Égig érő torony

A torony a városka fő ékessége volt. A piactér közepén állt, hatalmas dárdaként döfte az eget, áradt belőle a magabiztos fensőbbség égi nyugalma. Szögletes terméskő falai ontották magukból az erőt. Emeletenkénti kis román stílusú ablakaitól a végtelen hosszú­nak tűnő lépcsősor annyi fényt kapott, hogy kényelmesen tudták használni. Süvege hosszú volt és hegyes. Csúcsán arany kakas állt, szikrázva verte vissza a fényt. Az egész látvány lenyűgöző volta messze földről odavonzotta a látogatókat, nem győzték csodálni, a helybéliek legnagyobb megelégedésére.

A műalkotásnak őre is volt. A város bízta meg, díszruhában-alabárddal strázsált a bámészkodók előtt, majd széjjelvetette a büszkeség. Ha magas rangú hivatalnok érkezett a városba, a soros városatya felkísérte az építmény tetejére, ami igazi megtiszteltetésnek számított.

Három villámhárítót is felszereltek, éjszakai vihar alkalmával mindenki háza ablakában tolongott, figyelve az eseményeket. A nagy égzengésben megjelenő vakító-hatalmas villámok korbács­ütései ezüstös fénybe vonták a kupolát, majd elvéreztek a villám­hárítók valamelyikén. Döbbenetes látványt nyújtott a viharral küzdő hatalmas építmény, az őt körülvevő lángtenger bajnoka.

Mindegyik néző saját csatájaként élte meg a felemelő látványt. A tiszteletreméltó Városi Tanács át is keresztelte a várost. A „Torony Csodája” – nevet kapta.

Ha gyerek született, egy ünnepélyes bizottság felvitte a torony tetejére, ott zajlott a keresztelő. Sok újszülöttet kereszteltek Torony, Toronyi, Tornyos stb. keresztnévre, ezek bárhol megfordultak a megyében, mindenki tudta róluk: a csodálatos városka szülöttei.

Már a templomba járásról is leszoktak, istentiszteletkor a torony köré sereglettek, azt nézték. Mérgelődött is az Atya, mert ezt a bálványimádást már nem tudta jó szemmel nézni.

Egy borús hajnalon vették észre a katasztrófát. Eltűnt a to­rony. Még hűlt helye is be volt nőve fűvel, olyan lett a terep, mint ahol sosem állt épület.

A megdöbbenés és kétségbeesés leírhatatlan méreteket öltött. A fél város ásta helyét – hátha elnyelte a föld – de nem találtak semmit. A mély gyászban ki megzavarodott, ki belehalt a megráz­kód­tatásba – de a torony nem került elő.

Teltek-múltak a hónapok, a helyzet nem javult. Nem akart jönni a jótékony feledés. A munka megállt, mindenki kedvetlenül üldögélt egész nap, volt aki reggel fel sem kelt. Minden lezüllött – még az utcákat sem seperték – kezdtek egy halott városra emlékeztetni.

A Tanács összeült, meg kellett állapodniuk a hogyan továbbot illetően. Napokon keresztül tárgyaltak, de végül is megszületett a döntés.

Minden lakó köteles ezentúl látni a tornyot szokott helyén.

Így is lett.

A tornyot mindenki látni kezdte, volt aki eleinte homályosan, majd a kép idővel kiélesedett. Mindenki nagyon megkönnyebbült, visszatért az életkedv.

Az idegenek ugyan kissé furcsán néztek rájuk, de ők ezzel egy cseppet sem törődtek.

A mágus

A varázsló összeszedte minden erejét és varázsolt egy ak­korát, hogy nem tudta eltüntetni. Ott állt tanácstalanul, megizzadva a hatalmas eredmény előtt – és szégyenkezett. Az erőfeszítésbe belegörbült varázspálcája élettelenül feküdt a nedves fövenyen, egyre közelebb kúszott hozzá a dagály. Mereven és kimerülten nézte sikerét, egyetlen eltüntető varázsige sem jutott el tudatáig.

Megállt számára az idő, csak annyit érzékelt, az eredmény nőni kezd. Fekete-fényesen csillogott a délutáni napon, furcsa kénes szagot árasztott… és nőtt.

A mesteren erőt vett a reszketés, a tehetetlenség rettenete, hi­á­ba emelte maga elé két bűvös kezét, nem ért semmit. Két lépést hátrált, aztán földbe gyökereztek lábai.

– Te jó szagú istennyila, – morogta ősz szakállába, – így még életemben nem jártam. Mi lehet ez az akármi és miért kezdett nőni?

A tenger felől érkező erős szél szétzilálta haját és arcszőrzetét, tépte hosszú fekete köntösét, majdnem ledöntötte lábáról. Karjait arca elé emelve tántorgott a szélben, megfordult és futásnak eredt. Kétszer is hasra esett a ritkás fűcsomókban, de felugrott és futott tovább. Minden erejét összeszedve rohant, érezte, most az életéért teszi. Tátott szájjal kapkodta a levegőt, látta, a fekete tömeg követi. Úgy rázta a félelem, hogy még fogai is vacogtak.

Az első part menti vityillónál vette észre – nem jön utána senki. Halk szellő fújdogált a dombok felett, zavartalan volt a nyu­galom. Kimerülten rogyott le a házikó falának tövében, lehunyta szemeit.

Francseska kútja

Az olajfaligetben volt, már senki nem emlékezett rá, ki fúratta. A magas fűben alig láthatóan megbújva várakozott, már réges-régen nem használta senki. Terméskő kerete talán térdéig ért annak, aki mellé állt, belső fala vastagon mohával fedett, ami láthatatlanná vált sötét torkában. Felette összeborultak a vén fák, kellemes árnyékot adva a pihenni vágyóknak. Nem lehetett tudni, milyen mély, ha követ dobtak bele, nagy sokára hallatszott csak fel a halk csobbanás.

Francesca minden nap kint dolgozott az olajfákkal, és a déli rekkenő hőséget a kút melletti árnyékban vészelte át. Talán húsz éves lehetett, középmagas, hosszú fekete haja kékesen csillogott a fényben. Nem volt szép, inkább kedves természete miatt kedvelték.

A kútkávánál leheveredve a fűben ette meg szerény ebédjét, ami rendszerint kenyérből és sajtból állt. Kecskesajtból, mert az volt a vidéken élők számára elérhető. Miután végzett, hanyattfeküdt, elnézegetve a fénytől tördelt lombsátrat feje felett, és átadta magát csapongó gondolatainak. Ez az időszak volt számára a nap legkellemesebb órája. Fantáziája sosem látott vidékeken kóborolt, tündérmesékbe illő tájakon, különös élőlények között. Sokan közülük régi ismerősként üdvözölték.

