Történet nekem

 Nagyon késő lehetett. Az egész utca vizesen csillogott, csak a szél kergette száraz falevelek súrlódó zaja zörögte túl a szél kellemetlen-hideg érintésű fütyülését. A túloldali járdán egy kóbor kutya bóklászott, láthatóan dideregve, idegesen szaglászva haladt, hátha talál valami harapnivalót.
A fák kopasz ágvégein milliószámra csillantak meg a vízcseppek, az utcai lámpák rőt fényében. Az éjszaka, hatalmas tömegével telepedett rá mindenre, befolyva még az apró lyukakba és falrepedésekbe is. Amit fekete köntösével elért, az bénult szendergésbe kezdett, megdermedt álomba merült, ami a lidérces ébrenlét, és felszínes alvás keveréke volt. A kihalt utcán kóborló emlékek és holt lelkek elárvultan ténferegtek, be- benézve a leeresztett redőnyök résein, fájdalmasan felidézve halványuló múltbéli képeiket.
Lassú léptekkel bandukolt a járdán, néha lekanyarodott az üres úttestre, télikabátját fázósan tekerte görnyedt testére. Fázott.
Nem gondolt semmire, szemei előrenéztek, mozdulatlan merevségükben csak annyit érzékeltek, hogy nem ment neki semminek. A végtelen és kilátástalan egyedüllét ringató ölelésében eltávolodott testéből, egy darabig saját feje felett lebegett, majd jöttek a sárga villódzó fények, a langyos fuvallat, és felcsendült a csodálatos távoli muzsika, amit minden éjjel úgy várt. Füves-virágos rét vette körül, a fák lombjai között madarak énekeltek orgonára emlékeztető lélekig ható lágy-búgó hangon. Mindenünnen simogató fény áradt, a fák ágain sosem látott gyümölcsök hívogató kórusa zümmögött, a sziklák közül előbuggyanó aranyló vízesésben halak fickándoztak, százféle színben ragyogtatva pikkelyeiket. A sűrű fák közül előkígyózó földút végignyújtózott a réten, és a következő erdőben tűnt el. Az út mellett húzódó nagy lapos sziklák egyikén ült, és elbűvölten figyelte a látványt, Tágranyílt szemekkel próbálta magába fogadni az élményt, hagyta a képet beleégni emlékezetébe, vésztartalékként a nehezebb napokra. Ahogy ott ült és bódultan gyönyörködött, feltűnt a távolban egy mozgó alak, egyre közelebb jött, aztán döbbenten felismerte gyerekkori önmagát. Rövidnadrágba volt, atlétatrikóban, és mezítláb. Csak rámosolygott a látomás, ő bénultan figyelte, meg sem tudott moccanni. Mikor a jelenés a fák között eltűnt, ismét megjelent a távolban valaki, aki megint felé haladt az úton. Az is ő volt, úgy húszévesen, öltönyben, tele életkedvvel, reménnyel, öntudattal. Megint ülve maradt, és bámulta a látványt. Aztán megjelent az úton mai alakja, előtte és mögötte kuszán kavarogva minden ami azóta történt. Mint felkavart iszapos víz, hullámzott és nyaldosta botorkáló lábait, benne bukdácsoló arcok, karok, emléktörmelék.
Mély, fojtogató nehéz fájdalmat érzett mellkasában, elcsendesedett a madárdal, megfakult az éltető fény, színtelenné vált a rét, és a fák közül jeges lehelet kúszott felé, egy csapásra elsöpörve minden kellemes érzését.
A levegő egyre sűrűbbé vált, már tátott szájjal vette a levegőt, és fázni kezdett.
Mellkasán lyuk tátongott, szivárogva elcsorgatva belőle mindent ami emlék.
A fák rengetegéből egyre erősödő ima hangjait sodorta felé a hűlő szél, egy alvó ébrenlétbe ringatva kiürült lelkét. Egyre erősödő köd burkolta be sziklán ülő alakját.
Már nem érezte a kő nyomását, a sűrű párából kinyúló fehér kezek végigtapogatták nyúlós érintéseikkel arcát és kezeit. Hideg szájak csókolták sovány-csontos fejét. Valakit érzett maga felett, aki lassan ereszkedve közeledett ülő testéhez, tudta, hogy ami történik az messze felette van, ellenkezni sincs értelme.
A messzi harangszó rátelepedve belenyomta a sziklába, egyre ércesebb és fülsértőbb hangjától majd megsiketült. Emlékeiben végigvágtatott egész leélt élete, dúltan és ellenszenvesen Testet öltött csalódása torzszülött alakban lépett elé, és megütötte arcát. Karmos keze felszántotta szikkadt bőrét, a sebekből nem jött vér, csak egy savószerű váladék. Ráncosodó szemgolyói kiszáradtak, százféleképpen széttördelve az elétáruló képet. A képtelenül sípoló, vicsorgó hangjai a szélnek,
Fülébe gázolva agyába fúrta magát. Minden forogni és táncolni kezdett, egyre szédületesebb tempóban. Lám- lám, szólt a fejében egy hang. Mégiscsak eljöttél. Itt vagy, vendégeként valaminek, amit el sem tudsz képzelni. Itt semmit sem számít jónak vagy hibásnak érzed e magad, mit akarsz, és azt mennyire. Még ahhoz sincs közöd, hogy hol vagy. Itt a másholban nem érvényes semmi és senki. Itt a máshol szava dönt. Ez, a nagy átváltozások kertje, amiben egyszer mindenki ellátogat.
Itt, minden előfordul és minden lehetséges, amit te ki sem tudsz találni.
Még érezte, teste lassan képlékennyé válik és lomhán lefolyik a szikla oldalán.
Az ima és harangszó távolodni kezdett, az erdei úton nem jött többé senki. A szél zúgása altatódallá halkult, újra éles lett a fény, minden visszaalakult a kezdetek szerint, mert minden vég valaminek az újrakezdődése, és annak vége megint a történet eleje. A másholban a jóknak nem jár jutalom, a rosszaknak büntetés.
Minden máshogy van és másként, Nem függ tőled semmi és senki. Nincsenek napszakok és utcák ahol akár nyomorultul elpusztulni is lehet. Nincsenek éhes kóbor kutyák, nincs semmi, ami személyes.
A sziklára folyt szürke massza tompán csillogott, vékonyodott, aztán beszívta a kő.
Itt, az összefolyó világok deltájában már csak a végtelen óceán látszik, az elmúlt idők arctalan tömege, feloldódva benne minden, ami valaha fontosnak tűnt.

Elfelejtve

A bontásra ítélt hatalmas háztömb már üres volt, egyetlen lakója úgy élhetett benne mint egy várúr.

Az épületnek három utcára volt kijárata, a négy keramitkockás belső udvara engedett be a lakásokba némi fényt. A burkolatok siralmas állapotán, még a gaztenger sem tudott javítani, hepehupás mélyedéseiben állt a mohos esővíz. Az egész udvar az enyészet kertje volt, patkányok és egerek promenádja. A falak vizes vakolattömegei az épület tövében nagy – eliszaposodott halmokban álltak. A sok éve hulló vakolattenger napról-napra nagyobb lett, a falak között megbúvó lépcsőházak sötét és piszkos kilométerein nem segítettek a kitört ablakok, beszűrődő fényeikkel. A villanyt már kikapcsolták, az üres izzófoglalatok holtan lógtak kitépett vezetékeiken. A dohos-nyirkos penészszag, keveredve a kosz illatával, vastagon megülte az egész házat. A bejárati kapuk be voltak deszkázva, csak az egyik nem, résre nyíló ajtószárnyán keresztül tudott bemenni. Miután áttuszkolta magát műanyag szatyraival ezen a résen, óvatosan átlépegetett a sötét kapualj törmelékein, elérte a „D” lépcsőház töredezett lépcsőfokait, és mély sóhajok kíséretében megindult felfelé.

