Gloriet

Gloriet kócos, ősz hajzuhataga egészen eltakarta vállait, és hátát. Kövér volt, orra hegyén meglehetősen nagy bibircsókkal, agyonmosott fürdőköpenyében, egész nap a konyhaablakban ült elnyűtt karosszékében, és kifelé figyelt. Szája folyton mozgott, de hangtalan beszédét csak az érthette, akinek szólt. Ha megkérdezték tőle kivel beszél, mindig ugyan az volt a válasz:
Aztán belegyömöszölték egy szürke zsákba, - motyogta üveges tekintettel, de két zsák volt, ha az egyikkel baj lenne, legyen másik.
Alig bírták a lábait meghajtani, olyan merevek voltak. Ki is lógott az egyik, mikor feldobták a szekérre. A köves út úgy rázott, hogy összevissza gurult a csomag. Belegyömöszölték egy szürke zsákba. Csak madarak látták, meg a fák. Akik kérdezték, legyintettek rá, ez egészen hülye- mondták, nem érdemes vele beszélni. Azóta ilyen, hogy leesett a pincelépcsőn. Másnap találtak rá, de már akkor nem lehetett vele beszélni, azóta a zsákos történetét darálja, bármit kérdez tőle az ember. Igaz, régen mesélték, hogy a pincében találtak egy szákban egy női tetemet. Sosem sült ki, ki tette, és ki volt a zsákban.
De tény, hogy a pincében volt egy hátborzongató csend, aki lement, olyan érzése támadt, hogy jéghideg tekintetek figyelik minden mozdulatát.
 
Ott a halál lakik, mondogatta Gizella a másodikról. Nem is jár le oda senki, csak, ha nagyon, muszáj. Néha ha le kell másszak, hát igyekszem minél előbb kipucolni onnan, és addig is egy imát mondok hangosan, na meg a villany sem ég hónapok óta, ez is a lenti dolgok következménye lehet. Mondják, folytatta Gizella, egy régi temetőre épült ez a ház, és feljárnak a halottak éjszakánként, még a lépcsőházban is hallani szoktam a motozást, meg sóhajokat.
Mit vigyorognak maguk idióták, még a kutyám is nyüszítve bebújik az asztal alá, sokkal érzékenyebb, mint az ember. A múltkor is folyt a jövésmenés a lépcsőházban, hajnalra szűnt meg, és nehéz dohszag terjengett még a hatodikon is. Az öreg Józsi ki is lesett a levélbedobó résén, látott is jönni három alakot, olyanok voltak, mint a köd. Meg is rémült rendesen, hajnalig a speizba zárkózva imádkozott. Na higgyék el, Gloriet nem véletlenül olyan amilyen, az egyik halott beléköltözött.

A szürke zsák- motyogta Gloriet távolba meredő kifejezéstelen tekintettel. Nagy lyukat égettek testébe, és kitépték a szívét. Egy fekete alak a göcsörtös kezével. Ezek a jeges, fehér fények…
Egyre gyakrabban felizzanak, és jönnek hozzám közelebb. Gloriet reszkető kezével eltakarta rémülten kiforduló szemeit.
A zsák- kiáltotta, a szürke zsák!

Reggel nem találták az ágyában. A karosszéke is üresen álldogált az ablak előtt. Karfáján egy rongyos, szürke zsákmaradvány lógott, dohszagot árasztott. Pincétől padlásig összemászkáltak mindent, a nevét kiáltozták, de nem volt Gloriet sehol. Karosszéke azóta is ott áll az ablak előtt, a zsákdarabbal karfáján. Valahogy senkinek nem akaródzott elrakni onnan.

A Vándor

A sziklás, gazos dombtetőről, gyönyörű volt a kilátás. Sűrűn, fákkal benőtt, bozótosokkal tarkított dombok és lankák, egészen a folyóig.
A meleg fuvallat bársonyos tapintása, lágyan borzolta a magasra nőtt fűtengert, távolabbról nézve, úgy hajtogatta hol jobbra, hol balra az aljnövényzetet, mintha hullámzó, zöld víz lenne.
Hatalmas volt a csend, az időtlennek tűnő végtelen nyugalom, és béke.
Lent a völgyben, öles fák lombkoronáinak árnyékában megbúvó faházat, a dombról nem is lehetett látni.
Még a hozzá vezető ösvény sem árulta el hollétét, mert nem vitt oda semmiféle út.
A kalibát körülvevő erdő, már régen visszavette a hajdani kertet, nyoma sem maradt kerítésnek. Időrágta deszkáiban, csak a szú énekelt. Már a tetőgerincen is átnőtt a repkény, úgy hatott a látvány, mintha fázna a ház, és álmában félig magárahúzta volna a sűrűn nőtt levelekkel terhelt indákat.
Időnként egy vércse éles rikoltása süvített végig a békés délutánban szendergő fák felett, erős hangja elnyomva áldozatának utolsó hangjait.
Erről szól a lét- szólt rekedtes hangján a sovány férfi, megállva haladtában, két, eres, kidolgozott kezével markolva görcsös botját, kicsit megpihent. Cserzett arcát zilált ősz szőrzet fedte, fején zsíros vén kalappal, elnyűtt ruhában.
Hátán, spárgával összekötött zsák lógott, benne minden, ami számára maradt. Egy zsebéből előhalászott, kétes tisztaságú rongydarabbal, lassú mozdulatokkal végigtörölte gyöngyöző homlokát. A fény felé emelte arcát, percekig állt ott, hunyt szemekkel.
Aztán lassú léptekkel továbbindult, nem volt hova sietnie, övé volt az egész világ.
Milyen bolond is az ember- sóhajtotta fáradt hangján-   Fiatalon tele van elképzelésekkel, vélt vagy valós célokkal, ezek a talmi tevékenykedések elvonják minden figyelmét, pont a lényegről. A múló időről.
Ezt tudja az idő is, és a háttérben múlik, előre is kárörvendve, hogy mire észreveszi a halandó, már késő. Mert minden véges ami emberi, ő jól tudja ezt, csak az embernek nem jut eszébe, mert magával van elfoglalva.
Mindenáron valami értéket akar felmutatni, hogy az mi is valójában,  nem igazán tudja, de nyomot akar hagyni maga után. Hogy erre a hiúsága veszi rá, vagy egyéb okai vannak, hát ezt nem tudja senki.
Hitek, és tévhitek özönében hánykolódik, lobog és lelkesedik, mert hinni akar. Aztán a múló idő elcsendesíti lelkének hullámzását, megkérdőjelezi a nagynak tudott dolgok fontosságát, a lobogó lángokat követi a parázs, majd nem marad benne más, mint hamu.
És nem hibáztathat ezért senkit, mert akkor is ugyan úgy sütött a nap, fújtak a szelek, zöldellt az erdő, és daloltak a madarak, de neki nem volt ideje meghallani.

