A nagy semmi

Hogy az mi a frász?
Ez aztán egy hülye kérdés.
Hát, a nevében is benne van. A nagy semmi, egy végtelen kiterjedésű alaphelyzet, amiben poroszkál a halandó, benépesítheti minden ökörséggel, hogy komfortérzete legyen.
Aztán ha ez sikerült neki, akkor elkezd benne lenni, és azt hiszi, hogy él.
Ezt halála pillanatáig csinálja.
Hogy miért teszi mindezt?
Mert mit csinálhat helyette? Egy dupla lutzot? Vagy bógnizzon, mint egy forgó dervis, és a végén hányja össze magát, mert már gyerek korában sem bírta a körhintát?
Ne légy már ilyen snassz!
Te csak vihogsz itt, nézed azt a szánalmas verebet ott a nagy semmiben toporogni, és nem veszed észre, hogy ugyan azt teszed.
Mert te sem tehetsz mást. Ez a Te élettered, ennyi jutott, hogy mennyi járt volna, a franc aki tudja. Lehet, hogy ennél több, de az is megeshetett volna, hogy más, de ezt itt- a nagy semmiből nehéz megsaccolni.
Amúgy saccolgatni egy marhaság, mert bármit kitalálsz, az marad ami van.
Hogy az mi, hát a nagy semmi.
De ha úgy vesszük, az is valami, mert ennél kevesebb nem nyerhető, de ezt nem irigyli ki alólad senki, és ez egy nyugodt- biztonságérzetet ad.
És ez, máris valami.
Itt nincsen időváltozás, cunami, meg földrengés, szökőár meg forradalom, itt
eseménytelenül múlik az idő, még egy rohadt ebola sem fenyeget, itt nem fenyeget semmi, mert a semmiben nincs semmi.
Eleinte nehéz a helyzeted, beleőrülsz, aztán már Haway.
Úgy idétlenkedsz, ahogy csak akarsz, virágokat tűzdelhetsz a hajadba, farktollakat csinálhatsz ökörnyálból, óránként tehetsz nőtlenségi fogadalmat, a fene sem fog gátolni.
Itt dühöng a szabadság.
Őrülten jól fogsz szórakozni, például magasra emelt térdekkel, indiánszökellésben ugrálhatsz előre és hátra, bumm- puff, bumm- puff ordítozhatod az ütemet, a beszarásig, mert valameddig mindent csinálni kell, aztán vagy abbahagyod, vagy abbamarad.
A lényeg az, hogy csináltad.
Mert ha helyette megírod, a Sumérok enciklopédiája harmincnégy kötetes történetét, ugyan úgy elmúlik az időd, mintha bumm- puffot játszanál.
De ha megunnád, még mindig játszhatsz pipiskét.
Nem tudod mi az? Pedig azt mindenki tudja.
Na jó, elmondom: Rém egyszerű, csinálsz a homokba egy tetszetős kis gödröt, belepisilsz, és a jobb mutatóujjaddal kevergeted.
Garantáltan nem lesz az ujjad reumás.
De végezetül kitalálhatsz mást is, csak ne az emberiség épülésére, mert ráfaragsz, ez nem a hosszú élet titka.
A hosszú élet alapkövetelménye, hogy légy tiszta hülye. Legalábbis higgyenek annak.
Akkor békén maradhatsz, kapsz egy rokkantságit, és mehet a bumm- puff, meg a pipiske.
Nem fog feltűnni senkinek, mert úgysem vesznek észre soha semmit.
Nem szokás másokra figyelni, mert alanyi jogon, mindenki úgy áll fejre, ahogy csak akar.
Tekintsd magad, egy egyszemélyes vállalkozásnak, önzésből kandidálj, meglátod, mindenki értékelni fog.
Na nem azt fogják mondani, hogy egy önző dög vagy. Nem, és nem.
Elhíresülsz, mint racionális, és következetes intellektus, a pipiske klub elnöke is lehetsz, aztán ha a Sumérokról azt hiszed, hogy egy rovarirtó, hát… Istenem.

Anomália

Ezt a kifejezést csak a ˝Beavatottak˝ értik.
A térdig érő- fapados hülyék nem.
Legfeljebb arra asszociálnak, hogy anno Mália- akiről szó lehet, aki valószínű egy régen élt Mária nevű hölgy, csak az illetőnek baja van az R betűvel, és Mária helyett, Máliát mond.
Persze ezen nem illik röhörészni, mert egy beszédhiba nem lehet vicc tárgya kultúrált emberek körében.
Ahogy lehetett ˝Rég holt Leonórám˝, ugyan úgy elképzelhető, az anno Mália, aki szintén már csak emlék.
Aztán- legyünk őszinték- Hogy egy már nem létező Máriát valaki Máliának ejt, … hát Istenem.
Több is veszett Zalakaroson.
De ahogy valakit hívhatnak Dorfberger Linának, lehet valakinek a teljes neve Anno Mália.
Nem is rossz név.
Van egy zenéje, kicsit emlékeztet egy latin diagnózisra is, meg a fene tudja mi mindenre, nekem például idézi a Házsongárdot, ősöreg fáival, akik a gyenge szélben susogva, egymásnak mesélnek régi temetésekről…
Anomália.
Lehet, egy irreverzibilis nő is, akit csak tehetetlenül néz az ember, és nem tud vele mit kezdeni. Sem elpucolni, sem maradni nem érdemes.
Mert egy anomáliával igazán senki nem tud mit kezdeni, az egy kétségbeejtő tény, a tényekkel szemben meg az ember tehetetlen.
Hát persze. Lehet itt vállvonogatva, depis vigyorral lezserkedni, kijelenteni, hogy mit nekem egy anomália, nagy ívben köpök az egészre, ez a komornyikomnak való nehézségi fok, én ennél keményebb problémák megoldásával foglalkozom…
Lehet hazudozni összevissza, még akad olyan is aki elhiszi, meg van aki nem, de a baj nem ez.
A baj az, hogy Te tudod az igazságot, vacogsz és szűkölsz- mint egy kivert kutya, és minden erőddel el akarod hitetni kifelé, hogy minden rendben, téged nem érint meg az, ami történt.
Pedig ha őszinte lennél, akkor sem lenne más, csak neked lenne könnyebb, mert egy bajt elviselni magányosan még nehezebb.
Bölcsebb, a megoldhatatlannal nem törődni, mert úgyis az lesz, amit ő akar, legfeljebb a maradék idődet is tönkreteszed.
És ha az anomáliáért nem is vagy hibáztatható, a kiteljesedésig vezető út tönkretételéért igen.
De ahogy valakit hívhatnak Dorfberger Linának, lehet valakinek a teljes neve Anno Mália…
Nem is rossz név.

A per

A tárgyalóteremben csend lett, mindenki felállt, megjelent a pulpitus mögötti ajtóban a bíró.

Fekete- fényes talárban, fején a furcsa fejfedővel, amitől a vádlottnak röhögnie kellett.

Folyton egy osztrigára asszociált, akire ráfordult a főzőedénye.

Tenyerébe kapta arcát, helyreigazítva szétfutó vonásait.

A hallgatóság ismét leült, hosszadalmas zajokat keltve, pusmorogva és fészkelődve, míg a bíró kalapácsa fel nem csattant. A nagyúr szemei végigpásztáztak az esküdteken, csupa fontoskodó, komolykodó pofa, átérezve hatalmas felelősségét ottlétüknek.

Vádlott- álljon fel- hallotta felzengeni a bíró határozott hangját.

Felemelkedett székéről, és a hang felé fordult.

Tisztában van a váddal- szólt a kérdés.

Nem uram- így a vádlott.

Mi az, hogy nem! Azt sem tudja miért van itt?

Nem bíró úr.

Gondolom elkövetett valamit, ami törvénybe ütköző- mondta a bíró.

Lehetséges- ad abszurdum, mert minden megtörténhet egy életben, és ha netán egy cselekedetem szerintem helyes volt, attól még valakinek tűnhet helytelennek- mondta a vádlott.

Az esküdtek döbbenten és felháborodva nézték a vádlottat, mint aki kísértetet lát. A vezetőjük, egy köpcös kis kopasz fontoskodó, felháborodásában felugorva ordítani kezdett.

Micsoda arcátlan pimaszság ez a bírósággal szemben !- harsogta.

Maga hülyére veszi a bírót és az esküdteket egyaránt, a törvényt, az igazságszolgáltatást, és mindent, ami a társadalom működésének az alapja?

A vérig sértett bíró, céklavörös arccal felugrott karszékéből, akkorát vágott az asztalára, hogy kalapácsának nyele eltörött, feje végigzúgott a termen, és leütötte a harmadik sorban bámészkodó öreg nőt.

