Na... tessék

 Hogy félreértés ne essék, most itt ülök az odúmban a gép előtt, és elhatároztam, hogy írok valamit.

Hogy nincs különösebb mondanivalóm… Másoknak talán van?

Legfeljebb különösnek hiszi a témáját az, aki írja, de az nem jelenti azt, hogy különös is.

Mert lehet, őt megérintette az a valami, de rajta kívül senkit.

Mindenkit az érint meg, ami vele történik.

Rendszerint ezek az események szürkék, kisszerűek, unalmasak és veszélytelenek az olvasók szemében.

Senkit nem borzol pozitíve az a vészhelyzet, ami őt éri.

Csak a másokat érintő nagy volumenű ügyek izgatják fel, akkor Ő megmondja mit kellett, volna csinálni, mert szakértő az van rengeteg, könnyű a lelátóról futballozni. Ott nem találhatja úgy fejen a labda, hogy belerokkanjon, na meg a férfiassága sincs veszélyben…

Nem kell a játék végén szétrobbant tüdővel az öltözőben agonizálni, igaz, nem is kap egy vasat sem.

Egész életében kuporgat, spórol, meg irigykedik, lenézi, aki megtollasodott, mert ügyes, szerencsés, vagy sokat tudott lopni, bár ahhoz is szerencse kell, mint mindenhez.

Megideologizálja sanyarú helyzetét, nolo acerbam, mondván, a pénz nem boldogít, meg a lélek és értelem, a humánum, meg ilyesféle marhaságok zakatolnak elmeszesedő agyában.

Addig mondogatja magának, még elhiszi, csak azt nem érti, hogy mégsem boldog.

Lenéző mosollyal sétál végig a ledéren öltözött strihelők között, de kigúvadt szeme elárulja.

Ennyit engedhet meg magának, vadul szárnyaló fantáziája ezerrel dübörög, csak a képbe berontó nejének elhízott figurája hűti le harci kedvét. Már akkor sem kívánta mikor elvette, és a helyzet az óta is erősen romlott.

Így, jobb híján, kifelé maradt az erkölcs bajnoka, aki befelé egy lapát füstölgő kátrány.

Végső fokon, megette a fene az egészet, politizálni kezd, ami nem kerül pénzbe. Ott alakítani kezdi a nagy nemzeti sziporkát, szóban megold kardinális problémákat, hiszen mi az neki, hiszen ő egy sikeres talentum, igaz balsikeres, de a siker fogalma mindkét irányba siker.

Na, szóval ott tartottam, hogy akarok valamit írni, mert van hozzá kedvem, és bár az íráshoz nem elég a szándék, de ha nincs más, akkor meg kell azzal elégednem, ami van.

De mi az, ami van?

Hát kellemes tavaszi délután, na meg Pistike, akinek elmeséltem, hogy a triangulum egy hangvillával kombinált zenei eszköz, aminek villa részével, hangokat lehet döfködni.

Agresszív zenedaraboknál jól jön, itt nem a „Szűz Imájára” gondolok.

Nem is lett volna baj, de az iskolában elhencegett a tudományával, és majdnem átvezényelték a kisegítőbe.

Bár amit mondok, abban nincs semmi közérdek, de mint a köz tagja, ha velem valami történik, az mégis egy kicsit közérdek.

Például ma, hatalmasan megebédeltem, disznótoros ebéd volt, lila káposztával…Hát ne tudjátok, megrendítően remek volt. A végén úgy dőltem el az ágyon, mint egy liszteszsák.

Ezek életem magasan szárnyaló intellektuális órái, ezért már érdemes élni, valószínű másért is, bár most más nem jut eszembe. De sebaj, ha eszembejut, megírom.

Foglalkozom én emelkedett dolgokkal is, elmentem egy prózai estre, igaz, nem érintett meg semmi, amit felolvastak, de az előadó alkotó bal felső hármasa hiányzott, és olvasás közben gyakran a foghíjába akadt a nyelve.

Ettől olyan ízesen ejtett ki szavakat, hogy szerintem a hallgatóság is azt figyelte mikor jönnek ki a száján az elmesélhetetlen szótorzulatok.

Szerintem, senki nem is emlékezett a végén másra.

Ez a történet engem igazol, miszerint vagy érdekes, amit ír az ember, vagy tegye szokatlan módon, csak emlékezetes legyen.

Most, egy hűtőgépszerelő jutott eszembe. Kívül- belül olyan jelentéktelen ember, hogy legalább hússzor kéne vele találkoznom, hogy felismerjem.

Játszotta a nagyfiút, gondolom azért, mert ő is gyanította, hogy fenemód egy tyúkszar.

Abból, hogy kétszer nősült, bebizonyosodott, hogy van nő, akinek még ő is valaki. Ettől a visszaigazolástól lehet ez a nagy önbizalom.

Elképesztők ezek a nők. Kinek a pap, kinek a papné, kinek a hűtőgépes…Hiába. Lehet valaki nagyon kevés, és össznépi értelemben közömbös, de akadhat, akinek mégis tud nyújtani.

Ki hitte volna!

De tréfán kívül. Az önbizalom gyakran falnak visz, na meg a hiánya is. Állítólag van egy arany középút, de hogy az hol lehet, még ember nem találta meg. Addig meg emelt fővel, és vakhittel megyünk, jókat koppanunk, van aki akkorát, hogy elhallgat.

Isten útjai kifürkészhetetlenek…

Most itt ülök az odúmban, és írtam valamit. Hogy nincs különösebb mondanivalóm? Miért. Másoknak van?

Éjszakai vendég

 Mostanában rendszeresen ugyanazt álmodom. Eleinte őrülten nyomasztott, aztán mivel minden rosszat meg lehet szokni, így már szinte hozzám tartozik.

Ez azóta jelentkezett, hogy a barátom meghalt.

Gyógyíthatatlan beteg volt, orvos lévén, a kollégái mindent megtettek, hogy megmentsék, de csak szenvedéseit nyújtották meg.

Németországban élt, nem volt anyagi gátja a gyógyításnak.

De ha menni kell, hát nincs mese.

Ment is.

Álmomban az Északi tenger partján állok, majd beledöglöm a jeges szél ruhát cibáló gorombáskodásába.

A kis hajó kifutott a mólóról, rajta a barátom urnájával, benne, ami belőle megmaradt.