A vándor jócskán beért a fák árnyékos tengerébe, mikor észrevette a házikót. Igencsak meglepődött, ismervén a környéket, tudta, itt sosem volt semmiféle épület.
Álldogált egy darab ideig, aztán lassan megindult a bejárata felé.
A korhadó ajtó nem volt bezárva, nagy nyikorgással nyílott ki előtte.
Bent félhomály időzött, rozoga fekhely, asztal, és egy szék.
A pókhálók, a vastag por hirdette, hogy nagyon régen nem járt ott senki.
Az öreg, nagy nehezen lepakolta az asztalra hátizsákját, botját a priccsre fektette, és leült.
Szeretek valahova megérkezni- szólt, ha nem tenném, nem lenne hogy ismét elindulni. Az egész élet, indulásokból, és érkezésekből áll.
Rátelepedett egy ernyedt fáradtság, kellemesen zsibbadt a nyugalom  simogató érintéseitől. Ennem is kéne valamit, győzködte magát félálomban, meg kútnak is utána kell néznem, majdnem üres a kulacsom.
Békésen aludt a széken ülve, mikor megérkezett az éjszaka. Sötétségbe süppedt minden, eltüntetve házikót a vándorral együtt, feneketlen, sötét vermében.

Párhuzam

   A dohszagot árasztó lépcsőház sötét zugában álldogált, és figyelt.
Az őt körülvevő világ már rég nem érdekelte, minden rezdülésében befelé élt, a saját világába zárva.
Rengeteg emlékeit újra, és újra élte, így ideje sem maradt a körülötte hullámzó eseményekre.
A minden nap ugyanazra, ami bizonytalansággal, rosszindulattal, és békétlenséggel teli, szinte csak abból áll, aztán azt vette csak észre, hogy megint itt a hétvége, a Karácsony, a döglesztő hőség, aztán a csikorgó fagy, meg a hó.
Emberek születnek, felnőnek, és mire megkeserednek és kiábrándulnak, már meg is öregedtek, és úgy tűnnek el, hogy senki nem is veszi észre.
A világ, nélkülük is ugyan úgy csikorogva és lomhán forog tovább, sem érkezésüket, sem távozásukat nem érzékeli.
Csak befelé érdemes létezni, ott Te éled át amit már ismersz, ami meg kellemetlen élmény, hát nem húzod elő az emléktárból.
Forog benned a végtelenített filmszalag, ami megbízható és tapintatos, mert Te vagy a rendező, és garantáltan veled lesz vége a vetítésnek.
Hisz egyetlen fontos az életedben, a dolgaidról alkotott véleményed.
Mások véleménye akkor sem érint, ha odafigyelsz, legfeljebb megzavar, aminek következményeit Te viseled el.
Ha neked valami tetszik, akkor az szép.
Sem a pozitív, sem a negatív véleménye másoknak nem változtat semmin.
A Te világod, egy egyszemélyes világ, érinthetetlen, és kizárólagos.
Mondhatni magánügy, amibe nem illik belebeszélni.
A Te igazságod, és a mások igazsága merőben más.
Neked kell megtalálnod, a számodra élhető variációt, döntési joggal csak Te bírsz, a magad teremtette életteredben, kizárólag magadat figyeld, merd vállalni önmagad, mert Te vagy, és a horizontig senki más.
Ne engedj beleszólni, mert balsiker esetén a belebeszélő nem vállal következményeket.
Akkor már az a Te dolgod, neki semmi köze hozzá…
Ne akard a világot megváltani, sem a benne fuldoklókat, ha kihúzol a folyóból egy úszni nem tudó embert, csak azt érted el vele, hogy a következő alkalommal fullad bele.
Sose fontoskodj, mert senki nem lehet fontos.
Legyél. A saját világodban kényelmesen elférsz, megkíméled magad a kimerítő fontoskodástól, gondolj arra, hogy a fontosak is eltűnnek az idő forgatagában, akit az akkor élők gyorsan elfelejtenek.
És ha nem tennék, akkor mi van?
“A dicsőség, a holtak napfénye”
Rég megette a fene, a te nézőpontodból.
Varázsolj magadnak egy világot, és ne törődj mások véleményével.
Tanulj meg lenni, és elmúlni, hiszen egyik sem létezik a másik nélkül.
Ami körülvesz, az egy délibáb, a minden Te vagy.
Azért fontos a tapintható világ, mert valamiben lenned kell fizikai értelemben, és ha idővel megszabadulsz testedtől, akkor végképp nem lesz rá szükség.
A dohszagot árasztó lépcsőház sötét zugában álldogált. Gondolatai lassan folydogálva betöltötték a lépcsőházat, láthatóvá téve számomra belső világát.
Befelé élt, a saját testébe zárva…

Ez csak egy fehér lap

Ez csak egy fehér lap. Akár egy újszülött. Makulátlan, nem ismer sem gonoszságot, sem semmit, amivel szólhatna, beleavatkozhatna bármibe, ami a világ.

