Zenepavilon

Vannak állatok, embernek, és embernek kinéző állatok. Állatnak kinéző emberek is vannak, azok rendszerint nem is emberek.

Vannak faunok, Buddhai mosolyok mögé bújó Istentudjamik, két lábon járó ócskaságok, romos zsenik, meg hazudozók.

Álszűzek, és hermafroditák, bukmékerek és cselszövők, fapados ócskaságok, akik megmajmolják a még ócskábbakat.

Mikor este jönnek haza a Soltészék, egymásba karolva, hátizsákkal és szatyrokkal, lassan és kimerülten, roggyant térdekkel araszolva a sír felé, vén körtefák.

Korhadó kérgük alatt hemzsegő életek, bogarak és pondrók, születnek és halnak, egymást karolva vánszorognak a kéreg repedései felé, aztán kijutva, lesodorja őket a szél, és onnan nincs visszamászás.

Szökdécselő ifjúkor, jó nénik és bácsik hada, ugrókötelüket vesztett individuumok.

Aztán kisül, hogy dehogy,. pedofilok, szadisták, alkoholisták, nihilisták és mensevikek, hívők, fehér fityulákba burkolt kivénhedt zsolozsmázó beszarik, mert tudják, hogy van a fejükön vaj, és nekik meg fog bocsátani a gondviselés, meg akinek még ez a dolga, de csak neki, a többieknek ne is tegye.

A mások simlis disznók, azt sem érdemlik meg, hogy elszáradjanak.

Száll az ének, hamisan, hangosan, de a zajtól legalább nem lehet veszekedni, mert nem hallani az átkozódásokat.

Így- messzebbről, csak egy kórus szép és felemelő összképe marad meg az arra ténfergő emlékében, és ez melengető, meg minden.

Mert a látvány, az első benyomás a fontos, a többi egy lószar, részletkérdés, ki a francnak van ideje ezzel foglalkozni.

Meg a dolgok úgyis maguktól elrendeződnek, vagy így, vagy úgy,

Lehetőleg lassan, hogy a végén a szerencsésnek már örülni se legyen ereje.

Hijj…ez a sors egy szemét és lelketlen valami, nem törődik az semmivel, nincs szíve.

Azt mondták a Lalinak, hogy menj te a francba, és a Lali ment is, ez volt a sorsa, és a sors éppen ott volt.

De bezzeg ha szükség lenne rá, akkor nincs sehol, még az esély is elvész, hogy hátha, hátha most rövidtávon megváltozott, és jóindulattal bír.

De persze ez kizárt, de az ember olyan hülye, hogy hinni akarja a lehetetlent.

Hát higgye- ha ez jó neki, csak bele kell kalkulálnia a pofára esést.

Nagyon szar érzés, mikor az ember pofája piszkosul nagyot csattan a kövön, csermelyként csordogálnak ki szájából a fogai, és egyszerre lát csillagos éjszakát, és dübörgően fényes nappalt.

Ha angyalokat is lát, akkor nagy a baj.

Jobb fel se állni, akkor nem lehet leesni.

A megfontoltság a hosszú élet titka.

Bár egy Dór oszlopsor alatt heverészve a dög melegben- nem egy utolsó program, fejed felett tudni a timpanon statikus jelenlétét, és elábrándozni olyasmiken, amiről nem illik szólni.

Ez pénzbe sem kerül, és nagyobb erőfeszítés sem kell hozzá.

Aztán így is- úgyis elmúlik az időd, és úgy mész a fenébe, mint az, aki végigerőlködte földi pályafutását.

A sors, egy pikirt valami, egyformán simogat, és mindig pofonnak éled meg.

Vénségedre olyan kerek lesz a képed, hogy mindenki oedémára gyanakszik. Hát tegye…

Te tudod, hogy nem az, és ez legyen elég.

Ne analizálgasd magad, akkor is olyan vagy- amilyen. Csak rossz órákat szerzel, azt meg megteszi helyetted más is.

A siker titka, ne akarj semmit, és eléred. Csupa hepppy lesz az életed.

És nem kell a harangszót osztályozgatni. Lélekharang, vészharang, misére hívó harang, hajóharang, búvárharang, stb.

Csak harang van, és harangzúgás.

Ez ilyen egyszerű…

Csak mosolyogj, mint egy Buddha, mindent végy észre, és sose beszélj róla.

Így azt hiszik, csak ők a tájékozottak, nem fognak veled rivalizálni, és még szeretni is fognak.

Nem mész vele semmire, de hagynak élni.

Hátnem?

Kertes ház

Már telefonon is határozottan megmondtam, hogy ne csengessen be. Persze a maga gátlástalansága és arcátlansága minden képzeletet felülmúl. Nincs itthon akit keres, és máskor se keresse, mert máskor sem lesz itthon. És ha kimegy, ne felejtse el becsukni a kerti kaput, mert nem bírják a növényeim az állandó huzatot.

De ha mégis találkozni akar vele, a hátsó kertben van. Ha megkerüli az ecetfát, és besétál a sufni mögé, ott találja. Ott ül egész nap a zöld pongyolájában, már régen ki kellett volna mosni, de nem engedi. A lapos nagy kövön ül, cigarettázik, és magában beszél. nem érteni mit, mert nagyon halkan csinálja, és csak a jobb kezével gesztikulál.

De hiába fog szólni hozzá, nem is érzékeli, hogy ott van. Valahol, valami másban barangol, talán nem is látja ami körülveszi, mert amit lát helyette, azt csak ő látja. Már kérdeztem többször tőle- mi a fenét nézel egész nap? Hiszen csak a sufni fala van előtted. De nem szólt semmit, nem is hallotta valószínű, hogy kérdeztem. Hát, nem is kérdeztem többé. Meg, ha meg is mondaná, attól én még nem látnám. Ő, egy másik világban él, csak itt van a teste. Én meg itt, és a testem is itt van.

Mert a lényeg, nem a test holléte. Az a láthatatlan, és érzékelhetetlen valami, ami számít, és hogy az hol működik, hát azt senki nem tudja. Ha valami nem tartozik az emberre, azt nem is fogja megtudni soha. Nincs hozzá köze. Majd ha átlépi ezt a küszöböt, majd akkor meglátja, amit kell.

Ő vele valami zavar történhetett, mert itt is van, meg ott is. Olyan ott- mozdulatlanul ülve, mint egy kerti szobor, csak mozog az egyik karja. Mikor a levegőben nyuládozik, nem tudom, mit akar megfogni, bár lehet, meg is fog, csak az abban a másik világban van, azért látom üresnek a markát. De nem is érdekel, mi lehet az. Nem tartozik rám.

