A LIFTAKNA

Már megint azok a csusszanó, óvatos léptek az éjszaka csendjében, a folyosón, az ajtóm előtt. Hallgatózom. A léptek, a liftajtó előtt megállnak, ami fémesen nyikorog, majd halk csattanással becsukódik.
Ez megismétlődik minden éjszaka, úgy egy óra magasságában.
De amit nem értek, az az, hogy miért nyitható az ajtó, ha nincs itt a lift. Márpedig a liftszekrényt, vagy két hete kiszerelték, és elvitték felújítani. Ki az, aki minden éjszaka beszáll a liftaknába, és eltűnik.

Tegnap meglestem, hogy ki járkál. Döbbenten láttam a folyosó homályában, hogy egy fiatal nő megjelenik, karján egy gyerekkel, kitárja a vasajtót, és belép a sötét aknába. Sem ordítás, sem puffanás nem követte a tettet.

Minden szorongásom ellenére, kimerészkedtem az előszoba ajtaján. Megmarkoltam a vasajtó fogantyúját, sarkig tártam, és lebámészkodtam, de csak a vastag sötétséget láttam, éreztem az akna mélységének hívogató szívását.

Így, hogy nem volt liftszekrény, láthatóvá vált az akna oldalfala, ami fémmel volt burkolva, vállmagasságban egy nagy horpadással.
Még jobban előredőlve, próbáltam a csillogó burkolatot megérinteni.
Innen, hihetetlen sebességgel beindultak az események, vállal nekiestem a burkolatban lévő horpadásnak, ami ellenállás nélkül magába engedett.
Zuhanni kezdtem lefelé, egész testemen éreztem a meleg levegősimogató tapintását. Majd lelassult zuhanásom, percekig álltam a semmiben, mire óvatosan letett valami.

Gyéren világított, csupasz betonhelységben álltam, csend volt, és mozdulatlanság. Egy fekete vasajtón kívül, nem volt ott semmi. Felé indultam, magától kinyílt.

Egy hatalmas, és keszekuszán romos szerelőcsarnokra emlékeztető épületrészbe léptem, mindenütt rozsdás, sérült, összetekeredett vas törmelék.

Nagy nehezen átverekedtem magam a végtelen hosszúnak tűnő csarnokon, és egy másik, kisebb hangárban találtam magam.

Ott is, csak a csend, és mozdulatlanság. Eltompult agyam, mintegy álomban, vetítette elém a gyorsan változó események képeit.

Alig látható, ködszerű, nyúlós alakzatok vettek körül, és egy nehéz szag. Így, visszagondolva, furcsa, de nem volt bennem félelem.

Csak bukdácsoltam előre, a sok lom között, egy távolban feltűnő ajtó felé.

Ez az ajtó is, érintés nélkül engedett, láthatóvá téve számomra, egy újabb nagyobb helységet, ami üres volt. De ebből a teremből ajtók nyíltak, és az egyik mögül emberi beszéd hangjai szűrődtek ki. Nagyon megkönnyebbülve benyitottam, de nem találtam senkit. Visszafordultam a nagy terembe, és akkor, a következő ajtó mögül hallottam a hangokat.

Oda is benéztem, de senkit nem találtam. Ez így ment az összes ajtó esetében.

Egészen tanácstalan voltam, mikor éreztem, egy hűvös érintést, és emelkedni kezdtem. Termeken keresztül suhantam, csak villanásnyi képekre emlékszem, aztán ott találtam magam, a lakásom bejárata előtt, az éjszakai folyosón.

Egészen összezavarodva, és tanácstalanul. Aztán meghallottam azt a suttogó hangot, amit sosem fogok elfelejteni, a liftaknából jött.

Még nincs itt az időd. Ne lépd át a határokat, mert többször nincs kegyelem. 

Azóta is hallom éjszakánként a tétova, csusszanó lépteket az ajtóm előtt, hallom a liftakna ajtajának zaját, de ki sem mozdulok az ágyamból.

A HAJNALTÜNDÉR

Megette a fene az egészet – dohogott a hajnaltündér, és olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.