Ez, csak egy fehér lap, egy lehetőség, ami hordozni tud jót és rosszat, dicséreteket, és halálos ítéletet.Mindent hirdet és szállít, amit ráírsz. Minden gondolatok hordozója, ami rákerül, azt mutatja, nem mérlegel, és nem szelektál. Ő közönyösen szolgál, A társadalom, az emberiség éppen meglévő arcát tükrözi, nem bírál, csak megmutat, és az olvasó érti, ahogy akarja. Mert minden sokértelmű, és egyben félreérthető.
Ez csak egy fehér felület, egy lehetőség, hogy széles körben megszólíthassuk egymást, nyomunkat hagyva az utókor, és szeretteink számára, ami igazol, hogy voltak gondolataink, hogy éltünk, és aki olvassa, talán úgy érzi, hogy visszaszólunk a múltból.
Elhalványítja a volt, és jelen közti szakadékot, érezteti a lét folyamatos jelenét, amit nem tud egészen kettétépni az idő.
Éveken és korokon hordozza végig az elfelejtettek szellemét, ami tanít és figyelmeztet, segít, és megpróbál megóvni.
Hogy szavai sokszor nem találnak értő fülekre, erről ne ő tehet.
Ez, az emberi társadalom süketsége, aminek nagyon kemény következményei is lettek.
Hihetetlen mennyiségű feljegyzést hordoznak ezek a szótlan, fehér papírok. Könyvtárak ezrei őrzik épségüket, óva a mindenkori jelentől, ami nem igazán kedveli őket, mert képesek leleplezni minden ármánykodást.
Nem erőszakosak, csak elmesélnek rég holt dolgokat, a szépségről, szeretetről és butaságról, a bölcsességről, aztán ki ért belőle, ki nem.
A rég eltűntek sok esetben hiába nyújtják felénk óvó szavaikat, az emberek sosem tanulnak, de az írás türelmes.
Ha százszor olvassák, százszor beszél hozzád végtelen békével.
Bizonyító erővel figyelmeztetnek, hogy a hosszú lét tapasztalatait az ember tévedéseiből építették, hatalmas ára volt, a hibák hegynyi halmaza maga a történelem.
Az írásbeliség kezdete óta mindent elmesél, amit akarsz. A hibák ismétlődő valósága nem enged nagy reményeket, hogy a fehér lapokra írt, és megőrzött gondolatok, figyelmeztetések, befogadó értelmekre hullva, kisarjadnak, megkönnyítve embermilliók életét.
Ezek a fehér lapok, csak hordozói a gondolatoknak, az emberi értelemnek.
Nemlétük hagyna egy hatalmas űrt, egy szakadékot, benne a didergő emberiséggel.

Ez is csak egy fehér lap, csendes gondolatokkal, amit elolvasol és elfelejtesz, vagy el sem olvasol.

A zongorista

A rosszul világított kis eszpresszó hátsó zugában állt a rozzant pianínó, az évtizedek viharaiban átitatódott fa részek bűzös nikotin és italszagával, félkoszos elsárgult csipketerítővel tetején, rajta kis olvasólámpa, szikkadt fényével glóriát vjont a csikkekkel teli hamutartó fölé.
A hangszer tetején állt még az elmaradhatatlan ˝Kamupohár˝ a konyakkal-ami valójában tea volt-emlékeztetve a vendégeket arra az egyszerű tényre, a zongoristát meg lehet hívni egy italra.
Már az idejét sem tudta mikor ült be a hangszer mögé, csak érezte- nagyon régen volt.
Görnyedt alakja szinte eggyé vált zeneszerszámával, a hajdanvolt mélyvörös háttérdrapériával, beleolvadva és feloldódva a félhomály mindent feledtető közönyében, az oxigénhiányos takarítatlan állandóság békéjében, széke körül motoszkáló csótányok ismerős illatában.
Mindig ugyan azokat a nosztalgikus szirupokat játszotta, néha énekelgetett - gyakran mentek mellé akkordok-mert nem igazán figyelt, meg nem is érdekelte az egész.
Mikor indult zenei pályáján, még voltak lángoló elképzelései, sokszor látta magát a Zeneakadémia pódiumán hajlongani dörgő tapsorkán közepette, fantáziált külhoni turnékról, gazdag házasságokról, de aztán itt kötött ki az eszpresszóban.
Nem nősült meg soha, nem voltak gyerekei sem hozzátartozói, álmaival együtt minden szertefoszlott az időben, mindez olyan távolinak tűnt, már nem is gondolt rá soha.
Éjszakái-amik munkájánál fogva nappalra tolódtak - álomtalan szendergéssé degradálódtak, koránál fogva már a nők sem érdekelték, akik meg valaha is előfordultak nála, azokra nem volt érdemes emlékezni.
Délfelé kelt, megitta kávéját, lement a közeli kifőzdébe ebédelni. Délután lepihent-kicsit rádiózott-majd következett a szokásos tea és pirítós, fürdőszoba, és elindult dolgozni.
Zongoráját már régen eladta a szemközti hentesnek aki a kislányát akarta taníttatni zongorázni, de a gyerek olyan botfülűnek bizonyult, hogy kénytelen volt elállni szándékától. Ő már sok éve leszokott a gyakorlásról, hiszen amit csinált-és amit elvártak tőle-azért nem kellett gyakorolni.
Néha voltak jó estéi, mikor egy kapatos vendég számokat rendelt nála, ellenértékként meghívták egy pár italra, akkor kivirult, kellemesen elzsibbadt, és valami boldogságféle szállta meg egész lelkét.
Viseltes öltönyében, alázatos mosolyával arcán igyekezett megfelelni a mulatozó vendégnek, ritka a jó fogás, nem szabad elszalasztani.
Így teltek hónapok és évek, tudta, ebből a zsákutcából nincs semerre kiút-de már ez sem érdekelte. Olyan lett, mint egy elhangolódott gépzongora. Már mindenen túl volt, nem akart harcolni, és nem is tudta miért küzdene ha tenné. Vágyak és célok nélkül vegetált, önmagának sem volt kedve beismerni, ez neki tulajdonképpen megfelel.
Valahogy ráérzett, a boldogsághoz vezető út egyike, hogy ne akarjon semmit. Ha ezt nem csak mondod de át is érzed, sajátoddá tud válni - akkor működik.
Egyik délelőtt nem volt kedve felkelni. Nem érezte rosszul magát, csak nagyon fáradt volt. Távoli zongorajátékot vélt hallani ami egyre erősödött, megtöltötte a szobát, mindent elsöprő erővel hatolt be tudatába, színes petárdákként robbanva tompuló emlékezetében átölelve és elragadva, egy forgószélként feltámadó futam óvatosan kiemelte ágyából, és megindult felfelé egy ködökben és zenében kavargó lépcsőn, ahol még látta, csupa félhangokból állnak a lépcsőfokok.