A fűben heverészve egyszer csak eszébe ötlött, hogy belenézzen a kútba. Nem értette miért, de érezte a gondolat parancsoló keménységét. A kávához lépett és lenézett a feneketlen-sötét mélységbe. Messze lent derengő fény jelent meg, az összefolyó színek képpé álltak össze, olyan vidékké, amikről fantáziálni szokott. A gondolatok, melyek ilyenkor szoktak az agyán átfutni, elevenedtek most képpé. Minél tovább nézte, annál közelebb érezte magához a látványt. A megelevenedett alakok is őt nézték, barátságosan intettek felé. Visszaintett, és nagy boldogság ömlött el egész lelkében.

A következő napokban megismétlődött a jelenet, alig várta a délidőt. Talán az ötödik alkalommal lehetett, mikor nézelődése közben megszólalt a kút. Lágy-búgó hangját felerősítette a mélység, kedves volt és hívogató. A képeken megjelenő alakok és állatok beszéltek hozzá. Megbűvölten hallgatta történeteiket, egészen úgy érezte, hozzájuk tartozik. Beszéd közben kedvesen nyújtották felé karjaikat, egyre kevésbé tudott ellenállni csábításuknak.

Aztán egy gyenge pillanatában fellépett a kávára, és elnyelte a mélység. Mindenütt keresték, de csak holmiját – kis kosarát, szer­számait – találták a fák árnyékában, azok meg hallgattak a történtekről. Sokáig találgatták, mi lett vele, de hogy a kút nyelte el, erre nem gondolt senki.

Sok-sok éve történt az eset, már csak az öregek emlékeznek rá. Egyesek szerint csillagfényes nyári éjszakákon megelevenedik a kút mélye, és a látott képben ott van Francesca. De hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudja senki, nem akad emberfia, aki ki mer menni éjszaka, megbizonyosodni a hallottak igazáról.

Az öreg fák susogó lombjai – gondolom – ezt a történetet mesélik, de ember a fák beszédét soha meg nem érti.

Éjszakai beszélgetés

Rekkenő meleg volt egész nap, így a szélcsendes éjszaka sem hozott érezhető enyhülést. Az öreg fenyvesben álló faház ablakait nyitva kellett hagynia Norbinak ahhoz, hogy halvány siker remé­nyé­ben megpróbáljon aludni.

Késő éjjel a hold halványan világított a szobában, sápadt fé­nyé­nél akár olvasni is lehetett volna. Norbi bódult álmából hirtelen riadt fel. Fektében az ajtó felé fordult, meglátva azt a szürke alakot aki a nyitott ajtóban állott. A helyzet váratlan volta összerántotta gyom­rát, félelmet nem érzett, amin később meg is volt lepve.

– Ki vagy te? – szólt az alakhoz rekedt hangján. – Mit akarsz tőlem?

Az alak beljebb lépett, békésen üdvözlésre emelte jobb kezét.

– Vagyok aki vagyok, és nem akarok semmit. – szólt halkan, és Norbi tudta, ezt a hangot nem fogja elfelejteni. – Holdas éjsza­kákon mindig az erdőt járom, láttam nyitva ajtód, hát benéztem… – így a jövevény, és a fenyőpadra ereszkedett. – Nem gondolod, hogy nagy felelőtlenség nyitott ajtónál aludni? – kérdezte. – Tele ilyenkor az erdő állatokkal, nem is beszélve a szellemekről, akik mindenfé­lék lehetnek.

– Miféle szellemekről beszélsz? – krákogta Norbi. – Én még egyet sem láttam, pedig sokszor vagyok itt a faházban.

– Mifélékről, mifélékről. – nevetett halkan a látogató. – Sok­féle létezik, kitaszítottakként bolyonganak az erdő sűrűjében, nyu­galmukat nem találó entitások – ahogy nevezni szoktátok őket. Ezek a létező, de nem élő hajdanvolt emberek, akik irigylik, és ezért gyű­lölik az élőket. Vak fájdalmukban és magányukban nem lelvén nyugalmukat, gyakran kiszámíthatatlanok. Én a helyedben jobban odafigyelnék. – mondta a vendég, elgondolkodva fésülgette hosszú szakállát.

– Érzem rajtad, erdei elvonulásoddal akarsz védekezni a világgal szemben, de fizikai félrehúzódásoddal nem oldasz meg semmit. Az, hogy létezel, tény marad akkor is, ha a kövek alá bújsz. Ha az áhított magány nem benned teremtődik meg, akkor nem mész semmire. Ha meg sikerül magadban megteremteni, akkor mindegy, hol vagy. Ezek az erdei elvonulásaid öntetszelgő értelmetlenségek, de ha ez neked elégtételt és megoldásérzetet nyújt, hát tedd.

Könnyedén felemelkedett a padról, sétálni kezdett a szobában.

Norbi elképedten ült ágya szélén, csendben figyelte az ide­gent.

– Sértődött elvonulásaid helyett inkább nézz magadba, próbáld megfejteni ennek az igényednek az okát. – szólt az. – Igaz, azt egyikőtök sem szereti, – már az önmagába tekintést – kínos emlé­kek is felidéződhetnek, de enélkül nem fog menni. Így meg csak az okozatra koncentrálsz, ami csak egy idegesítő helybejárást eredmé­nyez. Amíg élsz, élvezd, hogy itt is lehettél, mert ahogy előtte másban voltál, a jövőben is mész tovább, ne vigyél magaddal innen általad eltorzított emlékeket. Vagy te is az éjszakában bo­lyongó kísértet akarsz lenni, úgy felbolygatva lényedet, hogy megrekedsz ezen a síkon? – gúnyolódott a látogató, visszaeresz­kedvén a padra. – Elrontani mindent nagyon könnyű, rendbe hozni meg nincs hogy. Nem kérted senki segítségét ahhoz, hogy magadat tönkre tedd, így ahhoz sem kérhetsz, hogy rendbe hozd. Te elsősorban önmagadtól függsz, ezt próbáld megérteni. Érdemi döntésekhez illik felnőni.

A fák között valahol az éjszakában kuvik kiáltott. Norbinak émelygő – rossz érzése támadt, gyerekkorában hallotta: halálmadár.

– Ne rémisztgesd magad efféle butaságokkal. – nevetett az    idegen. – A kuvik is csak egy madár, semmi több. Ha elérkezik az időd, nem a kuvik fogja jelezni.

– Ha meg nem sértelek, – szólalt meg Norbi, – el sem tudom képzelni, ki lehetsz. Hajlandó lennél végre elárulni? Érzem, jól ismersz engem, és így még jobban zavar, hogy rólad nem tudok semmit.

– Nem tudom, miért lovagolsz ezen a századrangú kérdésen. – válaszolt a vendég. – Én a helyedben végiggondolnám az egész leélt életem minden dolgát, tisztáznék magamban részletkérdéseket, aztán az egészet egy egységes egésszé próbálnám összeilleszteni, megtisztítva minden tévhittől és sérelemtől. Ha így folytatod, a végén pszichológusnál kötsz ki, aki tetemes órabérért unatkozva meghallgat, és esze nincs, mit kezdjen veled. Ezeket a feszültségei­det csak te tudod magaddal tisztázni, igazán csak neked érdeked, hogy valós önmagadat meglásd. Magadat sajátmagadnak kell elvi­selned. Téveszméid és teátrális megoldásaid mit sem érnek. Ahhoz már öreg vagy, hogy hülyeségekre fecséreld fogyó napjaid. De ki­elégítem kíváncsiságodat.  Én vagyok a te tudatos éned, kusza lelki világod, reményeid és csalódásaid. Én benned lakom. Úgy éreztem itt az idő, hogy szembenézz velem, pontosabban magaddal.

