Levél Apámnak

Mire rám mutatnál: nem vagyok.

(Füst Milán)

  Drága Papa.

     Most, hogy ennyi éve nem láttuk egymást, eljutottam odáig, hogy írjak neked levelet, és még így is igen furcsán érzem magam amiatt, hogy írásban fordulok feléd, nem a szokott módon szóban.

Ma már hiszem azt, hogy egy gyereknek el kell érnie egy bizonyos életkort ahhoz, hogy képes legyen az apjának írni. Most sem vagyok benne egészen biztos, hogy sikerül, mert annyi minden jut eszembe egyszerre, hogy inkább egy lelki zűrzavarra emlékeztet, mint értelmes gyermeki megnyilvánulásra.

A kommunikációnak ezt az írásos formáját talán a köztünk feszülő kor- és generációs különbség, no meg a bennem, mint fiatal emberben uralkodó, a belső változások okozta állandó káosz nehezítette meg eddig, meg hát az is, hogy az őszinte érzelmek kimondását korábban magam is egy férfihoz nem méltó gyengeségként értékeltem.

     Egy fiatal ember folyton alakuló kialakulatlanságában hatalmasan félre tud értékelni pusztán „csak” emberi megnyilvánulásokat, és mire erre ráeszmél, már késő.

Nekem már csak a remény jutott, hogy a te intellektuális szinted és belső érzékenységed jelezte ezt, és tudtad, ez egy átmeneti állapot, mert a béka is először ebihal.

Egy kamasz fiú tele van hittel, csak később veszi észre, hogy bátran a szó elé biggyesztheti a „Tév” ki­egészítést.

     A tény, hogy az ember akkor jön rá sok dologra, mikor már késő, a sorsnak olyan kegyetlen büntetése, amit egy életen át cipelni kell, mert visszafordíthatatlan történtekkel ugyan mi mást lehetne csinálni.

Számtalan villanásnyi emlék kavarog bennem. Mikor estén­ként – rendelés után – zongoráztál, szinte minden számhoz fűződött valami emlék diákkorodból… vagy mikor a háború alatt Kievnél egy lebombázott ház tűzfalának támasztott ajtó mögött operáltál egy sérült katonát, az ukrán falvak muzsikjai levett kucsmával tisztelegtek vöröskeresztes jelzésed láttán. Még ma is őrzöm azt a kis sze­rény ikont, amit egy súlyosan beteg kisfiú szüleitől kaptál, akik hálá­ból a szoba sarkában felépített házi oltár ikonjai közül felaján­lották: válaszd közülük, amelyiket akarod – és te egy nagyon szerényet fogadtál csak el, mert tudtad, a komoly régi darabok családi    ereklyék, nem akartál gesztusukkal visszaélni.

Mert megint nem a szerzés hajtott, számodra az volt a legnagyobb ajándék, hogy meg tudtad menteni a gyereküket.

     Arra már én is homályosan emlékszem, hogy a Pauler utcában, a légópincében bujkáltunk sokad­magunkkal, te a folyosón, egy hordágyon operáltál – még víz sem volt – négy katona petróleumlámpákkal világított, hogy legalább láss valamit, ott térden állva.

Az sem volt semmi, mikor 1946-ban – akkor egy évig Győrben laktunk – egyik este orosz katonák rontottak be hozzánk, cipelve egy magas rangú tisztet, akinek egy katonai jármű csúnyán elintézte az egyik lábát. Sikerült több nekifutásból annyira rendbehoznod, hogy a számtalan ajándék mellett rá akartak venni, menj ki velük Moszkvába, olyan professzori állást kapsz, amilyet csak akarsz.

De kicsit előreszaladtam, maradjunk a Pauler utcá­nál.

     Miközben a hordágyon fekvő katonán megpróbál­tad a lehetetlent, szaladtak a figyelők, és jelentették, jönnek a nyilas testvérek ellenőrizni, és számodra, aki nem mentél vissza a frontra, belátha­tatlan következménnyel bírt volna, ha megtalálnak.

A Holényi festékboltnak volt egy segédje, alacsony, sovány, féregszerű férfi, aki igen büszkén hirdette: ő őskeresztény. Ez a lelkes nyilas párttag úgy tudott vonulni, mint egy délceg kakas. Ótvara miatt vigyázni kellett vele, ha rendelésre jött, távozása után a Mama fertőtlenítővel lemosott mindent, amihez csak hozzáért.

Ez az ember maga volt a jelentéktelenség tornya, akit élete folyamán a nyilas testvérek vettek először emberszámba. Túláradó boldogságában és fontosságában szárnyakat kapott – de egyik nap eltűnt.

Beszélték, akkora lelkesedéssel működött közre a deportáltak lakásainak kifosztásában, hogy nézetkülönbsége támadt a többi testvérrel, akik a vita hevében egy­szerűen agyonlőtték.

Nyugodjék békében – ha tud.

     Az emberek rákfenéje az örökös döntési és szelektálási kény­szer. Ő dönti el például, melyik állat szaporodhat, és melyiket kell kiirtani. Mi élhet, és mi nem.

Egymást sem kímélik. Meghatározzák, ki okos és ki buta, ki mennyire – és mire – használható, ki milyen fajta, vallású, kinek szabad élni, kinek nem.

Egyre több apróság bukkan fel emlékezetemben, talán még kedvem is lenne szóba hozni őket, de megtanultam, soha nem szabad az igazat leírni. Nem szabad. Az emberek fele nem fogja érteni, a többi meg nem meri. Ezért aztán hülyének néznek, jobbik esetben nem vonnak kényszerkezelés alá, és megúszod azt, hogy egy serteperte naffőnököt, egy Algernont csináljanak belőled, aki csak a sajtra koncentrálsz.

Ha leírod az igazat, békés életed jelentéktelen és arc nélküli folyásának vége, nincs többé te, a meg nem értés középpontjába sodródsz, és elvérzel. Tetemeden az elkövetők megkönnyebbülve járják örömtáncukat, hisz többé senkit nem zavarsz, és nekik nem kell szembesülniük a ténnyel, hogy te sugárzol valamit, amit ők nem értenek.

     Az ember nem tudja, mikor jár jobban. Ha fiatalon távozik – megúszva egy csomó kellemetlenséget, ha férfikorának legszebb idejében, még ereje teljében, vagy ha késő öregségében mond pardont, miután úgy az idegeire ment szeretteinek, hogy már az is utálja, aki szerette.

Te mindig tisztességes, becsületes ember voltál, elkövetted azt a hibát, hogy úgy gondoltad, más is az. Mert hitem szerint az igazság valahol középen van.

     Az embereket nem érdemes sem szeretni, sem gyűlölni. Elég csak tudomásul venni és betartani a szabályt: a bizalom alapja a gyakori ellenőrzés, mert ha a dolgok igazak, akkor is lehetnek ellenkező előjelűek, az igazság annyira szubjektív valami, hogy egy­idejűleg több is lehet belőle.

Legyen elég nekem a saját, jól megfontolt tévedéseimet elviselni. Minél kevesebb egy döntésben a szubjektív motívum, annál hátrányosabb a döntést hozó helyzete.

     De nem is szokás keresni az igazságot, ha meg is találnák, mire mennének vele? Esetleges megléte bődületes zavarokat, kényelmetlenségeket eredményezne, nél­kü­le is van baj elég.

Hogy valójában ki is lopta el a kabátot, ez csak a volt tulajdonost érdekli, meg azokat, akik abból élnek, hogy a kabátot keresik. Talán az a legbölcsebb, ha maradunk a régi jól bevált semmiben.

     A napokban kezembe került egy régi fénykép. A Kisdunán vagyunk, ronda hideg őszi időben, és csukázunk. A Dini kollégád is velünk volt, aki erősen emlékeztetett egy öregedő puttóra. Meséltétek, hogy egyszer egy ijedt kisgyerek ült a fogorvosi székében, és rémületében doktor néninek szólította Dinit. Az egész intézet ezen röhögött.

     A népek zöme még életében próbál valamit csinálni, ami miatt távozása után emlékeznek rá. A sors fintora: távolról sem kell valami nagyot elkövetni, nem lehet mindenki egy Savonarola vagy VIII. Henrik, elég, ha egy furcsaságuk fennmarad.

Ilyen volt Dini, a puttó.

     Emlékszem, egy horgászást követő hallakoma alatt a kupacba gyűlt halszálkákat mind egy szálig megette, és nem lett semmi baja. Ez a mutatványa nálam biztosította számára az öröklétet.

Mikor rászántam magam az írásra, nem is gondoltam, hogy ez lesz a vége. Egy intenzíven kiömlő emlék­özön minden szépsége ellenére is nehéz. Számtalan villanás, töredék és elhalványult részlet bukkan fel bennem, ami fájdalmasan szép, de mivel mindketten tudjuk, mikről van szó, nem akarom magunkat kiadni, hátha idegen szemek is olvassák. Úgy érzem, összetartozásunk feltétlenül fontos eleme, hogy legyenek, maradjanak dolgok amikről csak mi ketten tudunk.

     A Mamának írt hajdani szerelmes leveleid ma is a családi iratok között pihennek, és sosem fogom őket elolvasni.

Ha belegondolsz, a szavak mindent ki tudnak fejezni, amit ki sem mondunk. Például, ha azt mondják valakiről: X elhunyt, eltávozott, netán jobb létre szenderült, megtért teremtőjéhez satöbbi, az „Valaki”-volt.

Ha meghalt, elhalálozott, lehunyta szemeit satöbbi, az átlag valaki lehetett.

Ha kinyuvadt, feldobta a pacskert, kifingott, akkor az egy senki.

Ha kutyás embernek pusztul el a kutyája, az meghalt.

Ha nem kutyás nyilatkozik, akkor az állat megdöglött. Ezt a kifejezést emberre is használják, ami kimondatlanul is jellemzi az elhunyt milyenségét, környezetének hozzá való viszonyát.

De bármit is mondanak, a lényegen nem változtat.

     A nagy elme díszes síremléke alatt is egy halott fekszik, meg a Don erdős partjain sorakozó jeltelen sírokban is.

Állítólag Napóleon mondta: A dicsőség a holtak napfénye. Ez igazán szép gondolat, de nem hiszem, hogy van elhunyt, akit ez bármiért is kárpótolhatna. A halál csak addig lehet irodalmi és filozófiai értekezések témája, amíg mások haláláról van szó.