A víz


A városka utcáin, a folyó felől egyszercsak megjelent az úttesteken a víz. Óvatosan, és lomhán csorgott, mint a méz, hátára kapott kisebb hulladékokat, forgatta, hempergette őket, komótosan sodorva előre, egy ismeretlen cél felé. A szemét, meg üdén, boldogan ringatózott amerre vitte, neki mindegy merre tart, nem voltak céljai. A szemét bölcsebb mint a még ép fajtársai, ő már tudja, hogy nincs értelme ellenkezni, letérni az ismeretlen útirányról nem lehet. Mert az élet látható jelenléte, a folytonos mozgáson alapszik, az egészből, ez ami látható és tapintható, a többi csak remény és hagymázas elképzelés.Persze képzelgés nélkül szart sem ér az egész, unalmas és érzékelhetetlen, illetve attól függ, mit tudok bebeszélni magamnak, netán másoknak. Nem lehet állandóan hallgatni a semmibeguruló kövek énekét. Mivel mindig ugyan az, idővel belebolondul a hallgató. De ki a fene akar bármibe is megbolondulni? Aztán minden, idővel szemétté válik, elhasználódik, eltorzul, és nem kell senkinek.
De erre akkor gondol először, míg süt a nap, fel sem merül benne, hogy a szemét tényében önmagát lássa.
Csak jött és jött az áradat, alattomosan, az éjszaka leple alatt, felszínén meg megcsillant a hold fénye. Már a szegélyköveknek csak a tetejük látszott ki, alacsonyabb járdarészeket el is öntött. A Főtér is víz alá került, halastóvá terebélyesedett, mikor teljesen megtelt, túlcsordult, és egy patak elindult az alsóváros felé. Csak a rémült kutyák ugattak, ők ébren voltak, bezzeg gazdáik aludták az igazak álmát.
Ez egy nagyon buta mondás, mert ki igaz, és a nem igazak is ugyan úgy alszanak.
A víz, hajnalra már elöntötte az összes járdát, és kezdett befolyni a pinceablakokon, az egerek és pókok nagy rémületére.
Hű- a rohadt életbe- krákogta az öreg patkány a lepusztult konyhakredenc polcáról. Ilyet még az öregapám sem látott. Ha feljebb emelkedik a vízszint, el kell úsznunk valami magasabb helyre.
De az hol van?- kérdezte egy másik. Hát tudja a rosebb- szólt ingerülten az öreg, majd csak találunk valami megfelelő helyet.

Hogy hallucinálok- mormolta magaelé a fal tövében üldögélő csavargó. Ittam én már máskor is, nem is keveset, de még sosem éltem át árvizet. Fenemód valódinak tűnik, de engem nem lehet átverni.
Lehet, azért vizes a nadrágom, mert bent mentem ki. Majd megszárad, máskor is ezt tette- gondolta, és kappan hangján felröhögött.
Az áradat meg csak jött és jött. Egyre nőtt, már a földszintes lakások ablakán kezdett beszivárogni. Felijedeztek az emberek mély álmukból, volt kapkodás, meg sivalkodás. Szerencséjükre pirkadt, és tovább láttak az orruknál. Próbálták menteni, ami menthető, de sok lehetőségük nem maradt.
A víz akkorára dagadt, hogy elnyelte még a legmagasabb háztetőket is, csak a templom toronysisakja látszott ki a hatalmas tóból.

Ennek sok éve már, a tavat benőtte a nád, nagy békalencse telepek ringatóztak sulyommal benőtt, mocsaras felszínén. Vízimadarak fészkei bújtak meg százával az átjárhatatlan nádrengetegben. Sokféle mendemonda járja környékét, ki hiszi, ki nem, de alkonyatkor nincs ember, aki közel merészkedne a tóhoz. Mondják, hogy teliholdkor, furcsa emberi hangokat hallani a víz alól, és a hajdani templom felől, távoli ének, és harang szava hallik.

Mindent elmos valami, vagy a víz, földrengés, és ha más nem, akkor majd az idő.

Ízlések és pofonok

Bár az évek folyamán megszokhattam volna, és mindig el is hiszem, hogy megszoktam, aztán az első alkalommal rájövök, hogy dehogy.
Hogy mit? Hát azt, hogy ízlések és pofonok különbözők.
Persze mindenki úgy érzi, hogy az ő véleménye a reális és egyedül üdvözítő igazság, és ez a tudat ad neki egy magabiztos fellépést, amitől határozottan elhelyezi magát a társadalmi hierarchiában, persze nem az utolsó helyre, hiszen Ő egy eminens.Így aztán könnyen elköveti azt a hibát, hogy olyan magasra tartja a seggét, hogy senki nem képes belerúgni, és Ő, ettől a depresszióig magányosnak érzi magát.
Van akiben kialakul egy kontroll technika, amivel saját esetleges tévedéseit korrigálja.
Már elment festő barátom, akinek a belvárosban volt nagy műterme a hatodikon, kitalált egy védelmi megoldást, ami remekül működött.
Ha elkészült egy képpel, áthívta a szomszédjában lakó, kis dagadt mellszobrot, egy igen tisztes szabómestert, aki megtekintette az új alkotást, és elmondta, hogy neki mely részletek tetszenek, és hol gyenge.
Ahogy elvonult a házi zsűri, Gyulám azonnal nekiállt, és a jónak ítélt részleteket kijavította, átfogalmazta, mert az ziher, hogy rossz volt.