Hogy mi az ami rám tartozik? Hát jó kérdés. A nyavalya se tudja. Még sosem gondoltam bele, mert ha megtudnám, lehet, megzavarna. Elbizonytalanodnék, és csak nehézségem támadna belőle. Az meg így is van elég, nem kell még szereznem belőlük. Ha éjszaka zörögne be egyszer, mikor tiszta égbolt van felettünk, és teljes erővel süt a hold! Minden alkalommal, egy vastag és vakító sugárnyaláb ereszkedik le a házra, úgy ragyog az épület meg a kert, hogy nem hinne a szemének. Csak halk zümmögést hallani, és akkor ő felriad álmából, mint egy alvajáró kiszédeleg a kertbe, és hanyattfekszik a fűben, a kankalinok között. Széttárt karokkal, és csukott szemekkel, fehér arcán egy halvány mosoly… Hosszú- fehér hálóinge, izzik mint a hó. Én persze nem merek kimenni a fényre, mert érzem, nekem biztos árt. De az ablakon át látom, hogy körülállják ködszerű képződmények, fölé hajolnak, és beszélnek hozzá. De sosem jönnek a ház felé, és ez megnyugtat.

Már sok éve nem lehet vele beszélni, de ha maga meg akarja próbálni, hát csak rajta, én szóltam. Ha nem jár sikerrel, ne engem hibáztasson. Sokan hiszik, hogy kell valakivel beszélni, mert akkor nincs olyan kíméletlen magányérzete. Ez persze egy marhaság, mert akkor is egyedül van, ha a fene eszi meg. Ez magára is érvényes, bár ha vele beszél, olyan, mintha magába beszélne, ezt meg otthon is megteheti, nem kell ilyen messze eljönnie.

Látja, hogy múlik az idő! Mindjárt itt a szürkület, már a hosszúfarkú- fekete lepkék is megérkeztek. Ahogy nő a sötétség, egyre sűrűbb rajokban érkeznek, mire itt a vaksötét, a szárnyaik kékes fényben kezdenek derengeni. Sűrűn gomolyog tőlük a levegő, mint megannyi lidércfény lobog az egész kert felett. De érdekes, hogy csak a kertünkben, a kerítésen kívül, csak az átláthatatlan éjszaka a rengeteg apró neszeivel, az alvó világ, amiben nem ébred fel reggelente mindenki. Ebben a nagy sötétségben, értelmet kapnak a nehéz sóhajok, és kiömlő félmondatok, amiknek részeit már széthordta az esti szellő.

Mert mindennek van értelme, meg semminek sincs, a sötétség elnyelte világ hajnalban feltámad, frissen, tele ígéretekkel, aztán vagy lesz belőlük valami, vagy majd a következő alkalommal. Mert mindig van következő alkalom, egészen az utolsóig.

Most jobb ha elmegy, mielőtt megérkezik az este. Jól bezárkózom, minden rést és nyílást elreteszelek, még ellenőriznem kell a padlásablakot, nehogy bejöjjön valami, ami érezhetően itt fog ólálkodni a ház körül, és folyton figyel.

Őt is felszedem a kövéről, és bevezetem a helyére. Hátha ma mond valamit, és nem akarom elszalasztani.

Mozi

A nézőtér puha-meleg sötétségét hamar megszokta a belépő kinti fényekhez szokott szeme. Lassan kibontakoztak a homályba burkolt széksorok, a támlák felett álló fejek gombasorai, amiket a vász­non vibráló film fakó fényei simogattak.

A jegyszedő néni időnként bekísért valakit, zseblámpájának fénye bizonytalanul kutatta az üres szék felé vezető utat. Az újonnan érkezett leült a kijelölt üres helyre, bekapcsolódva az előadásba. Úgy merült el a gombafejek tengerében, mintha mindig is ott lett volna.

A film pergett, minden néző saját életének történetét nézhette. A vásznon születésétől jelen percéig minden részlet megjelent, rég felejtett epizódok, kellemes és nyomasztó emlékek nyüzsögtek, tülekedtek a sápadt fényben.

A zseblámpás néni időnként megjelent, lépteinek kopogását felfogta a vastag szőnyeg, odalépett egy gombafejhez, fülébe súgott. Ekkor a megszólított felállt és követte a jegyszedőt. Újonnan érkező ült le megüresedett székére.

Végtelen sorok érkeztek a kényelmes nézőtérre, egy darabig a vászonra meredtek, aztán ki előbb, ki utóbb távozott. A jegyszedő töretlen szorgalommal és igyekezettel kísérte be és ki az érkezőket, és a távozókat, a film szünet nélkül pergett. Viaszszínű arcok, a vibráló fényben figyelő tekintetek, az egyszerre kifelé és befelé néző szemek, nem is figyelve arra, ki ül mellettük.

A mozi… Egyszer mindenki köteles betérni, többször meg sem tehetné.

Csupa egyszemélyes vállalkozás, magányra ítélt nézőközönséggel. Mindenki csak magának tartozik, másoknak semmivel.

Akkor sírsz vagy röhögsz, ha te látod jónak. Ez, az egyetlen, amit megtehetsz. Hát tedd. Ebbe senkinek nincs beleszólása.

A filmedet végig kell nézned. Ha nehéz és fájdalmas részekhez ér, becsukhatod szemeidet, de akkor is látni fogod. Ki kell bírni.

Aztán egyszer csak jön a jegyszedő néni és kikísér. Utána sikerülhet csak megbékélni. Remélem. Már csak azért is, mert ez az egyetlen, ami nekem maradt.

Ferdinánd, a bika

A nyugdíjasok táncos délutánjáról érkezett haza. Helyzetén nincs mit szépíteni, teljesen ki volt merülve.
Az ott alakított ifjú titán szerep igencsak meghaladta erejét. Petyhüdt képére már az utcán jövet rágörcsölt a mosoly, úgy érezte, le fog folyni bénult arcáról a hús.
A lépcsőházba érve lórúgás¬ként érte a hír – elromlott a lift. Ahogy ott állt a lépcsősor előtt – ami lelki szemeiben valahol a végtelenben tűnt el – lassan elhatalmasodott rajta az elkeseredés. Testébe gyengeség költözött, ki kellett gombolni ingnyakát, nyakkendője szorítását egyszerre nem tudta elviselni.
Lassan és megfontoltan előrelendült, mint a vágóhídon tenné utolsó útján egy bika. Reszkető jobb kezével görcsösen markolta a korlátot, ólomlábait csak úgy tudta emelgetni, ha közben kezével előrehúzta magát.
Már az első emeleti pihenőn tátott szájjal vette a levegőt. Szíve torkában kalapált, vörös karikákat látott. Talán ha tíz percig pihent, majd talpra mászott ültéből, és folytatta végtelennek tűnő utazását.
Már két kézzel markolt a korlát rúdjába, előredőlt, még a fejét is lógatta küzdelme közben – azzal, hogy nem kellett feltartania, erőt spórolt lábai számára. (Legalábbis ő úgy gondolta .)
Az idő múlásával mintha a lépcsőfokok megnyúltak volna, sokkal magasabbnak is tűntek. Agyműködése a végsőkig lelassult, nem tudott másra koncentrálni, mint érzéketlenné vált több száz kilós lábaira. Tetszetősre fésült frizurája csuromvizesen tapadt homlokához, mint vén pulikutya lesett ki szőrcsomói mögül.
– Ezt nem fogom bírni. – suttogta hörögve maga elé, és homályosan kapcsoltak be a táncos délután emlékei.
Egy kövér nőnek azt hazudta, nyolc évvel fiatalabb, mint a valóságban. Az emlék torz vigyort varázsolt megkínzott arcára, hálát rebegve a sorsnak, hogy most nem látják a hölgyek.
Felérve a másodikra kulcsával alig talált bele az ajtózárba.
Az előszobában lerogyott a cipőszekrényre, még sokáig üldögélt félálomszerű kábulatban.
Nehezen lélegzett.