     Abban is igazad volt, hogy a pénz nem egy elha­nyagolható dolog, de az ember életének fontos hozzávalóit nem oldja meg. Lehet valaki nagyon gazdag, ugyan­akkor az elhagyatottság szintjén magányos, gazdagsága még gyanakvóvá is teszi, ami reális is, mert nagy valószínűséggel tényleg hátsó szándékokkal közelednek felé, és pénzének tudatában akaratlanul is felvesz egy olyan viselkedési formát, ami ellenszenvessé teszi. Pénzért sosem árultak szeretetet és törődést, barátságot, és gesztust. A pénznek csak racionalitása lehet, melege soha. Végső fokon, csak színes papír.

     Mikor elmentél, az egész mindenség valami robbanásszerű hang kíséretében darabjaira szakadt. Eltűnt lábunk alól a talaj, minden megkérdőjeleződött, csak a tátongó űrt láttuk – ami bennünk utánad maradt.

Aztán minden ment tovább. A villamosok ugyan­úgy jártak, a srácok ordítoztak az utcán, nem szűntek meg közintézmények, a Zöldfa vendéglő illusztris ügyfelei sem lettek józanabbak.

     Időnként kezembe kerül a „19.-ik Gyalogezred Története” című nagy alakú könyv, amiben a te apád – az én szeretett nagyapám – is benne van. Ezt a féltett kincsét nekem dedikálta: „Rajongásig szeretett egyetlen fiú unokámnak, életem legszomorúbb napjaiban 1944.”

     Drága Nagypapa! Becsülettel betartottam, amire kértél búcsúszavaidban. Soha nem felejtettelek el. Ha jön a ködhajó, meg­indulok felfelé a leeresztett feljárón, és nagyon remélem, ott fogsz engem várni apámmal együtt a korlátnál.

     A könyvbe írt leveledet még a mai napig sem tudom könnyek nélkül elolvasni, sem megköszönni, sem válaszolni nem hagytál nekem időt.

Mindig az idővel van baj. Mindenhez kevés. Haladási tempója gyorsabb az ember helyzetfelismerési képességénél, és utólag nincs lehetőség korrigálni, mert ez egy racionális, kegyetlen játék, amiben az élet hossza szerint nő az elvétett pillanatok száma.

Nagyon fontos a családi háttér. Nekem szeren­csém volt, nélkülük minden siker és kudarc elszürkül, értelmét veszti.

     Minden nézőpont kérdése. Úgy aranyozod be,   vagy teszed rémessé életedet, ahogy akarod. Nem lehet mindenkiből hörcsög, vagy hős. Nem pusztulhat el mindenki egy mérgezett magtól. Abban hasonlít a két tábor, hogy mindegyiknek mennie kell.

A temetőbe nem járok ki. Egyszerűen azért, mert nem vagy ott. Ugyan, mit is keresnék abban a sírokkal megzsúfolt kertben, amikor van egy sajátom, amiben jelen vagy, ugyanúgy sétálhatsz a fekete tó partján, mint én, és neked is válaszolnak a lángvörösben pompázó sellők, mint nekem. Minek is mennél máshova, mikor itt megidézhetem a többieket is, akiket szerettél.

Na meg kerten kívül is velem vagy. Most is mögöttem állsz, és figyeled, mit írok. Hiszen benne élsz minden mozdulatomban, gondolataimban és döntéseimben, amik – igaz – nem mindig helyesek, de hozzám tartoznak.

     A napokban egy bevásárló központban nekem rohant egy nő, elképedve magyarázta, azt hitte téged lát. Lehetséges, egy pillanatra te voltam, amiben nem találok semmi furcsát.

Ma sem látom tisztán, a velem történő dolgok közül mi az iga­zi valóság, és mi az, amit nem kell, hogy komolyan vegyek. Azt gyanítom, a fontos dolgok bennem játszódnak le, és nem körülöttem.

Te már minden titkok tudója vagy, megszabadultál a kételytől, bizonytalanságtól, túl vagy a nagy utazáson, amitől remélem, kisimulnak a lélek ráncai.

     Emlékszel, mennyit horgásztunk a Kisdunán? Milyen nagy igyekezettel tolta a Budai féle farmotor az öreg ladikot? Zúgtak mellettünk a náderdők, elbújtatva a riadozó szárcsákat és más vízimadarakat. A hókony vízének békalencse-áradata úgy lefogta az evezőinket, alig tudtunk haladni. Felejthetetlen az a béke és nyugalom, az az időtlen tisztaság, ami a nádközti tisztáson fogadott minket békazenés aláfestéssel A növényzet folyton bomló és megújuló jellegzetes mocsárszaga még ma is az orromban élő emlék.

     Drága Apám. Benned megvolt a bölcsek megbo­csátani tudása, belőlem az igazságtalan, aljas dolgok soha nem múló haragot és bosszúvágyat szülnek, amit elviselnem is terhes, de nem tudok rajta változtatni.

A génhibás, ócska sejthalmazoknak a megbocsátás csak olaj a tűzre.

Elképesztően gyorsan szállnak az évek, azonos korúvá lettem veled, egyre jobban értem és megértem apró rezdüléseidet is.

     Lányom, az unokád – akit láthatóan szerettél s aki igencsak kicsi volt – emlékszik rád; a fontos emlékeit őrzi az ember, ha sok van belőle, segít életben maradni.

Hogy mennyire fontos az életben a szerencse! Az élet paradoxonja… A Pauler utcai légópince nyilas ellen­őrzései alkalmával átrohantál a szemben lévő ház első emeletére, a Gestapo irodájába, ahol a vezető egy vezényelt osztrák tiszt volt, aki ott tartott, míg a veszély el nem múlt. Becsöngette az őrséget, utasította őket, ha a nyilasok be akarnának jönni az épületbe, nyissanak tüzet. (Nagyra értékelhette a nyilasokat a Gestapo…) Persze, azoknak eszébe sem jutott az épületet ellenőrizni.

Ez a tiszt mondta neked: meglátod doktor, majd ha vége lesz a háborúnak, az én két gyerekem fog hozzád jönni nyaralni, a te két gyereked meg hozzánk.

Ennek az embernek, a nagy visszavonuláskor nyoma veszett…

     Emlékszel a Piroska nénire? Ő volt a tejbolt korlátlan úrnője, olyan éktelenül kövér volt, hihetetlennek tűnt, de fel tudott hozzád jönni kezelésre az első emeletre gyalog.

A vitéz Szentnémethy Feri bácsira? Gyárban volt éjjeliőr. A vezérigazgató még magyarul is alig tudott, az éjjeliőre meg beszélt vagy hat nyelvet. Kemény repülőtiszt lévén nem sikerült elpusztítani.

Elfekvőben halt meg – teljesen egyedül.

Már nagyon sokan elmentek, mióta nem vagy itt. Mostanában már én is gyakrabban hallom a Styx surrogó-lágy hangját, hallani vélem Káron evezőinek tapintatos, nyugodt csapásait. A halk és óvatos loccsanások talán még nem felém közelítenek, de agyamban egyre erősebben hallom őket, és tudom, csupán idő kérdése az egész.

     Tudod Papa, a kozmopolita fogalmát sokan valami ledegradáló létezőnek hiszik. Pedig ha belegondolok, egy kellemes állapot. Nem gyötörheti honvágy, mindig az a hazája, ahol éppen van, és ha egyszer meghal, akár a másvilágon is lakhat, nem okozhat neki lelki problémát.

Társadalmi megítélése – az egy dolog, de hogy neki nem hátrány, abban hiszek.

Te, aki már mindenen túl vagy, és én, aki semmin, mit tudok neked mesélni, ami téged ott érint? Te az érem mindkét oldalát látod, én meg legfeljebb az élét.

Nem vagyunk egy súlycsoportban. Neked már van rálátásod az egészre, az én látótávolságom meg centikkel mérhető.

Úgy lehetsz velem, mint én mondjuk egy három éves gyerekkel, aki vég nélkül csacsogja szamárságait, én pedig elnéző türelemmel hallgatom.

     A napokban eszembe jutott Becker Lenke néni, a régi műtősnőd, aki egy soproni poncihter volt, határozott és kiegyensúlyozott egyéniség. Ádi bácsi – a férje – pedig zsidó. Gyermektelen emberek voltak, szerintük ebből a keveredésből észvesztő utód származna.

     Emlékszem Ádi bácsi gyönyörű bélyeggyűjteményére, minden szabadidejében albumjaival foglalkozott.

Késöbb a budai hegyekben bujkált egy fegyveres ellenálló csapattal, és mikor égni kezdett talpad alatt a talaj, téged is magával vitt.

Mama akkora csomagot pakolt neked össze, hogy alig bírtad a hegyi ösvényeken felcipelni. Lekísértek egy koromsötét barlangba, kellemesen csorgott rád a víz, kezedbe nyomtak egy nagy kést, ha jönne valaki – szúrd le.

Órák múltán jöttek érted, te meg agyondrukkoltad magad, nehogy vendéget kapj.

El tudom képzelni, embert leszúrni nehezebb mint agyonlőni, a szúrás valahogy nagyon személyes.

(Emlékszem, egyszer a Prokop néni – a segéd házfelügyelőnk – nem volt elérhető, és neked kellett elvágni a tyúk nyakát. Éteres vattával elaltattad, és úgy vágtál. Nem tudtál a sültből enni.)

     Mindenkiben lakik egy Minotaurosz. Bizonytalanul kódorog saját útvesztőiben, álmodik és elképzel, szenved és örül, történetekkel díszíti fel vacogó, esetlenül bizonytalan önmagát, kifelé igyek­szik leplezni torzult milyenségét, mert hiába van meg mindened, ha értetlenség vesz körül, és magány.

Ha nem ad a sors lehetőséget arra, hogy belső milyenséged fénye megvilágíthassa külsőd rútságát, ha nincs kinek gonosznak vagy akár jónak lenni, ellehetetlenülsz, és egyaránt értelmét veszti, szép vagy e vagy csúnya.

     Az egész halál egy abszurd képtelenség, vele kínos közelségben élünk, jelenlétét minden cselekedetünkben érezzük. Vele szemben annyira esélytelenek vagyunk, még félni sem érdemes tőle.

Nem lehet sem barát, sem ellenfél. Nélküle nincs élet, nincs újjászületés, nélküle nincs érték, nincs a történéseknek súlya, nélküle az egész tragikomédia esetlegessé válna. Ha élet van, halál nem létezik. Mégis félünk a haláltól.

A kérdés az, hogy lehet félni valamitől, ami úgy van, hogy nincs?