Az alak felállt, és Norbi felé lépve elködlött a fakó fényben.

Norbi hajnalig döbbenten feküdt ágyán, aztán mély álomba merült.

Egy nap, mint nap

Ha mindig és minden egyforma, a monoton ismétlődések végtelenített folyója, ami előbb utóbb kényelmessé és gyávává is tesz, és végtelenített léte ellenére egyszer csak hirtelen vége. Ez egy hazug mőbiuszszalag, amit sejt, sőt tud az ember, csak nem akar tudni róla.

Így aztán a szalag végén úgy tesz, mint aki felháborodottan csodálkozik, meg van lepve, nem akarja hinni, hogy az örök törvény rá is vonatkozik.
Pedig a hold sugara, a keményen hideg fémnyaláb, változhat karddá, és úgy döfi le az alvót, hogy attolkódul.

Aztán csak reggel találnak rá, mert ez a lusta dög megint nem tudott felkelni, és akkor látják, hogy nemcsak hogy felkelt, de el is ment a francba. A francban van valami misztikum, maga a rejtély, gőze sincs senkinek, hogy mi is lehet ott, de a valahova tűnést, valahogy meg kell nevezni.

Persze vasredőnnyel esetleg lehetne a hold otrombaságai ellen védekezni, de nincs vasredőny. Meg az éjszaka kísértetei ellen mitsem ér. Pedig vannak elegen, én nemegyszer találkoztam velük. Csak úgy suhannak, lebegnek a semmiben, néha hideg fényben villannak furcsa alakjaik, majd visszanyeli őket a sötétség. Ez, a párhuzamos világok áthallásai.
Egy barátnőm bizonygatta nekem, hogy újólag felülről, a jobb szemében kapja az energiát. Hát lehet, mert minden lehet, nekem is jöhetne valahonnan kis energia, mert elég rozoga vagyok. Én is észrevettem, meg mondták is mások. Elég tapintatlan részükről, de mindegy.
Hogy miket beszélek itt összevissza? Hát, mert élek, és ebbe más is belehalt már. Aztán miért jobb, ha ötismeretlenes egyenletrendszerekről szólok, még engem sem érdekel, hát még másokat. Nemde?

Vagy azon lelkendezzek, hogy hány fényév alatt lehetne a Marsra feljutni, ahol aztán nem tudnék mit kezdeni magammal, és még vissza is kéne repülnöm az elsorvadt csontjaimmal, azt hinnék idelent, hogy egy amőba érkezett. Beleférnék egy nejlonszatyorba, ami önmagában baromi érdekes lenne.
Az ember életében csupa hülyeségeket beszél, csak tudományos burokba kényszeríti szövegeit. Aztán valaki bebizonyítja, hogy hülyeség, és egy másik hülyeséggel helyettesíti. Majd jön egy harmadik zseni, és ez megy a végtelenségig.

Holott a bárgyú szövegekben sokszor ott lappanganak a valódi gondolatok, amik azért bujkálnak, mert ha észreveszik őket, hát kitör az inkvizíció. A gondolatok gazdáját meg körülveszi egy szakértői bizottság, és eldöntik, hogy mennyire hülye. Ha úgy döntenek, hogy nagyon, akkor előjegyzik két-három évre, mert akkor van a mosoly országában szabad ágy. Ott aztán kap a pofájára, egy zombiként távozik mint gyógyult, és a hátralévő életében nincs más dolga, mint folyatni a nyálát.

Hazafelé menet meg összeszalad a lépcsőházban Arankával, aki megkérdezi, honnan van ennyi nyála, hiszen ez csodálatos, annyi embert köphet le egész nap, ahányat csak akar.
Hát- ha belegondolok,- remek lehet.
Mert sok remek dolog van a világon, néha lehet jókat enni, zenét hallgatni, olvasgatni, beszélgetni. Szóban megváltani a világot, mitsem törődve azzal, hogy nem érdemes.
Lehúzni valakit a sárga földig, és ha végre belehal, akkor piedesztálra emelni, áradozni nagyságáról, tehetségéről. Egy erdei környezetben felállítani életnagyságú szobrát. Osztég csak akad egy depis vénasszony, aki megjelenni véli a fák sűrűjében Szűzmáriát, magán kívül szétkürtöli a csodát, és beindul a szokásos gépezet. Csőstől özönleni kezd a nép, megjelennek a kegytárgy árusok, a lángossütők, és az újabb történetek.

Nagy zarándokhely lesz belőle, sokan a szobrot is valami szentnek gondolják, és elárasztják virágokkal.
Csak úgy hullámzik az ész és értelem, mert az ember kultúremlős, mindig kitalál valamit, ami szórakoztatja, de legalább el is hiszi.
Zajlik az élet, folyik a nyálunk, fantáziálunk és pofára esünk, de nem baj, mert Arankának jó kemény segge van, tudom, mert a múltkor jól megmarkolásztam a liftben.
Úgy viháncolt, mint egy begőzölt kanca, féltem, hogy leszakad a liftszekrény, és semmi kedvem nem volt Arankával kéz a kézben jobblétre szenderülni.

Élesben megtapasztaltam, milyen veszélyes élni.
Ugye, hogy mindig lehet tanulni valami újat?

Ez azért biztosan lehetséges, mert a rengeteg információ egy része elfelejtődik, és újként, megint megtapasztaljuk. Így aztán, ha valaki egész életén át tanul, akkor is csak mindig ugyan abból a mennyiségből merít, és nem is veszi észre.

Aztán úgy csattog el a már tárgyalt francba, hogy meg van győződve arról, hogy irtózatosan okos.

A hold sugaraival viszont nem szabad játszani. Bármikor karddá változhat egy sugárnyaláb, és úgy döfi át az alvót, mint a pinty.

Kodóra várva

Tehénfű, lóhere, bogáncs, girbe-gurba növénykék, búzavirág, és ki tudja hányféle összevisszaságban ülök. Ráülök az egész élő és lüktető látványra, súlyommal lelapítva-eldeformálva az egész vegetációt.
 

Nadrágom fenekén is átérzem nedves gőzeit, az alattam senyvedő ˝Minden˝- leheletét. Én lettem a hangyák, férgek, bogarak meghitt birodalmának átmeneti végzete - szerintük sokkal több annál -, mert én átlátom az egészet, ők meg azt hiszik, a lehengerelt sötétség maga az egész. E hitbéli különbség minden továbbit meghatároz. Hogy mi kicsi és mi nagy ez méretfüggő. Ezen belül emberjogi. Jogom van a valóságtól függetlenül eldönteni, nekem mi-mekkora.
 