A teáskanna esete

A vén teáskanna végigcsoszogott a szúrágta, percegéstől hangos padlón, kétszer megbotlott a kopott, helyenként rongyos szőnyegben és nekitántorodott a poros almárium esztergált lábának. A koccanástól teteje kajlán félrebillent, nagyot káromkodott. A jelenet groteszk látványa, a kanna dühkitörése oly váratlanul érte a komódon álló porcelán angyalt, hogy csilingelő hahotája úgy zúgott végig az ebédlőn, hogy a bőszült öreg kanna beleremegett. Miután felocsúdott első elképedéséből, a porcelán angyalra zúdította összes mérgét.
Bőszült haragjában idétlen szárnyas poloskának nevezte, minden rosszat kívánt neki, ami hirtelen eszébe jutott.
Az angyal nem sértődött meg, tudta, a kanna sosem fog a komódra feljutni, képtelen megtorolni csúfondáros viselkedését. Szárnyait csattogtatva grimaszolt, szamárfüleket mutatott, utánozva a vén kanna nehézkes-ügyetlen mozgását.
A kanna tombolt, az angyal harsogva nevetett.
Ez így ment hosszú perceken keresztül, míg – hogy-hogy nem, – az angyal megbotlott a horgolt terítőben és a padlóra zuhant. Mondanom sem kell, darabokra tört.
A falióra ijedtében kongatni kezdett, a vázában a poros művirágok összesúgtak, aztán újra csend lett.
Csak a vén teáskanna nehézkes döccenő lépteinek távolodó hangja hallatszott, majd azt is benyelte a kopott szőnyeg.
– Csúnya dolog valakin gúnyolódni, mert nem lehet egy helyzet soha olyan biztos, hogy fordítva ne sülhetne el. – gondolta a kalaptartó. – Aki fegyver által vétkezik, fegyver által vész el. – szólt halkan, mire az asztalon felejtett morzsalapát komoran bólintott.

Szeretet

A vén patkány igen ronda volt. Csomókban hullott a szőre, bőrén vörös foltok éktelenkedtek, és tele volt bolhával. Vastag-kopasz farka viszolygást keltett bárkiben, aki látta. Szinte fogatlan száját ritkás-kókadt bajusz keretezte, szeme, szaglása már nem volt a régi, egyre jobban fárasztotta a mindennapi betevő falatért folytatott küzdelem.
A többi pincelakó lehetőleg távolt tartotta magát nyomasztó személyétől, meg féltek is tőle. Volt fáradt tekintetében valami megmagyarázhatatlan szigor, kérlelhetetlen keménység, ami lehűtötte a hetvenkedőket. Ha lassú-kimért lépteivel végigvonult a pincefolyosón, minden elcsendesedett. Farka végtelenített kígyót rajzolt a porba, távozása után is jelezve: itt vagyok, jó lesz vigyázni.
Az utóbbi időben szeretett aludni. Álmában szép volt és fiatal, szőre ragyogott a fényben, fogsora fehéren villogott kackiásan álló bajsza mögül. Gyors volt, majd szétvetette az erő. Éles szemei drágakőként csillogtak.
Az ódon épület egyik földszinti-homályos, vizes lakásában lakó öregasszony volt az egyetlen élőlény, aki nem ódzkodott tőle. Rendszeresen hordott neki a pincelejáróba ennivalókat, lehetőleg olyat, amit nem kellett rágni. Már messziről felismerte nehézkes lépteit, ahogy ereszkedett le a lépcsőkön, kezében a kopott zománcú vastányérral. Nyögdécselve ült le az utolsó lépcsőfokra, maga elé tette a tányérkát és várt.
Ő nyugodt léptekkel, hangtalanul megjelent, mint egy kísértet. Nem tartottak egymástól.
Kényelmesen nekiállt falatozni, az öregasszony meg beszélt hozzá. Ő ugyan nem igazán értette, mit, de hanglejtéséből érezte, kedves dolgokat beszél neki. Már annyira ismerték egymást, hogy az asszony néha meg is simogatta. Először rettenetes érzés volt, de most már szinte igényelte. Az ebéd bevégeztével még hosszú ideig ült az üres tányér mellett, hallgatva a hozzá intézett szavakat.
A bársonyos-monoton beszéd elringatta, melegséggel töltötte el szívét.
Aztán a néni nehézkesen felállt, az üres tányérral kezében elindult felfelé, ő addig nézte, míg el nem tűnt a fordulóban, majd elindult lefelé, kopott figuráját elnyelte a sötétség.

Trapéz

Tele voltak a cirkuszi lelátók. A vakító fényözönben csak elmosódott tömeget érzékelt, zajok vízesésre emlékeztető vég nélküli zsongását.
Nagyon magasan lógott a kupola alatt lengő hintán. Görcsösen markolta a farudat, lábaival ütemes lengőmozgásokat végzett, egyre fokozva iramát. Végigzúgott a manézs felett, a széksorok légterében, majd ugyanezt hátrafelé. A lengéshossz már nem volt fokozható – jól tudta, hiszen számtalanszor bemutatta már a számot, érezte, kezdeni kéne már a mutatványt, de szándéka a felismerés szintjén elakadt.
Valahogy magával rántották a történések, ő sem értette az egészet, érzékelte, ebből egy sosem látott botrányos kimenetelű dolog lesz, mégsem tudta rávenni magát, hogy a lengést abbahagyja. Végtelen nyugalom és közöny lett rajta úrrá – álomban élte meg a jelent – szemei előtt összefolytak az események a valóság euforikus meglétével. Kezei tőle független vaskampókként szorították a hinta rúdját, lógva száguldott a levegőben, mint hatalmas inga. Kavargó fények, sugdolózás, a suhanás tompa-surlódó hangjai összekeveredtek a kupolában, a falnak csapódva visszaömlöttek röpködő alakjára, lefolyva mindenre, ami alatta élt és várakozott.
Már a közönségnek is feltűnt a vég nélküli lengedezés, egyre nagyobb lett a csend, minden szempár az artistát figyelte. Ágaskodni kezdett a gyanú és szorongás, a megzavarodott tömeg rémülten figyelte az eseményeket.
A tornász félálomban hintázott tovább, erősen markolva a rudat, nem gondolt semmire. Eltűnt szemei elől a lelátó, a porond, minden, ami körülvette.
Hatalmas albatrosznak képzelte magát, súlytalanul szállt a hullámzó óceán végtelenje felett, testét átjárta a hideg szél, csőrén és karmain megcsillant a napfény.
Boldogan engedte el a hinta rúdját, széttárva karjait…
– Hát igen – szólt rekedtes hangján a súlyos drapériák között várakozó frakkos törpe. – Ha eljön az idő, tudni kell elengedni a hinta rúdját.
Behunyta dülledt szemeit, és gondolatban nőni kezdett.