Válasz: Lehet.

Mert megfoghatatlan, nincs mit tennünk. Ezért fontos a vörös hajzuhatag éles emléke – amig csak létezem, és emlékezni tudok.

     A nemlét a létnek egyik formája, amit előbb-utóbb mindenki gyakorolni fog, nincs nyafogás, benne van a pakliban, ezt mindig olyan mondja, aki nincs a nemlétben.

Az ember egész életén át vadul reméli, hogy a végén felébred, és kisül, csak álom volt az egész.

     Drága Papa. Lassan befejezem pillanatnyi locsogásomat, nem akarván türelmeddel visszaélni.

E levelem piszkozatának háromnegyed részét eldobtam, mert én, a tájékozatlan, nem akartam hülyének tűnni szemedben filozofáló bölcselkedésemmel.

Na meg gyermeki tiszteletlenségnek éreztem vak makogásomat.

Fontos, hogy gondolatban mindig együtt vagyunk, hogy mi „Fél szavakból is értjük egymást”, és tudom, majd találkozunk.

     Addig is legyen tiéd a megérdemelt béke

     Nem meséltem az elmesélhetetlenről, majd személyesen.

Fiad, aki változatlanul szeret.

A rózsaszín puncs

Nem bírok hittel dagonyázni a te álmaid masszájában. Az olyan feneketlen rózsaszínű tó, ami romlott narancslé illatával, belebeszélt aranyhalaival, nyúlós érintésével kétségbeesésbe kergeti a benne turkáló halandót.

Mondják, egy ismerősöd kezén csúnyán lemarta a bőrt. Persze, mert turkált benne. Hogy mit kereshetett, az számomra örök rejtély. Csak arra tudok gondolni, beleejtett valamit, amit eszelősen ki akart venni. Így jár szerelmi ügyekben, aki meggondolatlanul, hebehurgyán hadonászik a valamijével, aztán ha beleejti, drámai szinten éli meg veszteségét.

Az álmok masszája kétszínű és gonosz. Édesdeden hullámzik és hívogat, átölel illatával, eltorzítja látásodat. Szirén-énekével elandalít, észrevétlenül rásegít a rózsalugassal szegélyezett útra, és mikor már rajta vagy, akkor nincs többé visszaút, csak menetelsz vakon és hülyén, bárgyú vigyorral arcodon, szavak nélkül is bevallva, hogy fogalmad sincs, mit csinálsz.

Majd észreveszed, a rózsák nem is rózsából vannak, csak annyi bennük a közös, hogy töviseik veszettül szúrnak. Ez, a lángolásodat lelohasztó ténykedésük meg is teszi hatását. Eleinte megkísérled fékezni a történteket, megideologizálod a fájó eseményt, de a sokadik szúrástól dühbe gurulsz. Ekképp szólasz: – Mi az anyámat keresek itt, én nem vagyok normális. Ez a rohadt sétány, ezekkel a szemét növényekkel! Minek vesződöm velük? Mindjárt szerzek egy csákányt és gyökerestől kiirtom az egészet.

Ekkor szédül drámába a lírai történet. A hajdan kecses kerti út rossz vízmosássá változik, a rózsák bogáncserdővé, ahol hemzsegnek a kullancsok. Szél támad, arcodba veri a port és növényi piszkokat, a madárdalt felváltja egy rekedt, durva röhögés.

Összeomlik a varázs, és te – a hős, – lógó orral pucolsz el az egészből, és az első kapualjban lerogysz, nyalogatva hülyeséged sebeit. Zsörtölődve és dühöngve, mert senkit nem hibáztathatsz a történtekért, csak magadat.

Ghost Rider

Minden holdfényes-csendes éjszakán megjelent. Látni eleinte még nem lehetett, csak érződött valami szokatlan feszülő jelenlét, ami fokozatosan erősödött. Mintha még nagyobbá és súlyosabbá vált volna a csend, a tücskök is elhallgattak, a levegő sűrűvé vált.

Az egész éjszaka megdermedt, hűvös szellő támadt, zizegtek a lombkoronák, távoli, nehéz sóhajra emlékeztető hangjaik nem hatottak megnyugtatóan. Az égbolt ezernyi csillaga elhalványult, tompa, hideg fényeikkel kővé változtattak minden élőt.

Ahogy közeledett, eleinte valószínűtlen messzeségből hallatszottak lovának ütemes dobogó hangjai, majd felerősödtek, és minden kétséget kizárt, hogy merre száguld. Maga előtt sodorta a szelet és a néma éjszakát. Fekete harci ménjének csattogó patái dübörögve töltötték meg a teret, a díszes, ékkövekkel kirakott lószerszám világított a sötétségben. A paripa nyitott, habzó szájából vörös hab örvénylett.

Fekete lovasa szálegyenesen ült nyergében, jobb kezében nehéz kardját markolta, baljában a rézzel kivert gyeplőt. Csuklyája teljesen elfedte fejét és arcát, nem lehetett tudni, van-e egyáltalán feje, az arc helyének sötétjéből két zöld szem világított. Nehéz köpenye úgy úszott utána, mint csapkodó szárnyak, minden irányban lobogtak, tekeregtek, eltakarva még azt is, ami a háttérből maradt.

A semmivel nem összetéveszthető nehéz szag olajos masszaként örvénylett a jelenés körül, beömölve az emberek szívébe, agyába és lelkébe, ahol mint vészjósló rettenet, élt és figyelt az élet utolsó percéig.

Ahol lovának patái érintették a talajt, minden elszáradt, amire lovasának meg-megvillanó kardja rámutatott, az porrá omlott.

A paták távolodó dobogása feloldotta a félelmet és szorongást, mély, megkönnyebbült sóhaj görgött végig a fák között, visszaállt az éjszaka kábult, elringató békéje.

A Ghost Ridert perceken belül elfelejtették, bár tudták, mindig is jönni fog, újra és újra, de állandó rettegésben nem lehet végigélni egy életet. 

Szép Mária

 Mária középmagas volt, aranyhaja hátát verdeste, akár egy zuhatag. Márványtisztaságú bőre, tökéletes alakja vetekedett a Dávid szobor nagyszerűségével, legalább is annak női megfelelőjével. Kellemes orgánuma, kristálytiszta forrás bugyogására emlékeztető kacagása híres volt. Égszínkék szemei úgy ragyogtak, mint drágakövek.

Úgy is hívták a környéken, Szép Mária.

Férfiak hada versengett kegyeiért, ő meg lubickolt a sóvárgó szemek tengerében. Hetente megkérte valaki a kezét, de ő gyöngyöző kacagással utasította vissza, mondván, még bőven van időm férjhez menni, még előttem az egész élet, sikerek, örömök, minden, ami kellemes és szép. Nem fogom egy konyhában leélni életemet, gyereket szülni és tönkretenni káprázatos kebleimet.

Máriát saját magán kívül senki nem érdekelte. Egész napját lefoglalta a fodrász, kozmetikus, masszázs, kondicionáló torna, étrendjének szigorú betartása, alakjának megőrzése végett. Hódolói mindennel elhalmozták, de ő is úgy tudta szórni a pénzt, mint senki.

Teltek az évek, Máriában megállt az idő, észre sem  vette, hogy a hódolók száma apadni kezd, hogy pompás alakja finoman megereszkedik, hajának, szemének földöntúli ragyogása megcsendesedik.

A rajongó férfiak belefáradva a hiábavaló igyekezetbe, más lányoknak kezdtek udvarolni, szép sorjában meg is nősültek. A Szép Mária körül egyre nőtt az űr, még voltak rajongói, de már neki is kezdett feltűnni a növekvő csend. Meglepődve vette észre, gyakrabban jut eszébe a férjhez menés gondolata. De bárkire is nézett, olyan kritikus szemmel ítélte meg, mint szóba jöhető férjet, hogy felháborodva elvetette.

– Én csodálatos vagyok. Akárkihez nem megyek feleségül, aki meg olyan szerencsés lesz, hogy igent mondok neki, az meg kell hogy feleljen kívánalmaimnak. – mondta tükrének, mert a nap nagyobbik részét tükör előtt töltötte. Így aztán az ügy fikarcnyit sem haladt előre.

Mária semmit nem vett észre a rajta és körülötte zajló változásokról, még mindig úgy el volt bűvölve magától, hogy  talán még szebbnek is gondolta magát, mint azelőtt.

Aztán eljött a nap, mikor már neki is feltűnt, nem hívják sehova. Mérhetetlenül megrázta a felismerés. Többé a kutyát sem érdekelte. Minél jobban küzdött ellene, annál szánalmasabbá vált. Így lett a Szép Máriából Szegény Mária. Csak legyintettek rá, ha bizonytalanul imbolygó alakja feltűnt az utcán.

Emlékei sűrűjében keresett menedéket, úgy beletemetkezett a múlt zöld habjaiba, hogy elterjedt róla, bolond. Szemei tompán csillogtak, hangosan beszélt, nevetgélt. Valahol a letűnt időkben kóborolt, önfeledten élvezve a tovatűnt sikert és győzelmeket. Mindegy volt számára, mit gondoltak róla mások. Neki sikerült megoldania saját világát, életterét, amiben ki tudott teljesedni.

Akik figyelték és bírálták, ezzel egyben beismerték, ők nem találtak maguknak menekvést. Ha találtak volna, nem más valakit figyelnének, hanem saját életükre koncentrálnának.

Ő legalább volt Szép Mária.

Az őt bírálók soha nem voltak senkik.

Minden nézőpont kérdése.

A Kert

Mostanában egyre gyakrabban és egyre hosszabban látom a kertet. Szabálytalan kőlapokkal kirakott girbe­-gurba sétányain sokszor már nappal is ődöng a holdsugár, az út vonalát követve bujkál a cédrus és egyéb növények lombsátrai alatt, ahol egy pillanatra mindig erősebben látszik sápadt-hideg fénye. A fák és fás szárú bokrok törzsein számtalan repkény és sokféle kúszónövény tekeredik, csavarodik és kapaszkodik, kusza tobzódásukban még erős fényben is jótékony félhomályt árasztva a szűk átjárók göröngyös, avar rágta közein, szinte kizárva a lehetőségét annak, hogy az emlékezésen kívül bármi is átférjen.

A kertben sosem fúj a szél, sem szellő, sosem mozdul semmi, nincs eső, csak a megfellebbezhetetlen állandóság kísért, nincs napszak és idő, csak béke, meleg és fény.