A második emeleten volt otthona, szülői hagyatékként lett az övé. Mondták, már a nagyszülei is ebben a kétszobás lakásban laktak, így öröklődött generációról-generációra az idő múlásával lepusztult fészek. A múló évtizedek a házon megtették hatásukat, olyan nagy összeg lett volna rendbe hozni, hogy nem volt érdemes. Nem laktak a házban soha gazdag emberek, szó sem lehetett semmiféle felújításról. Már egy ideje nagyon nehezére esett ez a lépcsőmászás, szatyrai is egyre nehezebbnek tűntek, újólag az első emeleti pihenőre kiállított egy hokedlit, hogy le tudjon ülni pihenni.

Ahogy ott ült és nehezen szedte a levegőt, elnézegette az ismerős falakat, a rozsdásodó-ki-be dőlő kovácsoltvas korlátok cirádáit, a lépcsők tövében az egérpiszkot, az élettelenül lógó villanyvezetékeket. Még textilbevonatúak voltak, már régen nincsenek forgalomban. Nézte az ismerős lépcsőket, látta magát önfeledten ordítva ugrálni a többi gyerek között, ki tudja mi lehet velük. Az volt a játék lényege, hogy egy lábon kellett felfelé ugrani, és nem volt szabad elkapni a korlátot.
Mindenki önfeledten hadonászott karjaival, megpróbálva megtartani egyensúlyát. Még teljes erőbevetéssel is három lépcsőfoknál több nem sikerült, a hasra esett vállalkozót jól kiröhögték. Egy Péter nevű fiúnak ment egyszer öt fok, csak úgy dagadt a büszkeségtől, ő lett a mutatvány elismert bajnoka.

Mélyet sóhajtva felcihelődött, és nekiállt a következő emelet megmászásának. A lakásajtó előtt mérgelődve szétpakolta szatyrait, mert megint a táska legaljára keveredett a kulcsa, pedig mindig direkt odafigyelek, és mégis alulra kerül ez az átkozott kulcs  -dohogta lihegve. Sárgarépa színű képpel állt fel. Nem való nekem már ez a hajladozás -szólt hangosan-, na meg a lépcsőmászás sem, Egyszerűbb lenne felsorolni azokat, amik valók nekem…

Az ajtó nyikorogva de engedelmesen kitárult, és ő beléphetett az előszobába. Kabátját, kalapját a kisasztalra dobta, a kalaptartó fogas vagy két éve leesett a falról, szatyrait felnyalábolva befeszegette magát a konyhaajtón. A valaha kékre festett konyhabútor kopott volt és rozzant, a kredenc még nagyanyjáé volt, telepakolva lábasokkal, evőeszközökkel, az ormótlan alpakka kanalak és kések olyan nehezek voltak, talán kézben el sem bírta volna a fiókot. Az asztalon petróleumlámpa állt, mióta nem volt villany, ezzel világított. Az ablak feletti sarokban nagy pók lakott, régi bútordarabnak számított. Vele szokott hangosan értekezni, persze a pók nem beszélt, de ő érezte, miket válaszol és így zavartalan volt a társalgás.

Miután mindent elpakolt amit vett, bement a nappaliba. Amióta csak vannak emlékei, ezeket a bútorokat és tárgyakat látta maga körül, kopott kárpitozású kiült székeket, a rozoga fotelt - a ˝Búsulót˝ amiben apja ebéd után újság olvasás címén, előrebukott fejjel nagyokat aludt. Azon az emlékezetes délután is így találták meg holtan. Mindig a fotellel szemben foglalt helyet, elképzelve apját, akinek elmesélte mindennapjait, vágyait és titkos gondolatait. Szeretett az ablak mellé ülni, kinézni a hepehupás, gazos és elhagyatott köves udvarra. Ilyenkor szemei a távolba révedve, felidézték a hajdan volt udvart, a labdázó, ugrókötelező gyereksereget, a krétával felrajzolt ugróiskolát, amit szeretett. Lüktetve élt a múlt a jelen halott és málladozó falai között. Lenke néni döcögött végig dohogva az udvaron, csak úgy cipelve hatalmas testét és kosarait. A kölykök szamárfület mutogattak neki a háta mögött, nagyon élvezték a dolgot. Az egyre sűrűbb félhomályban hallotta nagybátyjának nehéz lépteit az ajtó előtt, hallotta hogy rázza a kilincset és morog, minek kell zárva tartani ezt a rohadt ajtót, nem fog senki titeket elrabolni. Az elsőn a ˝Pipikenéni˝ aki az ablakpárkányára szoktatta a verebeket kenyérmorzsáival, a lakók ordítoztak vele, hogy miatta van összeszarva a ház ablak alatti fala, gusztustalan hülye vénasszonynak nevezték, de Pipike csak vigyorgott rajtuk és tovább etette védenceit.
Emil bácsi, a hatalmas hordójával és kampósbotjával… mindig széles karimájú fekete kalapban járt és hosszú fekete kabátban, a rossznyelvek szerint még alvás közben is rajta volt a kalap, annyira rühellette, hogy kopasz.

Az ablak előtt ült, és elsodorták az emlékek, észre sem vette, hogy ráborult az éjszaka. Egészen elzsibbadt a hosszú mozdulatlanságban, akkor vette észre, mikor alig tudott felállni. Te jó ég, szólalt meg rekedt hangon, - ha sokáig nem beszélt, mindig így járt -, már megint itt az este -szólt, behozom a lámpát, ne üljek ilyen sötétben. A petróleumlámpa lobogó kis lángja életre keltette a falon lógó képeket, fényképeket. Családi képek, anyja fiatalkori portréja, szinte megelevenedett a vibráló fényben. Családi nyarak csoportfelvételei, ő is ott áll gyereknek, ő az egyetlen, aki még itt van. Testvérek, unokatestvérek, akikre már csak ő emlékezett, ott vigyorogtak cérna lábaikkal, fürdőruhásan a felnőttek lábai közé keveredve…
Megsárgult nyarak távoli emlékei. Téli fotó a Normafánál… Ott ül szánkóján, a kötél apja kezében és anyja hógolyót dob feléjük. Rajta füles sapka és irhabunda. Még ma is őrzi emlékeiben melegét. Ez a fénykép is megszürkült, hangtalan jelezve az elmúlt időt.

Lassan belakta a szobát a petróleumlámpa büdös-nehéz szaga, eleinte nagyon zavarta, mára már fel sem tűnt, idő kérdése, mindenhez hozzászokik az ember.
Ráérős nyugalommal kiment a konyhába, tálcára rakta kenyerét, zsírt meg zöldpaprikát. Óvatosan beegyensúlyozott rakományával a hálószobába, újólag szeretett este az ágyban eszegetni. Már a vacsora végén érezte, igencsak környékezi az álom, a tálcát letette az éjjeliszekrényre, nagy gondossággal elzárta a lámpát, - mindig félt, nehogy kigyulladjon valami -, és kényelmesen a hátára fordult.