De ha őszinte akarok lenni, hótmindegy, hogy ki és mit ítél jónak, vagy rossznak. Az alkotás elkészült, éli a maga életét, rá se rántva az őt csodáló vagy pocskondiázó véleményekre.
Sanyi barátom egész életében olyan kövér endokrinreklámokba illő hölgyeket szedett össze, hogy rémálmaimban se jöjjenek elő.
Hite szerint, én meg válogatott gebéket gyűjtöttem, akikre alig mert ránézni.
Itt van létjoga a sokszíntelenségnek, nincsenek rossz képek, és ronda nők, csak képek és nők vannak.
Lényeg, hogy ki ki szépnek és igaznak lássa amit néz, okozzon neki meglévőségük örömet, színezze ki velük lottyadt perceit, hiszen annyi minden vesz minket körül, csak ki kell választani azokat a dolgokat, személyeket, akik és amik élhetővé teszik számára a mindennapokat.
Ha valami mindenkinek tetszik, az eleve nem lehet jó. És ha valami nem tetszik, az nem jelenti azt, hogy rossz.
Ha nem akarsz csalódni, ragaszkodj a tévedés jogához, mert senki nem tökéletes, mert ha az lenne, hát az a vég.

Viselkedési szabályzat


1.
KUDARC

Hogy viseljük el a kudarcot?
Méltósággal…Úgy kéne.
Csak hogy kell? Ki így gondolja, ki úgy, de tudni nem tudja senki.
Méltósággal kiszállni egy dologból, az magyarul annyit jelent, hogy vereséggel elkullogni, de az elviselhetőség kedvéért megélünk egy belső tartást, emelt fővel, és komótosan távozunk, tehát méltósággal, és nem hisztériásan bömbölve.
Mintegy álomban érzékeljük a történő perceket, gondolatok nélkül, csak pózolunk, nagyon vigyázva minden rezdülésünkre, ez aztán összes erőnket és koncentrációnkat leköti.
Ha már biztosan nem lát minket senki, akkor sípolva megy ki belőlünk a szusz, úgy összemegyünk, mint a samunadrágja.
Életünknek azon rohadt percei következnek, amik fájó sebként, hosszú évekig kísérteni fognak, de legalábbis a következő kudarcig, amit megint méltósággal reagálunk le.
Mert vert hadként távozni, nem igaz, hogy nem veszi igénybe az embert. Az igazságérzetétől a hiúságáig minden sérül, hiszen a hülye szeret veszíteni, az a mazochizmus kóros példája lenne, bár mondják, egy jókora lelki megrázkódtatás generálhat világraszóló költeményeket, de meglesz a következménye, mert belegebed.
Túl nagy ár, ennyit nem érdemel az emberiség.
Méltósággal elviselni nehéz élethelyzeteket, elsősorban idegrendszer kérdése. Hiába akar egy rozoga indivídum méltóságos lenni, nem fog sikerülni. Ehhez azért kell egy pofátlan alkat, és némi közöny.
Ez a viselkedési mód, előír egy speciális koreográfiát.
Merev arc, lassú- kimért mozgás, nem szabad látsszon a kétségbeesés.
Nehéz ügy, de megoldható.
Nem szabad meghallani az ellenség röhejét, de az elismerők hozsannáira figyelni kell.
Az első pár napot kell megúszni, mert minden csoda három napig tart.
Aztán az áldott feledés, és békén hagynak.
Így megy ez…

2.
SIKER

A siker az egyetlen, ami ritkán adatik meg, és a legnehezebb elviselni.
A sikeres ember, annyit szenvedett a cél érdekében, hogy mire rávirrad az áhított nap, már elnyomorodott lélekkel, és szétzilált idegekkel, dög kimerülten hallgatja sikerének zajait, úgy nézi a körülötte hullámzó lelkeseket, mint egy filmet, ami bármikor megszakadhat.
Úgy áll a kör közepén, mint Bálám szamara, mintegy álomban sodorják az események.
Hirtelen tele lesz barátokkal, szép nők ölelgetik gratuláció címén, olyan rokonok, akik hülyének nézték egész életében, és le sem szarták, most fetrengenek a szeretettől, és jóindulattól.
Megjelennek a kölcsönkérők, többen felkérik keresztapának, ő meg csak egy bűvöletben tántorog, és kapkodja a levegőt, szorong, és kételkedik.
Aztán hamar hozzászokik. Kezdi elhinni magáról, hogy kivételes lény, szinte egyedülállóan lenyűgöző. Pózolni kezd a férge, mindenben kiváló, és van mindenről véleménye, ami megfellebbezhetetlen bölcsességen, és lényeglátáson alapszik.
Ő a nagy orákulum, a guru, könnyekig meghatódva magától, egészen eltorzult pszichével.
Szenved, hogy nincs egy ember a környezetében, aki méltó társ lehetne akár egy kártyapartihoz, aki megérdemelné az Ő jelenlétét, hogy mesélhesse majdan az utódainak, hogy ismerte a nagy őt.
Elvakultságában nem is gondol rá, hogy elsodorhatja egy következő hozzá hasonló begőzölt indivídum, hogy egyik napról a másikra nem ő a király, és egy hét múlva azt sem fogja tudni senki, hogy él.
Legalább olyan értetlenül és bambán áll az üres térben, mint mikor rátört a siker.
Már nem képes elfogadni azt az eredeti állapotát, amiben kezdett, és nem is érezte magát rosszul, dicső emlékeibe kapaszkodva próbál élni, ami hosszú távon nem sikerül.
És tényleg, egy önmeghasonlott szerencsétlen hülye lesz belőle, aki emelt fővel, és idült mosollyal sétál naphosszat, visszaélve a tapsokat és ünneplést.
Mert nem tudta, hogy okos embert a siker nem elsodor, csak óvatossá tesz.