Mióta világ a világ, minden éjszaka végén jövök én, meg a hajnal. Mindig ugyan úgy, és ugyan az. Olyan átkozottul unom, hogy el sem tudom mondani.

Mert ez a monotónia, akit ez szórakoztat, az egy primitív fráter. Annak nincsenek gondolatai, vágyai, fájdalmai és örömei. Az, csak egy üres tok.

Már mondtam is az éjszakának, hogy maradjon egyszer veszteg, ne múljon el, és én sem kell, hogy jöjjek. Remekül szórakoznánk a megdöbbent világ láttán, az embereken.

Micsoda fejetlen kapkodás lenne! Sokan, a végítéletről ordítoznának, megbánva bűneiket, amik hirtelen eszükbe is jutna, mert csak a másokét szokták fejbe tartani, a hajdanvolt szüzek, immár kivénhedt seregei, boldog bizakodással vizslatnák a sötét eget, várva az angyalt, aki megmenti őket ettől a büntetéstől, mert az önmegtartóztatás, szerintük hatalmas erény, amiért jár, az égi jutalom.

Mindenki magába roskadna, gyorsan kibékülnének haragosaikkal, mellüket döngetvén, hogy ők, micsoda szelíd, megbocsátó, jó emberek.

Zúgnának, énekelnének a harangok, a térdükre hullt, megtisztult lelkű emberek tömegei felett, elfelejtvén disznóságaikat, csak arra figyelve, hogy megússzák valahogy az egész szörnyűséget.
És én, ezeknek hozom minden éjszakát követően a hajnalt, a tiszta napfényt, az első madártrillákat. A friss reggeli szellőt, ami meglebegteti a fák lombjait, és elhitetem velük, hogy na, majd ma sikerül, amíg éltek, minden lehetséges, meg mindennek az ellenkezője is, de az csak a szomszédra érvényes.

Elhitetem velük minden reggel, hogy nagyszerű, ezen az agyongyötört földgolyón élni.

Én mondom, megette a fene az egészet, de csinálom, mert ugyan, mi mást tehetnék?

Most, hogy sikerült kimérgelődni magam, indulok, megérintek üvegpálcámmal mindent, ami ettől széppé teszi az ébredő hajnalt.

 A TÖRPE

A nádas szélén üldögélt, levette zöld papucsait, és bütykös lábait belógatta a poshadt vízbe. Kis köröket rajzolt velük, és figyelte a pánikba zuhant csiborok keszekusza táncát.

Hogy ki törpe, és ki óriás, ez nézőpont kérdése. Egy csibornak én, például, egy irgalmatlan méretű valami vagyok, nekem meg ő, végtelenül apró. Én, egy pillantással átlátom őt, teljes valójában, ő, engem csak részleteimben érzékel, szerinte, mindenhatóságom megkérdőjelezhetetlen.

Nem is szólva arról, hogy a törpe, az agyától valaki, nem a teste nagyságától. A tavi óriás például, akit jól ismerek, annyi esze sincs, mint egy csibornak. De fenemód büszke, hogy milyen hatalmas.

Persze megértem, hogy mindenki csak arra lehet büszke, amije van. Ha semmije sincs, akkor arra. Bár aki ilyen fafej, az el sem jut odáig, hogy önvizsgálatot tartson. Ez a sors kegye, mert ha engedné rájönni, hogy mekkora barom, beleőrülne szegény. Hogy én egy törpe vagyok, ez szubjektív megközelítése a ténynek, hogy nem vagyok óriás.

De a testünk mérete, csupán egy állapot, és nem érdem.

Végtelen elégedettséggel lelkében, hanyadtdőlt, és elaludt

„VÉRED KIONTOTT HARMATÁVAL, IRGALMAZZ NÉKÜNK JÉZUS HERCEG”

A vakítóan erős napfényben ácsorgó, önmagából kivetkőzött tömeg üvöltését elsodorták a nehéz dobok dörgő hangjai. Volt az egészben, valami földöntúli káprázat, valami sosem tapasztalt lebegés, a szétszakadni akaró lélek eufóriás harsogása.