Ahogy feküdt körül rajzották emlékei, a sötétségből előlépő rokonok és ismerősök, mosolyogva nyújtották felé kezeiket. Még emlékezett, hogy kiszáll az ágyából és feléjük nyúlva előrelép.

A jobbak sosem halnak...

Pedig dehogynem.
Bár titokban mindenki szereti magával ezt a tévhitet elhitetni, mert mindenkivel, de vele ez nem fordulhat elő. Ő vele is lesz valami, de elhessegeti még a gondolatát is.
Vihogta a sellő, és továbbúszott, otthagyva a pontyot, akinek földbe gyökerezett két nem létező lába.
Hát, ez az Amália tiszta hülye- volt első gondolata, de ezek a sellők, szeretik elképeszteni az embert.
Eszébe jutott a vén dagadt Hortenzia, aki legurult a lépcsőn, és a pihenőn úgy terült el, mint egy varangy.
Olyan volt mint egy keljfeljancsi, akinek a seggéből hiányzik az ólom.
Képtelen volt talprabillenni.
Restellte, mikor ez a jelenet eszébejutott, mert hiszen ez egy dráma, és mégis röhögnie kellett a felidézett emléken.
Naná, hogy leesni akárki tud, de felesni! Az lenne valami.
Naná, naná, naná- harsogta bugyborékolva, nagyon tetszett neki a szó.
A nádból kiúszó sügérek fejcsóválva figyelték az eseményt.
Szenilis az öreg, mondták egymásnak. Már bealgásodott az agya, ami amúgysem lehetett valami sziporka. A múltkor is azzal hencegett, hogy bekapott egy lódarazsat, holott csak egy szürke kavics volt.
De ez mellékes, ha ő lódarázsnak élte meg, akkor az, az volt.
A lényeg az, hogy mit és minek él meg az ember- így a teknős.
De rohadtul okos vagy- mondták a mocsári teknősnek, biztos átkozottul büszkék voltak rád a szüleid, ha ugyan voltak.
Hogyne lettek volna- morogta a teknős, olyan buták vagytok, hogy nem véletlenül hívnak titeket a horgászok szemét halnak.
Hűha! Most azt hiszed sértő voltál. Pedig ha tudnád, ezért élünk.
Ránk nem tart igényt senki, ha kifognak, visszadobnak, és élünk tovább gondtalan.
Te meg itt éled le az életedet húsz méternyi körzetben, és azt hiszed, ez az egész világ- röhögött a sügér.
Magadköré építed azt a miliőt- ha érted a szót,- amiben mersz az iszapban turkálni, és bölcseket makogsz, mint egy vén bagoly.
Hogy mit tehettél magaddal, hogy így be tudtál csapódni mint egy klozetajtó, azt nem tudom. Aztán ha elszólít a nagy Manitú, és megtalálnak, a teknődből csinálnak hamutartót.
Büszke vég, ezért érdemes volt élned.
A sügérek továbbviháncoltak, még mielőtt a mocsári felocsúdott volna elképedéséből.
A csendes napsütésben a szellők ringatták a náderdőt, messziről úgy hatott, mintha a fejüket csóválnák.

Fekete vér

Éjszaka. Olyan erős a holdsugárzás a felhőtlen égen, hogy égeti a csukott szemhéjaimon keresztül a szememet.
Érzem, hogy fehér fényárban úszik velem az ágy, hallom halk zümmögését, azt a suttogó hangot, amit ha érteni is fogok, akkor tudom, hogy meghaltam.
Akkor majd hunyt pillákkal kiszállok az ágyból, és megindulok a tárt ablak felé.
Fellépek a párkányra, a karjaimat a fény felé tárom, és egy lágy, könnyed szívóerő a hold felé emel.

Már a harmadik éjszaka becsenget valami és mikor az ajtóhoz lépek, a padlón lassan folyni kezd egy fekete vér. Az ajtó alól szivárog befelé, és ha - átlépve a tócsát - kinyitom az ajtót, hát nincs ott senki, csak a fekete semmi.
A fekete semmi fekete vére lehet, a hold éles sugarai szabdalták agyon a testét, ő, a sötét hangjaival válaszol, hol titokzatos, hol fájdalmas nyüszítése kilométerekre hallik.
Ezek, az örök hangjai, a múlhatatlané, az időtlen térben létező, és láthatatlan valamié, ami talán a lét érverése, amiben létezünk.
Érzem, hogy most már minden éjszakámat tönkreteszi a csengetésével, ha leszerelem a csengőt, hát rúgni fogja az ajtót, ameddig ki nem nyitom.
Most éjjel, először láttam homályos alakját, a gesztenyefa alatt állt, magas volt, de arcán nem volt fény.
Mereven állt, mint egy sírkereszt, karját kitárva, vékony csontjain finoman vibrált a holdsugár.
Az egész éjszaka halálos csendbe burkolózott, torkán akadt minden élőlény sóhaja, a nagy fa remegni kezdett, majd recsegve szilánkjaira hullott, felvillant az égbolton a kezdet és a vég izzó sziluettje, majd eltűnt az egész látomás, a fa ott állt a helyén, csak a fekete vértócsa növekedett az ajtóm alatt.
Persze, egy ilyen esemény tönkreteszi pihenésem hátralévő részét, behúzom a sötétítőfüggönyeimet, hogy ne jusson be szobámba a jeges fény, de akkor is érzem, hogy valami az ablakom előtt áll, és engem figyel.

Ezekben a fényekben ott lebegnek, az előttem jártak atomjaikra bomlott lelkei, várnak, és türelemmel viseltetnek irányomban, mert tudják, egyszer megjelenek a tárt ablakomban, csak még nem jött el az időm.
Mert mindennek eljön a maga ideje, még a szikláknak is, mindenkit, és mindent felszív a köd.
Mert valahonnan a ködökből jöttünk, és oda is térünk vissza, mert ez a körforgás megállíthatatlan és örök.
A világ nem abból áll- amire mi gondolunk, mondhatnám nem tudunk mi semmit, csak fantáziálni és tapogatózni a sötétben, aztán egyszer csak vége a dalnak, minden felesleges amit tettünk, és nem értékesebb mint az el nem követettek.
Hogy micsoda nagy ügyet tudunk csinálni mindenből, bár más egy géppuska mögött cigizve szedegetni le a távcsőbe bekerült célpontokat, és más célpontnak lenni.
Persze, a géppuskásnak nem lesz utólag lelkiismeret furdalása, hisz minek is lenne, ő dolgozott, a célpont meg vessen magára, minek állt ott.
Nagyon könnyű rosszkor, és rossz helyen állni, csak az a baj, hogy mindig utólag sül ki a baki.