Nekem a leült felület kicsi, mert a részben ismert, részben elképzelt létező felületekhez viszonyítok megítélésemkor. A hangya is.
Ezt én mondom, a mindenség hangyája. Kodót ez nem érdekli. Ő, a saját ítéletrendszere szerint dönti el mi a kicsi, és mi a nagy. Joga van hozzá. Ő öntörvényű, és gyakran téved. Márpedig számára a saját tévedése a valóság. Annak is éli meg. Álláspontja az én megközelítésemben rossz. Márpedig számomra a saját tévedésem a jó. Ez is jogos.
 

Nekem lehet fontos valami amit nem tudok észérvek alapján megindokolni. Ez az igényem érzelmi alapon keltődhetett – gondolom - itt semmit nem ér az értelem.
 

Kodó másként gondol erről. Csak én érzem bajnak. Ő, természetesen nem. Neki az én álláspontom a baj. Változtatni lehet, de változni soha. Mindenki olyan - amilyen. Ha erőszakkal változik csak rosszabb. Őszintétlen és művi. Akkor lesz igazán rossz. Értelmetlen próbálkozás és nincs jövője. Igaz, hogy múltja sincs.
 

Alapvető szemléletek és ebből fakadó ítéletek mindig az egyén jellemzői. Lehet elfogadni, és elvetni. Kinek - kinek szuverén joga. Almaízű körte nincs. Ha lenne, a vásárló gyanakodna. Ő nem szereti az almát. Teheti. Nem kell és nem lehet mindent elfogadni. Pláne szeretni.
 

Csak ülök és várok Pedig érzem, nem fog jönni. Nem vagyok szomorú, csak kedvetlen és fáradt. Nem tud jönni mert egyikünk sem változik. Ha nem várom, megharagszik. Alig várja, hogy tehesse. Ha várom, akkor meg én vagyok agyatlan. Ezt meg elvárja. Faramuci állapot.
 

Pedig örülnék ha jönne. Már évek óta ülök itt. Ez a kitartás neki kevés. Nem jelent neki semmit. Másnak nála perceket várni is elég.
Biztos azért, mert mások olyanok mint ő. Nem kell megváltozniuk. Ha én várok ˝Erőszakos˝ vagyok. Ha meg nem, akkor sértő. A ˝22-es csapdája˝… legalább ne én ülnék benne.
 

Az igazságtalan és következetlen döntéseinek áldozataként. Ő, … kezes bárány típusokra vágyik Akkor tud maradéktalanul kibontakozni. Ezek, nem állítják szembe önmagával. Személyes sértésnek éli meg, ha eltérek az ő tévedhetetlen sablonjaitól, azoktól amikbe ő is gyakran belegabalyodik. Felháborító vagyok.
 

Gyerekkori babájának is öt keze volt és két feje Ha egy-két karját és fejét letépte, még mindig maradt belőle. A kétkarú és egyfejű babákat unta. Ott nem tudott volna tépkedési kényszerének gátat szabni, megcsonkított meg neki nem kellett. Érthető.
 

Magának mindig és mindent elnéz. Másnak meg semmit. Ez az ő demokráciája. Nekem logikátlan és igazságtalan. Tudja, ezért nem jön. Nem is fog.
 

Ugyanakkor engem kiált ki erőszakosnak és igazságtalannak. Hát ki tudja nyitni a bicskát a zsebemben… Amire én gyanakszom az, az, hogy nem vagyok normális.
Mert mindezek után még itt ülök. Majd csak elhasználja egyszer mártírjait és kezes bárányait, ha addig nem nő körülöttem égig a gaz, esetleg észreveszi hol ülök.
Élénkzölden, szellő fodrozta levelekkel, fonákomon mászkáló bogarakkal és katicákkal.
 

A fény lágyan simogatja pajzstetvek rágta rügyeimet, rajtam kívül már senki nem fogja tudni, valaha voltam, itt ültem, és vártam.

Vagyok ?

Itt ülök a várfal tetején, enyhe szél fúj, „...mint sír szele kél”, felhők között bujkál a nap, van fénye, fény mindig kell legyen, ha más nem, belülről kell világítson valami.

Alattam házak, rétek, fák, köztük emberek, akik éppen most élnek, a vén falak sokat látott szemeikkel nézik a képet, azok fel sem emelik fejüket, lefoglalják őket a hétköznapok helybennjárásai.

Rövidke idejük fontoskodásai, nagynak mondott és hitt szürkeségeikkel.

Talpuk alatt elmúlt világok emlékei alusszák időtlen álmukat, koronként összepréselődve szorosan átölelve egymást, tartják, mint oszlopok a mát.

Azt a víziót, amik voltak egykoron, és tovatűntek az időben, mint ők fognak, vitézek és dámák, csillogó életerejükkel, nem törődve az óra figyelmeztető kettyenéseivel.

Mert a most a lényeg, nem a lesz, a lesz örök.

Gyűlnek a rétegek, köztük a krém, a voltak hadai alusszák örök álmukat, tetejük a cukormáz, a most. A  dobostorta.

Ülök a várfal tetején, összeolvadva vele, enged látni, a sok múltat és a mát, az örök változót, ami lényegében mindig ugyanolyan.

Nézem, a feltámadás reményében elesetteket, hallom az ostromló seregek ágyúinak robbanásait, hallom az összecsattanó- éles pengék hangjait, a győzelmi ének rekedt zihálását.

Már csak a falak emlékeznek, ez a megfáradt, idő rágta kőtömeg, aki végigharcolt korokat és hajdani nagy időket, hátán cipelve a harcolókat, és elesetteket.

Ma már csak szendereg a tavaszi napsütésben, végigálmodja megélt évszázadait, málló falairól néha leválik egy kődarab, végiggurulva kiszögelésein, mint egy könnycsepp.

Ritkán néz le a völgybe, neki ez már semmitmondó és idegen, inkább emlékeit éli újra.

Fénykorát, hajdan erős falait, újra visszanyerve rendíthetetlenségébe vetett hitét.

Túlélte önmagát, valahol megrekedt belső világában.

Ülök a várfal omladozó tetején, átérzem a jelen idő talmi valóságát, létem villanásnyi rövidségét, gondolatban száguldozok a fal emlékei között, és beleolvadok kövei közé.

Szép tavaszi nap, vajon hány századik és nekem hány lesz még, mire eltűnök végérvényesen a falban.

Én vagyok, Te vagy...