Egy marék por, semmi abból, ami volt. Pedig volt, mert évtizedek barátsága fűzött össze vele, a sokoldalú polihisztorral, és most minden tudását elvitte magával.

Itt didergek a szélben, és olyan magányos vagyok, mint egy döglött patkány.

A hajó távolodik, szinte érzem, hogy húzza ki Robit a mellkasomból.

Szorongató, tehetetlenség érzés, a búcsú rohadt magánya, amit kizárt, hogy valaha is meg lehet szokni.

Pedig kéne, mert az idő múlásával egyre többen fognak itt hagyni, amit túl kell élnem.

Kiábrándító, hogy az ember egész életén át csak túlélni igyekszik, és nem élni.

Nem hiszem, hogy van kiszolgáltatottabb lény a világon.

Látom innen a parti kövekről, hogy a hajó megállt.

A fedélzetén mozgó alakok kicsik, játékfiguráknak tűnnek.

Aztán egy emelőszerkezet, innen hurkapálcának látszik, felemeli az urnát, átemelve a korláton, a háborgó vízre teszi.

Szinte érzem, a jeges víz goromba érintését.

Majd valaki egy szép koszorút dob a vízre, gondolom, ahol az urna elmerült.

A hajó, méltóságteljesen körbeússza a helyszínt, felzengnek a kürtök,

A tisztelet utolsó búcsúhangjai.

Robi a sötét és hideg mélységben, én a parton megsemmisülve, talpaim ránőve a kövekre, a kiürült lélek kőnehéz percei ezek…

Aztán felriadok, a hajam is nedves, még hallom a víz szikláknak verődő dühödt csattanásait, de élek, és nincs semmi baj.

Lassan megnyugszom, csak az, értetlenség meg az üresség üldögél az ágyam végében, és gúnyosan figyel.

Fogalomzavarok...

Hölgyeim, és Urak…

Ne gondolják, hogy olyan felemelő itt ülni a pódiumon, ebben a kényelmetlen karosszékben, amiben rendesen kell ülnöm, mert nem illik tehénkedni, mint otthon tenném.

Hát,- bizony előfordul, hogy az ember ír egy prózát, netán egy verset.

Ennek nem feltétele az írni tudás, viszont a betűket ismerni kell, a nélkül nem megy .Hogy aztán mit vált ki az olvasókból e tett, na az nagyon sokféle. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a munka, csupán arról van szó, hogy az olvasót nem érintette meg.

Aki ír, természetesen érintett, rózsaszín szemüvegén át látja a munkáját. Ha írás közben arra figyel, hogy kinek fog tetszeni, az már egy szánalmas sikerhajhászás, ami legfeljebb rövidtávon sikerülhet.

Hány, korában sikeres írót nyelt el az idő, akik meg voltak győződve, hogy műveket alkottak! Na meg hányat, aki jó volt. Egyszer volt a kezemben egy Bunyin novelláskötet.

Hittel állítom, hogy méltánytalanul elfelejtették.

Minden kornak megvan a maga divatja.

Például a tizennyolcadik század Párizsában olyan írások, és színdarabok is születtek, amiknek a legfelsőbb körökben frenetikus sikereik voltak, és ma, nem fordíthatók szöveghűen, olyan mérhetetlenül trágárok…

Szóval, csak azt akartam elmotyogni, hogy más volt a megszokott és megengedett az inkvizíció hosszú éveiben, más volt a Lajosok Franciaországában, és más a nem keresztény társadalmakban.

Egy kedves, már eltávozott festő barátom azon dolgozott, hogy miként lehet olyan képet festeni, amit lehetetlen eladni.

Na, ez már izgalmas, mindenki eladható munkán gondolkodik,ami jóval könnyebb.
                                                                             Brahms jut eszembe, akit meghívtak egy estélyre, amit nem tudott- szokásának megfelelően visszautasítani.

Mikor búcsúzott a ház asszonyától, azt mondta: Bocsássa meg nekem asszonyom, ha a vendégei közül elfelejtettem volna valakit megsérteni.

Tette, mert egy kellemetlen, de kreatív alkotó, ha van saját arca, sosem megfelelni igyekszik, hanem önmagát kifejezni.

Na persze ez egy néha igen rögös út, de még mindig elfogadhatóbb, mintha le kéne köpnie önmagát. Mert a hangsúly nem a dübörgő sikerben van, hanem abban a tényben, hogy tudott valamit felmutatni, ami ő volt, ami megmozgatta olvasótáborát. Vannak tehetségtelen, de gátlástalan alkotók, akik kifejezetten az elképesztés tényét célozzák műveikkel. Ezek a kortárs művészeti irányhoz tartoznak.

Régebben is írtak kísérleti formákat, amit vagy eldobtak a végén, vagy kifejlesztettek, és bemutatták.

Ma, a kísérleti próbálkozásokat mutatják be, mint művet.

Ennek is megvan a maga közönsége, akik a se füle, se farka, padlóra dobott drótkupacban is meglátják a” tüzelő szuka lázas gondolatai”- cím igazságát.

Persze gonosz lennék, ha hiányosságaim miatt másokat cikiznék.

Ő érti, én nem. Ehhez mindkettőnknek joga van.

A megboldogult Pernye András mondta, bárcsak a tízmillió  sznob országa lennénk, mert aki nem sznob, azzal nem lehet mit kezdeni.

Nem volt öregember, csak egy tolókocsis zenekritikus, aki alig várta, hogy leégjen a cigarettája, hogy gyújthassa a következőt.

Sokan utálhatták, mert kíméletlenül megmondta a véleményét, ami nem hiszem, hogy valaha is hízelgő volt.

Mára már mindent megírtak, csak plagizálni lehet valójában, de ezt rejtetten kell elkövetni, nehogy kitörjön a botrány.

Egy jobb fej önmagától lopkod, főként, ha már régi motoros, és sokat írt. Megvárja, még kezdeti időszakának olvasói kihalnak, és nincs aki lebuktatná önlopásért.

Minden alkotónak megvan a saját köve, amit próbál felemelni. Kinek sikerül, kinek nem, de általában az emelő  nyújtotta groteszk látvány, élményszámba tud menni. Hát a szerencsétlen, mindkét karjával melléhez öleli, újai sas karmokként, mélyednek a kőbe. Felsőteste meggörbül, álla nekifeszül, lábai berogyasztva, sűrűn előre- hátra lépkedve tántorog, majd megszakad. Kigúvadt, kifordult szemgolyóin őrülten vágtat a rémület, tudván, hogyha elejti, többet nem lesz ereje felemelni.