Ha egyszer ez a rohadt hold eltűnne az égről, igencsak megváltozna a helyzet, mert nem lenne sugár, nem irritálnának a holt lelkek minden éjszaka, és esetleg örökké élhetnék.
A függönyeimet sem kéne behúznom, nem zavarna semmiféle fény -alvásomban, az ablakomat csak azért kéne csukva tartanom, hogy a sötétség rémei ne tudjanak bejönni.
Mert azok nem bírják a fényt, és igen felélénkülnének a koromsötétben.
Ó anyám!
Hogy mit buzerálnak a sötétség lényei egész virradatig!
Aztán eltűnnek, és kezdődik a nap, holt fáradtan végigcsinálom, és készülök az éjszakára, ami mindenkinek megnyugvást hoz, csak nekem nem.
Megint csöngetni fog, és megint megjelenik az ajtóm alatt folydogáló fekete vér.
De elhatároztam, hogy ha jön, nem nyitok ajtót, inkább bedugom a füleimet, hogy ne halljam amikor az ajtót rugdossa.

Aztán meglátom hogyan tovább.
A vértócsára homokot fogok szórni, már oda is készítettem egy vödörrel.
Érzem, hogy a ma éjszakai holdtölte igen aktívvá teszi kísérteteimet, de nem fogom hagyni magam, mert én élek, ők pedig nem.
Olyan erős a holdsugárzás, hogy a csukott szemhéjaimon keresztül is tudom, gonosz, és szenvtelen jelenlétét.

Az élet dolgai

Ha erről esik szó, mindenki valami nagy dolgot vár, bár nem is igazán tudja mi az.
Mert illemhelyi értelmezésben logikusan tisztázható, hogy a kis és nagy dolog között mi a különbség, de ebben a büdös életben aztán mindent összekevernek. Mondhatnám minden nagy ami engem érint, és bagatell, ami másokat.
Jenőbe belevágott a villám? Nagy dolog- mondja a hallgató, én tegnap halat pucoltam, és beleszaladt a kés a hüvelykembe.
Majdnem beszartam a fájdalomtól, hatalmasat ordítottam, mire átrohantak a szomszédok. Megláttak fekve a konyha kövén, vérző kezemet markolva, olyan fehér pofával mint a fal.
Mit üvöltözöl- mondták részvétlenül,- nem a szemedet szúrtad ki te hülye, ha ennyire botkezű vagy, ne pucolj halat, egyél fasírtot, ahhoz még darálnod sem kell, kapni darált húst.
Hát kiábrándító ez az össznépi részvétlenség, azért én nem vagyok ekkora tetű, még jó, hogy nem pakoltak a sérült gyöngyöző homlokomra liptois rongyot.
Egészen ártatlan dolgokból is lehet tömegbaleset. Emlékszem múlt télen, a jeges járdán, amit nem sózott fel az a féreg vice, megcsúszott egy vastag vénasszony, és úgy dobta magát hanyatt, hogy kétfelé csapta esés közben a szatyrait. A bal cuccával szájonvágott egy horgolótűre emlékeztető, szakállas férfit, aki szintén a hátán kötött ki, és combnyaktörést kapott.  A másik tele táskája meg orrbavágott egy törpét, aki úgy szállt el, mint egy győzelmi zászló.
Nekigurult egy arra csúszkálónak, aki hang nélkül hasraesett, és betörte az orrát. Ezt látván egy hölgy, sikoltozni kezdett, és elájult.
Mint utólag kiderült, nem bírja a vér látványát.
Hát kétségtelen igaz, hogy egy bevert orr erősen tud vérezni.
A nagy ordítozásra kirohant a vice, és lányos zavarában elkezdte nagy karmozdulatokkal sózni a járdát.
Úgy pofán talált egy nagydarab pasit, hogy az először megmeredt menet közben, mint egy babkaró, aztán pofonvágta a vicét, aki elesett, és betört a feje.
Mire kijöttek a rendőrök meg a mentők, úgy feküdtek a sérültek a jégen, mint a heringek a dobozban.
Vagy a szomszédom, aki vizet akart forralni, és mikor a rezsóra emelte a nagyfazekat, magára öntötte a vizet, Úgy visított mint egy malac, aztán kussolt, mert azt hitte már forró a víz, elfelejtette, hogy akkor akarta még csak felrakni.

Én bezzeg itt üldögélek a szobámban, nézem a mozdulatlan kertet, és gondolkodom. Nem tudtam idáig rájönni, hogy hová tűnik az égről a szivárvány. De gyanítom, hogy mikor eltűnik, behúzódik a föld alá. Tele van minden barlangokkal, és alagutakkal.
Aztán ha úgy adódik, megjelenik az égen.

Szimultán

Az ablakmélyedésben ült, ködös tekintettel meredt maga elé, néha bólintott, és halványan elmosolyodott.
Élesen látta a vele szemben ülő középkorú nőt, sötétbarna haján játszott az ablaküvegről visszaverődő napfény.

Lánykorodban milyen vékony voltál- szólalt meg halkan, most, hogy érett asszony lettél, megváltoztál.
Most még szebb vagy, mint hajdanán.
Szeretettel figyelte az asszonyt, felé nyúlt, hogy megfogja a kezét.
Észre sem vette, hogy a levegőbe markol. Már igencsak régen ismerjük egymást- folytatta a beszédet, sok mindent végigcsináltunk, voltak nehéz napjaink, de végezetül mindig megoldódtak a problémák.
Arcát lassan az ablak felé fordította, tekintete lomhán végiggördült a kert gyepén, a vén fák lombjain, elidőzött a szökőkút habzó- csillogó vizén, a fürdőző verébhad zajos nyüzsgésén.

Tudod, - folytatta a beszélgetést, ahhoz, hogy az ember boldog legyen, valójában nem kell sok.
Minél kevesebb ügyed függ másoktól, annál több az esélyed arra, hogy élve maradj. Ne függj, csak magadtól. Akkor is ér annyi csalódás, amennyire szükséged van az életed folyamán. Látszattámogatókra nincs szükség, másra meg ne számíts.
Tudod, ez a rengeteg félreértett élet, rivalizálás, vérre menő gyerekes csatározások, aztán a ködből felbukkan az öregség, és minden értelmét veszti, amiről azt hitted fontos.
Ezért mondják, hogy a kor bölcsé tesz, megérkezik a tisztánlátás, csakhogy az életed az ára. Az egy szál szar életed a fizetség, amit a sors kíméletlenül behajt.

Most, hogy itt vagy velem, tudom, hogy mindent jól csináltam. Sosem törekedtem címre, rangra, drága kocsira, értékes karórára, mások megértésére és könyörületére, megelégedtem azzal, hogy társadként megteremtettük azt a saját világunkat, amiben lehet élni, és nem jut benne hely másnak.
Az idő, mindenképpen elmúlik, és a rengeteg emlék addig is életben tart, a te saját emlékeid, amiben nem lát bele senki más.
Az egész létezésed egy magánügy, érzelmeid és értelmed tölti ki, ha meg tudod óvni az emberektől, tisztasága is megmarad.

Jó, hogy itt ülsz velem, egy teljességben, ami csak a mienk.
A nyüzsgő élet délibábjai idáig nem jutnak el, a létezés csendjét nem bolygatják fel holmi zajos szánalmasságok, nem kell megbánnunk semmit.