Ha éppen úgy akarom, a fekete lepkék kavargó virágfüzérekként rajzanak és gomolyognak a lombok között, hangtalan lobogásban milliószor összefűzve és szétválva járják vég nélküli táncukat.

A sok éve porladó avarban mindenféle hernyó és bogár keresi lázasan az elszállt nyarak maradék emlékeit, fáradhatatlanul pislákoló reménnyel és hittel, mert semmit nem lehet csinálni remény nélkül, a halálon kívül mindennek lehet hinni az ellenkezőjében, legalább egy kicsit.

Mert a kert fái titokban nem hinnék, hogy minden nappal közelebb kerülnek az éghez, ettől remélve a lét értelmét, vagy legalább egy valamiféle megoldást, egy bizonyosságot, hogy választ kapnak létezésük okára ami nem csak „Csak”-ból áll, ami inkább gúny, mint válasz, valami olyat akarva, ami értelmet ad, hogy miért va­gyunk. Hogy mi végre viseli el a kúszónövények súlyát, a gyökereit rágó férgek szűnni nem akaró támadásait.

A kőszegély menti gaztenger megelégszik a sétáló holdsugár rideg és szenvtelen simogatásával, szaporodik, mert az a dolga, és elszárad, ha kell. Tudja, sosem fog felnőni az égig, eszébe se jut, mert esze sincs, amúgy nem is akar, mert mindig csak azt akarja, amit akarhat, és ezért boldog.

A kert varázslatos lakói nem is tudják, hogy van napfény és szellő. Sosem volt benne részük, ami jó is, mert ahol szellő van, ott lehet szél is, sőt vihar, ami pusztít és romba dönt, elvonulásával maga után hagyva a pusztulást, ami rettenetes, az okozott kár néha pótolhatatlan.

A murvás sétányon lassan poroszkálok a tétova holdsugár nyo­mában – ő világítja nekem az utat – a fölém és elém hajló lombok tétova simogatásai közepette, zavart érintéseiket folyton érezve arcomon, titokban számítva rá: valamelyik durván végigkarmol, ami mint rizikófaktor kétségtelenül lehetséges.

A lombok rejtekében megbúvó tisztáson tompa fényben ra­gyog a kis tó tükre – amit a sétányról nem látni – megszámlálhatatlan szúnyogfelhőivel, amik hangtalan realitással és következetességgel megtámadnak mindent, ami él és mozog.

A parti köveken nagy fekete békák ülnek egy kő­szobor szenvtelenségével, téren és időn túl, meredt tekintetükben mint végtelenített film folyton folyvást kúszik az idő.

A monda szerint hajdan a tóban lakott egy sellő, aki szendergésében feloldódott – és eltűnt.

Bármily különös, ami eltűnik, az mindig nyomtalanul és maradéktalanul tűnik el, ami azért érthetetlen, mert ha egyszer valami volt, az hogy tűnhet el nyomtalanul?

Csak bennünk hagy egy nyomemléket, és az évek múlásával a sokasodó emléktömeg annyira felszaporodik, hogy a végén már a lábait is alig tudja emelgetni az ember, az emlékek sűrű masszája félő, valahova lehúz.

A kert az egyetlen, ami az enyém, ami sosem változik, a maga módján mondhatnám örök, ahol cipelem sokasodó emlékeimet, és ha az előttem imbolygó holdsugár megáll, akkor tudni fogom, magam is emlékké váltam.

A kert az általam egyetlen ismert hely, ahol a növények érzékelni képesek jelenlétemet. Ismerem finom színváltozásaikat, amik mindenkori hangulataikat jelzik felém. Képesek érezni gondolataimat, még hangosan beszélnem sem kell. Egyetértésüket vagy rosszallásukat tónusváltásaikból tudom követni. Mivel már hozzájuk vagyok szokva, könnyen megy a beszélgetés, de amúgy szerintem befogadtak, és meg kell mondanom: ez köl­csönös.

A kert megszámlálhatatlan lénynek, élő árnynak és suttogó indának ad otthont, fénylények és süvöltő árnyékok torzult lelkeinek állandó búvóhelye, mert itt minden nagyon erősen él, és kortalan. A kert a láthatatlan létezőknek egy olyan területén helyezkedik el, ami több dimenzió átjárhatósági metszéspontjában van, és csak a kiválasztottak számára érzékelhető. Én nagyon jól tudom: ez a belső vakok számára elképzelhetetlen, de a kertnek vannak elvárásai látogatóitól, a belső vakság az egyik kizáró ok.

A fák és bokrok között bujkáló sóhajoknak kell szállítania a már említett lények hangjait, aztán a sokszor összegabalyodó suttogásokat vagy szét tudja válogatni a látogató, vagy nem. Ez mindig a hallgató belső milyenségétől függ.

Mert minden és mindig megszólítja az embert, de csak kevesek képesek érzékelni, és még kevesebben hallják az érthető neszeket. Nem értik a tényt, sokkal sűrűbb közegben létezünk, mint gondolnánk, minden mindennel összefügg, a dolgok és események egy­másból következő történetek, amiket ha valaki folyamatukban nem tud érteni, akkor csak összezavarodik, őrületre gyanakszik – pedig csak ő tökéletlen, aminek tényét nem meri vállalni.

A kert felett az égbolt mindig mozdulatlan.         Ezüstkupolája egyen­letesen mindent beborít, még az árnyékos részek is egy halk-tapintatos fényben derengenek.

A kertben mindig és minden változik, ha akarod. Hol felbukkan egy új levél, lelibben egy száraz ág, és birtokba veszik az örök­mozgó halvány bogarak.

Itt nincsenek szagok, sem illatok. Csak az ott támadt emlékeknek, gondolatoknak támad levegője, ami befészkeli magát az agyba, felidézve képeket, egyikük-másikuk ólomsúllyal terül szét az ember mellkasán, alig engedve némi levegőt. A nyomasztó emlékeknek sokszor alig elbírhatóan nagy súlya van. A hibás egykori döntéseket nincs már kinek beismerni, nincs kitől bocsánatot kérni, és nincs kinek elmagyarázni, hogy az és akkor miért történt úgy, ahogy történt. Nincs már sem pártoló, sem ellenfél, csak tökéletesen értelmét vesztett régi ü­gyek, amikről már nem is tud senki, nem is érdekel senkit, már csak bennem van és engem nem hagy élni, ez úgy látszik, egy karma, ami kivédhetetlen, és majd csak velem e­gyütt múlik el. Mert lehet az ember számára ügy egy rosszkor tett mosoly, egy igazságtalan észrevétel, vagy apró mozdulat, ami fájdalmat okozott. Az egyre sokasodó sok kis apró sérelem egyszer csak elkezd önálló életet élni, kezelhetetlenné válik, megkeserítve az áldozat életét, mert akkor jön-megy mindegyik, amikor akar.

Ezek a dolgok főleg a kertben képesek teljes erejükből feltámadni, belőlem kilépve körültáncolják szenvedő lelkemet, győzelem­ittasan libegnek köztem és a holdsugár között, élvezvén nehéz perceimet.

Mégis szeretem a kertet. Ha akarom, meg tudom jeleníteni eltűnt szeretteimet, akik sosem a sétaúton, hanem a bokrok és fák árnyékából néznek engem, békésen intenek felém, és így egy kicsit módomban áll újra­élni hajdan volt órákat, ami nekem részem.

Aki ha meglát a fák árnyékából, és boldogan rohan felém, az a Janka, a kis pekingi palota kutyám, aki maga az önzetlen szeretet, képes felmelegíteni kihűlt szívemet. Már csak a kertben tudok vele találkozni, rövid lábain körülugrál, én felveszem, kisbabaként fek­szik karjaimban, ringatom és mindenféle butaságokat mesélek neki, közben pocakját cirókázva hallgatom szaggatott, röfögő-makogó hangjait, ami a megelégedettség és gyönyör éneke. Ő volt életemben a rajongó szeretet, értelem és jóindulat, és mikor a kertbe költözött, emléke zokogott csak elárvult lelkemben. Ha megyek, mindig meglátogatom. Ha meg már én is ott leszek, újra kezdjük, elölről, okos szemei drágakőként fúródnak tekintetembe, és érteni fogjuk egymást, mint régen. Drága kis „Malacka”. Le­gyen neked nagyon szép a kert, barangold be zegzugait. Tetszeni fog neked. Ha éppen nem vagyok ott, akkor is rád gondolok. Sosem hagylak egyedül.

Fontos a kert, mert egyidejűleg és egyszerre élem a jelenben a múltamat is, mert nélküle nem lehet jelen, hát még a remélt jövő, szükségem van a tudatra, hogy valahova örökké tartozom – a jelen bizonytalan és örökké változó tényező.

Csak egy valós múltból lehet rálátni a jelenre,       ahogy egy festménynek is megvan a szükséges nézőtávolsága, úgy a most sem nézhető közelről.

A „Ma“ szemlélésekor a szemeiden át néznek azok is, akik voltak, génjeidben, húsodban és szívdobbanásaidban ott rejtőzik a múlt, benne is élsz, vele gondolkozol.

A kert valóságos illúziói mindig körülölelnek, segítenek, hogy eltévelyedéseidből visszatalálj, és ha kell, akár tízedszer is képes légy újrakezdeni.

A séták alatt talán közelebb kerülsz mindenhez, ami megfejthetetlen, ami valami miatt fontos neked.

A kert az, ami a folyton változó – izgő-mozgó életedben az állandó, ami kiindulópont, ami örök. Mert egy látszólag élettelen mozdulatlanságnak is megvan a nyüzsgő élete, megvannak hangulatai, örömei és bánatai, csak bizonyos szemekkel és fülekkel érzékelhető valóságról van szó.

Magány

Sátrában feküdt a hátán, karjait feje alá kulcsolta, tágra nyílt szemei a feketeségbe vesző  mennyezetet nézték.

– Mintha a végtelen sötétsége tornyosulna fölém – szólalt meg félhangosan, – a maga közönyös, végenincs tömegével, kíméletlenségét jelezvén, nincsenek benne fénylő csillagok. Nincs mihez mérni magasságot és mélységet, nem pislákol egyetlen remény sem, az éjszaka sötétje összesűrűsödve áthatolhatatlan kőfalával lassan rám terül, és összenyom.

– Semmiféle bátorítást vagy részvétet nem ad, csak a tökéletes egyedüllétet nyújtja, a magányt, ami elsorvaszt lelket és hitet, elbizonytalanít, belém ülteti a bizonytalanság remegését.