Na lett nagy sipákolás, húzták- vonták az ájult hatodosztályú madonnát, közben a bíró tovább üvöltött az esküdtek felé fordulva.

Hogy jön maga ahhoz, hogy engedélyem nélkül beszéljen?!

És mit buzog egy ilyen mellszobor, hát mit hisz magáról, maga senki!

Maga adjon hálát a sorsnak, hogy egyáltalán ide beengedték, magának még válaszolnia sem illik, ha netán valaki véletlenül megkérdezi.

Na a mellszobor is elveszítette a cérnát, túlkiabálva a hangzavart- válaszolt.

Hogy merészel maga rámförmedni ennyi ember előtt, maga taláros kappan!

Mit képzel magáról, maga elbutult alkoholista, nem az anyjával beszél!

Maga, aki úgy el van hülyülve, hogy minden tárgyalásán drukkolunk, nehogy háttal üljön a teremnek, maga egy vészhelyzet, aki az igazságszolgáltatás szégyene!

Erre Ő eminenciája felugrott, és egy bakfis gyorsaságával a mellszobor elé pattant, olyan balhorgot berámolva neki, amit egy jobbos parasztlengő követett, hogy az ugrott egy hátast.

Na, elszabadult a pokol.

Felugráltak a döbbent esküdtek, mindenki ordítozni kezdett, akik a bíró pártján álltak, elkezdték ütni az ellentábort, a hallgatóság szintén azonnal megoszlott, és ökölharcba kezdett.

Az egyik írnok, azonnal seggbeszúrta tollával a mellette ülő kollégát, akit már régtől fogva igencsak utált.

Az íróasztal hatalmas robajjal előrezuhant, százfelé repkedtek az iratok, egyik fiók becsípte egy éppen ott hadakozó fejét.

Komikus látványt nyújtott a kapálózó- fejetlen harcos.

A fékeveszett tombolás egyre jobban elmérgesedett, a beözönlő sajtó fotósai és tollforgatói hatalmas lelkesedéssel igyekeztek megörökíteni a tárgyalás dús eseményeit. 

Egy vén marha, aki derékig meztelen volt, mert letépték róla az inget, felkapaszkodott az ablakpárkányra, lerúgva onnan a virágcserepeket, a levélnehezéktől az írószertartóig, mindennel dobálni kezdte a dulakodókat.

Közben lángoló tekintettel énekelt valami forradalmi nótát, de sokat kellett trallalázni neki, mert alig ismerte a szövegét. 

Egy bronz papírvágó is végigszelte a terem légterét, nagy csattanással beleállt a falat díszítő olajportré homlokába, a díszruhás antik honatya arca összerándult, és leesve a falról, maga alá temetett több verekedőt.

A sátáni kavargásban egy teremszolga telefonált a tűzoltóknak és a polgárőrségnek, még a plebánost is felhívta. 

El is jött az öregúr, de nem mert közel menni, mert a repkedő széklábak fenemód aggasztották.

A tűzoltók, be akarták kapcsolni a tömlőt, hogy vízágyúként működtessék, de elfelejtették a nagy rohanásban elhozni.

A vádlott várt még egy darabig, hol ennek, hol annak a tábornak drukkolva, aztán belebújt kabátjába, és távozott.

Lázrózsák Katinkának

         

Hajjaj…Ilyen hátsója, meg keblei csak álombéli tündéreknek van!
És ha megy!
Úgy riszálni senki emberfia nem tud, mint Katinka.
Katinka, egy mozgó vágytömeg, aki dalokat fakaszt a férfiak lelkében, ő az elérhetetlen tökély, aki ha végigvonaglik az utcán, lágyan, hajlékonyan, mint kígyó – feltekeredve zsenge kamaszok szívére.

Ó méla vágy, az elképzelt múló pillanat fodrozó tükrén vibráló csoda! A fékevesztett száguldás forró karjainak fojtó ölelése, a lila álmok hűvös tengerének felejthetetlen simogatása…
Katinka!
Te vagy minden ami költészet, minden, ami bearanyozhatja egy kókadó férfi zötykölődő hétköznapjait.
Te vagy a szférák zenéje, maga a káprázat.

Változat 2.

Hajjaj… Ilyen hátsó, meg kebel, már az ébrenlétben is előfordul.
És ha mész!
Azért még idézel szép emlékeket, pillanatokra visszahozod a lelkekben szunnyadó hajdani tavasz illatát.
Még feltámasztasz vágyakat, de már nem elviselhetetlen, ha nemet mondasz.
A fékezett száguldás langyos karjainak lagymatag ölelése, a lila álmok hűvös tengerének, már gyakran felejthető simogatása.
Katinka!
Te vagy még a költészet, bár amatőr hangokkal vegyítve, időnként fals, de még szól, ami megérintheti egy kissé rozoga férfi kornyadozó hétköznapjait.
Már nem vagy a szférák zenéje, de egy kocsmakertben játszó zenekar hangulatos és vonzó muzsikájával felérsz.

Változat 3.

Hajjaj… Hová tűntek büszke tornyaid, kerek védműved, te hajdanvolt büszke rom…
Már csak szép emlékeket idézel, ha borús az est.
Lelked tavaszának illatát, már csak te érzed,
a langyos totyogás béna karjainak hideg ölelése, a megfakult álmok hűlt tengerének borzongató érintése.
Hol van már a költészet, csak recsegő próza a szférák zenéje, egy romos kocsmakert egyszál vak hegedűsének fals cincogása.

Változat 4.

Hajjaj Katinka…
Hajdani szépséged, ráncos jelened, Isonzó és Doberdó emlékeit idézi oly tökéllyel, hogy beleborzong a hát…
Nahát, ki hitte volna, a régen elködlött tavasz, csak halvány emlék, tán igaz sem volt, lehet, csak mesélték.
Hová tűnt lelked zenéjének mindent elsöprő dallama…
Hol a mesés hátsó?
Hol a hű kebel?
Már csak egy igric beszéli el egy viharos éjszakán- a kandalló sárga lángjainak lobogó fényében.
Már nincs szférák zenéje, nem látok zenés kocsmakerteket, nő a csend, kuvik kiáltása borzongat férfilelkeket.
Költészet, próza, a néma semmibe vész.
Ha zötykölődve mész, csak borzasztasz kamasz kebleket, hová tűnt a vágy, a szívet forrósító dalok?
Magad lettél a jeges tél, csak fagyott ágak reccsenése vagy.

A királyfi

A királyfi, ellentétben a megszokottal, nem volt fiatal, karcsú és szép.
Irigyei szerint a talentumával is baj volt.
Meglehetősen rövid végtagjai vastagok voltak, na meg deréktájt éktelenkedett némi pocak.
Szögegyenes- rőtvörös haja a vállait verdeste, amire ráfért volna egy alapos hajmosás.
De királyfi lévén, nem mert senki szólni, a hopmester azzal mentegette magát, hogy ennek már mindegy, ez a fiú- úgy ronda, ahogy van.
Hát tényleg nem nyüzsögtek körülötte a királylányok, még azok is eltünedeztek, akiknek nagyon akaródzott férjhez menni.
Ő bezzeg nem törődött a ténnyel semmit, köpött az egészre, tőle annyi királylány lehetett a közelében, ahány csak akart.

Gyakran kilovagolt a rengeteg erdőbe, a sziklás szurdokba, mert ott lakott a sárkány.
Ott őrzött egy királylányt, de nem volt féltékeny a királyfira, mert tudta, hogy a lány még pénzért sem érdekelné.
Pedig szívesen rásózta volna a kellemetlen és követelőző némbert, mert már az idegeire ment.
Ennek a förtelemnek nem lehet kedvére tenni- panaszolta a nagy hüllő, a csillagokat is lehozatná az égről, és az sem elég neki.

