönt, elvonulásával maga után hagyva a pusztulást, ami rettenetes, az okozott kár néha pótolhatatlan.

A murvás sétányon lassan poroszkálok a tétova holdsugár nyo­mában – ő világítja nekem az utat – a fölém és elém hajló lombok tétova simogatásai közepette, zavart érintéseiket folyton érezve arcomon, titokban számítva rá: valamelyik durván végigkarmol, ami mint rizikófaktor kétségtelenül lehetséges.

A lombok rejtekében megbúvó tisztáson tompa fényben ra­gyog a kis tó tükre – amit a sétányról nem látni – megszámlálhatatlan szúnyogfelhőivel, amik hangtalan realitással és következetességgel megtámadnak mindent, ami él és mozog.

A parti köveken nagy fekete békák ülnek egy kő­szobor szenvtelenségével, téren és időn túl, meredt tekintetükben mint végtelenített film folyton folyvást kúszik az idő.

A monda szerint hajdan a tóban lakott egy sellő, aki szendergésében feloldódott – és eltűnt.

Bármily különös, ami eltűnik, az mindig nyomtalanul és maradéktalanul tűnik el, ami azért érthetetlen, mert ha egyszer valami volt, az hogy tűnhet el nyomtalanul?

Csak bennünk hagy egy nyomemléket, és az évek múlásával a sokasodó emléktömeg annyira felszaporodik, hogy a végén már a lábait is alig tudja emelgetni az ember, az emlékek sűrű masszája félő, valahova lehúz.

A kert az egyetlen, ami az enyém, ami sosem változik, a maga módján mondhatnám örök, ahol cipelem sokasodó emlékeimet, és ha az előttem imbolygó holdsugár megáll, akkor tudni fogom, magam is emlékké váltam.

A kert az általam egyetlen ismert hely, ahol a növények érzékelni képesek jelenlétemet. Ismerem finom színváltozásaikat, amik mindenkori hangulataikat jelzik felém. Képesek érezni gondolataimat, még hangosan beszélnem sem kell. Egyetértésüket vagy rosszallásukat tónusváltásaikból tudom követni. Mivel már hozzájuk vagyok szokva, könnyen megy a beszélgetés, de amúgy szerintem befogadtak, és meg kell mondanom: ez köl­csönös.

A kert megszámlálhatatlan lénynek, élő árnynak és suttogó indának ad otthont, fénylények és süvöltő árnyékok torzult lelkeinek állandó búvóhelye, mert itt minden nagyon erősen él, és kortalan. A kert a láthatatlan létezőknek egy olyan területén helyezkedik el, ami több dimenzió átjárhatósági metszéspontjában van, és csak a kiválasztottak számára érzékelhető. Én nagyon jól tudom: ez a belső vakok számára elképzelhetetlen, de a kertnek vannak elvárásai látogatóitól, a belső vakság az egyik kizáró ok.

A fák és bokrok között bujkáló sóhajoknak kell szállítania a már említett lények hangjait, aztán a sokszor összegabalyodó suttogásokat vagy szét tudja válogatni a látogató, vagy nem. Ez mindig a hallgató belső milyenségétől függ.

Mert minden és mindig megszólítja az embert, de csak kevesek képesek érzékelni, és még kevesebben hallják az érthető neszeket. Nem értik a tényt, sokkal sűrűbb közegben létezünk, mint gondolnánk, minden mindennel összefügg, a dolgok és események egy­másból következő történetek, amiket ha valaki folyamatukban nem tud érteni, akkor csak összezavarodik, őrületre gyanakszik – pedig csak ő tökéletlen, aminek tényét nem meri vállalni.

A kert felett az égbolt mindig mozdulatlan.         Ezüstkupolája egyen­letesen mindent beborít, még az árnyékos részek is egy halk-tapintatos fényben derengenek.

A kertben mindig és minden változik, ha akarod. Hol felbukkan egy új levél, lelibben egy száraz ág, és birtokba veszik az örök­mozgó halvány bogarak.

Itt nincsenek szagok, sem illatok. Csak az ott támadt emlékeknek, gondolatoknak támad levegője, ami befészkeli magát az agyba, felidézve képeket, egyikük-másikuk ólomsúllyal terül szét az ember mellkasán, alig engedve némi levegőt. A nyomasztó emlékeknek sokszor alig elbírhatóan nagy súlya van. A hibás egykori döntéseket nincs már kinek beismerni, nincs kitől bocsánatot kérni, és nincs kinek elmagyarázni, hogy az és akkor miért történt úgy, ahogy történt. Nincs már sem pártoló, sem ellenfél, csak tökéletesen értelmét vesztett régi ü­gyek, amikről már nem is tud senki, nem is érdekel senkit, már csak bennem van és engem nem hagy élni, ez úgy látszik, egy karma, ami kivédhetetlen, és majd csak velem e­gyütt múlik el. Mert lehet az ember számára ügy egy rosszkor tett mosoly, egy igazságtalan észrevétel, vagy apró mozdulat, ami fájdalmat okozott. Az egyre sokasodó sok kis apró sérelem egyszer csak elkezd önálló életet élni, kezelhetetlenné válik, megkeserítve az áldozat életét, mert akkor jön-megy mindegyik, amikor akar.

Ezek a dolgok főleg a kertben képesek teljes erejükből feltámadni, belőlem kilépve körültáncolják szenvedő lelkemet, győzelem­ittasan libegnek köztem és a holdsugár között, élvezvén nehéz perceimet.

Mégis szeretem a kertet. Ha akarom, meg tudom jeleníteni eltűnt szeretteimet, akik sosem a sétaúton, hanem a bokrok és fák árnyékából néznek engem, békésen intenek felém, és így egy kicsit módomban áll újra­élni hajdan volt órákat, ami nekem részem.