Lelki szemei előtt a kép, ott fekszik a sárban a nagy köve mellett, izzadtságtól koponyájára tapadt hajjal, zihálva, legyőzötten és tehetetlenül, az örök vesztesek bárgyú mosolyával ajkai körül.

Onnan lentről mindenki olyan ménkű magasnak látszik, állva nem is gondolta volna. Hiába, más perspektíva, más tapasztalatok. Így tanul, és lesz sokrétű az író, mert nemcsak „Úr ír”, ír mamár minden halandó, földön és egen.

Mindenki a maga bajával kűzködik, én példának okáért, a poklok kínját élem meg, mert itt ülök megvilágítva, mint Maud a csodapók, és

ha nem is egy országot egy lóért, de egy cigarettáért nagyvonalúan mindent odaadnék.

Minden írás jó és elfogadott, amiről úgy döntünk. Hogy aztán hosszú távon mi lesz a sorsa, azt nem tudjuk befolyásolni.

Kétszáz éve, ha egy hölgy bokája kivillant a szoknyája alól, sok férfi arca elzöldült a gyönyörtől.

Ma, ha nem látszik ki a feneke, túlöltözöttnek minősül.

„Be szép ilyenkor a szép”- mondaná Ady, de térjünk vissza az eredeti témánkhoz, az íráshoz.

Egy okos ember nem ír…De ha már teszi, hát lelke rajta, de önmagát adja, és ne megfelelni akarjon.

Az tiszavirág kategória, egykettőre elsodorja az idő.

De most jöjjön az est fénypontja, a szünet, amikor a folyosó  egyik ablakmélyedésében füstbe burkolózva láthatatlanná válok.

Micsoda életek... micsoda halálok

Hijjjjj- hogy micsoda dolgok történnek az emberrel, ha hosszan élve marad!

Már megint lehamuztam az ölembe, pedig vigyáztam!

Most jön a „Majd felszedem” elhatározás, aztán elfelejtem, és akkor jut megint eszembe, amikor széttaposom.

Micsoda életek és micsoda halálok vannak!

Ha az ember megöregszik, képtelen dolgok történnek vele.

Például alattam, lakik Dobó Katica, mi neveztük el annak, mert időnként olyan zuhogás és csörömpölés hallik fel a konyhájából, hogy tisztán látom lelki szemeimmel, rázuhant a konyhakredenc.

Mert öreg, kicsit süket és rosszul lát.

Legalább nem látja, hogy miket művel. Szerencse a szerencsétlenségben…

Mert az ember sok baromságot elkövet egy életen át, de ha nem látja, az egy kegy a sorstól.

Mindig az a baj, ha az ember lát.

Én is látlak benneteket, ha tudnátok, hogy néztek ki itt ácsorogva, hát ordítva bőgnétek.

Képtelenek vagytok nyugodtan állni, toporásztok, valamit csinálnotok kell a kezeitekkel, mert az egész életetek arra megy rá, hogy leplezzétek az állandó bizonytalankodásotokat.

A gyengébb idegzetűeknél aztán jön a depresszió, a hipertónia, majd a pszichológiai gyógyítás, amivel nem megy semmire, de pénzébe kerül.

Mert a hülyeségnek is van ára, alanyi jogon csak a hózápor jár.

Aztán, ha jól rácseszel, akkor panaszkodsz, már minden ismerősöd kerül, mert nekik is van elég bajuk, nincs szükségük a tiédre…

Még jó, hogy nem éltek örökké, mert úgy járnátok, mint az Ócsai, aki ellenőrzést kapott, és a műhelyében körülnéző ellenőr azt mondta neki: Mi van Ócsaikám.

Nem fejlődünk? Nem fejlődünk?

És ez a hülye még el is meséli…

Alig bírtam ki röhögés nélkül.

Hát úgylátszik van, aki teljesen kifejlődve születik, csak azért kell pelenkázni, mert direkt becsinál, le ne bukjon.

A kifejlettségnek is vannak fokozatai, kinek mi.

Van, aki ha nem fújja függönybe az orrát az már valami, és létezik olyan is, aki a nyolcadik nyelvet tanulja meg, és elégedetlen.

Hogy melyik boldogabb, hát nem biztos, hogy a nyelvész.

A boldogság és elégedettség egy más dolog.

Döntően fontos, hogy ki és mit vár.

Persze egy óriási kompromisszummal megvan a kapott eredmény, de a kis eredmény is siker, nem kell mindig marha nagyot akarni.

Az eszelős erőlködésnek közismert a vége.

Egyedül a halált nem szokás várni, ott nincs olyan, hogy nem jön.

Az megjelenik kaszájával hadonászva, és ziher, hogy eltalál.

Vannak nagyon ravasz és szerencsés indivídumok, akiknek a szomszédját találja el, de másodszorra sosem téved.

Kalácsról álmodoztok, és eléritek a kenyérhéját, aztán aki be tudja magyarázni magának, hogy kalács van a szájában, az szerencsés.

A szerencse méretei, az önámítani tudás függvénye. Na persze, a dolognak vannak határai, úgy lenyelni egy piócát, hogy marhapörkölt érzeted legyen, hát az nehezen elképzelhető.

Az okos ember mindig azt akarja, amit akarhat, és folyamatos sikerélményben van része.

A szánalmaskám meg előre megtervezi az életét, ami természetesen nem úgy fog sikerülni.

De miért is hiszitek azt, hogy van beleszólásotok a dolgokba.

Ki beszélte nektek be ezt a képtelenséget?

Na persze van mozgásteretek, eldönthetitek, hol mentek át az úttesten,

ha mázlisták vagytok, nem lát meg rendőr, meg nem üt el benneteket a villamos.

Ha hallgattok az okos szóra, elmentek tüdőszűrésre, az ingyenes és jó program.

Beálltok abba a kriptába, mellkasotokat nekinyomják a képernyőnek, had ragadjon rátok a bacilus az előző vendégtől, az állkapcsotokat beakasszák egy tartóba, és úgy álltok ott, mint egy döglött hal.