Látod- látod, sóhajtotta a királyfi, milyen furcsa dolgokat produkál az élet.
Én, egy ronda, és taszító külsejű ember vagyok, aki nőnek megtetszem, az csak a leendő hatalmamért akar engem, még szerencse, hogy nem érdekelnek ezek a királylányok.
Ezért nem probléma a helyzetem.
Te viszont egy látványos tűzokádó sárkány vagy, akinek az életét megkeseríti ez a némber, és el sem menekülhetsz, mert a mese nem tesz lehetővé semmiféle menekülési útvonalat számodra.
Így adódhat egy paradox helyzet, mikor a csúfság csábítóbb lehet mint a szépség.
Aki szép, az nagyon nehezen fogja elviselni a korral járó megcsúnyulását, húsbavágón éli meg veszteségeit, míg egy csúnya, nem érzékeli esélyeinek eltűnését, hiszen sosem volt neki.
Esélye, amúgy mindenkinek egy behatárolható tartományban létezik, amit ha madártávlatból nézünk, hát rezdülésnyi különbségek vannak, itt a valóság dübörög, ami előnyt hiszel, azt bebeszéled magadnak.
Gyilkos pillanat az ébredés, aki hitt magában, az hatalmasan pofára hull, mert abban a hasonfekvő helyzetben, ott lenn a porban, már semmivel nem képes magát ámítani.
Egy csúnya embert is igénybevesz a felismerés, de nem zökken akkorát, ami ne lenne elviselhető.
Egyetlen esélye marad mindkét félnek, ha egyéniség, akiből érezhetően csak egy van.
Ez a tény kompenzál annyit- amennyit, de a semminél, az üres fejeknél sokkal több.
A vizuálisan érzékelhető szépség, csak az egyéniség tokja kellene legyen, és nem maga a kínálat, hiszen hegedűtokot sem szokás venni, csak hegedűt tokban.
Szánalmas- jobb híján olyasmivel hencegni és kérkedni, ami szinte órák alatt elmúlik, és marad a megkeseredett semmi.

A csúnya királyfi felkászálódott nyergébe, elköszönt a sárkánytól, és megbékélt lélekkel elporoszkált.

Légy hű mindhalálig

…mondta az öreg légy, de leginkább hörögte, amint hanyatt feküdt a légyfogó alatt, amiről utolsó erejével lekecmergett. Agyonerőltette magát, mire sikerült, érezte, valami megszakadt benne, és haldoklik.

A többiek rémülten és megrendülten állták körbe „halotti ágyát”, zizzenés nélkül lesve halkuló szavait. Szárnyai élettelenül lógtak mellette, már semmi köze nem volt hozzájuk.

– Ha már légynek születtél, légy hű önmagadhoz. – szólt elhaló hangon, nem tudván folytatni búcsúintelmeit, mert elkapta egy rémes köhögés. Mire szilvakék fejjel abbahagyta, annyira kimerült, hogy elszenderedett.

Percek múltán riadt fel, zavaros tekintetét végighordozta az ottlevőkön, és folytatta.

– Légy hű mindhalálig, mert nemzetségünk hűségünk miatt kiirthatatlan.  Légységére büszke fajtánk képes benépesíteni a világot, legázolva és tiszteletre késztetve az összes rovarfélét. És légy jó mindhalálig, és hidd, ha van jóság, az csak légy jóság lehet. Mert egy ászka jósága szart sem ér, ezek buta és hazug férgek, meg szárnyuk sincsen. Egész életükön át poroszkálnak a piszkos földön, és azt hiszik, ők a kiválasztottak. Irigykedve nézik fenséges röptünket, és gonoszak a gyönyörű látványtól, nyálukat csorgatják a vágytól. Láttam már olyat is, aki szárnyakat ragasztatott hátára, hogy légynek látsszon. A marha… – röhögte el magát a haldokló gyenge hangján, de azonnal elkapta a köhögés. – Úgy látszik, a tüdőmbe folyt a légyfogó ragacsos mérge, és nincs ellene mit tenni.

Lábai a hanyattfekvéstől elgémberedtek, mozgatni próbálta őket, de három lába mozdulatlan maradt.

– Kezdek megbénulni. – sóhajtotta. – A jelek szerint ezt most nem fogom megúszni.

Méltatlan pózában kezdte nagyon rosszul érezni magát a sajnálkozók alkotta kör közepén, de mozdulni sem tudott. Eszébe jutott, hogy Budavár visszavételekor a várkapitány – Heinrich Hentzinek hívták – halálos sebet kapott, és mikor az ellen tisztikara rátalált, ő ágyán fekve utasította környezetét, ültessék fel, mert nem kíván az ellenség jelenlété­ben fekve meghalni. Így is történt, felültették, – és meghalt.

Férfihez, kemény harcos légyhez méltó vég.

Minden erejét összeszedve felkiáltott: – Fordítsatok hasra!  Itt nincs ingyen cirkusz, nem fogom itt háton fekve blamálni magamat, én, fajtánk nagyszerűsége, aki, ha talpon nem megy, akkor hason akarok elmenni.

A jelenlévők megrendülten hozzáugrottak, és hasra fordították. Megpróbált lábaira emelkedni, de érezte, nincs ereje hozzá. Maradt hason fekve, de mellkasát annyira nyomta saját súlya, hogy alig kapott levegőt. Kába volt, így szerencséjére nem voltak fájdalmai.

– Nem csoda, – gondolta, – a halál nem fáj. Az egy testünkön kívül zajló történés. Lehet megfigyelni, de az közönyében nem fog visszafigyelni rám. Igaza van, hiszen nem függ tőlem, mi a fenének töltse idejét az én figyelgetésemmel. Mindenhatósága teljes tudatában szarik a fejemre. Én is tenném az övével, ha tőlem bármi is függne. Jó, hogy a halál egy életben csak egyszer fordul elő, mert ami a legijesztőbb benne, az a végtelen közönye.

– Hogy milyen büdös ez a terítő, amin hasalok! Ez a nő, a nagy háziasszony mindent tud, csak mosni nem. – motyogta felháborodottan. – Még utolsó légvételeimet is megkeseríti ez a dög.

–Mit hüppögtök itt mellettem, gondoljátok beveszem ezt a gyászotokat? Én mindössze egy haldokló kiválóság vagyok, és nem egy hülye. – szólt rá a gyászolókra ingerülten. – Ne akarjatok ezzel a rossz idétlenkedéseitekkel átejteni. Nem most szálltam le a falvédőről, ahogy mondani szokás, csak a légyfogóról szálltam le. Marha nagy a különbség. Nyugodtan távozom, mert betartottam szegény apámnak, a cecelégynek tett ígéretemet. „Légy hű mindhalálig” – mondta bölcsen, és én meg is tartottam tanácsát. Hűséges légy voltam mindig, nem is érdemeltem ezt a véget. – szólt, és egyre hosszabban elszundikált.

Majd felriadt, és folytatta.

– De ti, akik házilegyekként tengetitek életeteket, segg buta bugris népség vagytok, soha nem éritek el azt a költői magasságot, ahol én könnyedén tartózkodtam. A nekem természetes élettér nektek elérhetetlen olimposzi magasságokban tündököl, és ne is reménykedjetek, mert ott nincs féreg. Ti pedig azok vagytok.

Már csak suttogott, egyre vadabbul küzdött az agyára terpeszkedő álmossággal.

– Most már lassan befejezem a veletek való vesződésemet, megpróbálok valami hatalmasat és bölcset mondani utolsó szó gyanánt, hogy emlékezzetek rám az idők végezetéig. Szívesen mondanám például, hogy „Több fényt”, de ezt már Goethe mondta, ti meg úgy sem értenétek baromarcúak. Így csak azzal búcsúzom, legyetek jók mindhalálig, mert ha rosszak vagytok, ugyanúgy meggebedtek idővel, mint én. Ja, még azt akarom mondani, hogy a mellettünk lévő légyiskolát nevezzétek el rólam, meg egy vagy két sugárutat is.

A rezdületlen némaságban lassan lehunyta szemeit, elgyötört-fátyolos tekintete eltűnt a nézők elől.

A nagy csendben a szomszédos iskolából áthallatszott a kis legyek nyelvtanórai kórusa.

„Én legyek, te légy, mi legyünk, ők legyenek.”

Tán még hallotta a kórust, mélyet és hosszan sóhajtott, aztán nem mozdult többé.

A lélek füle

Időnként hallom a hullámverés hangját, meg az öböl felett köröző sirályok rikoltozásait. A hangokat hol a part felé sodorja a szél, hol a nyílt víz felé, szétszórva és elemésztve a végtelenben. Arcomon érzem a sós tengeri szellő simogatását, mely ezernyi ujjával matat kigombolt ingem alatt.

– Lehetetlen – mondják, – sem víz, sem más nincs a közelben. Hogy érezhetsz valamit, ami nincs is itt? Ez fizikai lehetetlenség.

Pedig igaz. Ami van, ami létezik, az igenis érzékelhető. A van tértől és időtől függetlenül van, érzékszerveink „hatótávolságától” elhatárolódva.

Minden egyidejűség egy időben érzékelhető, meglétük nem a magunk véges képességeihez mérendő.  Ehhez kell a lélek füle. Csak a végtelen érzékeli a végtelent, fizikai képességeink igen behatároltak az érzékelés terén. Hiszen az emlékeinkben őrzött képek, események hangjai is a lélek fülével idézhetők meg.

Mert ami van, az van, függetlenül időtől, távolságoktól. Ami meg elmúlt, az is van, csak másképpen, a voltban létezik, és előhívható.

Aktív létezésünk egy végtelen, hatalmas közegben történik, a voltok, és vanok milliárdjai vesznek körül, lelked fülének érzékenysége dönti el, mennyit veszel észre ezekből.