Nem kell a mások véleménye, helyeslése, vagy rosszallása, csak a te véleményed számít, mert a te életedben az egyetlen, ami mérvadó.
Az idő, elsodor minden véres verejtékkel megszerzett csillogást, aminek megszerzésére ráment az egész életed.
Hetvenkedés, győzelmi ének, erős markok szorította pallos markolatok.
Aztán elporlik a kéz, és a csontok nem bírják a nehéz fegyvert megtartani.
Csak rozsdamarta kardmaradványokat, és némi fehérlő csontokat hány ki magából a régész unszolására a föld, ami nem fog többet mondani, mint egy hajdanvolt kutyának a csontjai. Ebben rejlik az ember döntési szabadsága, mindenki úgy pazarolja el az életét, ahogy jónak látja.

Pedig elég lett volna odafigyelni, meghallva a lét rengeteg apró rezdüléseit, élvezni, és értékelni azt ami van, de ezek az apró- halk hangok, csak csendben hallhatók.
Ezek, mint távoli énekek beléd szivárogva békébe ringatják háborgó lelkedet, segítenek elviselni múló életed tudatát, amihez bátorság kell, a zajos lét, csak félelmedet árulja el.
Itt ülünk az ablakban, hallgatjuk létezésünk finom zenéjét, a csend álmosító suttogását, és élünk, magunknak, nekünk.
Ez ami fontos, mert az öröklét az, amiből jöttünk, és amibe távozunk.

Ködös tekintetét az asszony arcán nyugtatva, csak nézte, és közben megállt számára az idő.
Feltörő emlékei szinte betemették ernyedten ülő alakját, halk mosollyal arcán, valahol nagyon messze járt, olyan messze, hogy még találgatni is tapintatlan otrombaság.

1914 – 1918

Igen.
Minden éjfélkor, a zavaros víz alól, valahol az iszap mélyéből megkondulnak a harangok. Eleinte a lélekharang szól, majd a többi, hangjukról ítélve meglehetősen nagyok lehetnek. Eleinte halk és távoli a zúgás, majd felerősödik, páni félelmet keltve a szívekben. Égett puskapor szag terjeng ilyenkor a víz felett, mintha távoli dörgés, morajlás dőlne ki a száraz nádtorzsák közül.
Megnyílnak a sötétségben az emlékezés csatornái, előtör a múlt, jelenné válik rövid időre.
Meghasad a sár, homályos alakok bukkannak a felszínre, régies katonaruhákban, kardosan. Tántorgó árnyaik vánszorognak a part felé, ágyuk követik őket, lovak vontathatják, de nem látni közülük egyet sem. A hold rőt fényében egyre többen emelkednek fel a mocsárból,
A harangok csak szólnak, a menet egyre sűrűbb, a láthatatlan, de durván érzékelhető halál tornyosul a menet fölé. Gondolom, hazafelé igyekeznének, de hol van már az a haza, hisz évtizedek szálltak tova a rohanó időben, eltűntek az őket várók, rég felszáradtak már könnyeik. Mert csak számukra állt meg az idő, azok sírjait rég benőtte a fű, ami folyton meséli azt, hogy kinek a hantját borítja, de nem érti senki szavukat, az esti szellő meg szorgalmasan hordja szét elárvult lelkük sóhajait.
Ez a rengeteg seb sosem gyógyul, a feledés kegyelme rájuk nem vonatkozik.
Felhős, vaksötét csillagtalan éjszakákon, csak a szél mesél nekik sosem látott dédunokáikról, lányokról és asszonyokról, akik végigvárták őket halálukig, bízván a csodában, hogy csak hazatalálnak egyszer.
Vilmosok, és Ludendorfok nevei fennmaradtak, történelemmé váltak, azok az emberek, akiknek köszönhetik a milliók névtelen sírjaikat.
Hősi halottakról szólnak, akik nem is akartak meghalni, nem akartak elpusztulni valamiért, amihez semmi közük.
Hogy hányuk maradványai felett hullámzanak búzatáblák, tarka rétek, szaladgáló gyerekekkel, azt ma már nem tudja senki. A föld mindent befogad és eltakar.
A többit elintézi a feledés.

Minden éjfélkor, a zavaros víz alól, valahol az iszap mélyéből megkondulnak a harangok. Eleinte a lélekharang szól, majd a többi, hangjukról ítélve meglehetősen nagyok lehetnek…

Wanda, a patkány - Gondolatok egy vöröstéglás házból

     Hosszú-szőrtelen farka volt, ápolt bundája, – erre nagyon adott -, karmokban végződő rózsaszínű meztelen talpai.

     Sötét gombszemei drágakövekként csillogtak a pince tompa fényében, azok a fajta szemek voltak, amikkel mindig és mindent észre szoktak venni.

        Wanda sejtette magáról, hogy valakinek a reinkarnációja lehet, mert az utóbbi időben már ébren is fordultak elő vele furcsa dolgok, nemcsak álmában.

Magányosan éldegélt a pince egyik zugában, a szétcsúszott pókhálós téglafal egy dohos mélyedésében, ahol – számára is érthetetlen okból – nem igényelte társai jelenlétét.

A többiek fanyalogva méregették, nem tudták mire vélni ingerült elzárkózását, számukra különösnek tűnő szokásait, de hamar napirendre tértek felette, mert fur­csa­ságával nem okozott semmiféle problémát. Fej­csóválva figyelték, a szeméttároló finomságait utálkozva tudta csak megenni, nem akart sem egereket, sem beteg vagy fiatal galambokat, sem csúszómászókat magába tömni, szinte mindentől rosszul volt, amiktől ők nem.

Álmában rendszerint különös dolgokat látott.

Látomásai mindig hatalmas porviharral kezdődtek, majd sütni kezdett a nap. A kitisztult égbolton madarak ezrei szálltak, vijjogva-kiáltozva szólítgatták egymást, alattuk a tenger hullámzott, a parti homokon heverészett valaki, akiről tudta – ő maga.

Nagyon furcsa volt számára az egész, de jó érzéssel, izgalommal töltötte el a pillanat.

Ez volt az egyetlen ok, amiért ha lehetősége adó­dott, lefeküdt aludni.

Ez így zajlott éveken át, aztán egyszer eltűnt.

A többiek keresték pinceszerte, de nyomát sem találták.

Wanda a két világ közé szorult. Mint patkány már nem létezett, de a tengerparti homokról is eltűnt.

Társai még napokig beszélték a megfejthetetlen rejtélyt, aztán elfelejtették.

Itt, az üres szobámban megszokott fotelemben ülve nézek ki az ablakon, bámulom a mozdulatlan semmit, hallgatom működő agy­tekervényeim ólomnehéz csikor­gását, figyelve, mit dobnak ki magukból.

Az önbátorító szlogenek igen fontos kellékei az életnek, na persze azoknak, akik tenni akarnak valamit. Ahhoz hogy tégy, mentálisan el kell érni egy üzemi hőfokot, ha kellő nagyságú lelki erőhöz jutottál, akkor cselekszel.

Ha rossz idegzetű-bátortalan alkat vagy, kapkodni és túlműködni kezdesz. A feltámadt feszültségen kívül bonyodalmakat támasztasz, ez még jobban befeszít, kívülállóként érzékeled, nem jó irányt vett az ügy, korrigálni akarsz, de ebben az állapotodban nem megy, ettől még dekoncentráltabb leszel, üldözőből üldözötté válsz.