Képes történelem 1.

– Országomat egy lószarért – ordította III. Richard, miközben nyekkenve landolt a holt avarban. Elomló lova félig maga alá temette.
– Lószarért? – röhögött az őt legyőző lovas. – Minek neked lószar? Talán gyűjtöd? – szólt, és alaposan fejbe vágta valami buzogányfélével.
III. Richárd először látott életében nappal csillagokat.
– Te tetves teutron! – teutont akart mondani, de eséskor elharapta a nyelvét. – Nagy dicsőség fekvő embert fejbe vágni. – hörögte indulatosan. – Neked fegyver sem kéne, a hülyeséged úgy döf, többet ér minden kardnál.
A teuton bőszülten ugrott le nyergéből és kétszer alaposan seggbe rúgta a Ricsit. (Szűk családi körben és a háta mögött így szólították.) Aztán meg nagyot káromkodott fájdalmában, mert a király páncélban volt, ő pedig elfelejtette, hogy mezítláb van. De Richárdnak ez hozta meg a szerencséjét, mert az ellen kedveszegetten elsántikált, megszakítva dicső harcát.
Így aztán volt ideje kínkeservvel kikecmeregni elhunyt lova alól, összekuporodott tanácstalanságában, hogy mindenki termeszvárnak nézze. Így sikerült átmenetileg megúsznia a halált. Ott gubbasztott a sötétség beálltáig, egészen elzsibbadt kushadásában.
Feltápászkodott. Titokban örült neki, hogy nem látta mutatványát senki. Nem volt éppen királyinak nevezhető.
A csatatér tele volt elesettekkel, a sötétség, mint szemfedő borult a tájra, diszkréten eltakarva a szörnyű délután emlékeit. Botladozva elindult egy törött lándzsanyélbe kapaszkodva, bukdácsolt, sántikált és nyögött. Haladtában szórakozottan vizslatta a fekvők arcait, de nem ismert fel senkit, mert elsősorban – szokásához híven – csak magára figyelt. Az egyre sűrűsödő sötétségben teljesen elveszítette tájékozódó képességét, amúgy sem volt sok neki.
Próbálta helyzetét logikusan végiggondolni. Rájött, ha kitartóan megy, előbb-utóbb el kell jutnia valahova. Így is lett. Gyérültek az elesettek halmai, talpa alatt csak az alvó rét maradt.
– Hogy minden mennyire relatív! – gondolta. – Most már csak fű van, itt, harcnak nyoma sincs, már pedig nem lehet valami, ha nyoma sincs. Tehát mondhatom, nem is történt semmi. – Egy csapásra megkönnyebbült, a történtek távoli-valószínűtlen elbeszélésnek tűntek, lehet, nem is igazak.
– Hit és befogadóképesség kérdése az egész élet. Ha akarok emlékezni valamire, akkor az megtörtént, ha nem, azt törlöm. Ha mindig csak a virágos rétre figyelek, akkor sosem jut eszembe, csatatérré is lehet. Csupán jókor kell jó helyen lenni, és csak azt szabad vizuálisan átélni, amit akarok.
King Ricsi mélyen szívta magába az éjszaka tücsökzenés leheletét, kezdte magáról lefejteni a páncélt. Kényelmetlen vasdarabjaitól megszabadulva könnyűnek és gonosznak érezte magát. Nagyot nyújtózott és hanyatt feküdt. A csillagfényes nyári égbolt felette ragyogott. Megviselt tagjai elernyedtek, jóleső érzéssel süppedt a puha füves talajba, percek alatt elszenderedett.
Mély álmából hajnalban ébredt. Kissé törődöttnek érezte magát, de egyúttal frissnek is. Leballagott a folyóhoz, nagyot ivott belőle. Jobban esett, mint aranykupájából a nehéz spanyol bor.
Felnézett a napfényes égre, ahol sűrű felhőkben keselyűk szálltak az erdő felé, leereszkedve a fák mögötti tisztásra.
Meghökkent a madártömeg láttán. El sem tudta képzelni hova mehettek.

A kád

A kádban már kihűlt a víz. Békésen pihentek felszínén a mikroorganizmusok, bogártetemek, meg némi por.
A helyiségben álló idő unatkozott. A horpadt fürdőhengerben már régen kialudt a tűz, az üszkös fadarabok között halkan motozott a finom huzat.
Valahol a szobában egy falióra rekedten kongatta a tizet. A vízcsapon üldögélő kaszáspók már három napja döbbenten nézte a kádat. Semmit nem értett. Még mindig látta Erikát a kádban feküdni, fejét a kád szélén nyugtatva, kövér karjait a víz színén tartva, mely lassan mozgatta rövid, de vaskos ujjait.
Ekkor történt valami, ami megmagyarázhatatlan.
Erikán végigborzongott egy vibráló remegés, teste a víz alatt gomolygó, füstszerű anyaggá vált, majd átszivárogva a víz molekulái között a lefolyó nyílásán keresztül távozott.
Úgy tűnt el, mint a hajnali köd.
– Még várni kell. – mondta egy hangya.
– Hát várjunk. – felelte a pók.
Az idő szótlan maradt, csak tovább unatkozott.

Végtelen lassúsággal

Végtelen lassúsággal, reményvesztetten zuhogott a semmiben.

Részeg angyal tántorgott végig az úttesten, csak kóbor macskák és koldusok reszkettek nagyokat káromkodva, időnként puffanva egyik-másik tócsa közepében, halálra rémítve az ebihalakat. Az éjszakai jeges szél kíméletlenül támadta a szerencsétleneket, nem kímélve semmit és senkit.

Gizella elnézte az angyal csapzott, sáros szárnyait, ahogy terpeszállásban megy a nyitott csatornafedél felé.

Már majdnem ráordított, hogy vigyázzon, de az angyal az utolsó pillanatban észrevette a veszélyt, és nagy zajjal felrepült.

– A kurva életbe! – hangzott a sötétből az angyal rekedt hangja, – Majdnem rácsesztem! – üvöltötte, még a szél dübörgése sem tudta elnyomni érces szövegét.

– Nahát – mondta Gizella, – ezt holnap senki nem fogja nekem elhinni. – szólt, és beburkolódzott rongyos télikabátjába.

Nyáridő

Sok minden látható, tapintható, létező. De ha meggondolom, mennyi minden van, ami létezik, ugyanakkor tapinthatatlan és láthatatlan, akkor elbizonytalanodom, megélem a csökkentlátók instabil helyzetét, és óvatosan tapogatózva élek tovább.