Csillogó tekintetek, a meghatottságtól megüdvözült könnyes szemű anyák, akik hitték, hogy a gyerekeiknek, na, majd most, és mindörökké garantált a felsőbbrendűség.

 A fejek beláthatatlan erdeje felett, csak úgy vibrált az egymás iránti szeretet nyúlós párája, az önmagukba vetett vak hit, hamis gőzei.

A veszettül hullámzó öntudat méretei, túlment minden elképzelhetőn.

Nincs degeneráltabb élőlény az embernél, dohogta a csőre alatt a vén veréb, és undorodva pottyantott le a jegenye, tömeg felett himbálózó ágáról.

A hatalmas tér aszfaltozott végtelenén, egy lélek sem volt. Csak a csend lődörgött a délelőtti unott fényben, meg az emlék. Nem szólt zene, nem dübörögtek a dobok, a dobok, amiknek hangjai ágyúdörgéssé változtak, az üdvözült arcok tengere torz vicsorrá torzult, már nem látszott olyan szépnek a jövő. A hullahegyekké változott remények, hitek, baromságok, visszfénye vibrált a zászlók erdeje helyett, a köddé vált mosolyok és remények már sehol.

A csalódás, és kiábrándulás szaga a felhőkig ért, vastag, nyúlós káprázata kiégetett mindent, ami emberinek vélhető.

Mert a tévhitekért, a megideologizált aljasságokért, a primitív ócskaságokért, fizetni kell. Kegyetlenül sokat.

Aztán el lehet felejteni, és kezdeni elölről.

Ezek az újak, nem látják, a milliók aszfaltba ragadt torz mosolyát, a rémület, és kétségbeesés hangtalan kiáltásait, mondta egy harkály, a mellette kaparászó poszátának, aki azt remélte, ő is talál valami kéreg alatt lapuló finomságot.

Mert tudja – így a harkály, az emberek, rövid életük folyamán, mindent akarnak, aztán a végén, egy nagy semmivel a kosarukban, megkövült mosollyá változnak az aszfalton,

egy egyre halványuló képpé, amin végigcsoszog az új generáció.

Idióta tévhitek, baklövések, megbánások között ténferegnek, a belátást, még hírből sem ismerik, minden gondolatuk úgy kezdődik, hogy én…

Miért nem változtatnak rajta? – kérdezi a megdöbbent poszáta.

Ki tehetné? Ez fajtajelleg, nincs mit csinálni, meg minek is.

Én, bármi van, találok férget a fák kérgei alatt, a többi nem rám tartozik.

És elégedetten elrepült, otthagyva az elképedt poszátát.

Kérek egy csokor orgonát.

Csak Sztálin orgonával szolgálhatok – válaszol az eladó.

De az túl hangos, rossz szagú, és nem játszik rajta a nap fénye.

De Uram! Az igaz, hogy nem hangtalan, de ha dolgozik, saját fénye felejthetetlen, illata semmivel nem összetéveszthető, és nem szorul a nap éltető sugaraira, na meg locsolni sem kell.

Évekig tart, nem hervad, nem teszik tönkre a változó évszakok szeszélyei. Nem rágják meg holmi férgek, súlya miatt, ellopni sem olyan könnyű.

Ezek meggondolandó érvek – szólt a vevő – elképzelhető, hogy jól is fog mutatni, a virágzó rózsabokraim árnyékában, a kertem zöld gyepén.

Nagyszerű döntés Uram, még ma kiszállítjuk Önnek, és virágüzletünk, a hét minden napján, nagyságod rendelkezésére áll.

Köszönjük a vásárlást.

A hatalmas tér, aszfaltozott végtelenén, már az emlékek sem járnak, a felszántott, összetörött burkolatot, csak a felrobbant aknák tölcsérei díszítik, meg a gaz.

NEM VERS, CSAK EGY VERSELŐ PRÓZA… TUDOD? - RÓZA

A horizontnál elenyésző, méla, unott gazban,

Hunyorogva botladozom a térdig érő bajban.

Mindenütt bogár, egy tücsök zenél, nap éget, sehol fedél.

Sehol egy ember járta csapás, nincs felfrissülés, ez egy büntetés.