Hibát hibára halmozol, az életbennmaradásért küzdesz. Utólag próbálsz stratégiákat összefércelni, ami nem sikerül, ha te olyan spontán ember lennél, eleve nem indítottál volna haditerv nélkül. Saját ügyetlenséged és meggondolatlanságod következményeként ügyed áttekinthetetlenné lesz számodra, elkezdesz vagdalkozni.

Ebben a katartikus helyzetben többször vágod meg magad, mint ellenfeledet – mert vívni sem tudsz – rémisztően amatőr vagy.

Harsogsz: velünk az igazság, velünk az Isten, – hátha önnön ordításod erőt ad. De nem ad. Amiket harsogsz, magad sem hiszed igazán.

Sejted, a győzelemnek semmi köze az igazsághoz, az Úr meg piszlicsári ügyekben nem exponálja magát. Csak neked fontos.

Lassan elveszíted a korrekt küzdelem igényét, ahogy romlik a helyzet, úgy válsz sandává és jellemtelenné, a félelem nagy úr, te meg egyre jobban pánikolsz. Kivetkőzöl magadból, rémülten fedezed fel idáig ismeretlen arcodat, ami éned – általad kezelhetetlen.

Az események vad, kaotikus sodrása magával ragad, vakon csapkodsz, próbálsz megmaradni. Sok éve épülő Ars Poeticád semmivé foszlik, be kell látnod, hogy egész életed egy önámításos tévedésen billegett.

Most, hogy butaságod diadalában örvénylesz – nem marad semmid. Nem maradt más számodra, mint a csúfos vereség, a gyilkos kudarc. Kiürült lélekkel, vesztett hittel, szlogenek nélkül fekszel a porondon, TE – a kihívó, megsemmisülten heversz a totális vereség végállapotában. Tudod: nem fogsz felállni, – és nem is akarsz.

Üres agyadban lélekharang cincog, élvezni kezded a legyőzöttek békéjét, a beletörődés kényszermentes nyugalmát.

A hátsó kertre néző épületrész harmadik szobájában sosem laktam. Valahogy így jött ki a lépés. A helyiség pudvás hajópadlójával lakatlan volt, kis kandallójának egyetlen dísze a párkányán álló törött szárnyú angyal volt. Festett kerámiaszobor, rajta is úgy ült a por, mint mindenen. Lehet már vagy ötven éve is, hogy a pókhálós ablakot utoljára lemosták.

Sejtelmes képet mutatott a kibámészkodónak, hogy a sok vén fa és a gondozatlan bokrok tömege szinte tobzódva akarta átölelni – magába nyelni a házat. Látvá­nyában volt valami időtlen és megnyugtató, de éreztette, soha ne merjek kilépni haragoszöld-áttekinthetetlen homályos világába. Figyelte minden rezdülésemet.

A padló vastag porszőnyegén minden létező anyagi történés nyomot hagyott. Akár a papírlapra vetett gondolatok, itt a por összefüggő-finom rétege őrizte meg az emléknyomokat. A kandalló szájáig, majd az ablakig, onnan az ajtóig vezetett egy furcsa láb­nyom. Egy kis hegyes orrú lábbeli talpának rajza volt, összekeveredve valami hosszúfarkú rágcsáló kígyózó lenyomatával.

Az ajtó melletti fal mentén egy vénséges ágy állt, magas fejtámláján különös faragásokkal, benne ódon huzatú ágynemű, amit szintén belepett a por. Kis éjjeli­szekrény, rajta drótkeretes szem­üveg, egy kiszáradt petróleumlámpa egy bőrkötéses könyv társaságában – benne bársony könyvjelző – sárgult lapjain nem volt sem kép, sem betű.

Középen egy nehéz tölgyfa asztalon fonott utazó­kosár állt nyitott tetővel, rajta és körülötte nagy halom furcsa-régi női ruha hevert, valaki valamikor lázasan kereshetett valamit, a halmot be­lepő porból ítélve nagyon régen.

Ritkán néztem be ebbe a helyiségbe. Mindig támadt bennem egy rossz érzés, olyan, mint amilyen egy betolakodóban szokott. Mindenen érződött, ez valakinek a rejtett-belső világa, egy intim tér, ahol senkinek semmi keresnivalója. Olyan feszengve álltam ott, mint aki érzi, figyelik. Hol a kandalló felől érzékeltem, hol a szoba egész légteréből.

Ami meglepett, hiába járkáltam össze vissza, sem lábnyomaim, sem kezem lenyomata nem maradt meg semmin. Gyanítom, olyan dimenzióba tévedtem, amiben nem létezem fizikai értelemben. Tehát nyomaim sem lehetnek.

Nagyon megkönnyebbültem, mikor elhagytam a szobát. Mindig erős elhatározással mentem be, szét akartam pakolni az utazókosarat, az ágyneműt, megvizsgálni a kandalló belsejét, átnézni a drótkeretes szemüveg homályos üvegén, hátha belelátok egy másik világba. De ahányszor csak megérkeztem, elszállt belőlem a mersz.

Érdekes, ritka látogatásaimat követően – gondolom álmomban – megjelent szobám ajtajában egy töpörödött anyóka hosszú kék vászonszoknyában, földig érő bő ráncai mozgás közben nem suhogtak. Testhezálló, hosszú ujjú hímzett fehér kabátot viselt – apró kék virág girland díszítéssel – holland fejkötőben, valószínűtlenül vé­kony ujjain fekete cérnakesztyű. Ráncos madárarcában két égő nagy fekete szemmel. Tekintetében tükröződött a tudásnak minden mélysége, múlt és jelen egyidejű létének dermesztő ténye. Ez a mindent látó szempár sosem hullik ki az emlékezetből. Jobb kezében ezüstfejű bot, könnyedén segítve súlytalan lépéseit. Egész alakját körülölelte egy leheletfinom kékes fény.

Most sem szólított meg. Elgondolkodó-töprengő tekintetét egy darabig arcomon pihentette, majd tovalebegett szobájának ajtaja felé. Ilyenkor mindig megfogadtam – sosem zavarom többé, és ez a fogadalmam mindig a következő látogatásomig tartott.

Ma sem tudom, ki lehet, és miért nem látom, ha szobájába lépek. Pedig érzem, ott van. A ház többi szobájában sosem érzem jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy engem figyel. Nem tudom, mióta, és meddig fogja ezt tenni, de érzem, egyszer megtörik a varázs, és akkor történik velem valami. Valami sosem tapasztalt és fel­emelő, ami csodálatos és elmesélhetetlen.

Addig meg ülök kedvenc fotelomban, nézek ki az ablakon, és várok. A végtelen időben, az örök változás megállíthatatlan folyamatában, emlékeimmel kergetőzve – ezerszer végigjátszva ugyan­azt, mert kívülről csak látszom, élni belül teszem. Belső érzékszerveimmel látom és hallom testembe temetett énem minden történését, mert bennem csak én vagyok, és senki más.

Már megint az írógépem mögött gubbasztok és igyekszem úgy cigarettázni, hogy lehetőleg ne menjen füst szemüveglencséim mögé. Nehéz mutatvány, halvány siker.

A biztos az lenne, ha olyasmiket írnék, hogy pl. „Egy zsebóra visszaemlékezései“, vagy esetleg drámailag feldolgoznám egy légyfogón megtapadt utolsó sóhajok milyenségének modulációs görbéit – de nem teszem, mert nem csevegési téma, és kellő tanulmányokat sem végeztem e tárgyban.