Mert a láthatatlan léleknél és az agynál csak az elképzelhetetlen hatalmasabb.
A „Hiszem ha látom” – alapállás kényelmes és gyáva, nem enged szembesülni önnön vakságommal, a tagadástól várom bizonytalanságom tényének feledését, remélve, ha nem gondolok rá, akkor nincs is. Felejteni a felejthetetlent, az éjszakai erdőben ordítva éneklés esete, mondjuk ki: a félelemé.
A tájékozatlanság okozta labilitás a bárd és páncélnélküliek reménytelensége, mert harcolni muszáj, és a bukás biztos. Felettem, rajtam és alattam keresztülhúzódó dimenziók, másik világok sejtelme, a tudat, hogy hatalmas nyüzsgés közepén érzékszerveim szegényes birtokában állok. Anyagtalan részem tapogatóival keresek valamit, ami láthatatlan, tudom, velem paralel létezik. Próbálom megérinteni a felém tapogatózó értelmeket, mert vélhetően a másban létezők is nyúlnak felém. Úszom a vaksötét ismeretlenben, csak végtelen kiterjedését érzem, magamba temetve próbálkozom és reménykedem.
Sejtések, hangfoszlányok, érzések folyamában figyelek, igyekszem képességeimet meghaladva kapaszkodókat keresni az engem körülvevő térben.
Mert tudom, hogy ez, amiben vagyok, a kisebbik világ, egy anyaghoz kötött fogság végtelenül rövid hosszaival, minimális információs adottságokkal. Látószerveim csak múló és múlandó tényeket érzékelnek, minden kopik, fakul, öregszik és eltűnik, mindig a végtelenített ugyanaz. Napokban és percekben gondolkodunk – szétszabdalva a keveset is, ami van, autonóm törekvéseink – reméljük – különválasztanak az egésztől, mert az a valami, ami mi vagyunk. Nagy szavakkal, elméletekkel zsonglőrködünk, közben görcsösen kapaszkodunk egy marék gazba, – amit az első szélroham gyökerestől kitép, – bebeszéljük egymásnak, hogy mi aztán biztosan kapaszkodunk. Nem merjük beismerni, hogy a mindenben betöltött helyünk olyan apró, hogy ennek köszönhetjük létünket, mert nem venni észre minket.
Itt ülök a kertben, a dombtető lehetővé teszi, hogy elém táruljon a világ. A végtelenben elködlő messzeség, ami rövidlátásom miatt tűnik annak.
De minden relatív, a kerti asztalon futkosó bogárnak én vagyok a befoghatatlan méretű akármi, amiről el sem tudja képzelni, hogy ekkora tömegű is lehet valami. A nagy önámítás dübörgése elnyomja bennünk a realitás halk hangjait, meggátolva az egészbe belesimulás alázatos szándékát, mert alázat nélkül nem megy semmi.
Ülök a kert nyári-tikkasztó békéjében, hallgatva múló énem percegését, és lázas igyekezettel keresem az indokot, ami miatt ez az egész rám nem érvényes.
Szép nyári nap, ami tudja magáról, hogy jövőre is biztosan lesz, ez ad számára egy olyan tudatot, amitől képes zavartalanul szép lenni.
Nekem csak vágyott-remélt hiteim vannak, amik nem garantálnak semmit. Sodródom a végtelen időben, valójában minden percemben búcsúzom, az egész életem egy búcsúsorozat, aminek vége nem is vitatható.
Ezért és ehhez fontos az elfogadni tudás művészete, ami szerény önértékelés nélkül meg sem kísérelhető. Kegyetlenül nehéz bevallani az igazságot, de azt is be kell látni, a tündérmesék – bár lehetnek szépek, – nem érnek semmit.
Szép nyári nap, megengedi, élvezőjeként részt vehessek ittlétében, részesüljek fényében, melegében.
A táj szépsége önti rám az élet lüktető nagyszerűségét, a most pillanatainak igazságát. Kábulatba ejtő káprázata feledteti az ezt követő éjszaka csendes sötétségét. A végtelenség és állandóság statikus, rendíthetetlen volta mindenre ráereszkedett, a csipkerózsikai álom rendíthetetlen és biblikus nyugalma kisajátíthatatlan, amiben részt kaphatsz, de szót soha.
A látvány elbódít, elringat, békét bocsát háborgó-kétkedő énemre, felülemel kicsinyes emberi aggódásaimon. Kicsit eggyé válok a természettel, erősebben érzem a tényt, miszerint benne létezem, hozzá tartozom. Része vagyok valaminek, ami tökéletes és egész, egy természetfeletti alkotásnak, amihez embernek szerencsére nincs belenyúlási lehetősége.
Lélekben lebegek a táj felett, átsüt rajtam a nap, egy elmesélhetetlen valami kerít hatalmába, amit – gondolom – megnyugvásnak hívnak.

Ősz?

Mikor a törzsek között egyre vastagabb a rozsdás lombszőnyeg, elhalkul a madárdal, és egy hűvös kéz simogatja, borzolja a fák hajdan délcegen hivalkodó koronáit, akkor jelenik meg észrevétlenül az elmúlás.

Hangtalan lép be a fák, immár csupasz ágai közé, leheletével elvarázsol mindent, ami volt, emlékké dermeszti a hajdanvolt nyarat, ami talán nem is létezett, csak az emlékezés zavarai szülte gondolat. Az elsárgult, valaha zöld fű, már a száraz lombszőnyeg alatt pihenő holt szemfedő, magával víve mindent, ami szép volt, a rajtuk, és gyökereik között lüktető életek emlékeit.

A frissítő hajnali harmatot felváltotta a vizes dér, amit már nem szárítanak fel a nap sugarai, amik lélektelenül rothadt masszává torzítják a valaha valót, a virágok és rügyek maradványait, a tovatűnt nyár szívfacsaró emlékeit.

Kővé dermedt világ, a búcsú utáni örök álom birodalma, a végtelen szendergés félálomba ringató ténye, ami úgy tűnik örök. Mert minden múlik, még emlékezni is csak a régiek tudnak, akik ha köddé válva elsétálnak a völgy túlsó oldalára, hát az emlékeik is elkísérik őket.

Új tavasz jön,  új madarakkal, és új virágokkal, a friss lombok üdén és haragoszölden susognak a langyos szélben, az avarból felbukkannak új füvek, virágok, a szorgalmasan rohangáló bogarakkal, üde hajtásaikon.

Mindenütt lüktet a friss élet, a remény, az örökké nyár vak hite, új emberek vidám nevetése, kipirult arcai, akik nem is gondolnak az emlékezés homályából figyelő régiekre, mert ami elmúlt, az talán nem is volt, és ami nincs, az szót sem érdemel.

Szép nyári nap, csak te emlékszel az előző nyárra, még éjszakánként kísért az egyszer volt napfényes, kacagó emléke, és még sötét, sűrű hajadat borzolják az elmúlt szelek, feszes izmaidon elcsúszik a fény.

Állsz a néma törzsek között, gyökeret eresztve, mozdulatlanul, északi oldaladat már belepte a moha. Fejed fölé emelt karjaid, ujjaid ringanak, mint a többi fák ágai, hallgatod a varjak rekedt károgását, félálomba ringat az idő, teret hagyva a végtelen emlékezésnek.

Végtelenített filmként visszaélsz számtalan nyarat, arcok, nevetések, szerelmek és bánatok, csalódások és sikerek. Beléd szűkült az egész világ, te vagy a dolgok kezdete és vége.