Mellkasomban forog tompa kés, izzadó arcomban, gonosz legyek marnak.

Így vonszol előre a lomha lét, agyamban sok szikkadt gondolat, elpusztult vágyak száraz lombjai.

Le kéne ülnöm, de nem tudok felállni, segítségért nincs hova.

Az ég játéka, romos halandókkal, rosszakkal, meg jókkal, csak halottal nem tud mit kezdeni.

Kiáltani?

Nincs kinek. csak a semmi figyel, ő kívülálló, nem szól senkinek.

Így megy ez, a semmiben totyogva, néha becsap egy délibáb.

De aztán megint a semmi, furcsa egy poshadó világ.

Egy titkos féreg rág, hallom fogának halk zenéjét, ahogy lelkemben oltja éhét.

Már alig látom mosolyod fényét, hangod távoli, érintésed hideg, nem mondom el mindenkinek.

Úgy teszek, mintha lennél, átölelnél, csókokat lehelnél, borotválatlan arcomon, nem marad utána semmi nyom.

Mint minden más, ez is elmúlt, csak emléke maradt, meg a dermesztő hideg.

Nem kívánom senkinek.

A csatornában, sulyom, és békanyál, partján napoznak kövér varangyok,

Nem angyalok, azok az égben, aranyló lében fürdenek, napoznak az égi fényben.

Azt sem tudják, hogy még vagyok.

JEGYZET

Úgy vagyok ezzel, mint Ábel a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm nincs, hogy merre menjek, hiszen azt sem tudom, hol vagyok, és vajh, mekkora ez a rengeteg?

És ha valaha is kikeveredem ebből, hova teszem?

Hova a francba lyukadok ki, egy országútra, ami valahonnan jön, és ki tudja hová megy? Vagy egy faluba, vagy valami városba, vagy egy tanyára, ahol nincs semmi?

Ahol csak süt a nap, csend van, és harsogva perceg az enyészet?

A múlt idők, leélt életek tárgyi attribútumai meredeznek ki a sárból, a benne lakó hernyók és bogarak nagy megelégedésére. Mert nekik akkora a világ, nagyobbra nincs is szükségük. Minek. Enni, inni, szaporodni meg aludni, bőven elég a hely.

Az a baj az embernél, többek között, hogy sokkal nagyobb élettere van, mint kéne. Nem is tud igazán mit kezdeni magával, Mert valójában, a lakásától, egy párszáz méteres körzetben cirkulál, Üzlet, posta, fodrász, háziorvosi rendelő, iskola, és a nap meg véges. Ha egész nap lót – fut, mert ő, egy aktív lény, ugyan úgy ráront az este, mint arra, aki nem csinált semmit. Pontosan olyan tempóban múlik az élete, mint bárki másnak.

A semmit csinálás, végezetül, egy hasznos tevékenység. Nagy realitás érzék kell hozzá, amit nem lehet megtanulni. Ami nagyon fontos, egy ilyen ember, nem csinál bajt. Nem téved, aminek a következményeit, az ártatlan védtelenek szokták elvinni, nincs útba, és pihenten, jó kondícióban fog távozni, visszerek, gyomorbaj, és megtépázott idegek nélkül. Mert megvilágosodott aggyal belátta időben, hogy tönkreteheti magát, de nem tud változtatni semmin.

A dolgok folyásának megvan a rituáléja, a szigorú szokásrendje, amiről lepattan minden változtatni akaró igyekezet.

Ami nem megy, azt ne erőltessük – mondá a bölcs intelem, mert lett légyen bármi, az E. A. Poe igazság, az megvétózhatatlan. „Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem.”

Igazán, csak a múlt idő létezik, ami a múló jelenből táplálkozik, és ami marad még a jelennek hitt káprázatból, az arra elég, hogy kódorogjunk a múltban.

Tehát hiba, a rengetegben úgy idétlenkedni, hogy azzal tesszük tönkre a programot, hogy próbáljuk kitalálni, hova lyukadunk ki.

Mert valahova mindig érkezünk, a föld gömbölyű, és minden rengeteg, véges valahol.