És mi vagyunk?
A sokféleség nyálkás tömegében, az egyarcúvá pusztult ego apatikus masszájában, ahol nincs sem sírás, sem nevetés?
Az érzelmek holt tengerében hullámzó közöny? Mi az, hogy mi vagyunk?
Én vagyok, Te vagy, Ők vannak?Majd összeomlunk, megszűnünk, láthatatlan többes számok tömegében arctalanul dagonyázunk. Töttyedt, helybejáró hullámzásban beszélünk össze tücsköt bogarat, folyton irtjuk egymást, és végnélkül gyászolunk, elhatárolódunk, majd megkérdőjelezzük a történtek valódiságát, mert könnyebb valamit letagadni, elhessegetni tudatunkból, zavar a szégyen folytonos jelene, ami ott lappang lelkiismeretünk maradékai között.
Az igazság, az őszinteség, olyan lírai fogalmak, amivel megpróbálunk mosolyt kényszeríteni szikkadt arcainkra, mert már, már elviselhetetlen időnként a valóság.
Meggyászoljuk halottainkat, mert kell a program, és az öndicséret, lám, lám milyen rendes és jóérzésű ember vagyok, bár minden esetben leendő magamat gyászolom, csak vigyázok, nehogy lássék rajtam.
Mert én vagyok, te vagy, de az ők vannakban már magunkat nem soroljuk bele, mert a plebsz, az mindig irányítható horda. Én, te, meg nem vagyunk hordalék.
A folyók hordaléka is tele van mindenféle gusztustalan szarral, elrohadt életek már felismerhetetlen maradványaival, amik addig halmozódnak, még szigetté nem nőnek, amin a kisarjadó élet nem is sejti mi van alatta.
Mert alattunk ők vannak, a tömeg, Az ősz viharai kergette száraz levelek, akik holtan futnak az életért, majd szétomolva belevegyülnek a sziget anyagába, ők lesznek a humusz, amin újra kezdődik minden elölről.
Mert ezt nevezik finomkodva körforgásnak, ezt a monoton ugyanazt, ami a kilátástalan egyhangúság dala, amibe bele lehet őrülni.
Én vagyok, Te vagy, bár nem tudom vagyunk e egyáltalán, vagy ez is csak délibáb, mert abból rengeteg van, mert kell legyen valami ebben a nagy ürességben.
Hogy ti vagytok e, azt csak úgy hallomásból tudom, az ők vannak, meg olyan távoli, hogy talán nincsenek is.
Mert ami van, az, az élet és a halál, vagy fordítva, hiszen ki tudhatná pontosan, mi csak azt érzékeljük, hogy vagy alszunk, vagy ébren vagyunk, hogy mikor melyik, azt is csak gondoljuk.
Filozófiák, tanok, retrospektív produkciók, nem igazolnak semmit, elfuserált tündérmesék, mert mindig győz a boszorkány.
A jó tündérek léleknyugtató kitalációk, tehetetlen félelmeinket ápolgatjuk velük
Egyedül a szél tud mindent, ősidőktől fogva figyel, folyton mesél, de szót sem értünk dudorászásából, üvöltéséből.
Mi meg csak ragozunk, megkülönböztetünk, és kihazudjuk saját, szemeinket és másokét, addig sodortatunk, még elnyel minket a távoli horizont.
Én vagyok… Te vagy…

Hegyi beszéd 2.

Látom a bamba pofátokon, mennyire meg vagytok lepve. Remélem jól láttok és hallotok ott lent a völgyben, és a hangom is hallatszik. Hogy miért hegyi beszéd amit nektek rendezek? Hát nagyon egyszerű. Én a hegyről szólok, hozzátok, akik a völgyben vagytok. A dolog lényege, hogy kell ehhez egy hegy. Ezt próbáljátok megjegyezni…

Piszok nagy szerencsétek van, hogy jó a hangulatom ma, és van türelmem nektek beszélni, bár nagyon meg lennék lepve, ha értenétek, amiket mondok. Mikor hozzátok beszélek, akkor valójában magamban beszélek, mert rátok számítani csak a disznóságok elkövetésében lehet, de ha meggondolom, akkor sem érdemes.
 

Rátok gondol az írás mikor Isten barmait emlegeti, bele sem mertek gondolni, ha Istennek barmai vannak, azok nem ti vagytok, ahhoz sokkal többet kell nyújtani.

Most is, ahogy elnézlek benneteket ott alant, össze- zsúfolódtatok mint a birkák, kifejezéstelen tekintetetekkel próbáltok felkapaszkodni ide a hegytetőre, de gőzötök sincs hogy tegyétek. Én meg el nem mondom hol az ösvény, ott dögöljetek meg, ahol vagytok. Ezt őszintén mondom, nem gorombáskodási szándékkal.

Bizony, bizony- mondom néktek, rohadtul kellemes itt fent, lágyan fújdogálnak a szellők, süt a nap, hatalmasan szívom be a friss levegőt, kiszellőzve magamból mindent, ami ti vagytok. Bezzeg nálatok, a félhomályos völgyben…
Saját bűzötökben dagonyáztok, pofán tüsszögitek, és köhögitek egymást, mert még azt sem verték belétek süldőkorotokban, hogy tegyétek a szátok elé koszos kezeiteket.
Nálatok használhatatlanabb, megbízhatatlanabb emlős nincs is, bár imádjátok a munkát, akár naphosszat is el tudjátok nézegetni.

Ó ócska felebarátim, akikhez képest egy lajhár futóbolond, nektek futás közben fel lehetne varrni a seggetekre egy gombot, nektek pofázok, én nem vagyok normális. Ti hülyének születtetek, és az idő múlásával csak rosszabbak lesztek, rátok telepszik az, amit arteriosclerozisnak hívnak, ami jótékonyan elfedi elmétek maradékai elől az igazságot. Ami nektek jó, bár mondják, hogy ami jó, az vagy bűn, vagy hizlal. Részemről szívesebben nézek egy kikerekedett hülyét, mint egy soványat, már esztétikai okból kifolyólag persze.

Ha kannibál lennék, az egy más tészta, akkor a sovány tetszene, nem bírja az epém a zsírt. Látom a pofátokon a döbbenetet, el sem tudjátok képzelni, hogy kerültem ide fel, ahova mindig vágyakoztatok.
Jaj gyerekek! Tőlem ne várjatok választ, mert ha meg is mondanám, hót biztos, hogy másutt kötnétek ki, és engem hibáztatnátok.

Parasztnak nem való a csokoládé- mondják, megeszi a papírt, a többit meg eldobja, azt hiszi, hogy szar.
Hát ilyenek vagytok ti lelkecskéim, ez meglehetősen lehangoló, de már hozzászoktam, hogy magam vagyok az egész vidéken.

Most kedvem lenne felpattanni erre a kerek sziklára, és égnek emelt karokkal elharsogni egy Goethét, vagy egy Pilinszkyt, vagy Abe Kobo, A homok asszonyából előadni egy részletet, de életveszélyes lenne rátok nézve, mert még hetek múlva is itt állnátok, próbálva megfejteni, mi is történt. Itt halnátok éhen, és bűzötök felkúszna ide hozzám, ami meglehetősen unheimlich. 

Ó, ti Isten adta nép… csodállak is benneteket, mert úgy le tudjátok élni a völgyben az egész életeteket, hogy azt hiszitek, a hegytetőn vagytok. És tudjuk, hogy az igazság nem lényeges, a hit a döntő. Én meg vagyok egy olyan tökös legény, hogy nem figyelmeztetlek benneteket, hogy a völgyben álmodoztok.
Mert végső fokon, ott álmodik mindenki ahol akar, az álmok nem helyigényesek, meg szaguk sincs.
 