Szép őszi nap, a feledés tapintatos, halk léptei melléd érnek, megérintik idő rágta arcodat, és eggyé válsz álmaiddal, amiből nincs többé ébredés.

Uram. Engedj magadhoz, hogy felülről láthassam az erdőt, a folyókat, és mindent, ami változó és örök, láthassam a feltámadást, az újrakezdés csodáját, aminél nincs igazabb, és felemelőbb.

Monodráma

Az elsötétített nézőtéren elhalt a mozgolódás, a figyelem érezhetően a színpad. felé fordult. A dermedt csendben lassan megmozdultak a nehéz-bordó brokátfüggönyök, feltárult a díszlet.

A zenekar halkan és láthatatlanul megszólaltatta a nyitányt, a muzsika egyre erősebben és harciasabban harsant, betöltve a terem legtávolabbi zugait. Az életet adó deszkák teljes terjedelmükben láthatóvá váltak.

Kéklő távoli hegyek, az alkonyati fényben búcsúzó erdők, a színpad közepén húzódó murvás sétány, öntöttvas lábú faléces pa­dokkal.

A zsinórpadlásról lelógatott felhőcskék meglehetősen primi­tívre sikerültek.

A nyitány nagy nehezen bevégeztetett, a színen megjelent egy koldus. Lepusztult rongyaiban, rossz cipőben és gyűrött kalapban elcsoszogott az első padig, kimerülten rárogyott. Végigkotorászta összes zsebeit, mire megtalálta azt a csikket, amit keresett. Körül­ményes-ráérősen rágyújtott, füstbe burkolva borotválatlan, viseltes arcát. Meghatározhatatlan korú volt, lehetett akár ötven, vagy het­ven éves is. Meggörbült felsőtestét térdeire könyökölve tartotta, bal kezében a parázsló cigarettacsikk úgy világított az egyre tompuló alkonyati megvilágításban, mint haldokló szentjánosbogár.

A halk muzsika sokszorosan átölelte görnyedő alakját, ami egyre inkább rongycsomóra emlékeztetett.

Aztán lassan hanyattfeküdt, végtelen kimerülten kinyújtotta vékony lábait – és meghalt.

Lelógó karjának ujjai még tartották a csikket, de a fényes kis pont – a parázs – már kialudt.

A fuvola hangja szemfedőként takarta be már mozdulatlan alakját, a függöny hangtalan megrendüléssel, részvéttel és fájda­lommal fedte el a látványt.

Elmenni kötelező és sokféleképpen lehet.

Akár így is.

Emléktár

         

         Döntéseidbe mindig belebeszélnek az emlékek. Ők, akik a szemeden kilátva átértékelik, korrigálják a látott képet, mérlegelnek, és aktív részesei elhatározásodnak. Két hasonló lehet, de két azonos esemény sosem történik. Minden percben módosítanod kell álláspontodat, amit emlékeid végeznek el helyetted. Nincsenek receptek, csak tág értelmezések, rugalmas hozzáállásod az egyetlen, ami meg­menthet a baklövéstől. Nincsenek okos felnőttek és tapasztalatlan buták, csak fiatal és öreg gyerekek, akik vagy melléfognak, vagy nem. Semmire sincs garancia.

Ilyen feltételek mellett dönteni nem egy szerencsés dolog, de más lehetőséged nincs. Döntéskényszer mindig van, nagyon kellemetlen, és megvan a rizikója, a fennáll tévedés réme, de akkor is lépni kell. Aztán jön a kétkedés lila kísértete, a sok de meg ha. Mi­nél inkább elhessegeted a gondolatot, annál erőszakosabban jelent­kezik. Ez egy ördögi kör, nem lehet előle kitérni, hozzáadódik a következő döntésed, ami fokozza a kínos hatást. A dönteni meréshez hit kell, biztonság és bátorság, hogy az utózöngéit el tudd viselni sérülés nélkül.

Eleve objektívnek kellene lenned, de szubjektív alapállásodat nem tudod háttérbe szorítani. Ha maradéktalanul sikerülne, akkor egy puha, gerinctelen, és saját vélemény nélküli ember lennél, ami mindennél rosszabb. A nyílt állásfoglaláshoz bátorság kell, mert minden esetben vihart kavar. Habár egy jó kis botrány felrázza a halandót, a döfések és ütések viharában megvillogtathatod elméd pen­géit, sziporkázhatsz és megmérettetsz, ami nem hiba. Az pedig, hogy nemes harcodban benne van a bukás lehetősége is, külön izgalmassá teszi a csatát.

Hogy álláspontod mennyire jó vagy rossz, ez elméletileg bár nem, gyakorlatilag mégis teljesen mindegy. Mégpedig azért, mert ha szilárdan képes vagy hinni abban, amit teszel, akkor az neked jó. Jó ügyért helyes döntés mellett is lehet kudarcélményed, de akkor magadban keresd az okát, mert nagy bizonyossággal vak hited hibázik, a kez­det kezdetén becsaptad magad. Hatalmas butaság, mert te iszod meg a levét, és mindig kisül. Csak akkor szállj ringbe, ha szilárdan hiszel abban, amiért kockáztatsz, és a győzelem akkor sem garantált. Ha buktál, gondolj arra a marhaságra, hogy teher alatt nő a pálma, meg így tanulsz – stb. Az igazság az, hogy az ember sosem tanul, me­netrendszerűen követ el hibákat, dühöng és tanulságokat von le, és elköveti a következő baklövését.

Sosem hibázni igen zavarba ejtő állapot lehet, ugyanolyan rossz és bizonytalan, mintha folyton hibáznál. De mit tehetnél mást – te múló álértelem, sosem dönteni nem lehet, ha meg teszed, jön a szorongó kétkedés. A végén egy ideggyenge-labilis majommá válsz, kitérsz, és megúszásra mész, a többiek meg legyintenek rád, mondván – te egy nyomorult senki, egy arctalan bábu vagy. Talán legjobb, ha harsogva fenntartod a tévedés jogát, ha mellényúlsz, van mire hivatkozni. Na persze a veszély fennáll, hogy egy vödör nyálban tekergő kígyónak könyvelnek el, de valamit – valamiért, leg­alább élve hagynak. Kifelé meg úgyis letagadod.

Fontos, hogy ne csak igazad legyen, hanem eszed is, az idő majd homokot hord disznó­sága­idra, különben is minden csoda három napig tart. Kifizetődőbb, ha döntetsz, ekkor baki esetén nem fröccsen rád a következmény fekáliája, ami – valljuk be, – nem kellemes dolog. Van, aki akkora művésze a döntésnek, hogy kétértelmű helyzetet teremt, és akármerre is dől el a téma, ő nem sérülhet. Ez elég gerinctelen, de ha alapul vesszük, hogy egy gerinc ha meg is hajol, egy bizonyos ponton eltörik, jobb nem erőltetni. Mielőbb tanulj meg magadnak megbocsátani, annál könnyebb lesz az életed. Ne akarj a tisztesség és igazság bajnoka lenni, nagyon rossz üzlet, előbb-utóbb kiirtanak, aztán díszsírhelyet kapsz valahol egy exkluzív temetőben. Különböző emberjogi szervezetek évente egyszer megkoszorúznak, aztán megint egy évig le leszel szarva.