Idejekorán megtudjátok, ha baj van, megmérgezitek a hátralévő perceiteket is.

Láttam falfirkákat, hogy „Birka nép”, meg ”Cigánymentes övezet”.

Imádtok suttyomban renitenskedni, de nyíltan, arról szó sem lehet.

Semmiről nem lehet szó, aminek rizikója akkora, mint egy borsó.

A hős honfivér, aki ezeket a feliratokat csinálta, biztos vénasszonynak álcázva, éjszaka festette fel mondanivalóját.

Mert mondanivalója neki is van, ő is egy ember, na meg a kutyának is lenne mit mondania, ha tudna beszélni.

Tartok tőle, hogy amit rólatok szólna, azt nem tennétek ki az ablakba.

Hát én mondom, nem könnyű veletek, de ha azt mondanám dögnehéz, az sem lenne túlzás.

A túlzás is olyan állapothatározó, ami egyéni teherbíráson alapszik.

Egy piásnak egy vödör sör sem túlzás, egy abszcinensnek egy üveg is az.

Szent meggyőződésetek, ha folyton moralizáltok, akkor ti lehettek a társadalom elitje, bár belátom, a moralizálni tudás produkál egy masszív rendet, ha ez nincs, nem tudnátok, mikor hágjátok át, és mit.

Nem lehet szabálytalankodni a szabályok ismerete nélkül.

Mint ahogy csak jól nevelt ember lehet neveletlen, akit mi annak nevezünk általában, az nem neveletlen, azt nem is nevelték.

Pedig ha hiszitek-, ha nem, ezen az iszapgolyón egészen kellemesen lehetne létezni.

És nem a klímaváltozás, a cunamik és a napkitörések az akadály, hanem Ti.

Mindent megtesztek, hogy megkeserítsétek egymás tyúkszaros életét, nem véve észre, hogy ettől a tiétek is a francba megy.

Hallani, hogy a hülyeség ellen nincs orvosság, ne aggódjatok, nem fog változni semmi.

Továbbra is bátran garázdálkodhattok, de csak a magatok, és nem az Úr dicsőségére.

Monológ 55

Eleinte szombaton akartam elutazni, aztán szonbaton, de a végén pontosítottam hétvégére…

Hogy miként lett szerda a szándékból, tudja a fene. Na, mondanom sem kell, szerdán sem indultam el világmegváltó utamra.

Gondoltam, végső fokon, minden nap ugyan olyan, reggel, délbe, este, csak mi neveztük el őket, hogy kellő zavart tudjunk okozni magunknak, mert megkülönböztetünk napokat, holott egyformák.

Példának okáért, augusztus hatodikán, ugyan úgy szakad rólad a víz a napon, mint ötödikén tette.

Ezekből az önkényszerítésekből van rengeteg. Mondjuk egész évben, kívánsz mákosbeiglit, de nem eszel, mert Karácsonykor szokás, és nem májusban, csütörtökön.

Aztán eljövel az ünnep, mindenki, mindenütt mákosbeiglivel tukmál, már az orrodon jön ki, arról nem is szólva, hogy te még májusban, csütörtökön kívántad, nem most.

De hisszük, a szokások, a dolgok monoton ismétlődése biztonságérzetet ad. Ha mondod bú, arra bát kell mondani. Ezt a bút mondó is tudja, számít is rá.

Ha azt válaszolod, hogy keréktárcsa, akkor az rendesen kiakad, nem tud mit mondani, csak néz, mint borjú az új kapura, és elakad az eszmecsere. Hogy ő, egy értelmetlen hülyeséget mondott neked, ez ezek után fel sem tűnik neki.

Ezek a konvencionális sztereotípiák, elbutítanak, mert mindenre van kész válasz, nem kell gondolkodni semmin.

Itt van mindjárt a köszönés: Gyereknek, szia, felnőttnek, ha jól ismered, szintén szia, szervusz, hello, üdvözöllek, stb.

Idegennek: Jónapot, üdvözlöm, tiszteletem, nőnek- kezicsókolom.

Még van számtalan variáció, nem érdemes leírnom, mindenki tudja.

Hát min kell itt gondolkodni?

Ez, egy elgépiesedett társadalom, nincs szükség agyra, csak éldegélünk, bánkódunk meg örvendezünk, aztán valahogy eltelik az idő.

Mindennek megvannak a szabályai, aki ezektől eltér, az renitens, okoskodó, vagy egyszerűen hülye.

Senki nem mer, és nem tud valami színt vinni a hétköznapjaiba, mert gyáva, és kreatív agytekervényei fejletlenek. Nem is meri vállalni önmagát. Ha teszi, belép a ki mit fog szólni réme, és máris odavan maradék bátorsága.

Csak próbálnék úgy végigmenni az utcán, hogy azt énekelem, hogy: Pikk- pukk málnakrém, más is marha nem csak én…

Azonnal döbbent arcok vennének körül, és elszállítanának a diliházba, ahol visszanavigálnának a való élet szürke hullámai közé.

Eleinte szombaton akartam elutazni, aztán szonbaton, de a végén pontosítottam hétvégére.

Csak azért vagyok még itthon, mert tisztáznom kéne, hogy a hétvége vajh szombat, vagy netán vasárnap?

Születésnapomra

Meglepetésnek-nekem ...

Ha nincs is most szülinapom, attól még írhatok az alkalomra.

Mert bárki, bármikor megemlékezhet a születésnapjáról, attól az ominózus esemény valós időpontja nem sérül.

Nekrológomat majd másnak kell megírni, mert azt nem fogom tudni egyedül, megoldani.

Mire kisöpörnek a krematóriumból, hát Isten a megmondhatója, melyik porkupac a kezem.

Már azért, mert abban kéne szorongatni a pennát, amivel magamról megemlékezem.

De most, most a születésnapomról beszélek, és ez még tőlem függ, ami ritka, hogy tőlem függ valami.

De ez így van jól, kis felelősség, kis gond…

Például itt a neten, a helyesírási útmutató lépten-, nyomon zöld színnel aláhúz szavakat, amit le se köptem idáig.

Nem is értek vele mindig egyet.

Most, szülinapi megemlékezésem felajánlásaként, ha jön a zöld aláhúzás, ész nélkül rakom a vesszőket, mégha nyilvánvalóan hülyeséget is ajánl.