Az elmagányosodott, sivár életek oka az effajta hallás zavarában rejlik. A lélek siketsége megfagyaszt, kiszívja az életerőt, magányos bolyongásra kényszerít, aminek csak katasztrofális lehet a vége. Az életben egyszerre kell mindkét hallószervedet használni, és a hallottakat alkalmazni. Elmezavart okoz a hallhatók összekeveredése. Nem szabad téveszteni.

Közted és egy elmebeteg között annyi a különbség, hogy te nem vagy elmebeteg. De azzá válhatsz, ha helytelenül értelmezed a lelked hallószervével érzékelteket.

Nagyon figyelj oda.   

Megbékélés

Hogy idővel mennyire el tud szürkülni minden…
Persze az élet hossza, egyenes arányban van a szürküléssel. Már minden annyiszor ismétlődött, hogy szinte előre tudod mi fog következni. Akár a szeretkezés. Idővel, már tudod, hogy mi lesz a másik mozdulata, amire te mit reagálsz, gépiessé válik, mint az a színdarab, amit már ötszázadszor játszol. Nem unod, de fel sem dob. Messze van a hajdanvolt premier varázslatos hangulatától. Mondhatnád, minden történés legfeljebb hasonlít, de nem ugyanaz.

A különbség olyan kicsi, hogy külön kéne figyelni arra, hogy éppen melyik rezdülés volt más, mint utoljára…
De mindennel így van az ember.
Már túl vagy az ötezredik étkezésen, a harmincadik nyaraláson, úsztál, napoztál, söröztél és síeltél, cselekedtél jót, meg hibáztál eleget. Mi lehet még, ami új, ami megkergeti a vérkeringésedet, vagy csak addig süppedsz a monotóniába, míg összecsap a fejed felett, és elnyelődsz? Még utoljára elénekeled a kilépőd egy sorát, hogy ˝Volt- nincs, fene bánja…˝ Az egészben az izgalmas, hogy nem tudod mikor lesz vége. Mormogta magaelé a kis emberke, álláig húzva paplanját, mint valami védelmi eszközt az elmúlás ellen.

A hajópadlós toronyszobában nagy volt a rendetlenség. A vén vaságy is lehangoló látványt nyújtott, több volt rajta a kopás, mint a festék. És benne a madárcsontú vénember…
A roggyant íróasztal, tele könyvekkel és ráhajigált ruhákkal, kifakult szőnyeg, ferdén lógó kép a falon, már vagy nyolc éve meg akarta igazítani… A portól szürke ablakszemeken épphogy bekandikált a napfény.

Csak feküdt, csukott szemekkel, és nem gondolt semmire. Egy jókora zöld légy zümmögését hallgatta, megnyugtatta az állandó duruzsoló hang. Napfény, csend, légyzümmögés- gondolta elégedetten, és még kényelmesen is fekszem. Mit akarhatok még?
Az ember, végigfantáziálja az éveit, és mire rájön, hogy nem akarhat semmit, meg is öregedett. Becsapva érzi magát, holott nem történt más, mint önbecsapás. A léted, egy egyszemélyes burleszk, és nem veszed észre. Mindent magadnak csinálsz, csak téged érdekel igazán, és hogy mások hogy viszonyulnak az ügyetlenkedéseidhez, hát az aztán tökmindegy.

Valójában egyedül vagy végig, csak a sors, tapintatból körédvetít egy fiktív világot, hogy ha netán egyedül éreznéd magad… Bezony testvér, egyedül ülsz a lelátón, és a vetített meccs végén, egyedül mész ki a stadionból. A tülekedés és anyádozás, a sors vetítette tréfa…

Ahogy elmenni is egyedül kell.
Nem szabad semminek nagy feneket keríteni, mert a végén észreveszed, hogy soha nem is volt neki, és akkor szomorú, és rémült leszel. Hát ha már ez az igazság, legalább ne csinálj hülyét magadból…
Ne is kérdezz, mert tudod a lehető válaszokat.
Kicsi a repertoár, körülbelül ugyan azokat kérdezheted, és ugyan azokat válaszolják rá. És valljuk be, nem is érdekel igazán, amit kérdezel… Csak keveregsz a társadalomban, néha teszel valamit, amiről úgy döntesz, hogy jólesett, mert hogy neked mi a jó, és mi nem, azt is te döntöd el.
Minden megközelítés kérdése. Csak a történet végén dönt helyetted valami.

Azt hiszed, kifelé élsz. Pedig befelé. Te, egy egyszemélyes világ vagy, és a magad módján tökéletes. Mit akarhatsz Még?

Csukott szemekkel feküdt a kopott vaságyában. Jól betakarózott, békés volt, és elégedett…

Az út vége

Hogy miért van itt a folyóparton mindig ilyen sár és büdös…
Meg ezek a ronda piócák úgy tekeregnek ebben a masszában, mint egy iszapfürdőben a gyógyulni vágyók.
Ezek valahol piócalelkű népség, csak másokból élni, dagadtra szívják magukat, és henteregnek kéjesen az iszapban, bebeszélve maguknak és másoknak, hogy ez egészséges, meg élni jó és érdemes, mert szép és kerek a világ, hol fejjel lefelé sétálgatunk rajta, hol meg talpon tesszük ugyanazt.
A nehézségi erő garantálja a mindenkori földhözragadtságot, bár, van akit elenged, és elég egy pillanat, az illető máris két lábbal kalimpál a semmibe, a többiek meg úgy dagonyáznak tovább, mintha észre sem vennék.
Nem lehet mindent észrevenni, meg nem is érdemes, mert igazán semmit nem érdemes, mert ha belemászol az iszapba, nem tudhatod milyen mély, hány fokos, és miféle miazmás gőzök, és gázok törnek fel a láthatatlan felszín alól.
Az orrod meg közvetlenül az iszap felett kezdődik, és ha peches vagy, ott is lesz vége.
Ha sikerül kimásznod belőle, percek alatt rád szárad a sár, az anyád sem ismerne rád, a páncél miatt a végtagmozgásaid módosulnak, olyan leszel mint egy bábu.
Legalább nem fa- bábú, nem megy beléd a szú, helyette vidáman hancúroznak rajtad a sárban élő mikroorganizmusok.
Biztos, hogy egymás között papának szólítanak, és magától értetődőnek hiszik, hogy rajtad fognak ezentúl élősködni.
Nincs is ebben semmi szokatlan, mert minden és mindenki a maga módján élősködik, csak neve elé nem írja a parazita nevet.
Minden és mindenki siketnek tűnik, pedig nem az, csak a méltatlankodó hangok- a segélykiáltásokkal együtt, más herczen zengenek.
Pedig tudom, hogy egyszer bele kell gázoljak az iszapba, majd ordítva énekelek menet közben, hogy ne halljam azon élőlények hangjait, akiket megtaposok, mert át kell jutnom rajtuk, hogy elérjem a folyó vizét, ami így távolabbról tisztának és áttetszőnek tűnik, mert minden más távolabbról, miért lenne más- pont ez.
Hogy aztán, a csillogó vízfelszín milyen mély iszapos feneket takar, azt akkor tudom meg ha belemegyek a vízbe, és lehet, hogy baromi mély is, hát ki tudja mi a fene lehet ott, még senki, de senki nem mászott vissza, hogy elmesélje.
Lehet, szirének is vannak a mélyben, akik elkapják a lábamat, és lerántanak, ölelgetve, hogy drága kis Odüsszeuszom, már aggódtunk, hogy sosem jössz, majd lemossuk rólad az iszap bűzét, lehet, lesikájuk rólad még a bőrt is.
Addig sikálunk, még a vázad vakítóan nem fog világítani a folyó fenekén, akkor majd elkerül a sok pióca, és kitör számodra a kánaán.
Csak álldogálok itt a parton, a víz óvatosan nyaldossa lábfejemet, gondolom tapintatból, hogy szokjam, mert még benne is van némi tapintat, vagy csak a magam megnyugtatására találok ki ekkora marhaságokat- nem tudom.
Igaz, kissé elbizonytalanít ez a mély és igazi tájékozatlanság, de legalább igazi, és ha mást nem, ezt biztosan tudom.
Hömpölyög lomhán és érzések nélkül a rengeteg víz, talán nem is látja, ahogy itt ácsorgok mint egy kóró, mert mit érdekli őt, ha én lennék ő, engem sem érdekelne.
Mert itt a parton sem érdekel igazán senkit semmi, csak saját maga, és ez a rend anatómiája, ami sosem változik, mert a fajtajelleg megköveteli.
A nagy víz, legalább következetes, és mindent azonos mértékben sodor, aki vagy ami belekerül.
Na persze, nekem, akinek át kell úszni a túloldalra, ez soványka vigasz, meg az sem segít rajtam, hogy másokkal sem tesz kivételt, de kit érdekel, hogy mihez van kedvem.
Talán még- itt a parti iszapban, a rothadó sások és békalencsék világában valahogy el lehetne lenni, de mit tehetne itt valaki aki nem pióca, vagy csibor.
Ez egy más világ, bele sem lát az ember, mert egy piócának a fejem például egy felhőkbe vesző magasság, ha felnéz, lehet, azt hiszi, sosincs végem.
Gondolom, a folyóról sem tud, nem is érdekli, neki nem kell átjutnia rajta.
Állok a sárban, a folyó, végtelen türelemmel hömpölyög, és vár.
Ő tudja, hogy egyszer bele kell lépnem, nincs de, és akkor átölel jeges víz karjaival, és percek múltán, már a partról nem is látszom.
Leülök egy kőre, hallgatom a víz monoton sustorgását, még nem értem mit mesél, de elálmosít, ringatni kezd, csukott szemekkel hallgatom, és húzom az időt.
Csak a Párkák tudják mennyi még a fonalam, de őket nem lehet megkérdezni.