3.
JELENTÉKTELENSÉG
 
Belőlük van a legtöbb.
Legalább hússzor kell vele találkozni, hogy egyszer felismerd. Nincsenek karakterjegyei, színei, jellegzetességei, úgy olvad bele a tömegbe, hogy képtelenség felfedezni.
Minden tette közepes, csak az iskolában tanultak egyszerű unalmasságaira emlékszik, azokat tudta feldolgozni.
Ismeretanyaga bemagolt, alkalmazni már képtelen.
Csőlátása van, részletekre koncentrál, sosem látva át az egészet.
Szorong, fontoskodik, de azt is halkan, mert nincsenek szükség esetén érvei.
Sosem tesz semmit, ami összetett és érdemi, igényszintje sztereotip, lapos, szürke.
Csak unalmat és érdektelenséget tud kiváltani környezetéből.
Eredendően gyáva, túldimenzionál, mert valójában nem tudja a dolgok hogyan továbbját, ezért sem mer reszkírozni.
Sosem viszi semmire, ezt ő úgy magyarázza, hogy mert tisztességes, és ezért nem jár semmi ebben az ócska társadalomban.
Ha nálánál silányabbal találkozik, akkor igyekszik kibontakozni, és elbűvölni a szerencsétlent, mert benne is megvan az igény, hogy valahol, valaki nézze már embernek.

Keres egy olyan nőszemélyt, aki elfogadja őt, mint stabil észt, akire érdemben támaszkodni lehet.
Ott aztán kivirágzik, kétkedés nélküli bámulójába beleszeret, és elveszi.
Gyerekei lesznek, sápadt, színtelen, vonások nélküli lurkók, akik előtt ő lehet a haza bölcse, aki minden titkok tudója.
Kiteljesedett és elégedett, hiszen magaköré sikerült építenie azt a mikrokörnyezetet, ahol ő a nagybetűs.
Mindenkinek kell egy hely, ahol kibontakozhat. Ha nagyobb nem sikerül, hát legyen egy tenyérnyi, de az az övé.


Királyfis antimese

A felvonóhíd őrült nyikorgással leereszkedett.
A királyfi óvatosan léptetett végig a korhadt deszkákon, egy zabszem sem fért volna a fenekébe.
Nem volt úgy általában, és kifejezetten bátor. Bele is izzadt, mire beért a vár udvarára.
Termete, hát az nem volt neki, vastag cölöp futóművei is rövidek voltak, egészen magasra kellett szerelni a kengyelt, hogy bele tudja erőltetni két duci lábfejét.
A szolgák rohantak a létrával, hogy lesegítsék nyergéből, de ő fenséges karlendítéssel elutasította a segítséget, mert észrevette, hogy a lakótorony erkélyén megjelent a hőn vágyott királylány.
Egy elegáns lendülettel leugrott nyergéből, de jobb lábfeje beleszorult a kengyelbe, és hatalmasat zuhant, a megriadt ló nekilódult, és lábánál fogva körbe- körbe vonszolta a sáros udvaron.
A királyfi, nyomdafestéket nem tűrő ocsmányságokat ordított repedtfazék hangján, úgy festett, mint egy sárlavina.
A királylány megkövülten nézte a jelenetet, aztán hisztériás rángógörcsöt kapott, és úgy elkezdett röhögni, hogy visszhangzottak a falak.
Aztán végre megállt az a rohadt dög, és valahogy kicibálták a vendég lábát a kengyelből.
Nyomorultul érezte magát, és volt egy olyan tűnő érzése, hogy megjelenésében nem igazán szalonképes.
Az erkély alá vonszolta magát, kezébe nyomták mandolinját, és elkezdte dalát: ˝Fuchs du hast die Gansgestohlen˝- és így tovább.
Az arajelölt egyből el lett bűvölve a dal és előadás szépségétől, és az, hogy nem kottából játszott, ez külön elvarázsolta.
Ő is csak fejből tudott hárfázni, mert hosszú orrával folyton leverte a kottatartó kottáit.
A vár udvara megtelt dallal, az érkező madarak is énekelni kezdtek,
A rózsalugas virágba borult, csak úgy zengett az életszeretet és a szerelem.

Hát ez egy megrázóan gyönyörű történet, szólt szipogva a levelibéka, meghatódva törölgetve szemeit. Tudod Ervin, ha rád gondolok, hát Te nem vagy sehol…
Szórakozottan elkapott egy arra tévedt figyelmetlen legyet, és bekapta.

Na... tessék

 Hogy félreértés ne essék, most itt ülök az odúmban a gép előtt, és elhatároztam, hogy írok valamit.
Hogy nincs különösebb mondanivalóm… Másoknak talán van?
Legfeljebb különösnek hiszi a témáját az, aki írja, de az nem jelenti azt, hogy különös is.
Mert lehet, őt megérintette az a valami, de rajta kívül senkit.
Mindenkit az érint meg, ami vele történik.
Rendszerint ezek az események szürkék, kisszerűek, unalmasak és veszélytelenek az olvasók szemében.
Senkit nem borzol pozitíve az a vészhelyzet, ami őt éri.
Csak a másokat érintő nagy volumenű ügyek izgatják fel, akkor Ő megmondja mit kellett, volna csinálni, mert szakértő az van rengeteg, könnyű a lelátóról futballozni. Ott nem találhatja úgy fejen a labda, hogy belerokkanjon, na meg a férfiassága sincs veszélyben…
Nem kell a játék végén szétrobbant tüdővel az öltözőben agonizálni, igaz, nem is kap egy vasat sem.

Egész életében kuporgat, spórol, meg irigykedik, lenézi, aki megtollasodott, mert ügyes, szerencsés, vagy sokat tudott lopni, bár ahhoz is szerencse kell, mint mindenhez.
Megideologizálja sanyarú helyzetét, nolo acerbam, mondván, a pénz nem boldogít, meg a lélek és értelem, a humánum, meg ilyesféle marhaságok zakatolnak elmeszesedő agyában.
Addig mondogatja magának, még elhiszi, csak azt nem érti, hogy mégsem boldog.
Lenéző mosollyal sétál végig a ledéren öltözött strihelők között, de kigúvadt szeme elárulja.
Ennyit engedhet meg magának, vadul szárnyaló fantáziája ezerrel dübörög, csak a képbe berontó nejének elhízott figurája hűti le harci kedvét. Már akkor sem kívánta mikor elvette, és a helyzet az óta is erősen romlott.
Így, jobb híján, kifelé maradt az erkölcs bajnoka, aki befelé egy lapát füstölgő kátrány.
Végső fokon, megette a fene az egészet, politizálni kezd, ami nem kerül pénzbe. Ott alakítani kezdi a nagy nemzeti sziporkát, szóban megold kardinális problémákat, hiszen mi az neki, hiszen ő egy sikeres talentum, igaz balsikeres, de a siker fogalma mindkét irányba siker.