Aki ha meglát a fák árnyékából, és boldogan rohan felém, az a Janka, a kis pekingi palota kutyám, aki maga az önzetlen szeretet, képes felmelegíteni kihűlt szívemet. Már csak a kertben tudok vele találkozni, rövid lábain körülugrál, én felveszem, kisbabaként fek­szik karjaimban, ringatom és mindenféle butaságokat mesélek neki, közben pocakját cirókázva hallgatom szaggatott, röfögő-makogó hangjait, ami a megelégedettség és gyönyör éneke. Ő volt életemben a rajongó szeretet, értelem és jóindulat, és mikor a kertbe költözött, emléke zokogott csak elárvult lelkemben. Ha megyek, mindig meglátogatom. Ha meg már én is ott leszek, újra kezdjük, elölről, okos szemei drágakőként fúródnak tekintetembe, és érteni fogjuk egymást, mint régen. Drága kis „Malacka”. Le­gyen neked nagyon szép a kert, barangold be zegzugait. Tetszeni fog neked. Ha éppen nem vagyok ott, akkor is rád gondolok. Sosem hagylak egyedül.

Fontos a kert, mert egyidejűleg és egyszerre élem a jelenben a múltamat is, mert nélküle nem lehet jelen, hát még a remélt jövő, szükségem van a tudatra, hogy valahova örökké tartozom – a jelen bizonytalan és örökké változó tényező.

Csak egy valós múltból lehet rálátni a jelenre,       ahogy egy festménynek is megvan a szükséges nézőtávolsága, úgy a most sem nézhető közelről.

A „Ma“ szemlélésekor a szemeiden át néznek azok is, akik voltak, génjeidben, húsodban és szívdobbanásaidban ott rejtőzik a múlt, benne is élsz, vele gondolkozol.

A kert valóságos illúziói mindig körülölelnek, segítenek, hogy eltévelyedéseidből visszatalálj, és ha kell, akár tízedszer is képes légy újrakezdeni.

A séták alatt talán közelebb kerülsz mindenhez, ami megfejthetetlen, ami valami miatt fontos neked.

A kert az, ami a folyton változó – izgő-mozgó életedben az állandó, ami kiindulópont, ami örök. Mert egy látszólag élettelen mozdulatlanságnak is megvan a nyüzsgő élete, megvannak hangulatai, örömei és bánatai, csak bizonyos szemekkel és fülekkel érzékelhető valóságról van szó.

Lázrózsák Katinkának

         

Hajjaj…Ilyen hátsója, meg keblei csak álombéli tündéreknek van!
És ha megy!
Úgy riszálni senki emberfia nem tud, mint Katinka.
Katinka, egy mozgó vágytömeg, aki dalokat fakaszt a férfiak lelkében, ő az elérhetetlen tökély, aki ha végigvonaglik az utcán, lágyan, hajlékonyan, mint kígyó – feltekeredve zsenge kamaszok szívére.

Ó méla vágy, az elképzelt múló pillanat fodrozó tükrén vibráló csoda! A fékevesztett száguldás forró karjainak fojtó ölelése, a lila álmok hűvös tengerének felejthetetlen simogatása…
Katinka!
Te vagy minden ami költészet, minden, ami bearanyozhatja egy kókadó férfi zötykölődő hétköznapjait.
Te vagy a szférák zenéje, maga a káprázat.

Változat 2.

Hajjaj… Ilyen hátsó, meg kebel, már az ébrenlétben is előfordul.
És ha mész!
Azért még idézel szép emlékeket, pillanatokra visszahozod a lelkekben szunnyadó hajdani tavasz illatát.
Még feltámasztasz vágyakat, de már nem elviselhetetlen, ha nemet mondasz.
A fékezett száguldás langyos karjainak lagymatag ölelése, a lila álmok hűvös tengerének, már gyakran felejthető simogatása.
Katinka!
Te vagy még a költészet, bár amatőr hangokkal vegyítve, időnként fals, de még szól, ami megérintheti egy kissé rozoga férfi kornyadozó hétköznapjait.
Már nem vagy a szférák zenéje, de egy kocsmakertben játszó zenekar hangulatos és vonzó muzsikájával felérsz.

Változat 3.

Hajjaj… Hová tűntek büszke tornyaid, kerek védműved, te hajdanvolt büszke rom…
Már csak szép emlékeket idézel, ha borús az est.
Lelked tavaszának illatát, már csak te érzed,
a langyos totyogás béna karjainak hideg ölelése, a megfakult álmok hűlt tengerének borzongató érintése.
Hol van már a költészet, csak recsegő próza a szférák zenéje, egy romos kocsmakert egyszál vak hegedűsének fals cincogása.

Változat 4.

Hajjaj Katinka…
Hajdani szépséged, ráncos jelened, Isonzó és Doberdó emlékeit idézi oly tökéllyel, hogy beleborzong a hát…
Nahát, ki hitte volna, a régen elködlött tavasz, csak halvány emlék, tán igaz sem volt, lehet, csak mesélték.
Hová tűnt lelked zenéjének mindent elsöprő dallama…
Hol a mesés hátsó?
Hol a hű kebel?
Már csak egy igric beszéli el egy viharos éjszakán- a kandalló sárga lángjainak lobogó fényében.
Már nincs szférák zenéje, nem látok zenés kocsmakerteket, nő a csend, kuvik kiáltása borzongat férfilelkeket.
Költészet, próza, a néma semmibe vész.
Ha zötykölődve mész, csak borzasztasz kamasz kebleket, hová tűnt a vágy, a szívet forrósító dalok?
Magad lettél a jeges tél, csak fagyott ágak reccsenése vagy.