– Az ember nehéz döntések és elhatározások alkalmával mindig egyedül marad, a nagy bizonytalanságában erőszakkal élteti a reményt, mert dönteni kell, és vakon.

– Minél ismertebb és elismertebb valaki, annál magányosabb. A figyelem és tapintat megfagyaszt, elmagányosít, és még csak ki sem mutathatom, mert én vagyok a követendő példakép.

– A tábor már elpihent, itt, ott még égnek tábortüzek, lovak dobogásán és horkantásaikon kívül csak az őrszemek súlyos léptei hallatszanak.

– Ez lenne a halál előtti csend?

– Hamar érkezik a hajnal, és feltámad a pokol. A komor és feszült készülődés tompítja, elfojtja a természet  hangjait. Ilyenkor még a nagyhangúak is csendesek, csak arcvonásaik  árulkodnak a valóságról. Mert a halál közelsége nem fakaszt dalt. A bátrak ugyanúgy félnek tőle, akár a gyávák, mindenkinek egyetlen élete van, és az elmúlás lehetőségével csak akkor tudunk viccelni, ha megnyugtató távolságban van tőlünk.

– Nem tudok aludni, és kimerülten kezdeni egy új napot, ami könnyen lehet, hogy az utolsó, nagyon megerőltető.

– Nagy bűne a sorsnak, hogy ezekben a nehéz óráimban egyedül kell döntenem. Hiszen én is csak ember vagyok, a magam gátjaival és félelmeivel, lehetek fegyelmezettebb bárkinél, de erősebb soha. Hogy hibás döntésemért másoknak kell halálállal fizetniük, ennek a ténynek az elviselése meghaladja erkölcsi erőmet. Mert siker esetén sem ünnepelhet mindenki. Az ünnepnek ára van, és csatában ezt emberéletekkel mérik.

– Legszívesebben felugranék és kirohannék az éjszakába, ordítva káromolnám az égieket közönyükért, mert nem tettem semmit életem folyamán, amitől megérdemelném ezt a magamra hagyottságot.

– Próbáltam imádkozni, de csak gépiesen mondom a szöveget, nem érzem, hogy bárki meghallgatná ott fenn.

– Na persze. Ha az ő szemükkel nézem, nem ők csinálják a háborúkat. Mi vagyunk azok, akik  valamiféle kiagyalt ideológia nevében baromságokért idő előtt halálba küldjük egymást, és a következő háborúig elfelejtvén az elesetteket, kezdjük elölről, és sosincs vége az értelmetlen öldöklésnek.

– Mert az öldöklés egy rang. Van, aki attól érzi magát mindenhatónak, aztán ő is elesik, és vége a szánni való, silány történetnek.

– Gyerekeket szülünk, a széltől is óvjuk őket, szeretünk és szeretnek, ha felnőnek, délceg vitézekké válva büszkék vagyunk rájuk, aztán egymást verik agyon, egy mondvacsinált cél érdekében.

– Micsoda Isten ellen való vétek! Milyen alapon kérjük az Úr segítségét, mikor ennyire ellene teszünk?

– Aki holnap elesik, itt hagyja a családját kilátástalan nyomorba döntve, tetemét meg széthordják a keselyűk.

– Jobban tettem volna, ha férjhez megyek, gyerekeket szülök, és élem a mindennapok hol örömteli, hol keserű valóságát. De belesodort a sors ebbe a szerepkörbe, innen nincs visszaút. Itt vagyok a seregek élén, várva a hajnalt, meg a vak szerencsét.

– Hatalmas a túlerő, nagy elszántságra lesz szükség, bizonytalan a csata kimenetele. Tudom, a vesztés egyenlő az inkvizíció hideg kamráinak sötétjével, melyet csak a rám váró máglya fénye fog megvilágítani. Rossz előérzetem nem hagy még pihenni sem. Az, hogy az én koromban nem akarok meghalni, nem a gyávaságom óhaja, hanem egy egészséges fiatal lányé, az enyém, aki előtt ott áll az egész élet.

– De ettől még itt érzem a sátramban a halált.

– Félő, már csak egy lehetőségem maradt, szolgai alázattal elfogadni azt, ami jön, tudomásul venni az elkerülhetetlent. Az ég akarata kifürkészhetetlen. Kiválasztottak, és én elfogadtam. Lehet, hogy ez dicsőség és megtiszteltetés, de szívesen vettem volna, ha más a kiválasztott.

– Az ember valójában teljességgel tehetetlen, kénye-kedve szerint sodorja a sors, játékszere a múló időnek. Nem marad más, mint a beletörődő alázat.

– Lassan itt a hajnal. Ez tűnt a leghosszabb éjszakámnak. Nem is bánom, ha vége szakad. Vagy győzelem, vagy halál.

– Most felöltöm páncélomat, és úgy lépek ki a katonák elé, mint a hit és bizalom szobra. Ennyivel tartozom nekik.

Jeanne D’Arc kilépett a reggeli fénybe. A vitézek sorfala közt lovához ment, páncéltól nehéz testét felsegítették nyergébe.

Szemeit lassan körbehordozta vastól fényes seregén, majd kardját kivonva beledőlt nyergébe és vágtatni kezdett az ellenséges csapatok tábora felé. Érezte lovának hatalmas izmait, mint kígyóznak, feszülnek nyerge alatt, látta sörényét csapkodni a maga keltette szélben, ami leengedett sisakrostélyán át kellemesen simogatta felhevült arcát.

Lelke megtelt az őt követő lovasok dübörgésével, elűzve minden szorongását, ami még megmaradt az éjszakából.

Janus arc

     Eltávolodtam. Már nem nevetek a tréfáin, idegesít a hangszíne, utálom a mozdulatait, felbőszít, ha ölel. Egyre inkább lófeje van, a lábai is mintha görbék lennének, és pocakosodik.

A nevetése varjúkárogásra emlékeztet, szívja az orrát, rondán eszik, és otthagyja a morzsákat az asztalon. Elnehezedett, csupa olyan dolog szórakoztatja, ami engem felingerel. Primitív, az utóbbi években nem fejlődött semmit, inkább visszafejlődik, sokszor az az érzésem, egy tízéves gyerek szintjére sorvad vissza.

Nem is értem, annak idején hogy állhattam vele szóba. Lehetetlen, hogy együttlétünk alatt pusztult le ennyire. Ma mindenesetre nem más, mint egy unalmas, idegesítő, primitív barom. Igen, ez egy barom. Ez a helyes meghatározása külső és belső látványának. Mindenesetre, ha a másikkal mérem össze, ez az eredmény.

     Különös, hogy ez a másik milyen szellemes, figyelmes és művelt. Ennek lábai nem görbülnek, legfeljebb nem nyílegyenesek, van egy kis pocija, de aranyos vele. Előfordul, hogy evés után morzsás az asztal, de Istenem. Valami elterelte a figyelmét, elfelejtette letakarítani. Nagy dolog. Pillanat alatt helyrehozom. Kacaja kissé rekedt, de férfias. Szereti azokat a szórakozásfajtákat, amik nem tartoznak kifejezetten az intellektuális kikapcsolódások közé, de nem is csodálom. Nehéz munkát végez, mind szellemileg, mind fizikailag kimerül estére, a primitív szamárságok kikapcsolják, pihentetik. Így regenerálódik másnapra. Igaza van. Egy nehéz program csak ránehezedik, nem kapcsolja ki.

Hogy valami meddig poci, és mikortól pocak, a nem nyílegyenes lábak mikor tűnnek görbének, a primitív szamárságok mikortól változnak bőszítő baromkodásokká, ez a lélek döntése. A szeretett ló mindig paripa, ha múlik a vonzalom, akkor lerongyolódott, rossz csődör.

Az óriáskerék megállíthatatlanul forog, nyikorogva harsog a blőd zene, emberek a kosaraiban, egyszer fent, egyszer lent. Mert egy rohadt, rossz kölyök mindig a másé és sosem az enyém. Az enyém legfeljebb nagyon eleven, és fárasztóan találékony.

Álmodunk és vágyakozunk, görcsösen kapaszkodunk ott fenn a keréken, és lobog a hajunk, meg igyekszünk azt látni a másikban, ami nincs is meg benne. Aztán ha végképpen kisül, hogy nincs meg benne, amit akarunk, akkor utáljuk, és becsapva érezzük magunkat.

De milyen jogon? Hiszen mi ruháztuk fel olyan tulajdonságokkal és erényekkel, amik soha nem is voltak benne. Vágyaink tettek erőszakossá és irreálissá, csak azt akartuk tudomásul venni, amit látni akartunk.      

Csak magunkra haragudhatunk, mert szándékos vakságunkkal mi idéztük elő a robbanást.

Mindenki más, másra alkalmas, és ha magunkból kiindulva követeljük elvárásainkat, eleve halálra ítélt a történet, mert ő más hullámhossz, ha összetöri magát, sem értheti elvárásainkat, mert ha értené, olyan hangolású lenne, mint mi. Pedig más. Aki mit sem sejtve a mi igazságtalan elvárásaink áldozata lett.

Egy nagyszerű kanárinak nincs teje, egy nagyszerű kecske nem tud fütyülni.

Feltuszkoljuk szerencsétlen embert saját színpadunkra, a mi irrealitás felhőinkben bukdácsol, majd letaszítjuk a zenekari árokba, és feltuszkolunk egy másikat, aztán megint egy másikat, és így megy ez, nem másként. Közben forog a kerék, lassan várható a kiszállást jelző harang kongása, de felháborító ez a kapkodás, még nem járt le a teljes menetidő, még egy utolsó próba, ez most sikerül, érzem…  Most már hajt az idő, és ez biztosan az, akire vágyom, nem kell olyan kritikusnak lennem, és sikerülni fog. Jól feldobom magam, hallani fogom a húsvéti harangok zúgását, és virágeső dől a lelkemre, már éppen ideje.

Persze lehet, ez sem az, nem a nagy ő, de istenem, szegény ember vízzel főz – vagy sehogy. Aki van, azt kell megbecsülni, hiszen mégiscsak egy ember, és én sem vagyok tökéletes.

De miért könnyezem? Ezek csak nem a feladás könnyei? De akkor miért olyan keserűn sósak!

Igaz, ha őszinte akarok lenni, ennek is pocakja van, és nem lehet egy értelmes szót váltani vele, már nem is érdekel, miért, de legalább nem vagyok egyedül, és ez nagyon fontos.