Ha meg Goethe utolsó elhörgött szavait veszem alapul, „mehr licht”, -

több fényt, és fényáradat zuhog be stilárisan gyenge énem ablakán, hát majd napszemüvegben fogok itt a gép előtt gubbasztani, aztán valamikor csak megszokom.

Egy ilyen becses és évenként egyszer előforduló alkalom, valamiféle retrospektív szándékot sugall, amit elhessegetek magamból, mert annyi fájdalmas és rossz emlékem is előtolakszik, hogy nem akarom ocsmány jelenlétüket elviselni.

A kedves emlékek mindig halkak, a rosszak meg erőszakosak.

Persze tudom, hogy sem írásban, sem szóban nem lehet olyat produkálni, amivel mindenki egyetért, bár a tökéletlenség a homo sapiens jellemzője, de ki az a marha, aki szívesen gondol saját púpjára.

Azt mindig más teszi meg helyette.

A jó írás is,- minden szubjektivitása ellenére-, meg a rossz írás is valahol egy tiszteletreméltó embert takar.

Mert ugye.

Perspektívája a tettnek nagyon elvi, csak rezsije van, nincs igazándiból hogyan továbbja

Bár tíz jó író lenne ebben az országban- sóhajtana fel erre egy ismerősöm, de hatezer van!

…

Még mindig sokkal tisztességesebb, mint egész nap a kocsmában hőbörögni, és elcseszni az utolsó fillért is.

(Már megint jönnek a zöld figyelmeztető aláhúzások, de…)

Na ezt is aláhúzta…Próbaszó,- „Segg”.

Valami baj van, mert azt nem húzta alá, csak a „Próbaszót”.

Hogy miért!

Javasolhatott volna tomport, popót, ülőgumót, vagy akár valagat, ami egyben méret-meghatározó szó is.

Mert aki Úr- ír, az még fejleszthető is, aztán az „Ismétlés a tudás anyja”, menet közben is ragadnak rá pozitív dolgok.

Lényeg az, hogy szeresse csinálni, mozgassa meg az agyát, és ha gondolatai idővel másokban gondolatokat képes generálni, akkor győzelem.

A túlzott tühtigitás, csak iskolai dolgozat szintjére degradál, na meg ne felejtsük el a Matissei igazságot, miszerint „A pontosság nem az igazság”.

Hogy mi igaz, mi jó, és mi nem, ezt eldönteni érdemben lehetetlen.

Egy állásfoglalás alkalmával, senki nem tudja magát a saját ízlésétől függetleníteni.

Túl sok szubjektív dolog van a világon, mind mögött egy ember.

Akire rálépni ócska tett.

„Emeljetek fel.

Látni, élni,

Itt lenn a porban nem tudok beszélni”.

Hát akkor ne beszéljen az a rohadt!

Úgyis annyian beszélnek, mindenféle ökörséget és egyszerre, hogy ember legyen a talpán, akiben előbb- utóbb nem keltődnek gyilkos szándékok!

Azt hiszik, hogy aki él, annak beszélni kell.

Ki mondta ezt a képtelen baromságot?

A temetők csendje, a tenger csendje, a fegyverszünet kesernyés lőporfüstös nyugalmában is megszólalhat egy tücsök.

Egy élet legyalogolt százezernyi kilométere elkoptat lábat és cipőt,

testet és lelket.

Hát ne legyen lelke, nekem elég a teste is…mondanám, ha egy földhözragadt hamburger lennék…

De a kettő az egy!

Kettétépni lehet, de csak egyszer.

Ha sikerül, marad egy marionett, a maga esetlen bábuságában szögletes mozdulataival maga az élet, a groteszk.

Hát hajrá!

Csináljunk egymásból bábukat!

Nem lesz többé ilyen unalmas és megszokott az utca látványa.

Ülni fogunk az erkélyeken, és jókat röhögünk az elénk tolakodó képen!

Osztég egyszer vége az erkélyességnek, és mész a francba…

És én is…

Mert a szemét is megy, meg a jó is, aki azt hitte magáról, hogy Ő jó…

A trafikos Évi, mikor távozom az üzletéből, mondom neki, na pussz.

Ő válaszol, „majd jön…”

Igen, jövök- mondom én.

Mindig elhangzik ez a párbeszéd, ameddig jövök.

De most a leendő születésnapomra írom ezt magamnak, hogy legyek lepve. Talán sikerült…

Jó kérdésss

Hát ez egy jó kérdés. Figyelje meg, jó kérdésekből mindig sokkal több van, mint jó válaszokból. Valószínű azért, mert nincsenek is jó válaszok. Mert azt hisszük jó válasznak, ami a remélt vágyainknak leginkább megfelel.

Tíz körömmel tudunk reményeinkbe kapaszkodni, képesek vagyunk egy hihetetlen szamárságba is hinni, ha azt jelzi, hogy vágyaink sikere jutnak.

Egy haldokló, ha azt mondja neki a látogatója, hogy egész jól nézel ki a tegnapi milyenségedhez képest, a szerencsétlen elhiszi, mert el akarja hinni.

Az életösztön nagyúr. Ha visszakérdezne, hogy Pistikém, nem vagy te egy kicsit hülye? Hát hogy mondhatsz nekem ekkora baromságot, mikor most ment el tőlem a pap, aki feladta az utolsó kenetet.

Hát ez lehetne egy jó kérdés, de ez sosem hangzik el, mert illetlen lenne, és úriember, az utolsó perceiben sem akarja a hazudós látogatóját megbántani.

Hogy szükség van egyáltalán kérdezni? Jó kérdés. Attól is függ, mi a téma. Ha engem érint, akkor igen. Ha nem, akkor egy- két formális kérdés is elég, mindegy mi a válasz, hiszen nem érint, csak udvariasságból kérdeztem, nehogy részvétlennek tartsanak.

A kérdéseket feltevő számára, a kérdezősködés ismereteinek bővítését is jelenti, csak rá kell érezni, hogy hol van az érdeklődés határa.

Ha túlérdeklődik, könnyen egy marha nagy pofon is lehet a vége.

Ez reális veszély, érdemes megjegyezni.

Rendszerint olyasmikről kérdeznek, amire nem is lehet hitelt érdemlően válaszolni. Akkor jönnek ezek a válaszok, hogy: Lehetséges, nincs kizárva, esetleg, talán, remélhetően, kis szerencsével ha, ha, ha, és midig az a „ha”, és ebbe mások is beleőrültek már.