Úgy vagyok ezzel, mint Ábel, a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm sincs, hogy merre menjek, hiszen azt sem tudom, hol vagyok.

MERTEK

Antal, egy tagbaszakadt húr nélküli lanttal, vagy tagbaszakadt húrnélküli Antal, egy lanttal, az mindegy. Csak a zongora, ami számít, és az sem sokat. Mert húrok nélkül, kinek költői a csend, kinek a halál csendje, mert a tok másodlagos, húrok nélkül nem ér semmit. Mert a test, csak a lélek, a húrok tokja, és egy tok, sosem mond semmit.Nincs is mit. Úgysem értené senki. Nem is hallják. A csend, nem csendül fel soha. Közömbös, és vészjóslón ostoba. Nem szólít meg lelki húrokat, és abból sem sokat.

Antal, egy húr nélküli lanttal, tagbaszakadt dallamot kreál, ki hallja, talpra áll.

Játszani sincs kinek, meg minek, a senkinek sem húrjai, sem füle. Jól megvan nélküle.

Antal, egy lanttal, mit is kezdhet szegény pára? Csak ácsorog, és néz, őt is nézik, mit akar ez itt – kérdik, mit is válaszolhat erre Antal?

Izzadó tenyerében egy lanttal…

Mert lágyabb ének kell nekünk, ordítja Eduárd – a király. A máglya készen áll, oda vonul Antal a bárd, kezében lanttal, de akkor se éljen a király, a süket és igénytelen, csak döjföl, és zabál, azt ilyen fülekkel is lehet. Az evéshez fog kell, különben semmi élvezet.

Ha eljő ideje, ő, és fenséges neje, az égi lajtorján felfelé, hallani kénytelen a szeráfok zenéjét, de ott, nem lehet szava.

A létra végén, majd ott áll Antal a húr nélküli lanttal, dübörgő dala betölti az eget.

A nagyúr, mást nem tehet, mint kapaszkodik, nincs mivel fülét befogni, foglalt mindkét keze.

El is zsibbad válltól, lefele. Hanyatt zuhan a pokolba, lantzenére főni kezd. Az üst mellett áll Antal a lanttal, és zenél.

Ez tényleg a pokol, szól hörögve Eduárd, és csendben haldokol.

E tanmesének, nincsen sem füle, sem farka. Ősszel elszárad, mint a lomb. De nem gond, mert utána jő a tavasz. Aki ravasz, és új rügyeket bont.

Majd ismét felbukkan Antal, a tagbaszakadt húr nélküli lanttal…

ESSZÉ ?

„A művészet, a szellem luxusa”…

Az alkotóban támad egy gondolat, amit láthatóvá tesz, vagy olvashatóvá, attól függően, hogy  plasztikában, rajzban, festményben, vagy írásban idéződik fel benne a téma.
A mindenki számára érzékelhetővé tett mű, nem azonos, az alkotóban keltődött eredeti gondolattal, annak nem hű mása.
Az érdeklődő megtekinti, vagy elolvassa, ami számára is elérhetővé vált, benne gondolatokat generál, amit a látvány csak sugall, inspirál, de másodlagosan van köze, a látott élményhez.
Így kapcsolódik egymásba az alkotó gondolata, a néző, vagy olvasó gondolataival. Magának a műnek, elsősorban „Beindító” szerepe van.
Hegel írt erről, valamikor az 1870 es években.

Az alkotási szándék, a tudat, és lélek kényszere, nem józan megfontolás a tett mozgató rugója, az alkotó, valójában egy sérült indiviidum, aki nem is tehet másként.

Kell hozzá, egy önmagában vetett hit, ami mögött lappang egy állandó bizonytalanság, egy gyanú, hogy nem biztos, hogy jót csinált.
Ez a félelem sarkalja, hogy közelítsen a „Tökéletes” felé, amiről fogalma sincs, merre lehet.
Szerencséje, hogy sosem éri el, mert többet nem tudna alkotni, lévén senki nem tudja felülmúlni önmagát, alulmúlni meg nem akarja.
Ez egy örök szélmalomharccá válik, ahol sajnos, mindig a szélmalom győz.