Hogy rohadna meg ez, az óriáskerék! A partról nézve gyönyörű látvány, de csak onnan nézve. Aki rajta szorong, többé nem tud kiszállni, nincs pardon, én nem erre gondoltam. Nem maradt másom, mint kapaszkodni és reménykedni, a következő csak bejön.

Egyelőre vakon remélek sorvadó hitemmel, mert az ember ne veszítse el a hitét. Csak tudnám miért ne… Csak közben ne utálnám ezt a sok senkit, ezeket az üres éjjeliedényeket, csak megnehezítik létem és reményeim kusza halmazát, amiben úgy kapaszkodom, mint fuldokló saját hajába.

Ezen vagy bőgni, vagy röhögni lehet, én az utóbbit próbálom, csak ne lenne a hangom olyan kétségbeejtően hiteltelen.

     Próbálkozom, keresgélek, és ebbe bele lehet hülyülni, mert borzasztó türelem kellene, ami nekem nincs.

Tudom, a csótány is egy állat, a melléfogás is fogás, a hülye is ember, és így tovább, csak az a baj, hogy én nem vagyok egy Teréz anya.

Aztán csak jöttek és jöttek...

A füves tisztás úgy hatott az érkező szemében, mint a sivatagban felbukkanó oázis.

Csend, napfény, döngicsélő méhek, a körülálló hatalmas juhar, tölgy és égerfák szellő zúgatta leveleinek álmosító zenéjében, az időtlen béke sétálgatott.
A madárdalt egyre gyakrabban megzavarta egy távoli hang, még sosem hallottak ilyet a rét lakói, nem is tudták mire vélni a dolgot.
Biztos valahol messze, a szél zúgatja a fák lombjait- mondogatták egymásnak, de nincs vele dolgunk, és ki- ki végezte tovább amit elkezdett.
Napok múltán, a furcsa hang egyre erősödött, és folyamatossá vált.
Azért kissé idegesítő ez a különös zaj- szólt a hangya a mellette eszegető suszterbogárnak.
Hát mondasz valamit- válaszolt a suszterbogár, az a gyanúm, hogy a kabócáknak van a dologhoz köze.
Mostanában egyre gyakrabban hallom, hogy megjegyzéseket tesznek a legyekre, mindenféle rusnya férgeknek nevezik őket, akiknek nincs helye a tisztásunkon.
Hogy honnan a bátorság, hogy eldöntik ki élhet a tisztáson és ki nem, erre még nem sikerült rájönnöm.
Ez így igaz- válaszolt a hangya, a tisztás nem a kabócáké- hanem mindenkié, és nem kötelező egymást szeretni, bárki kikerülheti a másikat, nem kell egymás ölébe ülnünk.
Hiszen nem vagyunk egyformák, és ki az a nagyképű és erőszakos bogár, aki a saját arcára akarja kényszeríteni a többi állatot?
Mi ez az irreális gátlástalanság, ami a rét érdekeinek hangoztatásával, a saját gyarapodásukra történik?
Már hallottam olyasmiket is, hogy aki nem zöld, az eleve gyanús- mormolta a suszterbogár, miközben valami bogyófélét próbált a szájába tömni.
A távoli zúgás, mostmár nem is volt távoli, és úgy hozzászokott minden élőlény füle, hogy mondhatni fel sem tűnt.
Hát, ami igaz- az igaz- mondta a hangya, ha jól belegondolok, a szúnyogokat nem ártana kiirtani innen, ez a folytonos vékony zümmögés, a felhőkben tömörült ezrek, gyakran zavarnak.
Na meg a hernyók- válaszolt a suszterbogár, összekenik nyálukkal a fűszálakat, és gusztustalan ha belelép az ember.
Ez így igaz- lelkesült fel a hangya, és a pincebogarak meg büdösek. Azoknak sem lenne keresnivalójuk a réten.
A méhekről nem is beszélve- így a suszter, soha egy csepp mézet nem adnak senkinek, bár rengeteg van nekik.
Rohadt egy felsőbbrendű csürhe- ordította a hangya nemes felháborodásában.
Össze kéne fognunk, és majd mi megmondjuk ki élhet itt a réten, és ki nem.
A rét tisztasága a nemes cél, és hogy mikor tiszta egy rét, azt mi fogjuk eldönteni.
A felbuzdult két bogarat egyre többen vették körül, belebeszéltek, forróvá vált a levegő. Ki a hangya mögé állt, ki a suszter mögé, kik egy harmadik csoportot szerveztek, kiabáltak nekihevült ábrázattal- egyesek elkezdtek botokat gyűjteni, mondván, akkor ne várjunk tovább, kezdjük el a rétet a betolakodóktól megtisztítani.

A nagy zajongásban észre sem vették, hogy az érkező lódarazsak felhői eltakarják a napot.
Előreszegzett dárdáikkal rontottak rá a bogárgyülekezetre.
A csata perceken belül eldőlt.
Az egész rétet az elpusztult bogarak tetemei borították.
Na most van rendben a dolog- harsogta a lódarazsak vezére, mert egyetlen fajta a létező igaz- intett a csápjaival, erre a tömeg egyként üvöltötte- a lódarázs.
Aztán tovább vonultak, maguk mögött hagyva a kihalt rétet…

Mesterkurzus 3.

Hölgyeim és Urak.

Már megint találkoztunk, megint itt ülök az emelvényen, és nem arról beszélhetek, amiről kedvem lenne.
Olyan önfeláldozó, és humánus mondani, hogy a következő generációk boldogulása érdekében építjük a mát.
Ez, valahol egy tetszetős marhaság, egy brossuraszöveg, amit senki nem vesz komolyan.
Hát lehet, hogy van benne igazság is, de valljuk be, a mát csak építeni lehet, mert nem lehet hogy nem építeni, de amúgy épül az magától.
Minden új helyzet, még a rohadt is, új lehetőségeket teremt.
Olyan sosincs, hogy semmi sincs.
Az idő, a mával együtt halad, szokás mondani, hogy előre, bár fogalmunk sem lehet, hogy merre az előre, de jól hangzik, hát akkor miért ne mondanánk.

A jövő…
A jelen remélt folytatása, amiben természetesen mi is részt akarunk venni, bár a jövő- mondjuk- az ifjúságé.
Csak azt már nem tesszük hozzá, hogy is.
Mert ki az a balga, aki feláll a székéről, és átadja a helyét másnak, holott fáradt, és ülni akar.
Senki nem mond le a saját életéről, a következő generációk számára, hogy életteret teremtsen nekik.
Életteret teremteni…ez is egy nagy szó, teremteni az Isten tud, ha akar.
Ez mindig automatikusan adódik, meg lehet próbálni benne előnyösebb pozíciókra törni, aztán vagy sikerül, vagy nem.

Jelen, múlt, jövő…
Jelene és múltja mindenkinek van, aki él. Jövője, csak naptári értelemben biztos.
Ez emberi kitaláció, mert egy végtelenített folyamatról lévén szó, és a jelennek hitt időszak dolgait, valahogy meg kell különböztetni a már történtektől, vagy attól, ami történhet a következőkben.
Ha nem próbálnánk valami valami kronológiai sorrendet felépíteni, könnyen hihetné valaki, hogy most zajlik a rózsák háborúja, vagy a Spanyol armada éppen támadja Anglia partjait.

Mert az események folyamatosan történnek és múlnak, nincs idő, levonni a tanulságait, meg mire is mennénk vele,- máris itt van az új esemény, és az ember csak kapkodja a fejét, és igyekszik képben maradni, ami sosem sikerül, ezért sokan, bizonytalankodva és zavarodottan tűnnek el, és gondolom meg is könnyebbülve.
Szenved az általa is megtapasztalt impotenciájától, de ha valaki nem is akar, akkor hol a baj?
Lehetőleg sosem szabad akarni, az ember ne borogassa fel lelki békéjét.
Ezért aztán a kép sokszor és sokaknál torz, irreális és hülye tettekre ösztönöz, sokszor őszinte szándékkal, hiszen maga a szándék nem kerül pénzbe.
Ezért a mondás, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Ezek, azok a botlások, amikről nem beszélünk.

A múltnak, jelennek, és jövőnek vannak kutatói.
A múltkutatók a régészek, előnyük, hogy akkorát tévedhetnek, amekkorát akarnak, laikus nem tudja ellenőrizni, az a brontoszaurusz meg nem tud közbeszólni, hogy a megtalált csontdarab nem a lapockájából származik, hanem a térdéből.
De ezek túlélhető tévedések, nincs belőlük sok.

A jelenkutatók halmozott hátrányú személyek, mert a jelen percenként változik.
A szubjektív tévedések birodalma, ahol szinte csak tévedni lehet.
Teszik is, különböző nézőpontok és tudományos munkák alapján értékelnek, következtetnek és kinyilatkoztatnak, óriási zavarokat okozva a mostban, még szerencse, hogy sorsfordító lehetőségeik nincsenek, bár rövid távú katasztrófákat képesek előidézni, aztán jön a kézmosás, meg hogy emberi dolog, satöbbi.

A jövőkutatás, meg egy tréfa, a múlt és jelen tapasztalásain épülő idiotizmus, és ennyi tévedésre alapozni egy elméletrendszert, több mint balgaság.
De tetszetős valami, jó forgatókönyveket lehet ilyen alapon csinálni, a közönség akár még gyűjtést is rendezhet a főhős számára, volt már rá példa….
Sok mindent megtudhatunk a jövőkutatás eredményeiből, hogy X égitest, ha tízezer kilométer per perc utazunk, akkor száznyolcvan év alatt oda is tudunk érni.
Egy ilyen információtól az embernek még a tartása is megváltozik, hiszen ez, ez egy csodás jövőnek ígérkrzik, kár, hogy nem érint.
A mában élők, a ma problémáival vannak elfoglalva, sem a múlt, sem a jövő nem érinti érdemben.
„A dicsőség a holtak napfénye”- mondta Napóleon, hogy aztán egy halottnak ez mennyi kellemességet okoz, erről nem szól senki.

A jelenben megélt minden múló pillanatunk a jövőbelépés pillanata ,hol szarba lépünk, hol gilisztára, mert mint mondottam volt, ez egy folyamat, és ha ez a műveletsor részünkről egyszer abbamarad, akkor léptünk be a múltba, és jön a már említett napfény. Hogy ott aztán mikre lépünk rá, azt nem tudja senki.