A tudósok is azért habókosak, mert csupa olyat kérdeznek, amire nincs egyértelmű válasz.

Tehát, ha egy ilyen kiválóság megkérdezne engem, hogy vagy? Én válaszolnék, hogy remekül, esetleg még sokkot is kapna.

Ha az a válaszom, hogy mi köze hozzá, na az már rendben van, hiszen ehhez van szokva, Ő kérdezett, és ennek ellenére sejtelme sincs a pillanatnyi valóságról.

Na meg mindegy milyen jó egy kérdés, az ember arra válaszol, amiről akár kérdés nélkül is hajlandó beszélni.

Ha meg nem akar bizonyos dolgairól említést tenni, de nem kíván elutasítónak tűnni, akkor hazudik.

Akkor meg akármilyen jó kérdés is pusztába kiáltott szó.

Sokan a kérdezősködésből remélnek fejlődni.

Egy parasztcsalád kint van az állatkertben. A gyerek, minden ketrecnél megkérdezi: Hát ez milyen állat idesapám?

Nem tom -feleli az apa.

Idő múltán az annyuk megunja a dolgot, és ráförmed a kölyökre: Ne zavard állandóan idesapádat!

Az apjuk válasza: Had kérdezzen, így tanul a gyerek…

De a megkérdezett sincs kellemes helyzetben. A záporozó jó kérdések kereszttüzében rádöbben, hogy egyetlen jó választ sem tud adni, következésképpen Ő egy alacsonyröptű és jelentéktelen kis idióta, amiről idáig nem is tudott.

Hogy mit lehet kezdeni egy idiótával?

Hát ez egy jó kérdés…

Pánik

És akkor a földalatti feljárójában kitört a pánik.

A fene tudja mi váltotta ki, de sikerült neki. A dolog lélektana végtelenül egyszerű. Felfelé özönlik a tömeg, hiába a mozgólépcső, vannak, akik még gyalogolnak is, összevissza lökdösődve, idegesen, fújtatva csörtetnek, mint egy orrszarvú. Az egyik megbotlott, és maga alá temette az előtte állót. Az esés közben elkapta egy férfi nadrágszárát, és pillanatok alatt egy rakás, fetrengő, ordítozó embert vitt felfelé a lépcső. Lent a peronon, azonnal elterjedt a hír, hogy a lépcső begyűrt több embert, meg egy kutyát is.

Lehet, hogy ötven másodperccel előbb jutnak ki a föld alól ezek a csörtetők, aztán elégedetten megállnak pihenni. Hát ezért nem volt érdemes rohanni, maga dinnye- szólt rá egyik száguldozóra egy néni.

A dinnye elképedt, és kitört belőle a három elemi.

Mit pofázik bele a más dolgába, maga múmia. Akkor rohanok, amikor akarok. Nem kell, hogy bármitis értsen!

Te kis hülye- vihogott a néni, ott dögölj meg, ahol vagy- szólt bölcs nyugalommal, és tovább döcögött.

A dinnye bambán állt a kijáróban, és szóhoz sem tudott jutni.

Aztán egy hatalmas lökés érte hátulról, még érezte, hogy zuhan, és nagy csattanással hason landol. Elképedni sem volt ideje, mert a hátára lépett valaki, aki szintén hason kötött ki. Nehezen, de sikerült négykézlábra emelkednie, többen a kezeire tapostak, de jóformán észre sem vette, lassan kúszott a torkáig a rémület.

A kijárat kapunyílása, csak úgy hányta ki magából a sivalkodó, csapkodó emberek tömegét.

Az éppen ott ténfergők rémülten futni kezdtek, mindegy, csak innen el- felkiáltással, közben egymástól érdeklődtek, hogy mi történt.

Bomba van az aluljáróban!- sivította egy nő, egy dagadt pasas lila arccal ordítozott, hogy mentők!, rendőrség! Hol vagy Józsika!, Gizi a francba keveredtél el!, hol van a táskám ti szemét tolvajok. Az egész hangzavar, egy madárházra kezdett elékeztetni.

Kiverték a kezemből a fagylaltomat!- sivított egy hang, minek zabálsz itt lent, mikor tilos- te idióta, jött a válasz.

A nyílásból kiömlő tömeg, szanaszét folyva menekült a szélrózsa minden irányába.

A hanyatt, homlok - rohanók, egymást taposva ordítoztak, senki nem tudta mi történhetett.

A kijárat végre kiürült, tele volt az úttest, futó és elesett emberekkel.

Sem füst, sem dörrenés, csak az üres lejárati kapu, előtte egy teljesen elképedt egyenruhás alkalmazottal.

Hát ilyen pedig nincs is- motyogta döbbenten, ennyi hülyével még nem találkoztam, pedig nem ma kezdtem.

Merev derékkal, értetlen képpel visszadöcögött a fülkéjébe, ami fölé ki volt írva: Információ.

Mágia

Az erdei falucska szinte észrevétlenül simult bele a dimbes-dombos hegyes tájba.

Állandó volt a csend, csak a hatalmas fák koronái sustorogtak a folyócska felől érkező enyhe szélben.

Az egyetlen földút szeszélyesen kanyargott végig a házak előtt, kerülgetvén a sziklákat és vastag törzseket.

Ha végigdöcögött rajta egy ökrösszekér, hatalmasan feltámadt a por, esős időben meg még a tengelyt is megakasztotta a sár.

Az elöregedett lakók ritkán hagyták el a falut, mások meg nem jártak oda, nem volt ott semmi dolguk.

Meg aztán az a mendemonda járta, hogy ott az erdőben lakik a gonosz, ha idegen tévedt arra olyan érzése támadt, hogy a fák őt figyelik, áradt belőlük a hideg rosszindulat és a végén a szerencsétlen flótás szinte futva menekült.

Már alkonyatkor minden elnéptelenedett, még a kutyák sem ugattak, mindenki a házába húzódott, nem tudták volna megmondani miért csak érezték, jobb tető alá menni még a kertből is.

Aztán az éjszakai holdfény ezüst színbe burkolta a falut, kemény és hideg fénye természetellenessé varázsolta az egész tájat.

A fák törzseinek sötétjéből lomhán kiömlő sűrű csend, súlyával majd földbenyomta a kis épületeket.