Credo

Nem hiszek a tündérmesékben, de abban igen, hogy büntetlenül senki nem lehet aljas. Az isteni kegyelem és megbocsátás is valahol véges.

Nem hiszek a Mikulásban és a Nyusziban.

Nem hiszek a jóságban, a hátsószándék nélküliben, mert a jóság csupán a hátsó szándék elkendőzésére kreált gyakorlat.

Hiszek a szemfényvesztés meglétében és kiirthatatlanságában.

Nem hiszek a jó szándék tisztaságában, mert maga a jóság, a tiszta jóság észérvekkel nem indokolható.

Hiszek a fondorlatos és öncélú gonoszság diadalában, egy Bosch féle apokalipszis valóságában, ami Dantei erővel elsöpör rosszat és látszólag jót.

Hiszek a pokol lángjainak emésztő borzalmaiban, de tisztító erejében nem.

Hiszem, hogy ami piszkos, sosem lesz tiszta, de ami tiszta, az elpiszkolódhat.

Hiszek önmagam és mások elmúlásában, az Összeom­lás feltámadásában, hallom lovának patáit csattog­ni a szépen festett hazugságok beszakadó vásznain.

Hiszek, mert hit nélkül nem lehet élni, igaz, csalódni sem.

Hiszek az erőt adó önámítás fontosságában, az azt követő végső kiábrándulásban, ami ölni képes.

Nem hiszek a hűvös és közömbös hajnalok szépségében, de hiszek annak hideg racionalitásában.

Hiszek Gaudi tornyaiban, amik sosem fognak az égig ér­ni, de hirdetik a káprázat anyagba sűrített valóságát.

Hiszek minden hitem és elvetésem támadhatóságában.

Hiszek önnön tökéletlenségemben, és nem hiszek a meg­bocsátásban.

Hiszek a halálban, és hinni szeretnék a feltámadásban.

Hiszek a mérgekben, és nem hiszek a méregtelenítés lehetségességében.

Hiszek abban, hogy nem tévedek, és hinni akarok abban, hogy mégis.

Hiszek abban, hogy nem véletlenül vagyok.

Hiszek egy mindenható szellem meglétében, ki minden bizonytalanságomat képes feloldani, aki a tisztánlátás fényébe emel, és megadja nekem azt a békét és kiegyensúlyozottságot, ami nél­kül nem lehet élni.

Ámen.

Én, Klaudiusz

     Hölgyeim, és Urak. Még nekem is hihetetlennek tűnik, hogy itt ülök egy katedrán, beszélek, és mindenki engem figyel.

De ha reális akarok lenni, ugyan kit figyelhetnének mást, miután csak én ülök itt a középpontban, mint igazi célpont, kellően megvilágítva, a gyengén célzók miatt.

Hogy honnan vettem a bátorságot?…

Ez egy jó kérdés, de bevallom, több esetben láttam a TV-ben Mesterkurzus címmel kiülni nagyjainkat, és semmit nem nyújtottak, motyogáson, okoskodáson, és hétköznapiságon kívül.

Hát- gondoltam, ez nekem is kell, hogy menjen.

Persze, világrengető bölcsességeket, káprázatos igazságokat mondani, amit még századok múltán is feljegyeznek, én sem tudok, de ők sem mondtak.

Így, nem érzem szerénytelenségnek, ha én is elkövetem ezt a turpisságot, hogy pofátlanságot ne mondjak.

Én az irodalomról beszélnék Önöknek, lettlégyen líra vagy próza, mert bár ugyan úgy lerágott csont- mint bármi, de megnyugtató előnye, hogy pontosan látni, hogy az ember mibe harap.

Mindenkinek vannak érzései, gondolatai, csak sokan nem igénylik, hogy azokat közöljék másokkal.

Ezek a bölcsebb fajták. Akik még csak el sem olvassák a mások által írottakat, na, azok a legbölcsebbek.

Mert az író, aki kényszeres volta miatt folyton kilocsogja azt amire gondol, kiteszi magát egy esetenként otromba kritikának, fújozásnak meg röhejnek, egy rakás agyatlan hülye kénye- kedvének, és bárgyú pofával, lelkileg összetaposva próbálja megértetni magát, hát…finoman szólva- elkedvetlenítő állapot.

Aztán másnap is belelép ugyanabba a gödörbe, mert erre van programozva, és egész életét bamba vágyakozásban tölti el, reménykedik, hogy majdcsak megértik, és ő is meg tud majd élni abból amit csinál… hiszen van rá precedens, hogy ez lehetséges, és arra, hogy százezerből akad ilyen kettő, erre gondolni sem mer. Persze, ezeknek a kivételezetteknek is előbb meg kellett, hogy haljanak.

Jár a szája mint a kacsasegge, és nem hajlandó észrevenni, hogy minden szava pusztába kiáltott szó, ha véleményt kér nálánál nagyobbaktól, ahány személy, annyi vélemény, lassan lefolyik róla az a máz, ami még ő volt, olyan lesz, mint az örömlány, akit elkapott a nyári zápor, és minden sminkje a köldökéhez lefolyt.

Elkezd próbálni megfelelni, egyre laposabbá és arctalanabbá válik, nem gondol rá, hogy a jóakaró mesternek mindenki potenciális ellenség, aki nem analfabéta.

Esetleg, ha ordít nyilvánvaló tehetségtelensége, akkor elnéző mosollyal hagyják élni.

Megpróbál a szerencsétlen olyasmit csinálni, hogy a húgyagyúaknak tetsszen, akik előbb adnak ki sok pénzt egy közepesen sikeredett kardigánra, mint húsz forintot egy könyvre.

Na persze ajándékba, az más, dedikáltat és lesz mit mutogatni a szombati vendégeknek, mert neki nem mindenféle seggevége barátai vannak.

Aztán felkerül a komódra, az ezüst gyertyatartó mellé, mert hogy a büdös életben bele sem fog lapozni, az biztos. Legfeljebb a dugi pénzét tartja benne, mert ott fix, hogy nem fogja keresni senki.

Ma, az irodalom utáni igényt hazudni szokás csupán, mert már a középiskolákban is probléma sokaknak, hogy olvasás közben, a betűkre koncentrálnak, nem is sejtvén mit olvasnak.

És ez, hölgyeim és uraim, az idő haladtával még romlik.

Közelg az idő, ha valaki azt mondja majd, hogy Ady, arról mindenkinek a Fekete Pákó nótája jut eszébe, hogy: ADYde a didit, a didit nem adom…

A dübörgő hétköznapok monotóniája lassan mindent szétmar mint a sósav, mindenki a saját dolgai iránt érdeklődik, és nem kívánja elereszteni a korlátot, és kicsit elszállni a mából, valahova a gondolatok világába, sosem tapasztalva meg a repülés gyönyörét, mert nincsenek is szárnyai.

A varázslat nem igényeltetik, kéretik tudomásul venni, csak a megszokott és biztos talajra van igény, ami nem okoz lelki zavart, mert nem okoz az semmit, és ez megnyugtató.

A könyvesboltok helyett, ilyen árudákat kell teremteni, ezzel a hirdetéssel.

Aztán mindenki akkora kultúrigényeket hazudik, amekkorákat akar, hiszen minden út Rómába vezet, ott fent- a kartonozóban azt sem fogják megkérdezni, hogy tud e olvasni.

Erről az egészről, egy sláger refrénje jut eszembe, „Nem baj bébi, a bizonyítványt senkise kéri, fő, hogy mindig forró legyen az ágy…”

Ja a Klaudiusz- a tudós római császár…Ő írt a Sumérokról egy tizegynehány kötetes munkát, ami Róma égésekor elpusztult.