Most valld be őszintén: Hiányzik ez neked?

Rezső

Rezső kilenc körül ébredt. Hálószobájába már javában ömlött befelé a kora tavaszi napfény, a verebek torkuk szakadtából ricsajoztak a kerti fákon. Vidáman-frissen kipattant ágyából, észre sem véve, hogy úgy éjjel két óra tájban meghalt.

Igaz, szokatlanul könnyűnek érezte magát, még bal térdizülete sem kínozta, pedig így tél végén ez gyakorta megesett.

Dudorászva kilibegett a fürdőszobába, megborotválkozott, beállt a zuhany alá és hitetlenkedve konstatálta: hiába zuhog rá a víz, nem lesz vizes.

Másodszor akkor döbbent meg, mikor szappant tartó kezére nézett. Kézfején át kiválóan látta a szappant. Tanácstalanul nézett körül, már nem dudorászott. Az egészet úgy nem értette, ahogy van.

Gépiesen felöltözött, s mikor szokás szerint be akart ágyazni, látta, benne fekszik…

Most már igazán megrémült. Révetegen tapogatta ágyban fekvő alakja hideg homlokát, aztán saját homlokához nyúlt, amin egyszerűen átcsusszant a kéz­feje.

Hát mindjárt elájulok – motyogta hangosan.

Hirtelen kiszáradt a torka. Az asztalkán álló vizeskancsóért nyúlt, de átnyúlt rajta, mint homlokán.

Egyszeriben nagyon gyengének érezte a lábait. Nekidőlt a falnak – simán átesett a konyhába. Nemhogy levert volna valamit, de még meg sem ütötte magát.

– Mi a fene lehet velem? – dadogta, de minden ijedtsége ellenére élvezni kezdte különös helyzetét.

Kiment a lakásból, leszaladt a lépcsőn, a szembejövő öreg­asszonynak illedelmesen köszönt, – az láthatóan észre sem vette.

Ahogy kiért az utcára, szétnézett a nyüzsgő sokadalomban és életében először szabadnak és boldognak érezte magát.

         Hát átkozottul tudom unni.

Hárfa húr nélkül

Sosem értettem a bányász köszönést: „Jó szerencsét”.

Miért mondják ezt, hiszen rossz szerencse nincs. Balszerencse viszont van. Ezek a nyelvi logikátlanságok nem tudom honnan erednek, de 

élnek, és virágoznak sok más hasonlókkal együtt, és nem gondol bele soha és senki. Gondolom azért, mert gondolkodni általában nem szokás. Csak megyünk körbe, körbe mint a bányaló, és várunk valami monstre csodát, valamit ami feldob és erőt ad. Valami meleg és simogató napsugarat, meg fényt, meg mindenfrancot, elhiszünk, reménykedünk, aztán nagy nehezen belátjuk, hogy nem működhet a vágy, mert éjszaka van, és akkor a napsugár valahol máshol ragyogtat fel kóbor lelkeket.

Akiket majd meglep az éjszaka, és a sötétben már alig emlékeznek, hogy milyen volt világosban.

Persze, természetesen így jár mindenki, aki a vágyait annyira szeretné megvalósulva látni, hogy minden háttérgarancia nélkül elhiszi a szirén énekét, és a végén, mikor Kyrké disznóvá varázsolja, akkor éktelenül megsértve, feldúlt lélekkel röfög.

Hogy mi okozza az emberi hiszékenységnek ezt az irányíthatóságát, talán a bizonytalanság, a félelem, és a kényelem tetteket bénító meglévőségei, elhitetjük magunkkal, hogy egy krokodil többé nem fog megharapni, mikor egy medencében vagyunk?

Aztán a hüllő harapni fog, mert egy krokodil akkor is az, ha báránnyá akar változni.

Senki nem képes magát átugrani, sem a hiszékeny, sem a krokodil.

De a csalódás után, a szegény hüllőre haragudni, vagy arra, aki előre figyelmeztetett, fenemód igazságtalan.

Na persze, az ember lehetőleg magára nem szeretne elmarasztalólag gondolni, kell egy bűnbak, aki elviszi a balhét.

Ezek állandó szerepek, minden darabban fontosak, bátran lehet rájuk számítani.

Na meg miért utálja valaki önmagát, ha lehet mást is.

Senki nem tanul a már megtörténtekből, újra és újra belelép ugyanabba a gödörbe, és telekürtöli a világot, hogy nincs szerencséje. Holott másról van szó.

A dübörgő- lelkes akarás mindig irreális, ami azonnal kisül, mihelyt a szájáig ér, gond nélkül rááll a másik fejére, és máris kiáll a feje a vízből.

Hatásos túlélési technika, hogy minden prónak megjön a kontrája?

Hát, arra még nem gondol.

„Rohadt egy világ- szólt a pintyőke, és lefordult az ágról”

                                         / arcátlan módon, idézet tőlem./

Az árnyék

 
Éjszakánként, mikor a tiszta égbolt úgy borult a fák között megbúvó, alvó házakra mint üvegbúra, az árny, füstre emlékeztető- elnyúló alakja végigúszott a kertek felett.
Belesve minden ablakon, karjai érintették az alvók arcait.
Hangtalan suhanását nem hallotta senki, még a fűben heverésző kutyák sem érzékelték jelenlétét, csak érzékeny orrukkal fogtak némi kesernyés füstszagot.
A hold fénye, megcsillant szürke testén, ami átengedte magán a sugarakat, amik földet érve nyomot hagytak maguk után.
Szürke virágok nőttek azokon a helyeken, nagy meglepetést okozva
mindenkinek.
 
Csak a távozni készülő öregeknek adatott meg, hogy álmatlan, ébren töltött éjszakáikon megláthatták.
Végigsimítva ráncos arcukat, nagy nyugalmat és békét árasztva fáradt lelkükbe, gondolatban újra végigélték elmúlt évtizedeiket, hangok, színek, arcok sűrűn váltakozó egymásutánijukban szinte elsodorták visszafiatalodott lelküket.
Csendesen ringatni kezdte őket az álom, amiből sosem volt még ébredés.
 
 
Mert elmenni is tudni kell, akár csak élni- károgta a vén varjú a tetőgerincen üldögélve, kéjesen kergetve nagy fekete csőrével a szárnytollaiban bujkáló tetveket.
Minden épeszű élőnek tudnia kéne, akár állat, akár ember, hogy ez a nóta is véges, és ennek megfelelően meg kell élni minden pillanatot, ami csak akad.
A dolgok azért vannak, hogy megéljék őket, és nem azért, hogy legyen min gondolkodni, aztán elgyávulni, és visszalépni mindig ugyanabba, ami nem felelt meg.
Nem az számít, hogy ki mit szól, az számít, hogy te mit szólsz hozzá. Mert mások csak okoskodnak, neked viszont meg kell élned, és a te bőrödre senki ne legyen gavallér.
Mi varjak bezzeg sokáig élünk, sok mindent láttunk és látunk, embereket születni, felnőni, és elmenni.
Állítom, hogy egy varjúhoz képest ezek nem okosak, csak okoskodók.
Rendszeresen összetévesztik a kettőt, illetve önmagukat okosnak hiszik, a másikat meg okoskodónak.
Én meg csak kényelmesen ülök a helyemen, és nézem őket. Sosem tudom a butaság látványát megunni.
 