Az utolsó portától kőhajításnyira állt egy vén vályogház, kicsi, elhanyagolt kertjében árválkodott, korhadt léckerítése minden irányba dőlt.

Földjét felverte a gaz, sok éve csinálhatott ott valaki is valamit.

Egy igen öreg anyóka lakott benne egymaga, csapzott kutyája olyan volt mint a gazdája.

A szomszédai féltek tőle, boszorkánynak tudták.

Ritkán hagyta el a házat, senki nem tudta mit csinálhat ott bent egyedül.

Még a spaletták is be voltak hajtva, de a leg kíváncsibbja sem mert volna belesni.

Teliholdkor látták az öregasszonyt a kertjében állni, sárgás fény övezte görnyedt alakját, égnekemelt karokkal, felemelt arccal, folyamatosan beszélt.

Aki látta kirázta a hideg és azonnal elkezdett imádkozni.

Szent Bertalan hűs éjszakáján történt, hogy az anyóka kicipelt egy kondért a félig beomlott kút mellé.

Az összeszedett hulladék fát mind alápakolta, meggyújtotta, egy cserépkancsóból sűrű, zölden fluoreszkáló folyadékot öntött az üstbe, felkötött kötényének bugyrából valamiket kivett és a gőzölgő folyadékba dobva, folyamatosan beszélt.

A gomolygó fehér gőz egyre erősebb, tömörebb lett, már az egész kertet belepte.

Zöld színre váltott, vörösre, majd fekete massza lövellt ki az edényből, megállt a levegőben és emberszerű alakot öltött.

Ez számtalanszor megismétlődve, a denevérszárnyú testek benépesítették a kertet. Majd egy hatalmas kígyó tekeredett ki utoljára a kondér gőzeiből és sűrűn átölelve, körbetekerte az anyókát.

A vörös füst halványulni kezdett a repkedő rémségekkel együtt.

Egy hirtelen szélroham az üstöt is feldöntve, elsodorta az öregasszonyt és az egész látomást.

A vastag éjszaka ismét birtokbavette a kertet.

Reggel, a halálravált szomszédok kialvatlan szemekkel lestek ki a függönyeik mögül.

Kővéváltan látták, hogy a kis vályogház konyhaajtaja kinyílik és kilép rajta egy karcsú, magas, fiatal nő elegáns vörös ruhában.

Megállt az üstnél, körülhordozta tekintetét.

Akik látták, sosem fogják elfelejteni a poklok mélységeiből világító fekete szemeit.

Neked szól ez a dal

Játékos ember… A Homo Ludens.J
De maradjunk az előző kifejezésnél az közérthetőbb.
Ha visszanézünk az időben, ˝Párizs megér egy misét˝… és tényleg megért, aztán hogy hány hugenotta maradt a templom kövén vérbenfagyva, hát az egy más dolog.
Egy esemény taglalásakor, nem kell minden piszlicsári részletekben elveszni.
A lényegre kell koncentrálni, hisz mindennek van ára, Párizsnak is és ha úgy vesszük, nem is volt drága.
Hát hol lehet a világon, egy ekkora és ilyen szép várost, pármázsa hugenottáért megkapni?
Na ugye…Aztán az Úrnak időnként az idegeire megyünk, az első világháborúnktól annyira besokallt, hogy ránk zúdította a spanyol náthát.
Százmillió körül becsülték a halottak számát, az én nagyapám is abba halt bele.
Itt maradt a nagymama négy kis gyerekkel, de az Úr sem tud ennyire részletkérdésekkel foglalkozni.
Felnőnek valahogy- gondolhatta és igaza is lett.
A spanyol annyi áldozatot követelt, hogy többen voltak, mint a háború elpusztította embertömegek.

De az ember gyógyíthatatlan, soha semmiből nem tanul.
De miért is tenné, ha megváltozna, olyan unalmas lenne a történelem, hogy nem is volna érdemes semmit feljegyezni.
Bár annyit sminkelni, amennyit a történetírás tud, hát az lekörözhetetlen.
Szinte minden generációban más és más a jó bácsi, és a gonosz.
A nagy össznépi mellébeszélés, a történelmi események megörökítésekor is remekül működik.
Ez a király új ruhája, mindenki látja a valóságot, de senkit nem zavar.
Már megszokták
Ha sok szó esik a disznóságokról, idővel kezd unalmas lenni, jön a közöny és az ingerültség.
Aztán csak zúg a Néva, nehézkesen sodorja fagyott jégtábláit és diszkréten félrenéz, mikor Raszputyin tetemét gyömöszölik bele a hideg halálba.
Mert mégiscsak ízléstelen lenne a parton hagyni, jöhetnek arra gyerekek és gyenge idegzetű felnőttek, akik frászt kapnak a sátán látványától.

Pártokra, és ellenpártokba tömörülünk, lobogunk, önző módon harácsolunk, aztán ha tévedésünk nyilvánvalóvá válik, még egy kicsit makogunk a Haza érdekeiről, és gyorsan másról kezdünk beszélni, elterelvén a népek figyelmét a történtekről.

Homo Ludens…
Valahol kedves ez a játékos, ravaszkodó kétszínűség, ez a talmi ócskaság, de igazi, semmi mesterkéltség és ez benne az érték.
Mert lehet eltávozni mások hibájából, meg lehet egyéb- tőlünk független okokból, de mindenképpen menni kell.
Mindig jönnek újak, akik pontosan olyanok, mint a voltak, nincs zökkenő, észre sem venni a szereplők kicserélődését.

A verkli csak nyekereg, süt a nap és probléma egysem.
Gurul a világ, nem mondom, hogy előre, mert nem ismerem az irányt, de más sem és ez így megszokott.
Megideologizált bűnök, erényekként tálalt otrombaságok, mert az erősebb igazsága az igaz, a gyengékre meg nincs szükség, mert ugye a társadalom érdeke…
Hogy mi bűn és mi erény, ez megállapodás kérdése, nem szabad ebből ügyet csinálni, az ügyek mindig hátráltatnak és bosszantanak, ami nem megengedhető.

Végső fokon, ha kellő távolságból és magasságból nézi a dolgokat az ember, minden rendben van és ez a lényeg.