Azóta sem tudunk erről a népről jóformán semmit…

De nem baj bébi…

Életrajz

˝… Én tudtam, hogy rendesnek születtem, csak nem vagyok használható…˝

Ezen a képen, egy újszülött fekszik, az a rajta matató nő - a bába. A fehér köpenyes férfi az orvos, bár nem emlékszem rá. A másik nő, a szülőágyon fekvő anyámat istápolja, de részleteiben erre sem emlékszem. Ami élesen megmaradt bennem, az a perc, amikor a bába a csap alá tartott. Nagyon váratlanul ért, istentelenül rosszul esett.

A következő rajzon a csecsemőosztályon fekszem, és bőgök. Valószínű becsináltam, már nem esküdnék meg rá. Azért gondolom azt amit mondtam, mert a továbbiakban gyakran előfordult.
A következő rajz családomat mutatja, amint engem csodálnak. Kedves tőlük, bár nem tudom miben voltam más mint a többiek. Majd pár nap elteltével hazavittek taxival.
Ez a rajz, szintén engem mutat, ahogy éjszakánként ordítok, nem hagyva aludni senkit. Már nem emlékszem, de biztos nagyon élveztem a botrányt amit okoztam.
A következő rajzon, már iskolába járok, ha nem mellé. Irányvesztő képességem már korán megmutatkozott, rengeteg kellemetlenségem származott a későbbi években ebből.
Ez a kép, az év végi bizonyítványom bemutatásának katartikus pillanatait beszéli el, dühöngő szüleim körében. Erre az időre sajnos már élesen emlékszem.
Ezen a rajzon, végzett diákként állok, olyan tanácstalanul, mint Bálám szamara. Sem nekem, sem másnak nem volt ötlete, mit csináljak a továbbiakban. A rajzon látni is, engem zavar a probléma legkevésbé. Jellegzetesen rohadt kölyök voltam. Aztán választottak nekem egy foglalkozást, a rajzon jól látszik, hogy minden lelkesedés nélkül elfogadtam a szülői döntést. A következő rajz, mint végzett szakzsenit mutat, ugyanolyan tanácstalan képpel, mint az előzőkben már látszott. A következő táblán, mint mindent kipróbáló ifjú látszom, aki mindennel foglalkozott, csak azzal nem, amit rá akartak erőszakolni, hogy idővel rendes ember lehessen belőle. Nem gondoltak rá, hogy rendes embert nem lehet csinálni, valaki vagy annak születik, vagy nem. Én tudtam, hogy rendesnek születtem, csak nem vagyok használható, így nem is kívántam foglalkozni a témával. Nem is tettem, mert az ember legyen következetes.
Ezen a rajzon éppen megnősülök, így lettem Gyuri kee. A következő hat rajzon a feleségemmel vagyok látható, akinek minden szeretetem ellenére időnként és alkalmanként az idegeire megyek. Még szerencse, hogy nem rúgott ki, bár voltak pillanataim, amikor közel álltam hozzá. De okos nő lévén, tudta, hogy nem tehetek róla, és én is nagyon sajnálom.
A következő rajzon éppen dolgozom, mert nekem sem fenékig tejfel. Erről nem szeretek beszélni, meg nincs is mit. A többi rajzon csinálok én mindenfélét. Mindig tudtam valamit lelkesen elkezdeni, és abbahagyni. Ezt már-már művészi tökélyre vittem.
Következő kép: Apa lettem. Éppen karjaimban tartom a gyerekemet, és próbálom beleélni magam új helyzetembe. A következő rajz lányomat mutatja, aki már felnőtt, és én mellette állok, megpróbálva olyan testtartást felvenni, mintha fiatalabb lennék szeretett feleségemnél. Sajnos, be kell látnom - ahogy így nézem - nem sikerült ez aljas próbálkozásom.
Az utolsónak szánt rajzon mint nyugdíjas állok, és élvezem az öregkor nem létező szépségeit.
Ha továbblépek ezen állapotomon, azt a rajzot már nem én fogom rajzolni.
Maradok még egy darabig tisztelettel.
Kapolyi György.

Az esték már csendesek

 

    A kétszintes kerti házba beköltözött az éjszaka. Olyan sötétség volt bent, hogy vágni lehetett. Mikor beléptem kétszárnyú kapuján, szinte nekiütköztem mint egy falnak. A csend és mozdulatlanság ólomsúllyal nehezedett rám, gyomrom összeszorult, nehezebben vettem a levegőt. 

   
    Vakon és ellehetetlenedve tapogatóztam előre, vadul remélve, nem töröm magam össze. Kezem, egy nyálkás-hideg valamit érintett, egész lelkemben megborzongtam, és visszarántottam kezemet. Percekbe tellett, mire összeszedtem magam, és tétova léptekkel továbbindultam. Hogy felfokozott idegállapotom produkálta ezt a nyálkás emléket, vagy tényleg ott volt valami, nem tudom. Azt viszont tudtam hogy az élmény évekig fog kísérteni. Lábam egy lépcsőfokba ütközött, megálltam, és a korlát után tapogatóztam, de nem érintettem sehol. Nem ismertem a lépcsősor szélességét, így nem is sejtettem melyik részén állhatok. Teljesen elbizonytalanodva léptem fel a lépcsőfokra, számítva arra, hogy nagyot eshetek. Lábfejemmel próbáltam kitapogatni hol kezdődik a következő. 

   Gyufát akartam gyújtani - a semminél több-de valami kiverte a kezemből. Hatalmába kerített a szorongás, a teljes védtelenség tudata. 

Kényszerítettem magam, hogy továbblépjek, érezvén, ha még egy kicsit várok, nem lesz merszem folytatni utamat. Rázott finoman a hideg, a rémület verítéke csorgott végig arcomon. Remegő kézzel kotorásztam nadrágzsebemben, nem volt zsebkendőm, így puszta kézzel próbáltam letörölni homlokomat.
                      

   Továbbhaladva feltűnt, fordul a lépcső. A pihenőn belerúgtam valamibe, Kopogó-tompa hangjáról ítélve egy nagyobb testű csont lehetett. A síri csendben a hang akkorának tűnt mint egy pisztolylövés. Bénultan álltam, és tehetetlenségemben arcom elé emeltem kezeimet. Percek múltak, nem történt semmi. 

    Továbbléptem, lábaim mintha fából lettek volna. Most már hangosan vettem a levegőt, sűrűn és áporodottan ömlött belém, hiába próbáltam hangtalanul lihegni, nem sikerült. Éreztem, az ingem a hátamra tapadt, és jéghideg. Aztán elfogyott alattam a lépcső, talán feljutottam az emeletre. A komor sötétség elvette minden tájékozódóképességemet. Csak álltam bénultan, és elátkoztam a percet is, mikor rászántam magam a bejövetelre. Jobb kéz felé kezdtem tapogatózni, de nem érintettem falat. Oldalvást próbálkoztam, sikerült. A hideg-üres fal málló vakolata pergett ujjaim közül. Nagy lelki erő kellett, hogy ne rántsam ujjaimat vissza. A mállékony vakolatból csak úgy áradt felém egy dohos gyűlölet. Tovább tapogatóztam, elértem egy ajtót. Lenyomva kilincsét, benyitottam. Az éles nyikorgás fülsiketítően hangzott a síri csendben. A szoba szellőzetlen dohszaga arculcsapott. Álltam, és próbáltam a szerény holdfényben tájékozódni, ami beszűrődött a keskeny ablakon. A helységben még sűrűbb volt a csend mint a folyosón. Látni kezdtem, ami az idáig tapasztaltakhoz képest volt látásnak nevezhető. A fal mellett sötét tömeg állt, gondolom szekrény lehetett. Középen nagy asztal-több támlásszék, az egyik fel volt döntve. Tőle balra egy megvetett ágy. Mintha feküdt volna benne valami vagy valaki… Nem mozdult. Ahogy felé indultam, kezdett felém áradni a rettenet, valami megmagyarázhatatlan borzalom, amit még sosem tapasztaltam. Tétován tettem még egy lépést, de az ágy felől feltámadt egy hideg fuvallat, egyre erősödött, meg kellett fogódznom egy széktámlába. Nem mertem továbbmenni, a felerősödő holdfény megvilágította ágyban, egy halványan kivehető alak feküdt. Két karja a takarón, teste mellett hevert, csak feje volt szabadon. Az egész ember egy múmiának tűnt, kiszáradt, karomszerű kezei, süppedt-csontos arca elképzelhetetlenül visszataszító képet égetett emlékezetembe. A már vadul süvítő szélben hangok és arcok vegyültek, karok és eltorzult fogak csaptak felém. 