Itt, a vöröstéglás házban magas terméskő falak veszik körül az udvart, kinézni sem nagyon érdemes, a roskatag ablak úgyis mindig ugyan­azt a látványt mutatja.

Írni amúgy sem könnyű vállalkozás, vagy olyasmi téma kell, ami másokat érdekel, vagy azt írom, ami engem foglalkoztat, az viszont nem fog érdekelni másokat. Aztán vagy sikerül kompromisszumot tenni, vagy nem. Az utóbbi a gyakoribb. Legjobb, ha az ember nem ragaszkodik görcsösen egy témához, hanem írja, ami eszébe jut, ha nem jut eszébe semmi, akkor azt. Bár olyan, hogy semmi, olyan nincs, valami mindig van, szétszórtan, mondatmaradékokban, kesze-kusza gondolatfoszlányok, érzetek és benyomások, el nem mondott hazugságok, és még számtalan önmagukban értelmezhetetlen rezzenések, amik akkor is léteznek, élnek, ha el akarjuk fojtani őket.

A fojtogatás amúgy is brutális megoldás, emberhez méltatlan cselekedet, na meg ha sikerülne is –­ mire mehetnék egy mozdulatlanná vált üres aggyal. Ha nem szabok neki gátat, vége a nyugalmamnak, minden össze­vissza­ működik fejemben, én meg csak hallgatom az elviselhetetlen kiáltozást, veszekedést és sugdosást, a tudatosan gerjesztett jóindulatú gondolatokat a spontán termelődő gonosz morgolódás-zsörtölődés ellentételezéseként, mert félő, teljesen elhatalmasodik bennem a rosszindulat, és komoly veszélybe kerülhet az üdvözülésem.

Pedig semmi kedvem a pokolhoz, újat nem tud hozni számomra, a mennyországot meg nagyon unnám, lévén nem vagyok hozzászokva.

Bár születhetne bennem számtalan szebbnél szebb gondolat, de nem teszi, – és mi a szebbnél szebb? Kinek mi a szép.

Egy rigónak mondjuk egy kövér hernyó, kutyának csont, és így tovább. Egy törpének imponál egy babkaró, és nem hatja meg a dóm égbeszökő tornya, fel sem lát odáig. Egy megszállott hazafinak imponál a harcmezőn elesni, én meg a hátam közepébe kívánom ezt a szörnyű véget.

Minden szubjektív.

Amúgy a szubjektív is objektív, mert az egyén megítélésétől függ a döntés, ami az egyiknek reális, a másiknak lehet abszurd és fordítva… – szólt a szellem ordítva. (Ez egy hülyeség, csak úgy ide pászolt.)

Általában a dolgok megítélése is illogikus, mert mi a logikus?

Ami ma előremutató, az holnap akár képtelennek is tűnhet. Ha elképzelem, hogy az ember idővel mennyire képes megváltozni, hát csak ámulok. Befogad és el­utasít, nézeteket és ízlést vált, esküszik és letagad.

Folyamatosan nő az elfásulás ténye, már minden ismétlődött legalább tízszer, nem történik semmi, ami feldob, legfeljebb kellemetlen eseményeknek lehetünk szenvedő alanyai.

Sötétben minden macska fekete, rájössz, ha élsz az adott lehetőségekkel, az jó, de ha nem – az sem baj, nem leszel semmivel rövidebb. Megtanulsz háttérben maradni. A kitérni tudás művészete igen fontos képesség, megóv attól, hogy elragadtasd magad, a jóságoskodás legalább akkora hiba, mint a gonoszság.

Bölcs sosem lehetsz, ha nem hiszed – majd rájössz. Okosabb, ha önként belátod, hogy van éleseszűségednek egy felső határa, ami számodra talán elérhető – de ne akarj több lenni, mint lehetsz… A kor legfeljebb tapasztalatokkal járhat, ami sajnos hasznát veszti az időközben beállt szenilitás miatt, aminek anyja a jótékony feledés.

Ebből is látni, az ember távolról sem tökéletes – ami gondolom, Isteni döntés – mert ugyan mi a jó abban az Úrnak, ha teremt maga köré egy tömeges konkurenciát?

Isten bölcs, és van humorérzéke.

Már csak azért sem lehet igaz, hogy az Úr saját képére teremtette az embert, mert eszében sincs magát blamálni. Ezt sovány vigaszként találtuk ki önnön megnyugtatásunkra, legyen végre egy kevés sikerélmé­nyünk is. Amúgy szép gondolat, kár, hogy nem igaz.

Na végre sikerült úgy elkalandoznom, hogy ember legyen a talpán, aki visszatalál az eredeti fonalhoz. Nagy szerencse, hogy nem a Minotaurosz labirintusában ve­szítettem el, Ariadné fonalvesztéséről nem is szólva.

Na persze, ha volt írásomnak egyáltalán fonala.

Most veszem észre, időközben beesteledett. Az épület téglái vörösből szürkére váltottak, a csendes udvar – ha lehet – még sötétebb némaságba szenderült.

A padlás vastag-szúette gerendaerdejében csak bogarak és ege­rek futkároztak, ócska bútormaradványok, cipők, rongyok között. A tetőtér egyik sarkában egy nagy, szekrényre emlékeztető szer­számoskamraféleség állt, deszkából. Nem hiszem, hogy van élő ember, aki emlékezne rá, mikor készült, és minek.

Én sem tudtam létezéséről, míg egyik este – kerti sétámból visszatérve – felnéztem a tetőre, és megláttam egy halk-bizonytalan gyertyafényt. Igen meglepett a dolog, fogalmam sem volt, hogy rajtam kívül van még valaki az épületben. Egész éjjel ezen töprengtem, nem voltam biztos benne, nem csupán hallucináltam-e.

Másnap reggel első dolgom volt megkeresni a rozzant falép­csőt, és óvatosan megindultam felfelé. Nagyon lassan ment a dolog, az volt az érzésem, porrá omlanak alattam a korhadt lépcsőfokok.

Fent a vastag félhomályban csak az én lábnyomaim éles rajzolata látszott a szűz porban.

Szemeim lassan megszokták a homályt, még így is percekbe telt, mire felfedeztem a sarokban megbúvó deszkaépítményt. Lassan, óvatosan elindultam felé. A lécek résein beláthattam a kis szobácska belsejébe. Vastag rétegben állt a por, mint mindenütt, berendezése egy íves lábú asztal, támlásszék, és egy puritán fekhely. Az asztalkán egy fémtányérban vastag gyertya égett, a széken ült valaki, aki teljes odaadással az előtte fekvő nagy könyvben merült el. A látvány nem keltett félelmet bennem, de szí­vem vadul kalapált, alig mertem levegőt venni.

Szorongó érzésem támadt, mintha a múlt és jelen közé szorultam volna, súlytalannak, áttetszőnek éreztem magam, ami olyan képtelen állapot, le sem tudom írni. A semmi csendje dobolt füleimben, a felfoghatatlan üresség tompa zenéje.

Az asztalnál ülő alak szokatlanul magas, rendkívül sovány öreg nő volt, arcára szikkadt ráncaival mérhetetlenül öregnek hatott.