Na, szóval ott tartottam, hogy akarok valamit írni, mert van hozzá kedvem, és bár az íráshoz nem elég a szándék, de ha nincs más, akkor meg kell azzal elégednem, ami van.
De mi az, ami van?
Hát kellemes tavaszi délután, na meg Pistike, akinek elmeséltem, hogy a triangulum egy hangvillával kombinált zenei eszköz, aminek villa részével, hangokat lehet döfködni.
Agresszív zenedaraboknál jól jön, itt nem a „Szűz Imájára” gondolok.
Nem is lett volna baj, de az iskolában elhencegett a tudományával, és majdnem átvezényelték a kisegítőbe.

Bár amit mondok, abban nincs semmi közérdek, de mint a köz tagja, ha velem valami történik, az mégis egy kicsit közérdek.
Például ma, hatalmasan megebédeltem, disznótoros ebéd volt, lila káposztával…Hát ne tudjátok, megrendítően remek volt. A végén úgy dőltem el az ágyon, mint egy liszteszsák.
Ezek életem magasan szárnyaló intellektuális órái, ezért már érdemes élni, valószínű másért is, bár most más nem jut eszembe. De sebaj, ha eszembejut, megírom.

Foglalkozom én emelkedett dolgokkal is, elmentem egy prózai estre, igaz, nem érintett meg semmi, amit felolvastak, de az előadó alkotó bal felső hármasa hiányzott, és olvasás közben gyakran a foghíjába akadt a nyelve.
Ettől olyan ízesen ejtett ki szavakat, hogy szerintem a hallgatóság is azt figyelte mikor jönnek ki a száján az elmesélhetetlen szótorzulatok.
Szerintem, senki nem is emlékezett a végén másra.
Ez a történet engem igazol, miszerint vagy érdekes, amit ír az ember, vagy tegye szokatlan módon, csak emlékezetes legyen.

Most, egy hűtőgépszerelő jutott eszembe. Kívül- belül olyan jelentéktelen ember, hogy legalább hússzor kéne vele találkoznom, hogy felismerjem.
Játszotta a nagyfiút, gondolom azért, mert ő is gyanította, hogy fenemód egy tyúkszar.
Abból, hogy kétszer nősült, bebizonyosodott, hogy van nő, akinek még ő is valaki. Ettől a visszaigazolástól lehet ez a nagy önbizalom.
Elképesztők ezek a nők. Kinek a pap, kinek a papné, kinek a hűtőgépes…Hiába. Lehet valaki nagyon kevés, és össznépi értelemben közömbös, de akadhat, akinek mégis tud nyújtani.
Ki hitte volna!
De tréfán kívül. Az önbizalom gyakran falnak visz, na meg a hiánya is. Állítólag van egy arany középút, de hogy az hol lehet, még ember nem találta meg. Addig meg emelt fővel, és vakhittel megyünk, jókat koppanunk, van aki akkorát, hogy elhallgat.
Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Most itt ülök az odúmban, és írtam valamit. Hogy nincs különösebb mondanivalóm? Miért. Másoknak van?

Éjszakai vendég

 Mostanában rendszeresen ugyanazt álmodom. Eleinte őrülten nyomasztott, aztán mivel minden rosszat meg lehet szokni, így már szinte hozzám tartozik.
Ez azóta jelentkezett, hogy a barátom meghalt.
Gyógyíthatatlan beteg volt, orvos lévén, a kollégái mindent megtettek, hogy megmentsék, de csak szenvedéseit nyújtották meg.
Németországban élt, nem volt anyagi gátja a gyógyításnak.
De ha menni kell, hát nincs mese.
Ment is.
Álmomban az Északi tenger partján állok, majd beledöglöm a jeges szél ruhát cibáló gorombáskodásába.
A kis hajó kifutott a mólóról, rajta a barátom urnájával, benne, ami belőle megmaradt.
Egy marék por, semmi abból, ami volt. Pedig volt, mert évtizedek barátsága fűzött össze vele, a sokoldalú polihisztorral, és most minden tudását elvitte magával.
Itt didergek a szélben, és olyan magányos vagyok, mint egy döglött patkány.
A hajó távolodik, szinte érzem, hogy húzza ki Robit a mellkasomból.
Szorongató, tehetetlenség érzés, a búcsú rohadt magánya, amit kizárt, hogy valaha is meg lehet szokni.
Pedig kéne, mert az idő múlásával egyre többen fognak itt hagyni, amit túl kell élnem.
Kiábrándító, hogy az ember egész életén át csak túlélni igyekszik, és nem élni.
Nem hiszem, hogy van kiszolgáltatottabb lény a világon.

Látom innen a parti kövekről, hogy a hajó megállt.
A fedélzetén mozgó alakok kicsik, játékfiguráknak tűnnek.
Aztán egy emelőszerkezet, innen hurkapálcának látszik, felemeli az urnát, átemelve a korláton, a háborgó vízre teszi.
Szinte érzem, a jeges víz goromba érintését.
Majd valaki egy szép koszorút dob a vízre, gondolom, ahol az urna elmerült.
A hajó, méltóságteljesen körbeússza a helyszínt, felzengnek a kürtök,
A tisztelet utolsó búcsúhangjai.
Robi a sötét és hideg mélységben, én a parton megsemmisülve, talpaim ránőve a kövekre, a kiürült lélek kőnehéz percei ezek…

Aztán felriadok, a hajam is nedves, még hallom a víz szikláknak verődő dühödt csattanásait, de élek, és nincs semmi baj.
Lassan megnyugszom, csak az, értetlenség meg az üresség üldögél az ágyam végében, és gúnyosan figyel.

Fogalomzavarok...