Abbahagyva a tollászkodást, elégedetten elhelyezkedett, és simogató szeretettel gondolt magára.
Feltörő jókedvében, dúdolgatni kezdte egyik kedvenc nótáját:
Szállnak a varjak!
Most szarjak, vagy varrjak.
Olyan elementáris erővel tört rá a röhögés, csak úgy zúgott durva károgó hangja a fák között.
Aztán szárnyra kapott, és elrepült.

Hőség

Igen. Ma, Ulrik napja van.
Dög hőség, óriási pára, és Ulrik. Nem elég neki a kánikula?
Az ember oxigén helyett vízgőzt lélegzik be. Trópusi idő, banánfák nélkül. Datolya fák sincsenek. Hogy mi van? Hát semmi. Meleg. Ilyenkor minden egykettőre megromlik. Még az elhunytak is. Gyorsan kell temetni, mint a rossz emlékeket. Aminek a föld alatt van a helye, az ne legyen felette. Jól néznénk ki, ha megcserélődnének a dolgok. Szörnyű látványt nyújtana a táj, de nem lenne probléma, mert aki tudná nézni, az a föld alatt lenne. Az ember szeme meg nem periszkóp. Az eltemetettség egyetlen előnye, hogy ott alant hűvösebb van.
Persze, aki véletlenül egy búvópatakban landol, az szar ügy. Nem kellemes állandóan vízben lenni. Az izületi nyavalyától, a krónikus vesebántalmakig mindent összeszedhet az illető. Polyartritis. Meg reumatica.
Egy gilisztának is az a szerencséje, hogy nincsenek izületei. Persze, attól még elgondolkodni éppen tudna, - ha lenne esze. Igaz, még egyetlen gilisztát sem ismertem közelebbről, így nem tudhatom mije van. Szelvényei. Abból meg nem lehet baj. Láttam már mozdulatlan gilisztát. Vagy katatón volt, vagy döglött. A fenének volt kedve megpiszkálni. Különben is az ő dolga.
Egy növénynek is a hűvös földben vannak a gyökerei, csak az én gyökereim nem. Nincs mi hűtsön. Még ez is…
Amúgy az embernek nincsenek gyökerei, ezt csak úgy szokás mondani. Átvitt értelemben értendő. Vagy félreértendő, attól függően ki értelmezi. Nálunk, a dolgok félreértése nemzeti sport. Legalább van valamink, ami a miénk. Azért ez nem semmi. Hogy ez egy negatívum?
Hát ahogy vesszük. Minden népnek van valami jellemzője, ami miatt az, ami. Aztán, hogy mi negatívum, és mi nem, ez megállapodás kérdése. Nevezhetjük racionalitásnak is. Tudományosabban hangzik. Hogy mi és hogy hangzik, ez nagyon lényeges. Mert adunk a kultúrára.
Mert például ha társaságban a szart fécesznek és a hisztériás kurvulást nimfomániának aposztrofáljuk, akkor már rendben is van.

Ez ilyen egyszerű…
Ebben a megveszekedett hőségben mindegy miket mond az ember. Aki hallja, annak is szanaszét működik az agya.
Na persze, ha Grönlandra telefonálok, és ilyeneket mondok, ott másként fogják értelmezni fennkölt szavaimat. Ott, a hideg miatt megváltozik szavaim értelme. Tehát mondhatnám, a klíma pillanatnyi milyensége, módosíthatja a mondottak súlyát.
Afrikával kell beszélni. Ott, e témában sokkal nagyobb megértésre számíthatunk. Bár az is igaz, hogy hol talál megértésre az ember?
Mindenki saját magát érti meg, legfeljebb sikkből azt hazudja, hogy érti a másikat is. Pedig egy frászt.
Sokszor emberfeletti mutatvány, ha valaki saját magát megérti. Ideje, hogy likvidáljam a megérteni szót. Még a hőség sem indokolja ezt a tömeges szóismétlést. Bár ez lenne az egyetlen hibám! De van még rengeteg, én csak-csak megszoktam, de bezzeg mások szenvednek tőle. Mint én a másokétól. Saját magával az ember elnéző, és nem marad kapacitása a másokét elviselni. Hát, ez a sokat emlegetett gyarlóság esete. Mivel tudunk róla, így nem okoz övön aluli meglepetést. Azok mindig váratlanok, nem lehet rájuk felkészülni. Azoktól lehet kikészülni.

De legyűrhetetlenek lévén, valahogy felkecmergünk a porból, lerázzuk magunkról a koszt, megtöröljük vérző orrunkat, és döcögünk tovább. Life is life  - mondaná egy művelt sváb -, az élet az élet, ebben akár bele is lehet halni, hiszen már József Attila is megmondta…

Ma, Ulrik napja van. Hát Isten éltesse őket…
Csak ne lenne ekkora pára meg hőség. Ezt alig lehet elviselni.

Requiem egy álomért

Most már egyedül.

A semmiből tűntél fel, és a semmibe vesztél.

Maró emléked elégeti minden sejtemet, tokká váltam, amiből eltűnt a hegedű.

Csak a jeges és közömbös szél dúdolását hallgatom, a semmi hangjait, a sehova tovább énekét.

„Minden múlik, ez is elmúlt,

Nem örök a csoda sem”

/E.A Poe/

És már sohasem, mert elfáradtam, csak a tompa üresség, és az önsajnálat bamba vigyora kísért.

Talán igaz sem volt, csak úgy képzelődtem, mert az ember szokott magának szívet melengető szépeket is gondolni.

Mert ezt a nagy és monoton valóságot, ki kell színezni néha valamivel, ami miatt bebeszélhető bárkinek, hogy azért mégiscsak érdemes ezt csinálni, mert szép a madárdal, csodás a levelek régi történeteket mesélő suttogása, a nap sugarai igenis melegen simogatják elgörnyedő testedet.

Mert nemcsak a múló idő, a tünékeny álmok, és a tél jege a világ.

Mert el lehet veszíteni valamit, vagy valakit, aki kézzelfoghatóan nem is létezett.

Aztán az elképzelt hangja, mosolya, és érintése feloldódik a hajnali párákban, a mindent elfedő és tapintatos, szótlan ködben.

A belső magány elbizonytalanító réme, a veszteség diadala, ami a mellkasban, és agyban üli dőzsölő torát, a csengőn éneklő lélekharang távolról sem megnyugtató zenéje…

Ez a valódi világ, ez az, ami van és maradt minden mesédből, amiben alapok nélkül hittél, mert hinni akartál.

Orpheussá váltál, botladozva az alvilág folyosóinak sötét labirintusában, és a lantodat markolva keresed Euridikét, akit félő, hogy csak elképzeltél magadnak.

Most már egyedül. A semmiből tűntél fel, és a a semmibe vesztél.