A mezsgye

Már gyerekkorában észrevette azt a keskeny, kígyózó mezsgyét, ami a látható lét és a láthatatlan lét között húzódik.
Ez a nagyapja távozásakor tűnt fel neki először, mikor az öregúr utolsó mély sóhajtását hörögte a világra, amit soha nem fog elfelejteni. Ez a mérhetetlenül mély és kiszakadó sóhaj, a drámai- végső búcsú hangja, benne minden bánat, nehézség és feloldódás, a földöntúli megkönnyebbülés búcsúüzenete beleégett emlékeibe.
 
Soha nem beszélt róla senkinek, részben indiszkrétnek tartotta szólni róla, másrészt érezte, hogy ha valami az, akkor ez magánügy, csak a nagypapa és az ő magánügye. Ez az emlék valahogy mély közelségbe hozta az öregúr emlékével, összetartozás tudatot eredményezett, egy cinkostársi bensőséges állapotot. Őszintén hitte, hogy öregapja- neki szánt utolsó ajándékaként mutatta meg neki a mezsgyét, amitől sokkal több lett a többieknél, hiszen tudta és látta a másba vezető út erdőkbe vesző végtelenét.

Mostanában feltűnt neki, hogy álmában gyakrabban látja az utat, előfordult, hogy kétszer sétált is rajta, másodszori alkalommal elég mélyen be is hatolt, még emlékszik, meg is lepődött, hogy nem érzett semmiféle szorongást, vagy félelmet. Az út két oldalán húzódó sűrű rengetegtől nem is látott a fák között semmit, de nem is igazán kutakodott, a törzsek közötti éjszaka nem is tette ezt neki lehetővé. Nagy volt a csend, szellő sem rebbent, csak egy állandó fény világította meg a csapást, ami vég nélkül előtte kígyózott, hívogatón és kedvesen.

Reggel frissen ébredt, szinte szívesen gondolt vissza az éjszakára. Már napközben is felidéződött benne az út képe, árasztva felé végtelen nyugalmát.

Az évek múlásával, egyre többet jelentkezett álmában az út képe, már el sem tudta képzelni magát nélküle. Úgy sétált éjszakánként rajta, mint ami hozzátartozik. Egyre hosszabban, és egyre mélyebben hatolt a rengetegbe, élvezve a béke és felüdülés érzetét.

Környezete nem tudta mire vélni állandó mosolygós nyugalmát, aztán megszokták. Ő már csak ilyen- mondogatták nevetve egymásnak.

Egyik éjjel megint a mezsgyén sétálgatott, egyre beljebb, egyre távolabb a hívogató fák és indák kísérte földúton. Most először nem gondolta, hogy vissza kéne fordulnia. Jól érezte magát, felszabadultnak és boldognak. Az út élesen fordult, majd egy végtelen egyenes szakasz vált láthatóvá. A távolban észrevett egy felé közeledő alakot, kissé meglepte, mert még soha, senkivel nem találkozott.
Aztán felismerte.
A nagyapja volt.
Bot nélkül, szaporán jött felé és integetett. Boldogan hadonászva karjaival, futni kezdett az öreg felé.

Lépcsőházi anziksz

Írhattam volna Németül is, úgy sokkal bonyolultabb és misztikusabb, az olvasó ösztönösen, magát összeszedve olvasta volna, mert Ő, nem egy pitiáner senki, Ő érti, ha komoly dologról van szó.

De nem írtam, mert nem akarok senkiben kisebbségi érzést generálni, bár, ha valakiben tud ilyen érzet keltődni, ez eleve egy fogékony lelki állapot meglétére enged következtetni, ami már kizárja a masszív hülyeséget.

Mert egy senkiben nincs önkontroll, gőze nincs arról, hogy Ő mekkora selejt, és ez egy Isten áldása is egyben, ettől boldogan éli le az életét, ami önmagában is egy káprázatos teljesítmény.

A Mókus u. 19, egy hatalmas, vén sarokház, tele agyon alakított lakásokkal.

Mondják, hogy háború előtt egy úriház volt, nagy lakásokkal, cselédlépcsőháza napjainkban is funkcionál.

Könnyű volt felismerni, nagyban különbözött a főlépcsőtől.

A cselédlépcsőházban, csak hajdani cselédlányok árnyai közlekedtek, helyet szorítva az ott lakók számára is.

Mert aki hátul lakik, mi a frásznak menne elől a főlépcsőházban haza?

Persze, ha vendégeket vár, akkor a főlépcsőn kell felmenjenek, hiszen az még ma is elegáns.

Szerencsére a háború után nem csináltak belőle TSZ-irodát, így nem meszelték le a virággirlandokat, a puttókat meg a fene se tudja miket.

A „cselédlépcsőházban” fel lehetett osonni otthonkában, és tréningnadrágban, kitérdesedett, kinyúlt fenekű nadrágokban, bezzeg a „Főlépcsőn”…elképzelhetetlen.

Ott, valahogy mindenki összeszedte magát, a nők légies könnyedséggel, egyenes derékkal suhantak fel a félemeleti liftig, a férfiak kissé szökdécselő, lezser eleganciával tették ugyanezt.

Itt nem volt alulvilágítva semmi, a lépcsőfokok nem brutálisan emelkedtek egymás fölé, itt fellibegni lehetett, és nem felmászni, mint a cselédlépcsőn.

Itt sosem volt büdös zsír és hagymaszag, itt finom légvonatok kergetőztek az ólomüveg ablakon bekukkantó fényben.

A kovácsoltvas korlát is műremekként hatott, a másiknál meg épphogy odacsavarozták, nehogy már lezuhanjon a megpakolt kosarakkal az a jány, tönkre ment volna a drága ebédnekvaló,- amit éppen felcipelt.

A két lépcsőház sosem találkozott egymással. Gondolom, ha tehették volna, a főlépcsőház akkor sem állt volna szóba a másikkal.

Közben elmúltak az évek, változott a világ, már csak a kegyelmes asszonyok és fiatal cselédlányok emlékei bolyonganak holdas éjszakákon, a csendes öreg ház lépcsőin és végtelen folyosóin.

Egy elködlött és elfeledett világ, amivel már nem is gondol senki.

Egy vén háznak ugyan úgy megvannak a maga emlékei, mint egy öregembernek.

Ezek a maguk módján mindaddig élnek halkan és észrevétlenül, amíg

léteznek az emlékhordozók.

Aztán feledésbe merülnek, mint minden, ami valaha is volt.