A hülyeségnek sincs szaga, az csak nektek van, a szagtalan álmaitok tokjának, de hiszen valaminek kell, hogy szaga is legyen, tartozik a léthez. Hát ti aztán létezők vagytok a javából, még itt fent is időnként a fellibbenő fuvallat emlékeztet rá. Most, hogy felettetek vagyok, ebből a perspektívából és távolságból egészen mást látok, mint mikor köztetek szorongok. Nem akarok hízelegni nektek, de siralmas az élmény.
 

Ha valaki volt már a hegytetőn, sosem fog visszaszokni a völgybe. Hát legyen eszetek, maradjatok ott, ahol vagytok. Fetrengjetek a képzelgéseitek langyos masszájában, és maradjatok boldogok.

Belső hangok

Súgva- búgva száll a légben,
a párás- ködös messzeségben

a félszárnyú Pegazus.

Hátán arany nyereggel, 
kora este és pitymalló reggel,

szájában gránát, támadó…

Apropó. Micsoda idétlen és fontoskodó katonai tárgymegjelölések!

Miért? Van védekező gránát is? Az mit tud? Diszkréten és pikírten robban, és nem tesz kárt senkiben?

Én úgy hittem, hogy az a támadó, aki előbb dobja az ellenre a gránátját. A védekező, meg a kárvallott, ha még harcképes, visszadob.

Vagy netán, a támadó gránátban jancsiszegek vannak, a nem támadóban meg marcipán golyók?

Folyton kizökkentenek ezek az anomáliák, így aztán ember legyen a talpán, aki lírai hangulatba tudja magát üldözni…

Na még egyszer.

Suhanva- nem lomposan- száll a légben, szottyadt, közönyös messzeségben, a félszárnyú Pegazus.

Hátán arany nyereggel, kora este és nyúlós reggel.

Szájában gránát, védekező.

Alatta suhan zöld mező, némi szederbokorral és almafával.

Közte szorgos paraszt, pléhpofával.

Anyóka, hátán tűzifával.

Minő idill…

Sosem bánt bűnökkel hátán, egy szárnyával-idétlen csapkod, hogy le ne essen, mert lyukat ütne a betonba, mint a bomba, aki igen goromba- Heltai szerint.

Na meg végigélni e kínt, ott a szabadban kint, a lila ég alatt, hol angyalok kara hamisan zengi, hogy: Trullalla.

Ó angyalok kara, Pegazus fara, a fondorlatos ara, nap mint nap csalja urát… sosem hasas, mert ura impotens…

Félszárnyú Pegazus a lelkem. Gránát sincs, sem olyan, sem támadó.

Fene ette ott kint a réten, csak őrjöngve csókolgatta Rozália seggét, az almafa alatt.

De semmit sem haladt, haza is kullogott.

Gondolati dúltak, szégyenbe fúltak, lelkében Pegazusa csak böffentett nagyot, mikor a hős, a fűbe harapott.

S most, súgva-búgva száll a légben, a párás- ködös messzeségben a félszárnyú Pegazus.

Lelkében gránát emléke- táma-dó, re, mi, fá, meg szó.

Mert egyszerű a fáma vége, kinek nincsen tehetsége, ne menjen a harcba. Sem nyíltan, sem svarcba.

Fél szárnnyal senki nem szárnyal, csak bukdácsoló szánalom.

Lehangoló majom.

Malachit alomban, Száltáncárok, dervisek és lomha ideállok, vagy oda, nincs jó hely, csak ostoba. Mások lábán kéne állni, térden s kézen, kiabálni, átélni, mi élhetetlen, nincs olyan, hogy lehetetlen.

Légben szállni fenn az égen, fél szárnyammal, egészségben, nem tudjátok mily gyönyör.

Durván szólni, szitkozódni, sörben úszni önfeledten, vagy egyedül, vagy ketten, szép arának mellbimbóján áll a hab.

Meztelen teste sörtől csillog, lelkemben akárhány dalocska villog, sebaj, pénzbe nem kerül.

Pirkadatkor nedves fűben henteregni, vagy felette csak lebegni, távolról sem ugyan az.

Pengetni égi lantot, húr nélkülit, nem ad hangot, de benned azért énekel.

Mert „még él a méla Béla”  Karinthy szerint, és pápuák-ok pengetnek poros fát… zizegnek rajta ős imát.

Nahát. Egyszer csitulnak belső hangjaid.

Vihar szórja majd szét szürke hamvaid.

Depresszió?

Mecsoda fennkölt és misztikus szó! Van benne valami ködös és vészjósló, valami állapotjelző, amiből nincs kiút…

Pedig mindössze annyit jelent, hogy az illető elveszítette irrealitásérzékét, már nem hisz a tündérmesékben, cukorszirupból álló rózsaszín felhők között repkedő puttókba, nem tekinti fuvallatnak a süvöltő szélvihart, aminek kíméletlen vijjogását meri hallani kornyadozó lelkében.

Ó emberi hülyeség!

Folyton ideologizáljuk a számunkra elfogadhatatlant, értetlenül és tanácstalanul lődörgünk abban a valamiben, amit életnek nevezünk.

Mert gyávaságunknál csak tanácstalanságunk nagyobb. Érezzük, hogy tőlünk aztán semmi sem függ, olyan jelentéktelen dolgokban dönthetünk maximum, hogy krumpli legyen ebédre, vagy lencse.

Hát tény, ami tény, ahogy így elnézem egyre gyorsabban múló magunkat, monoton és óvatos reggeleinket, megkönnyebbült estéinket, - ezt a napot is megúsztuk- címmel, nincs min röhögnünk.

A fennkölt, magasröptű célok súlya eltűnik, mihelyt eléri az ember, a sors különös tapintata, hogy nagyon ritkán sikerül, mert azon a szinten változatlanul jelentkeznek az arra a magasságra jellemző, ahhoz tartozó problémák, amik legalább annyira megoldhatatlanok, mint az alacsony régiókat uraló testvéreik.

Aztán esetleg mehetünk a pszichológushoz, akinek ugyan azok a megoldhatatlanságai, csak ő nem beszél róla, mert akkor miből él?

Közönyösen meghallgatja idült makogásaidat, majd kapsz nyugtatókat meg gyógyító szentenciákat, hogy például: ugyan már…nem eszik olyan forrón a kását, nem kell mindent mellre szívni, Józsinak nincsenek lábai, neked vannak, ne mond, hogy ez nem nagyszerű, a Vilmának hülye a gyereke, és még az anyósa is a nyakába szakadt, akit csak azért nem tiltottak ki a világból, mert nincs ilyen törvény.

Ne csak előre nézz, hanem hátra is, „Tanulj meg fiacskám komédiázni”- mondja a dal, és milyen igaz!

Na ettől aztán megpróbálsz magadba pumpálni némi hurrá optimizmust, de közben keserű a szád, mert tudod, hogy magadnak hazudozol, a tényeken, idióta mű lelkesedésed mit sem változtat.

Életmód és szemléletváltás- mondják jóakaróid, nyakkendőt kötsz, amitől fuldokolsz, mert garbóban élted le éveidet, kergetni kezded a nőket, már előre unod, mert mi van, ha utoléred őket.