Megszületünk, élünk.
Nem tudni honnan jöttünk, és hova megyünk, és a létnek hitt szűk csatornában csörgedezve nincs más lehetőségünk, mint létezni, magunkra odafigyelve, és lehetőleg elkerülve a kellemetlenségeket…

Hölgyeim, és Uraim.
Nem egymást kell legyőznünk, hanem saját magunkat.
Ez nagyon kellemetlen művelet lehet, csodálni fogom, ha valaki megteszi.
Ha ez valakinek sikerül, elmondhatja magáról, hogy ez férfimunka volt, és most itt vagyok legyőzve, és egy legyőzöttnek mi esélye maradt?

Hát…nem sok.

A lebegő prédikátor

A sziklás hegy, megközelíthetetlen oldalában, egy barlangban lakott. Olyan magasan, hogy az ég madarain kívül, ember legyen a talpán, aki fel mer merészkedni odáig. Ott már esős időben a felhők járnak, elnyelve a hegy felső részét, viszont tiszta időben, a végtelenig el lehetett látni. A barlang, viszonylag kényelmes. A Guru vackán kívül, még egy házilag készített asztal, ülőke, és néhány edény.
Meghatározhatatlan korú, erősen ápolatlan külsővel bíró, nagy fehér szakállas férfi volt. Zsákból készített bő ruházata, háncsból fonott lábbelije, megkülönböztette őt mindenkitől. Nem az az ember, aki rabja a konvencióknak -mondogatták a falubeliek, de nagyon bölcs ember, érdemes megszívlelni amit mond. Minden nap többen is elzarándokoltak a hegy lábához, élelmet vittek neki. A Guru leeresztett egy hosszú kötelet, arra kötözték az elemózsiás kosarat, aztán felhúzta a barlangjába. Nem tudni mióta ment ez így, de még a legöregebbek is a kötélhúzásos megoldásra emlékeztek.
Alkonyatkor, és hajnalban szólt a néphez. Olyankor kiállt a barlang bejáratába, az alatta tátongó gonosz mélység cseppet sem zavarta. Karjait széttárta, szemeit égnek emelte, és dörgő hangon megnyilatkozott:
Amint látom, még megvagytok-üvöltötte bele a levegőbe. Átkozottul szerencsések vagytok, mert sokan már nincsenek meg, akik még tegnap itt tátották szájukat. Sokan még meg sem születtek, akik szintén itt fogják idővel tátani a szájukat. ti vagytok soron, a nagy gödör derék várományosai, és tőlem vártok engesztelődést. Na ezt aztán elvárhatjátok ítéletnapig- bőgte a Guru. Állandóan Istent keresitek, és mindig rossz felé néztek. Valami olyasmit kerestek, ami hasonlít hozzátok külsőleg, fel sem merül egyikőtökben sem, hogy merőben másról van szó. Most sem vallásos meggyőződésetek hozott ide titeket, hanem a kíváncsiság. Mert nektek teljesen mindegy miről van szó, csak érdekes legyen. Nektek minden cirkusz.
A Guru nemes felháborodásában széttárt karokkal előrevetette magát, mint egy sas körözött a nézők felett. Legalább hárman bevizeltek a látvány okozta rémülettől. Csoda történt-zúgott fel a sokadalom, többen térdre rogytak, mások üveges tekintettel imádkozni kezdtek, le sem véve szemüket a hihetetlen látványról. Képtelenek vagytok megérteni a dolgok valódi lényegét -kiáltotta. Mindazt kívül keresitek ami bennetek lakozik, mindenáron emberi külsőt erőltettek valamire ami pusztán szellemi. Az meg szemmel nem látható, azt érezni kell. Olyan sikerrel vezetitek magatokat félre, hogy csak bámulok Mert hogy egymást becsapjátok, az egy dolog, de hogy magatokat… ez a világ legnagyobb luxusa.
A tömeggé dagadt sokadalom megsemmisülten hallgatta a Guru szavait, sokan nem is tudták igazán követni a mondottakat, annyira beléjük idegződött a szemmel érzékelhető-remélt valóság keresésének szokása.

A tudós férfiú csak repkedett és beszélt. Szent extázisában kezdte Istennek érezni magát, már csak azért is, mert számára is újdonság volt, hogy tud repülni. Mikor odáig jutott előadásában, hogy mindenhatónak nevezte magát, hirtelen lehanyatlottak karjai, és a tömegre zuhant. Többen szörnyethaltak, ő sem élte túl. A megsemmisült tömeg némán feloszlott. Senki nem beszélt de mindenki érezte a nagy igazságot, ember nem értékelheti magát túl, következmények nélkül.

A magas égben

Beszéltem egy fiatal nővel. Mesélt nekem az önmegvalósítási szándékairól, az élet értelmének megkereséséről, a túlvilágba vetett hitéről…
Csak szótlanul bólogattam, hiszen valahol egyetértettem szándékával, hogy mindezeket meg akarja oldani.
És nem mondtam el neki- hogy:
Az önmegvalósítás, egy marha szó.
Hiszen akkor is megvalósul, ha nem tesz semmit. Ez a lét tényével járó automatizmus.
Aztán az élet értelme…
Maga az „értelme” szó szubjektív. Kinek mi számít értelemnek, mi ad erőt és kedvet a folytatáshoz, mit tud elhitetni magával.
A túlvilág…meg valahol túl van, mindenen, olyan messze és máshol, hogy el sem tudom képzelni.
A „Túlvilág”, azt jelenti, hogy az jelen világon túli, a mostból nézve, a következő a túlvilág, ami- ha minden klappol, jönni fog.
Mert a jelenlegin túli, amiben nem lehet létezni, mert nincs hogy, mert az mindig előttünk lődörög és kecsegtet, hogy majd akkor, nem kell becsinálni, majd meglátod…
Mindig egy élettel előttünk poroszkál, hívogat, és támogat ígéreteivel.

A túlvilág, egy fontos történet. Mindenki ízlésének, és vágyainak megfelelően rendezheti be magának gondolatban, van aki egy tarka réten virágokat szedeget, közben önmegvalósít, ami szerinte az evilágon nem jött össze, és hogy azt hogy fogja tenni, a fene tudja, majd ott biztos eszébejut.
Mert hit kérdése az egész, ha bebeszélem magamnak, hogy önmegvalósultam, akkor az úgy igaz, ha szárnyaim nőnek, és nem tartom titokban, akkor becsuknak a diliházba, mert egy látó ember nincs köztük, aki észrevenné a valóságot.
De lehet, ők is látják, csak irigységből úgy tesznek, hogy nem, mert dögöljek meg, ha nekem van szárnyam, és nekik meg nincs.

Ezek akarnak a túlvilágon virágot szedni, ezek az evolúció tetvei.
Aztán, ha a mennyek kapujában azt mondja nekik az angyal, hogy ti menjetek jobbra hatszáz métert, ott van a pokol ajtaja, akkor halálra sértődnek, még talán le is hülyézik – ha merik.
Mert mindenki igazságérzete óriási, ha róla van szó, és magán kívül hadonászik szemfedőjével, a mennyei főbejárat lépcsőin, hogy micsoda egy ócska bagázs van itt, aki nem veszi az Ő különleges milyenségét észre.
A H.G.Wells- „Vakok országa” túlvilágába kellett volna próbálkozniuk, ott talán be tudnának slisszanni a túlvilágra, bár ott is a kapuőr letapogatja az érkezőt, és ujjai nem tévednek.
Érdekes, és igazságtalan, hogy tévedni csak ember tud, de legalább van valami, amit csak mi tudunk.

Aztán majd ott, a kéklő horizonton túl, lesz ideje keresgélni az élete értelmét, hogy mit fog találni, el sem merem képzelni.
Mert az én tévhiteim szerint, az élet értelme, magában a létezés gyakorlatában van, nekünk kell értelmet tölteni bele, mindegy mit, csak tévedhetünk.
Ezért nincs a tettnek felelőssége, bátran tehetjük, következmények nélkül.
Azért ez megnyugtató…

Mert ha már lettünk, legalább legyünk nyugodtak és könnyedek, fontoskodjunk, és csináljuk a marhaságainkat, aztán bocsássunk meg magunknak érte, és kövessük el a következő zöldséget, hiszen mást nem is tudunk, csak szégyelljük beismerni.
Elfogadunk, és elutasítunk, megmondjuk másoknak mit- és hogy kell,
aztán ha balhé van belőle, őt tesszük felelőssé.

Ez egy rózsaszirom fürdő, enyhe pacalszaggal, ami nekem nem probléma, mert szeretem a pacalt.
Aki meg nem, hát…vessen magára.

Toronyszoba

A szűk kis toronyszoba ablakában a viseltes-helyenként szakadozott függönybe belegabalyodott az éjszaka.
Felszívta a tűnő kert bokrai között bolyongó-vak emlékeket, halódó neszeket.
Tömege mindent elsodort, eltépve az időt, vakká téve a szemeket. Lomhán kúszott felfelé az épület falán. Csak a hold hideg fénye világított, szerető anyaként végigfuttatta fakó ujjait a kékes félhomályon.
E csendes-lassú hullámzásban egyre kivehetőbbé vált a tárt ablakon beúszó ködhajó.
Lebegő árnya közeledett, kivilágítatlan fedélzetén láthatatlan utasaival.

Múltbamerült- holt érzelmek lehelete érződött a sötét szoba légterében, nyúlósan rámtapadva, felidézve emlékezetemben mindent, amit el akarok felejteni.
A hajótest szinte arcomat érintve balra fordult, a bársonyos sötétségben végiglebegett a szobán, elérve az ablakot. Kikúszott a végtelen éjszakába.
Egyre kisebbedő-derengő alakja még sokáig látszott a semmiben, magával víve belőlem valamit ami pótolhatatlan, aminek hiányát sosem tünteti el a könyörületes, jótékony feledés.