   A sötétségből előlépett fehéringes alak felémlebegett, arcát halvány fénybe fogta az elutasító gyűlölet. Jobb karját maga elé tartva kifelé mutatott az ajtón. Én, mint egy rémálomban kihátráltam, az ajtó dörrenve bezárult mögöttem. A koromsötét folyosón állva hallottam a többi láthatatlan ajtószárny csapódásainak hatalmas dörejét, minden csattanás léghuzata kifelé lökött a lépcsők felé. A sűrűn egymást követő események agyamig sem jutottak el, mint bábú tántorogtam, próbáltam talponmaradni. Hátrálva jutottam el az első lépcsőfokig, és éreztem, zuhanok. Alaposan összetörve érkeztem a pihenőre, ahol szerencsémre véget ért kálváriám. A fölém került folyosón kékes villanások cikáztak, a szél vadul csapkodta az ajtószárnyakat, időnként sátáni kacaj és velőtrázó sikolyok korbácsolták pattanásig feszült idegeimet.

    A pokoli zajban mászva tudtam, hogy megnyílott egy másik világ, megpróbált magába szívni, kiirtani belőlem mindent, ami emberi. A megtalált korlátba kapaszkodva próbáltam élve maradni. Mozdulni sem mertem, görcsösen markolva a rácsot, hangosan imádkozni kezdtem. A rettenet lecsendesült, döngve zárult be valahol fent egy nehéz kapu. Alig tudtam dermedt kezeimet lefejteni a rácsról. Bizonytalan félelmemben négykézláb indultam tovább. A földszintre érve felegyenesedtem úgy tántorogtam mint aki részeg. Végre elértem a kijárati kapuhoz, és kint voltam az elvadult kertben.
Rettenetesen megkönnyebbülve vágtam át a bozótoson, kint még sokáig ültem a sétány füvén, mire annyira összeszedtem magam, hogy elindulhassak.
 

   Ma sem tudom mi történt, miért kerestem fel ezt a lakatlan házat, de meggyőződésem, hogy közöm van hozzá.

Féligazságok

 

Tulajdonképpen, ha az ember bevallja, hogy valójában mire van igazán szüksége- tárgyi értelemben, akkor azt mondják rá, hogy nyomasztóan igénytelen.
 

Én azért megkockáztatok itt egy leltárt, aztán mindenki mondjon amit akar.
Akkor kezdem:
Két váltás ruha, ha az egyiket kimossa, addig se legyen meztelen.
Egy nyári, meg egy téli cipő. Sapka, kesztyű.
Egy olló, meg fésű.
Szappan, törölköző.
Evőeszköz, két tányér, egy pohár- vagy bögre.
Egy főzőedény.
Nagyjából ennyi.
De ha mindezekből rengeteget összeharácsolunk, akkor is csak egy- egy kelléket tudunk használni egyszerre, mert minek három kanállal enni, és két pohárból inni.
Vagy hiába van három hálószobánk, akkor sem tudunk csak egy ágyban virrasztani.
 

Ezek a sznob törekvések, valaminek a hiányát kívánják láthatatlanná tenni, egy belső, tudat alatti szorongást és bizonytalanságot, leplezni, mert ő tudja, hogy egy húgyagyú féreg, akinek óránként bizonyítania kell önmaga előtt, hogy nem akárki, és megpróbálja pénzel kompenzálni, hogy ötven évesen már majdnem elolvasta Vernét, de arra még nem jött rá, hogy Picasso nem egy kocsimárka logója mindössze.
A hencegés mint fő tevékenység lefoglalja minden pillanatát, mert mindenkinek látni kell, hogy hozzá képest egy seggevége, mert a valami- az ő, és vele ennek vége is van.
Mert neki jahtja van az Adrián, amit jahtchnak ír, mert úgy elegánsabb.
Persze nem szívesen hajókázik vele, mert mindig tengeribeteg lesz, és egy korláton átokádó nagyszerűség nem épületes látvány…
Semmiről nem tud- amiről érdemes tudni, ezért nem is depressziós, hiszen mondják, hogy ˝A gondolkodás a tett halála˝, de ez fordítva is igaz…
Aztán megöregszik, a rokonok alig várják, hogy elszólítsa az Úr, mert örökölni akarnak
Ő meg nem mer meghalni, mert egy zsidó mondás szerint ˝A halotti ruhán nincsenek zsebek˝, és megőrül a gondolatától is, hogy mindent itt kell hagynia ezeknek az élősködő szemeteknek.
Persze igaz, hogy arra is ugyanaz a vég vár, aki tudta- hogy ki volt Colleóni, és olvasta a Védákat is, de jutalomként, legalább nyugodtan hal meg, mert nem hagy maga után semmit, amin marakodni érdemes.
Sőt. Jókat vigyorog a ravatala felett lebegve, mert végignézi a kényszerből megjelent gyászolók pofáit, akikről csak úgy süt a csalódottság, legszívesebben leköpné őket, ha lenne nyála.
Hű de randa fráter vagyok, ahogy így elolvasom magamat, már csak udvariasságból is írhattam volna valamennyire tapintatosabban, de bárhogy igyekeztem, - ahogy elnézem- nem igazán sikerült.
 

De sokfélék vagyunk, van aki hágni szokott, és van aki szeretkezni.
Tulajdonképpen ugyan az történik, és mégis egészen más.
Ez nézőpont kérdése…

Nikolnak emlékül

Már régen elmúlt dél, mikor végre kikeveredtem a pályaudvarra. Nem tudom miért udvar, hiszen ez az üres, lapos tér, hát semmi köze az udvarhoz. Az egymás hátán- hegyén tekergőző sínek átláthatatlan tömegében, a köztük húzódó kis aszfaltozott szigetekkel, olyan látvány volt, hogy egészen elveszettnek éreztem magam. Na persze, ez a nyomasztó érzés nem volt számomra idegen, gyakran meglepett életem folyamán, és mindig megúsztam valahogy. Ennek tudatában, vadul hittem, hogy most is megoldódik. Egy sárga szerelvényt kellett keresnem, sikerült is észrevennem a sok koszos és fekete kocsi között, egészen hátul állt, az egyetlen helyen, ami amúgy holtvágánynak tűnt. Ott már mellig ért a gaz, és nem volt semmi mozgás, holott az egész pályaudvar csak úgy nyüzsgött, mindenféle csomaghegyek között tülekedő emberek sokaságától. Végre átverekedtem magam a tömegen, és sikeresen eljutottam a sárga szerelvényig. Mindössze három kocsiból állt, nagy meglepetésemre jócskán ültek már benne emberek.

Felkapaszkodtam az utolsó peronra, beléptem az utastérbe, megkerestem a 113- as ülést, és csomagjaimat feltéve a hálóba, leültem. Mellettem, egy vaskos vénember ült, térdei között tartva kampósbotját, vele szemben egy idős asszony, de egymásra sem néztek, pedig az volt az érzésem, együtt utaznak. Érkezésemről sem vett tudomást senki. Aztán végignéztem a többieken. Mindenki merev arccal maga elé bámult, valahol a láthatatlant kémlelve, érezhetően nem voltak lélekben itt. Lassan kúszott felém a kupé gondolatok nélküli és időtlen hidege, valahol ilyen lehet a halál csendje. Már jóformán mozdulni sem mertem, éreztem, bénultságomból ki kell magam szakítani, és összeszedve minden erőmet, kimentem a peronra rágyújtani. A vonat lassan elindult, sem sípjel, sem semmi szándékára utaló jelzés.

Visszamentem a helyemre, de mindenki mozdulatlanul magaelé meredt, talán észre sem vették, hogy elindultunk. A lassan döccenő kerekek egyre gyorsabb ütemet vettek fel, a végén a csattogó hang szinte összefolyt. A fémek agresszív- koppanó hangjai betöltötték a fülkét, a mellettem ülő feje, az ütemnek megfelelve előre- hátra zökkent. Az egész ember emlékeztetett egy bábura, egy élettelen rongycsomóra, amit hajdanán itt felejtett a Mikulás Az utasok között nem változott semmi. Senki nem nézett a mellette ülőre, nem beszélgetett senki. A szerelvény annyira begyorsult, hogy az ütemes csattogás folyamatos hanggá erősödött. Kinéztem az ablakon, és megállt bennem a levegő. Olyan sebességgel száguldottunk, hogy összefolyt előttem a táj. Az erős súrlódástól, a kocsi oldalfalai kezdtek átmelegedni, finoman forrni kezdett rajta a festék, felhólyagosodott, majd elfeketedett. Hirtelen csend lett. Csak a szél zúgását lehetett hallani, ahogy beszivárog a fémborítás résein. Már nem látszott semmi az ablakon keresztül, csak a kék ég, meg apró fehér felhők. A száguldás okozta hőség elviselhetetlenné vált. Már derékig meztelenre vetkőztem, de nem ért semmit. Rajtam kívül, szemmel láthatóan, senkit nem érintett a meleg.