Éjszakai bárokban villogsz, mert te aztán tudsz élni, és végig kívülállóként látod magadat és lesül a bőr a pofádról, hogy milyen szánalmas és hazug vagy.

Depresszió…

Micsoda misztikus műszó, a reálisan látók számára, mert egy reálison nincs mit kezelni, egy depresszióson meg igen, mert az egy betegség.

Pityu

Mikor Pityu leugrott a háztetőről, széttárt karjaival lelkesen csapkodva, magas fejhangon rikoltozott. Már hónapok óta mindenkinek azt mesélte, hogy ő madár.
Pityu, Pityu- röhögtek rajta az ismerősök- lehet, hogy madár vagy, de palimadár- mondták neki, de azért inkább itt a földön repkedjél, az sokkal biztonságosabb.
Aztán mégis győzött a hite, és a háztetőről ugrott le. Tényleg repült, de csak a kert fövenyéig. Úgy csapódott a virágágyba mint egy bomba,- mesélte izgatott lelkesen a házmesterné, pont kint beszélgettem Sajtosnéval a kertkapuban.
Akkorát puffant a Pityu, hogy Sajtosné megpördült ijedtében a saját tengelye körül, és hasraesett. Jól odaverte azt a kövér képét, de siettem talpraállítani, mert ha csak ott ácsorgok, nem bírom a röhögést visszatartani, és halálra sértődött volna. Azóta is kísért ennek a sörhasú bálnának a képe ott a piszokban fekve.
Aztán hogyan volt tovább- kérdezte a döbbent takarítónő a szomszéd házból.
Hát kiástuk gyorsan a Pityut, nehogy megfulladjon ott a föld alatt, a kertislaggal jól leverettük róla a földet, úgy visított a jeges víztől, mint egy disznó akit ölnek.
Összeszaladt az egész környék, volt nagy ribillió. A vén részeges Józsi bácsi hangoskodott, hogy tüdőgyulladást fog kapni a hideg víztől, persze az öregnek víziszonya van, nem is mosdik évek óta.
Maga csak hallgasson, maga vén hülye- ordibáltam vissza, maga nem tüdőgyógyász.
A többiek is lehurrogták, aztán lerángattuk Pityuról a ruhát, és a Kemenesné kihozott valami lópokrócot, és abba csavartuk bele.
Jaj a szárnyaim- panaszkodott Pityu, összetöritek a tollaimat ezzel a pokróccal- nyafogott.
Majd adok én neked szárnyakat förmedt rá a Kovács. Mindjárt úgy seggberúglak, hogy beleállsz a falba- csicseregte. Ezentúl legyél inkább vízililiom, majd kirakok neked egy vödör vizet, és jól elleszel benne- mondta bölcsen.
Hátha mégis van a Pityu hitében valami- súgta egy kövér nő a mellette állónak. Én hallottam a Sümeginétől, tudja aki itt lakik a sarkon, abban a házban ahol a kocsma van. Neki egy ismerőse látott hasonlót. Egy férfi azt hitte, hogy hattyú. Szintén leugrott a háztetőről, erősen csapkodott a karjaival, és pár méter zuhanás után emelkedni kezdett. Körberepülte a házat, még mutatványokat is bemutatott, majd leereszkedett a szőnyegporolóra.
A megszólított bamba képpel, döbbenten hallgatta a hihetetlen történetet, majd lila képpel kifakadt: Hát maga milyen madár, hogy egy ilyen történetet elhisz?
Egy rokonom delíriumban halt meg, minden francot látott, de ilyet még ő sem- lihegte.
Nem szégyelli magát ilyen hülyeségekkel előrukkolni maga vén marha.
Mit mondott- visította kappan hangján a mesélő. Már lendítette is a piaci kosarát, és fejbevágta az őt sértegető nőt. Az megtántorodott a váratlan ütéstől, és hörögve kapta el a támadó nyakát. Mindketten a földre estek, és vad ütések és rúgások kíséretében szidalmazták egymást.
Pillanatok alatt köréjük gyűltek a Pityut bámuló emberek, mindenki ordítozott, ki buzdította a verekedőket, ki térdét csapkodva röhögött.
Pityu látta, hogy nem figyel rá senki, dideregve a jeges víztől, a lépcsőházba menekült. Futás közben úgy lobogott mögötte a lópokróc, hogy tényleg emlékeztetett egy nagy madárra.

Hát akkor hogy is?

Aztán, a tábori mise végén, az Atya megáldotta a hadba indulók fegyvereit. A katona zenekar önfeledten rázendített, hogy ˝Szeressük egymást gyerekek, hiszen a szív a legszebb kincs…

Az ölőfegyverek gúlába állítva, megüdvözülten az Isteni felhatalmazástól, a papi áldástól, hatalmas erőt érezve, alig várták, hogy eldördülhessenek, halálba küldhessenek embereket, mert más egyenruhát viselnek, és nem érteni beszédjüket.De ha már az Isten szolgái is áldásukat adták rájuk, csak igazságos lehet a leendő tömeges özvegycsinálás, árva gyártás, hősökké avanzsálhatnak a békeidők olvasatában, mert őket felszentelték előzőleg, és ez nem mindegy.
Tehát: Ha egy ember csoport, azonos öltözékben pusztít, az hazafias tett, ha ugyanazt teszik, csak vegyes öltözékben, papi áldás nélkül, az feloldozhatatlan bűn, az tömeggyilkosság.
Fura, ahogy az emberek megideologizálnak dolgokat, égbekiáltó disznóságokat, erénnyé tudnak magyarázni, és aki kételkedni mer, hát… az vessen magára.

Koronként, időnként és alkalmanként más és más a magyarázat, hiszen minden ki és befordítható, mint egy kabát. Ha ügyes a varrónő, csodákat tud csinálni.
Márpedig a csodákra nagy az igény, elengedhetetlenül szükségeltetnek, annyi emberi szemétséget kell szalonképessé magyarázni, hogy az már egy külön szakma.
Mert az Aranka egy rossz kurva, de elvette egy igazgató, tehát nagyságos asszony, aki heves természetű.
A Józsi sem alkoholista, csak túl van terhelve, és időnként legurít egy pálinkát, hogy sokszor?
Ez rosszindulatú észrevétel, mert szubjektív dolog, hogy mi a sok.


Na, aztán kitör a háború, dörögnek a megszentelt fegyverek, indul a tömeges mennybemenetel, ott a tejúton, már vegyesen botladoznak a megbékélt ellenfelek, mert legalább a halálban mindenki egyforma, bár még egyetlen eltávozott sem nyilatkozott ez ügyben.
Mert lehet, ez sem igaz, csak mi találtuk ki, ha már itt lent nem sikerült, akkor talán majd ott, mert valahol sikerülnie kell, a kurva anyját.

Addig is lelkesedünk, bebeszélünk egymásnak lelkiismeretet elsorvasztó elméleteket, sütkérezünk a megszentelt borzalmak hitt igazában, és mentegetőzünk, hogy gyarló az ember, meg ehhez hasonlók.