Karvaly arca felett tornyosult kontyba fésült hófehér hajtömege, mely szinte lebegett madárfeje felett. Az előtte fekvő könyv egy fényképalbum volt. Percekig nézte a fellapozott oldalt. Amennyire láttam, egy férfi, egy gyerek, és egy kutya volt a képen, szokatlan-ódon öltözékben.

Aztán csontujjaival lapozott. A következő oldalon is ugyanaz a kép volt. Ismét lapozott, és megint ugyanaz a kép.

Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott lélegzetvisszafojtva, megvárva, míg végiglapozza az egész vastag kötetet, de minden oldalán ugyanaz a kép jelent meg. Mikor végzett, kezdte elölről. Látható érzelmek nélkül, nagy figyelemmel, hosszan vizsgált minden oldalt, a gyertyafény vibrált kőmerev, szenvtelen ránctömegbe vont arcán, minden figyelmét lekötötte a művelet.

Megkíséreltem észrevétlenül visszahúzódni, elmerevedett tagjaim alig akartak engedelmeskedni, de végtére is – sikerült.

Zsibbadt lábakkal visszavánszorogtam kedvenc üres szobámba, belerogytam középen álló fotelembe, és nagyon meg­könnyebbültem.

Azóta sem tudom, ki van a padláson, csak állandó jelenlétét érzem. Nem fenyeget, nem közeledik, csak van. Igyekszem nem gondolni ottlétére.

Nagyon izgatott vagyok. Várom a lefekvés óráját, hogy kipróbálhassam új álomtervemet. Abban maradtam magammal, befolyásolni fogom álmaim alakulását, mert ha nem avatkozom bele, mindig a rémálmok ködében kötök ki.

Nem is sejtem az eredményt, mert csak az elalvásom előtti utolsó pillanatig tudom magam ellenőrizni, utána tehetetlenné válok. Szándékom ugyanakkor úgy felzaklat, hogy nem tudok tőle aludni. Ha mégis, jön a győztes álom bosszúja.

Valami ellentmondást nem tűrően nevemen szólít. Mint egy ostorcsapás. Megérkeznek a tenger felől a miazmás gőzök, kellemetlen-édeskés, nehéz bűzt görgetve a part felé, ahol állok.

Elfutni nem tudok, gyökereket eresztett mindkét lábfejem. Hajamba túr a szag, befészkeli magát bőröm pórusaiba, egész testemből dőlni kezd egy feketés-nyálkás folyadék.

Levonul karjaimról és mellkasomról a hús, sárgállani látom előtűnő csontjaimat, hústalan arcomban csak két szemem ép. Be­huny­ni őket nem maradt mivel, kénytelen vagyok nézni a történéseket.

Az összesűrűsödött szagok amorf alakokként állnak elém, foly­ton forogva tekerednek körém, és valami változatlan hidegen nevemen szólít. Az alaktalan tömeg közepéből lávaként buggyan egy sűrű-ragacsos váladék, olvadt-fekete kőzetként loccsan, így kerülve hozzám közelebb. Ez a hideg láva körülölel, egyre magasabb falat vonva körém, nem érintve csontjaim. Végsőkig fokozza az elviselhetetlent, árad belőle a dühödt gúny, a tehetetlenségem kiváltotta diadal.

Lángoló-vörös felhők tornyosulnak fölém, zöld és encián villámlásaik koponyámtól milliméterekre száguldanak el, éles csattanással érkezve a homokra. A körém vont fal nagysága miatt már csak az eget látom – az önmagából kivetkőzött hajdan volt égboltot, amely fejjel lefelé tükrözi a velem és körülöttem történőket.

A víz felett fuvolaszó csendül, hangjai lomha loccsanással hullanak a hullámok közé. A víz alatt még gurgulázva hallatszik hangjuk, majd a hullámok szét­hord­ják őket.

A víz forrni kezd, antik vitorlások pudvás-korhadt roncsait öklendezve a felszínre. Sodródó árbocok, felismerhetetlen fa részek segély­kérő kezekként kapaszkodnak az ég felé, bár tudniuk kell, soha el nem érhetik.

A sors nem ad tíz múltért egy jövőt, minden kö­nyörgés hiábavaló…

Idővel az egész forrongás csendesedni kezd, elhalkulnak az engem támadó villanások, hűvös fuvallat ringatja, simogatja vázamat. Emelkedni kezd alattam a talaj – már a körém vont várfal felett lebegek, emelkedem és távolodom. Megrázó helyszínem már távoli és jelentéktelen, hatalmas az alattam kibontakozó kép, súlytalanul szállok, széttárt karjaim csontjai között szél bujkál.

Körülvesz a végtelen rendíthetetlen nyugalma, már a dühödt hullámzás dübörgését sem hallom. Ez lehet a halál csendje, a nagy megkönnyebbülés leírhatatlan zenéje, ami elringat, és felold.

Csak lebegek és szállok, háborgó lelkem elszenderül valahol a koponyámban.

Egy ismeretlen szívóhatásnak köszönhetően egyre nagyobb tempóban sodródom felfelé, kifelé haladva az eseményekből.

Ágyamon fekszem, igyekezvén ébren maradni, ne jöhessen a rémálom. Virrasztok, úgy döntöttem, befolyá­solom álmaim alakulását.

Megint úgy bevágta a szél az ablakot, hogy majd lefordultam a székről. Ez gyakran megesik, most már nincs olyan érzésem, hogy hátba lőttek. De megszokhatatlan élmény. Egyre edzettebb, bátrabb vagyok, bár gyanak­szom, ez az erényem képzelethiányomból adódó gén­hiba. Igyekszem nem gondolni erre – ami nem is rossz próbálkozás – ha sikerül. Az ember saját magának a legveszélyesebb ellenfele. Az állandó összezártság, az elkerülhetetlen időnkénti konfrontáció folyamatos fenyegetése okozta tehetetlenség őrjítő.

Max Ernstnek van egy munkája, amiben két cinke ül egy házacska tetején – és fenyeget egy gyereket.

A fenyegetettség érzése nem függ a fenyegető nagyságától.

Mindig csak olyasmiben szabad részt venni, ami sikertelenség esetén kisebb sérülésekkel megúszható, és idővel a szóban forgó személy sok szerzett sérülése miatt veszélyessé válik, mert már megtanulta, hogy kell túlélni.

Ebben az öreg vöröstéglás épületben, négyszögletes udvarával, elvadult repkénytömegeivel és korhadékaival állandó otthont ad a múlt árnyainak, a kódorgó emlékek örök jelenlétének, mert az emlékek sokasodó képződményei összességében az én lelkem, csak velem tűnhetnek el. Ez igazán egy intim belső világ, hajó­padlós-roskatag szobáival, korhadó-kopott ajtóival, megfeketedett rézkilincseit le sem kell nyomni ahhoz, hogy nyikorogva feltáruljanak, és beléphessek a következő ugyanabba.

Az ember bolyong a szobák megszámlálhatatlan termeiben, mindig ugyanabból-ugyanabba lépve, ha nem képes bebeszélni magának, hogy mindig máshova jut… hát akkor vége a játéknak.

Valahol mind a Kékszakállú hetedik szobája, esetünkben mindegyik az első.

Ha már sokszor járja végig valaki a helyiségeket, akkor érti meg Kafkát, aki azt írta: „Fiatal koromban sosem értettem, miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…”