Tátott szájjal kapkodtam a levegőt, gondolataim vad tánca, teljes összefüggéstelenségükben feszítették egyre durvábban a koponyámat szét. Szemeim előtt, vörös izzásban jelentek meg mozdulatlan útitársaim, hol megnyúltan, hol összezsugorodva lobogtak mint lidércfények. Aztán hatalmas roppanással végighasadt a kocsi teteje, és a beömlő- vakító fényben súlytalanná válva, kirántott ülésemből egy hatalmas szívóerő. Nem láttam semmit, csak éreztem egy szélcsatorna zúgását és erejét, vadul forogva zuhantam bele a végtelenbe, a semmibe, ahol mindent elfeledtet valami, ahol nincs kor, és nem lehet kínos egy időbeni távolság, ahol nincsenek konvenciók, és beidegződött hazug elméletek , ahol csak értelmek, és gondolkodó agyak vannak, és emberek, akik vállalják önnön voltukat. A halványuló élet, a nagy gyógyszertár, ami telis tele méreggel, és mégsem veszi be az ember.

Az ember, a maga vágyaival múlva az időben, belátva, és sosem elfogadva a könyörtelen lét tényét, jönnek- mennek a sárga vonatok, nyomokat sem hagyva maguk után. Csak megszürkült emlékek, elhalt találkozások, konvenciók, értelmetlen és méltatlan restelkedések, korkülönbségek hazug indokai, elszíneződött rozsdás érvek, kibúvók, színek és szándékok…

“Hogy milyen volt szőkesége- nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.”

A sárga vonatok észrevétlen jönnek, a holtvágányon várva, hol derékig ér a gaz. Nem szerepel a menetrendben, csak ott van, és eltűnik, kitörölve magát a peronon nyüzsgő sokaság emlékezetéből.

A Kamra

Úgy gondolom, a negyedik agykamrában tárolódnak az emlékek. A rengeteg doboz egymásra hányva pihen a sötét csendben, és halkan mozdulatlanul él.

Minden doboz oldalán a felirat, pontosan felvezetve rá a dátum, mikor lett elővéve utoljára, és milyen súlyú.

Mert vannak igen súlyosak, fekete címkéikről felismerhetők. A közepesen nehezek zöldek, a vidámak pirosak, a szomorúak kékek.

Az emlékfoszlányok és töredékek dobozai színesek. Várnak, mikor veszi őket elő az emlékezés.

A felidézett, frissen és fürgén a fénybe lendül, képekben mutatja meg magát a lélek szemeinek, visszavarázsol érzéseket, hangokat feltámasztva a ˝Régen˝ - délibábos zűrzavarát, visszahozva az emlékező akkori perceit.

Igen. Úgy gondolom az emlékek a negyedik agykamrában élnek, és várnak. 

Számtalanszor feltámaszthatók, és mindig visszavisznek a kívánt múltba. Minél inkább megtanulsz befelé figyelni, annál élesebben, élethűbben tér vissza a múltidő, kiteljesítve életed óráit, benépesíti csendjeidet.

Emlékezni tudásod köréd építi saját magadat, belakja belső kertjeidet. Magányodat oldja, megérteti veled, nem kifelé élsz csak látsz, kitekintesz abból a zárt-egyszemélyes világból ami a tiéd. 

Nézed a körülötted nyüzsgő egyszemélyes világokat, akik nem látják, vagy nem merik látni, hogy egyedül vannak, nekik kell kiszínezni magukból önmaguk életterét, benépesíteni azt a valamit amit életnek hisznek, ugyanakkor másoktól, mások jelenlététől várják a megoldást.

Nem hiszik el, a kulcs bennük van, amekkora a merszük, annyira lesz sikeres az életük.

Megoldásokat ki-ki csak magától várhat, nincs általános recept. Mindenkinek meg kell találni önmaga bűvös szavát, ha nem sikerül, jön a magány.

Az emléktárban rengeteg anyag halmozódik fel, meg kell tanulni használni őket, a kiteljesedés nélkülük nem megoldható.

Az emlékeid te vagy, az ember egyszerre él előre és vissza, a tér és idő nemlétező fogalmak, ha vagy, akkor egy összefüggő folyamat vagy, ha meg elmúltál akkor meg eltűnsz.

Emlékeid élethossza azonos a te fizikai léted hosszával.

Idővel sokasodik a volt, és távolodik a van fontossága, egyre inkább az emléktáradból létezel.

Bölcsebbé válsz, megkülönbözteted a súlyos-vagy csak annak tűnő eseményeket.

Úgy gondolom a negyedik agykamrában tárolódnak az emlékek. 

Ez, az élő, szendergő archívum várja, mikor veszi elő egyiket- másikat az emlékezés.

A Bohóc

  A függöny rejtekében állva, az áporodott nehéz drapériák bűzében, minden idegszálammal a porondra koncentrálva várok. Várom a tapsvihart kettévágó dobpergést, az azt követő nagydob puffogó- mély dobbanásait, bumm, bumm, bumm- belerázkódik az agyam, vacogni kezd bennem a lélek.

Még ennyi itt töltött év után is pattanásig feszülnek ilyenkor az idegeim. Végigkúszik egész testemen a félelem jeges szorítása, mozgatni kezdem elmerevedő végtagjaimat, és beszélek félhangosan, hogy te vén marha, ezerszer fordult már elő ez a pillanat veled, és minden alkalommal csinálod a hisztit.

  Egyszer megviccel majd ezért a sors, mikor berohansz a porondra, porfelhőt rúgva a fűrészporba, össze fognak akadni bazi nagy cipőid, és máris a szemétben hasalsz. Szemed- szád tele a faporral, és előtted a lovasok léptek fel, te meg pofával bele abba a rohadt porba, könnyen az állatok szemetébe.

Na most!...

  Felharsan a nagydob, belerázkódik az agyam, de mint idomított majom, gépiesen előrelendülök, szétlökve a büdös függönyt, máris elvakítanak a rivalda éles fényei.

A zenekar összes hangszere fülsértően tombol, elnyomva a tapsokat és röhögést, én, meg vakon és siketen állok középen az általam kavart porfelhőben, és nem tudom miért vagyok még itt.

   Arcomra festett idült mosollyal, rossz kalapomban, kockás nadrágomban, ami vagy tíz számmal nagyobb, képtelen cipőimben állok, guggoló pózban, karjaimmal repülő mozdulatokat csinálok, és artikulátlan hangokat hallatok, mint egy bolond kakadu.

Úgy ér a felmorajló röhej, mint lovat a korbácsütés, förtelmes ez a szánalmas vergődés, a festék alatt nem látni szenvedő ábrázatomat, még szerencse, mert kidobnának, és akkor itt a vég.

  Bakugrásokkal szökdécselem körbe a porondot, művirágokkal dobálva a nagyérdeműt, dörgő taps és hahotázás, Úr Isten, hogy milyen primitív állatságokkal lehet sikere az embernek!

Eleinte szórakoztatott, örömet okozott a siker, de a múló évek monotóniája elszürkítette a cirkuszt, életem porondját.

  Már ott tartok, hogy én szégyellem magam magam előtt, már nem is vágyom semmi másra, mint végigheverni ágyamon, és olvasni valamit, hallgatni közben a csendet, belső hangjaimat, amik ettől a szenvedéstől kikorhadnak lelkemből, és akkor marad a végső csend.

  Álmomban kilépek a közönség elé, festetlenül, megmutatva sápadt, meggyötört arcomat, oda állok, ahol a legerősebb a fény, had lásson mindenki, vegyék végre észre, hogy a festék alatt, egy holtra fáradt, szerencsétlen ember rejtőzködik.

    Elmesélem nekik, hogy egy bohóc, látszólag mindig hülye, egy hülye viszont sosem bohóc.

   Elmesélem nekik, hogy micsoda kanossza minden este leereszkedni egy nyálcsorgató szintre, mert ők, ezt várják el a bohóctól, mert nem is hiszem el, hogy amúgy megértenék.

    Elmondom nekik, hogy bohócnak lenni egy dráma, a bohóc tisztán lát, és értékel helyzeteket, különben nem tudná az ellenkezőjét nyújtani.

Ők meg elégedetten vihognak, röhögnek, és azt hiszik, szórakoznak.

    Aztán álmom végén emelkedni kezdek, a döbbent csendben a kupoláig jutok, ami kettényílik, és kilebegek súlytalanul a csillagfényes éjszakába.

Átöleli a csend agyongyötört lelkemet.