A lélek hangjai

A katedrális legfelső lépcsőjén ült a főkapu tövében és koldult. Kövér volt, ápolatlan, enyhén részeg. Rossz fekete kalapját markolva vastag ujjaival a látogatók orra alatt hadonászott, rekedt hangján valami szenténekfélét énekelt, lekeverve népszerű operettrészletekkel.
Éktelenül hamis volt az egész produkció, ő is tudott róla, de távolról sem érdekelte. Hátát falnak vetve kinyújtotta két vastag lábát, legyen mit kerülgetni az érkezőknek.
Néha elszenderedett majd felriadva énekelt tovább.
Állandó munkahelye volt a főbejárat, többször elzavarták de mindig visszajött, így megunva az állandó zavargászást, hagyták békében.
Egy alkalommal igencsak rossz idő kerekedett, a viharfelhők miatt már kora délután esti sötétség ült a tájra. Verte az eső, egyre jobban fázott.
Körülnézett az elnéptelenedett lépcsősoron, nehézkesen felkecmergett a kőpadozatról. Kezével leporolta nadrágja ülepét-na már ami megvolt belőle-beosont a résre nyitott hatalmas tölgyfakapun.
A templomhajó kihalt volt, és végtelenül csendes. A sűrűsödő homályban mélán ácsorogtak a szentek kifestett szobrai, a mellékoltárokon álló üvegkoporsókban szentek csontjai világítottak az egyre halkuló fényben A belső tér, tömjénillat, a díszes tompa ragyogás majdnem meghatotta, a hűvös levegő a kriptalejáratból-testének csapódva körülfonta fertelmes alakját, meglibbentve elhanyagolt-poros arcszőrzetét. Ismeretlen szorongás támadt mellkasában, szemei nedvesen csillogni kezdtek, egész valóját hatalmába kerítette a csarnok lenyűgöző békéje.
Távoli, ködös emlékfoszlányok merültek fel pislákoló emlékezetében. Már évtizedek óta nem gondolt semmire, és most, hogy kezdtek benne mocorogni a messzi emlékek, fizikai fájdalom nyilalt belé. Képek kusza kavalkádjai örvénylettek lehunyt szemei előtt, orgona szólt, sok virág vette körül fehércipős lábait, mögötte állt az anyja, Isten a tudója mikor gondolt rá utoljára. Sok gyertya égett, csendes lobogásukból áradt a melegség és szeretet. Első áldozására gondolt, ő volt a fehércipős kisfiú, sorra merültek fel emlékezetéből rokonai, közeli hozzátartozóinak képei. Egy eltűnt világ visszfényei, szívet-lelket megrázó ősrégi emlék.
Egy mellékoltárnak dőlve ült a szőnyegen, nehezen szedte a levegőt. Sorra bukkantak fel ködös emlékezetéből régi életének élesedő emlékei, lelke fájó csikorgásának zenéjében.
Az élmény súlya szinte összenyomta, egyre kisebbnek érezte magát, sosem hitte volna, hogy az emlékek így tudnak fájni.
Egész testét rázta a feltörő zokogás, torzult jajszavai végiggördültek a templomhajón, a főoltárnak csapódva elenyésztek.
Mindennél nagyobb megkönnyebbülést érzett. Szinte testetlenné válva, egy végtelen és megbocsátó nyugalom szállta meg, amiben még soha nem volt része.

Hű, de csont!

A zsenialitás és ostobaság között csupán annyi a különbség, hogy a zsenialitásnak megvannak a határai.
A zsenialitás részben genetikus következmény, ami párosul egy szorgalommal, és akarni tudással.
Nagy hátránya, hogy eltávolít széles tömegektől, garantál egy magányosságot, mert egy hajón is a legmagányosabb a kapitány, lévén mindenki alatta van rangban, és mindenki alatt a tenger.
Ez egy állandó, és megváltoztathatatlan felállás, ha változik, azt hívják katasztrófának.
Nem mintha a katasztrófa nem lenne egy életet színesítő esemény, hiszen az újsághíreknek egy örök életbenntartója, nem is szólva arról, hogy rengeteg embernek ad kenyeret, mert katasztrófaelhárít.
Az ostobaság is genetikus következmény, csak végtelenül kényelmes, nem kell hozzá semmiféle felkészülés, méretei nem behatároltak, és a végtelenben is csak önmagával találkozik.
Nyugodt, békés, önmagával elégedett állapotot nyújt, a félreértések, és hibás szemléletek tömegei külön életteret biztosít.
Egy szabad és önbizalommal teli lebegést, a kétkedést nem ismeri.
Mert minden érthető, és egyúttal félreérthető, ami igen szubjektív, mert a zseni szerint félre van az ostoba tájékozódva, és fordítva.
Csak az ostoba elégedett, a zseni meg elbizonytalanodva szorong, és már- már depressziós. Erősen elgondolkodtató, kinek van igaza.
Egy ostoba elélhet, az emberi kor végső határáig, még egy zseni, csak megoldja, hogy idő előtt tönkremenjen.
Ezért élnek- a földtörténeti kezdetek óta a planktonok, és ezért halt ki a tűzokádó sárkány.
A zsenialitás demokratikus előnye, hogy egy zseni akármikor ostobává válhat, de egy ostoba sosem lehet zsenivé.
Az ostobaság egy betonkemény állapot, gyógyíthatatlan, és megnyugtató, hogy nincs is miért gyógyítani.
Ez egy kegyelmi állapot, Istenkáromlás lenne hozzányúlni.
A zseniség meg egy dúlt, zavarodott élet, aminek megvan a kőkemény ára.
Aztán, egy ostoba világban zseniskedni, egy kanosszajárás, kilógni a sorból, legalább olyan veszélyes, mint kihajolni a robogó vonatból.
Egy ostobát sosem ér támadás, mert a maga fajtája megérti, és, hogy a kevés zseni nincs vele egy véleményen, na bumm.
Kinek lesz ettől gyereke?
Szó mint száz, zseninek lenni nagy kereszt, a francnak sem hiányzik, mindenkinek egy élete és egy halála van, amit neki kell elviselnie, és punktum.
Nem illik ebbe belepofázni.
Na meg, hogy ki zseni?
Ez attól függ, honnan nézzük. Az emberek, ha valamit nem értenek, nem kezdik kutatni az értelmét, hanem elintézik azzal, hogy egy baromság.
Mennyivel bölcsebb, mintha egy tonna kutatás után, összedőlve bevallja a kutató, hogy nem sikerült a megoldásra rájönnie.
Hát ezek után elgondolkodtató, hogy minek érdemes lenni.
Zseninek, vagy ostobának.

A létra

Mostanában már nem kell magammal cipelni a létrámat. Régebben, bárhova fel akartam menni, mindenütt problémát okozott a létrák hiánya.- Mondta Vilmos,- aztán szereztem egy hétfokú létrát, és szereltem rá két gurtnit, és a hátamra vettem, úgy jártam mindenhova. El is kereszteltek létrás Vilmosnak, ha megláttak jönni az utcán, utánam ordítoztak, hogy szevasz Létrásvili, ez a felfelé használatos műszered, vagy a lefelé!

Persze én válaszra sem méltattam ezt az ízetlen élcelődést, primitív népség, dögöljenek meg. Ha valamelyiknek egyszer kell létra, rám biztos ne számítsanak. De most már tíz napja, valami változás indult.

Először, a templom tornyának támasztott létrát vettem észre, felnyúlt a harangig. Halvány volt, mintha ködökből ácsolták volna, de éjszaka kinéztem a szobám ablakán, és láttam, hogy szépen feltisztult a látványa, és keményen rajzolódik ki kecses alakja a holdfényben. A nagy boldogságtól kirohantam sárga hálóingemben az üres utcára, mélyen aludt a város. Eljutottam a létrához, megtapogattam hideg, erős fáját. Igazi volt. Mintegy álomban, elindultam rajta fölfelé. Megnyugtató volt éreznem erős fa-testét lábaim alatt. Eljutottam a harangig, az ott alvó galambok akkora ribilliót csaptak, majd kiverték csapkodó szárnyaikkal a szememet. Végül sikerült átmásznom a karfán, jól összekoszolva hálóingemet.

Az éjszakai város, ebből a magasságból nézve fenséges látványt nyújtott. A házak elképesztően kicsinek tűntek, a hatalmas gesztenyefa az udvaromon satnya bokornak látszott. Még sosem volt alkalmam rálátni arra a helyszínre, amiben élek, nem hittem volna, hogy ennyire jelentéktelen és gyerekes, egy csapásra elveszítette fontosságát, szinte restellkedtem kisszerűségén. Úgy éreztem, lebegek a szánalmas hangyafarm felett, mint egy isten, belelátva az egész játék értelmetlenségébe, ami eddig a pillanatig volt az egész életem.

Aztán lemásztam megint a földre, megrendülten, és törpének érezve magam. Nem is tudtam elaludni az éjszaka hátralévő részében. Reggel, első dolgom volt, hogy kinézzek az ablakon, ott állt a létra. A hajnal ködétől párásan, hatalmasan, csak jóval hosszabban mint a torony.

Valami csoda folytán, még nőtt is az éjszaka. De a jövő- menő emberek, észre sem vették. Kiszaladtam a ház elé, és mutogatni kezdtem nekik, a toronynak támasztott létrát. Bambán néztek hol rám, hol a toronyra, aztán azt mondták: Jól van Létrásvili, menj vissza az ágyadba, és aludt ki magad. Ezzel továbbmentek. Többeknek szóltam, de csak fejcsóválva röhögtek. Ez a vakságuk egészen megdöbbentett. Hiszen egy ekkora létrát hogy lehet nem látni? Mi ez, az Istenverte vakság? Alig vártam az éjszakát, hogy ismét kipróbáljam a létrát. Felmásztam, de most tovább merészkedtem, mert kíváncsi voltam hová tart. De ebben a magasságban, már olyan erősek voltak a szelek, hogy visszamásztam a harangig, a beijedt galambokhoz.

Másnap is mutogattam az ismerősöknek, de rá kellett jönnöm, hogy csak én látom a létrát, rajtam kívül senki. Még az éjszakai mászásomkor feltűnt, hogy számtalan létra van a városban, a házak falának, a fák lombjának döntve. Még a folyón is keresztül- kasul feküdtek a létrák, mint hidak, összekötve a két partot. Egészen magával ragadott a látvány. Hiszen ezentúl, oda juthatok fel, ahova csak akarok. Ráláthatok bármire, egészen biztos, hogy találok ott létrát.

Alig tudtam magamban tartani kitörő boldogságomat, nem akartam, hogy bárki is észrevegye, hiszen már biztosan tudtam, hogy rajtam kívül nem lát senki- semmit. Elsétáltam a toronyhoz, de megkönnyebbülve láttam, a létra ott várt. Ami váratlanul ért, megint nőtt, most már a vége, a felhők között eltűnt.

Alig tudtam megvárni a sötétséget, végre elnéptelenedett az utca, kialudtak az ablakok fényei. kilopakodtam a toronyhoz, és elindultam a fokokon felfelé.

Vilmos egyre távolodott, alakja már csak egy sárga pont volt az égen, amit egykettőre elnyelt a sötétség. Napok múltán vették észre, hogy eltűnt. Végigkutatták az egész várost, de nem találták sehol.