Hölgyeim, és Urak…
Ne gondolják, hogy olyan felemelő itt ülni a pódiumon, ebben a kényelmetlen karosszékben, amiben rendesen kell ülnöm, mert nem illik tehénkedni, mint otthon tenném.
Hát,- bizony előfordul, hogy az ember ír egy prózát, netán egy verset.
Ennek nem feltétele az írni tudás, viszont a betűket ismerni kell, a nélkül nem megy .Hogy aztán mit vált ki az olvasókból e tett, na az nagyon sokféle. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a munka, csupán arról van szó, hogy az olvasót nem érintette meg.
Aki ír, természetesen érintett, rózsaszín szemüvegén át látja a munkáját. Ha írás közben arra figyel, hogy kinek fog tetszeni, az már egy szánalmas sikerhajhászás, ami legfeljebb rövidtávon sikerülhet.
Hány, korában sikeres írót nyelt el az idő, akik meg voltak győződve, hogy műveket alkottak! Na meg hányat, aki jó volt. Egyszer volt a kezemben egy Bunyin novelláskötet.
Hittel állítom, hogy méltánytalanul elfelejtették.
Minden kornak megvan a maga divatja.
Például a tizennyolcadik század Párizsában olyan írások, és színdarabok is születtek, amiknek a legfelsőbb körökben frenetikus sikereik voltak, és ma, nem fordíthatók szöveghűen, olyan mérhetetlenül trágárok…
Szóval, csak azt akartam elmotyogni, hogy más volt a megszokott és megengedett az inkvizíció hosszú éveiben, más volt a Lajosok Franciaországában, és más a nem keresztény társadalmakban.
Egy kedves, már eltávozott festő barátom azon dolgozott, hogy miként lehet olyan képet festeni, amit lehetetlen eladni.
Na, ez már izgalmas, mindenki eladható munkán gondolkodik,ami jóval könnyebb.
                                                                             Brahms jut eszembe, akit meghívtak egy estélyre, amit nem tudott- szokásának megfelelően visszautasítani.
Mikor búcsúzott a ház asszonyától, azt mondta: Bocsássa meg nekem asszonyom, ha a vendégei közül elfelejtettem volna valakit megsérteni.
Tette, mert egy kellemetlen, de kreatív alkotó, ha van saját arca, sosem megfelelni igyekszik, hanem önmagát kifejezni.
Na persze ez egy néha igen rögös út, de még mindig elfogadhatóbb, mintha le kéne köpnie önmagát. Mert a hangsúly nem a dübörgő sikerben van, hanem abban a tényben, hogy tudott valamit felmutatni, ami ő volt, ami megmozgatta olvasótáborát. Vannak tehetségtelen, de gátlástalan alkotók, akik kifejezetten az elképesztés tényét célozzák műveikkel. Ezek a kortárs művészeti irányhoz tartoznak.
Régebben is írtak kísérleti formákat, amit vagy eldobtak a végén, vagy kifejlesztettek, és bemutatták.
Ma, a kísérleti próbálkozásokat mutatják be, mint művet.
Ennek is megvan a maga közönsége, akik a se füle, se farka, padlóra dobott drótkupacban is meglátják a” tüzelő szuka lázas gondolatai”- cím igazságát.
Persze gonosz lennék, ha hiányosságaim miatt másokat cikiznék.
Ő érti, én nem. Ehhez mindkettőnknek joga van.

A megboldogult Pernye András mondta, bárcsak a tízmillió  sznob országa lennénk, mert aki nem sznob, azzal nem lehet mit kezdeni.
Nem volt öregember, csak egy tolókocsis zenekritikus, aki alig várta, hogy leégjen a cigarettája, hogy gyújthassa a következőt.
Sokan utálhatták, mert kíméletlenül megmondta a véleményét, ami nem hiszem, hogy valaha is hízelgő volt.
Mára már mindent megírtak, csak plagizálni lehet valójában, de ezt rejtetten kell elkövetni, nehogy kitörjön a botrány.
Egy jobb fej önmagától lopkod, főként, ha már régi motoros, és sokat írt. Megvárja, még kezdeti időszakának olvasói kihalnak, és nincs aki lebuktatná önlopásért.
Minden alkotónak megvan a saját köve, amit próbál felemelni. Kinek sikerül, kinek nem, de általában az emelő  nyújtotta groteszk látvány, élményszámba tud menni. Hát a szerencsétlen, mindkét karjával melléhez öleli, újai sas karmokként, mélyednek a kőbe. Felsőteste meggörbül, álla nekifeszül, lábai berogyasztva, sűrűn előre- hátra lépkedve tántorog, majd megszakad. Kigúvadt, kifordult szemgolyóin őrülten vágtat a rémület, tudván, hogyha elejti, többet nem lesz ereje felemelni.
Lelki szemei előtt a kép, ott fekszik a sárban a nagy köve mellett, izzadtságtól koponyájára tapadt hajjal, zihálva, legyőzötten és tehetetlenül, az örök vesztesek bárgyú mosolyával ajkai körül.
Onnan lentről mindenki olyan ménkű magasnak látszik, állva nem is gondolta volna. Hiába, más perspektíva, más tapasztalatok. Így tanul, és lesz sokrétű az író, mert nemcsak „Úr ír”, ír mamár minden halandó, földön és egen.
Mindenki a maga bajával kűzködik, én példának okáért, a poklok kínját élem meg, mert itt ülök megvilágítva, mint Maud a csodapók, és
ha nem is egy országot egy lóért, de egy cigarettáért nagyvonalúan mindent odaadnék.
Minden írás jó és elfogadott, amiről úgy döntünk. Hogy aztán hosszú távon mi lesz a sorsa, azt nem tudjuk befolyásolni.
Kétszáz éve, ha egy hölgy bokája kivillant a szoknyája alól, sok férfi arca elzöldült a gyönyörtől.
Ma, ha nem látszik ki a feneke, túlöltözöttnek minősül.
„Be szép ilyenkor a szép”- mondaná Ady, de térjünk vissza az eredeti témánkhoz, az íráshoz.
Egy okos ember nem ír…De ha már teszi, hát lelke rajta, de önmagát adja, és ne megfelelni akarjon.
Az tiszavirág kategória, egykettőre elsodorja az idő.
De most jöjjön az est fénypontja, a szünet, amikor a folyosó  egyik ablakmélyedésében füstbe burkolózva láthatatlanná válok.