Az Úr, meg gondol amit akar, hiszen teheti, Ő a megbocsátó, amiről reméljük, hogy nem fog megfeledkezni.

Hát akkor hogy is?
Hát így…

A szakadék

Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafal szélére, mert ha meglibben a szél, még le is lökheti.
Ilyenkor csak röhörészett azon a kappan hangján, amivel mindig feldühített, és a rohadt ezt nagyon jól tudta.
Direkt az idegeimre akart menni a szerencsétlen. Ha éjszakai viharok dúlnak, felerősíti a szél ennek a lehetetlen röhögésnek a hangi emlékét, bár lehet, hogy ilyenkor a lelke bolyong a viharban, ott repked a sziklapárkány körül, de valahogy nem akaródzott kimennem, hogy megnézzem.Mit nézzek rajta, láttam életében eleget, engem ne kísértsen ez az idióta. Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafalra!
De ennek beszélhetett az ember, ez nem volt normális, mert egy normális ember nem áll oda.
Most aztán cseszheti, már valahol a nagy semmiben repked, lehet, még szárnyai is vannak. Most azokkal csapkodhat összevissza, mert azt sem képes normálisan csinálni.
Én nem vagyok a történtekért hibáztatható, én szóltam, de falra hányt borsó volt az egész igyekezetem. Most meg már késő bánat, lehet, ha tudta volna, akkor nem áll ki a szakadék fölé, vagy a fene tudja, amilyen hülye volt, még az is lehet, hogy dehogynem.
Bezzeg a vihogását itt hagyta, beleégett az emlékezetembe, minden éjjel hallom, valahonnan a falból jön a komód mögül.
Képzelem, hogy utálják odaát, ott is mindenkinek az idegeire megy.
A sziklához kéne építeni egy korlátot, hogy ne menjen oda senki. Bár amilyen emberek vannak, biztos átmásznának az akadályon, és azértis lenéznének a mélységbe.
Akkor észrevétlenül beindulna a szakadék szívóereje, és lerántaná az érdeklődőt. Szállna lefelé széttárt karokkal mit Ő, és ordítani sem tudna a szorongástól, még a puffanását sem lehetne odafentről hallani, a távolság, meg a madarak zajongása miatt.
Mindig megdöbbent, hogy milyen könnyen kilehet szállni ebből a rohadt életből, ehhez még ész sem kell.
Majd ha én is elmegyek innen egy őszi éjszakán, nem tudom miért, de érzem, hogy őszkor fog bekövetkezni, a hulló száraz levelekkel együtt, engem is elenged az élet mint a fák a leveleiket, elsőként belebotlom ebbe a bolondba, ami igazán nem hiányzik.
Na persze, hogy mit fogok ott összelebegni azt nem tudom, de tudom viszont, hogy én a háta után kaptam, mikor a sziklapárkány felett hülyéskedett, el akartam kapni az ingét, hogy hátrarántsam.
Talán ettől az érintésemtől elvesztette az egyensúlyát, és előrelendült.
Bár tény, hogy a kezem nekiütődött a lapockájának, idegességemben heves mozdulattal nyúltam utána, de ettől nem eshetett le.
Nem is tudom, hogy időnként miért jut eszembe ez a képtelen gondolat, de eszembe jut.
Most is viharos éjszakának nézünk elébe, jobb lesz, ha bezárom a spalettákat, mert jönni fog, és hajnalig kaparászik, meg kopog, nem hagy aludni a strici pedig eléggé kimerült vagyok.
Itt, a sötétben, a dunyha alatt fekve nem is olyan zavaró ez a kopogás, ami elkezdődött. Végtelenül kitartó tud lenni.
Ez a szélfütyülés még a temetőben a halottakat is fel fogja ébreszteni.
Biztos ez a szerencsétlen intézi az egészet, állítólag meg sem találták a szakadék fenekén a testét, tán ezért is abajgat, hogy nézzek már utána.
Majd meglátom holnap, nem tudom miért olyan sürgős neki.
Pedig hányszor mondtam, hogy ne álljon a sziklafal szélére…

Tudja a fene

Mindenki ír össze-vissza, hitvallásokat, meggyőződéseket ordítozva, suttogva, és rákényszerítve másokra. 
Önmegvalósít, és önkifejez, lihegve hirdeti humanitárius, pozitív és harsány kitalációit, reménykedve, hogy majd a sors, akceptálja buzgását, és- tudom is én- előnyöket ad neki, vagy netán örök életet.

Soraik között szédelegvén, egyesek ezt olyan tökélyre vitték, hogy önmaguk felett lebegve, önnön biluxoló glóriájukká váltak, mint világítótorony, ebben a nagy szellemi sötétségben, Hű- de rohadtul emelkedett státus, meg is könnyűzi magát a meghatódottságtól, ha rágondol, pedig mindig rágondol, csak nehogy elhomályosult- könnyáztatta szemei miatt alámenjen egy busznak… A nagy lihegett optimizmusa- aztán jól megvicceli, mert ugyan úgy elpárolog, ha eljön az ideje, mint a szerinte pesszimisták teszik.

Nüx mennyország- és hárfázó angyalok, nincs- külön az életigenlő íróknak marcipán glória és diszkrimináció, legfeljebb egy hang, aki időnként eldübörgi, – mit lihegtél össze földi életed folyamán, te hülye. Ha nincs tériszonya, hasalhat egy felhőn, vágyakozva nézhet le Mátészalkára, az ott rohangászó népekre, irigykedhet a sok buta hitetlent látván, és ha senki nem figyel éppen rá, hát lepisili őket, ha meri. Írhatja beadványait a főnökségnek, hogy neki van humán Arc. Poeticája, Ő mindig hitt az élet felemelő szépségeiben, neki válogatott bánásmód jár, Ő, a „Kollégákra” mindig ráförmedt, ha nem voltak mélységesen derűlátók, nem az egyedem-begyedem tengertáncot énekelték, nem a szeressük egymást, de mineket, hanem valami pesszimista kuplét. Felháborítja, hogy az angyalok kara, miatta tanult meg karban röhögni, rajta, a buzgó mócsingon, ahelyett, hogy pompás életigenlő írásait olvasnák.

Ott már rájött, hogy mindegy milyen hangolású- lelke megnyúlt húrjainak fals zengése, úgy van leszarva- ahogy van. A kutyát sem érdekli az Ö kifinomult egója, csak feszenghet fehér hálóingében, és még egy belehajtani tilos táblát sem akasztottak rá.

Ez, a nagy pofára puffanás végtelenített időszaka, csak azért nem rúgták seggbe, mert a nagykönyvben depisnek van regisztrálva, és hagyják a mennyországban sertepertélni, mert bajt nem tud csinálni, na meg a hülyeségeire, a többi lélek nem vevő. Hogy rá nem érvényes a feltámadás, ezt nem közölték vele, majd ráér megtudni, ha eljövel az ideje.

Hát, ennyit az önhipnózis veszélyeiről, az önetető berendezés meghibásodásának várható következmé-nyeiről…

Én szóltam.