Maga a tény, az alkotási kényszer, eleve skizofrén tünet, mert minden, ami a szokásostól, az elfogadottól eltér, abnormitás.
Ez a tevékenykedés, egészen a felháborító szélsőségekig fokozódhat, az alkotó, milyenségének, hitének megfelelően.
Arc poeticájával nem marad magányos, mindig van mindenre közönség.
Ez a tömeg, két részre osztható.
Vannak, akik hasonló beállítottságúak, csak alkotás képtelenek, és vannak, akik sikkből majmolják a programot, hívén, ők különlegesen intellektuális alkatok, és ők, ezt nagyon jól értik, és azonosulni próbálnak a szemlélettel, ami nem is az övék. Itt, sokat számit, ki, és milyen mélységekig tud bebeszélni magának valamit.
Itt, az egyéni karakter hiánya ordít, ő, tulajdonképpen nincs is, és ezen nem tudván változtatni, legalább kifelé akar elhitetni valamit a nincs ből.
A közönség behozhatatlan előnye az alkotóval szemben, hogy nem ismeri az állandó bizonytalanság lappangó és gonosz jelenlétét, nem kell elszenvednie, Jágónak kijáró ellenséges kritikákat, amikben időnként van igazság is.

„Mert verseimnek az a része, mely túlnyomónak mondható” /Heltai/

Igaz, ami igaz, senkinél nem a leg sikeresebbek közé tartozó írások, inkább lelki böffenések, mert ugyan ki tudná jobban félreérteni ezt a mártírt, mint ő, saját magát.
Aztán a nagy lelki összeomlások, a következő összeomlásig eltartanak.
Hegel igazsága valós, de elfelejtette hozzátenni, hogy a szellem luxusa, csak azé lehet, akiben van szellem…
Gyakran az az érzésem, hogy „Szellem” nélkül, a sors kárpótlásaként, biztosítva van, egy békés, nyugodt, meglepetések és önmarcangolások nélküli semmi, amiben zavartalanul élvezhető a napsütés, és egy létbiztonság hite, ami az alkotókra nem jellemző.

„ Játszd újra Sam „

Ne törődj te semmivel. Csak a dallamra figyelj, éld bele magad a hangorkánba, és esküszöm, menni fog.
Fenn állsz a színpad közepén, nem közel a zenekari árok széléhez, mert netán belezuhansz, és oda az előadás.
A rád fókuszált fejlámpák, a 2000- es szuffiták, amúgy is lehetetlenné teszik, hogy lásd a közönséget, éppen elég neked odafigyelni, hogy ne sülj meg a vad erős fények ontotta hőtől.
Most is, magányosnak, és védtelennek éled meg magad ott középen és egyedül, ezernyi szem vizslat a sötétből, amit érzel.
Elég, ha jól játszol, ne add bele a lelkedet, ez a halom sznob, úgy sem érzékelné, te meg lassan elfogysz az igyekezettől, mert egy ponton nem tudod magad türtőztetni, és beleadod a játékba az egész lelkedet.
A fortissimóknál, elismerően összebólintanak, a pianóknál viszont nem képesek érzékelni az éteri finomságokat, de nem is csoda, nem azért vannak ott.
Egymást figyelik, ki van ott, mert egy ilyen alkalommal elváratik, hogy a Nemzet intellektuális krémje ott legyen.
Persze, csak a kiválasztottak vannak jelen, mert az arc nélküli tömegek, csak a csehókban hazudozzák egymásnak malac történeteiket.
Ezek az emberek, igen fontos részei társadalmunknak. Teszem azt, egy gyalogsági roham alkalmából, ők képezik az első sort, ők, akikről soha nem emlékezik meg a hálátlan utókor.
Persze nem is csoda, még azt sem tudják, hogy néz ki egy basszuskulcs, a sztakatoról nem is szólva.
De te, minden este játszd újra Sam, és ne változtass, mert megzavarod a hallgatóságot, nehogy improvizálj, mert azt fogják hinni, hogy elcsesztél valamit. Csak a megszokott szóljon, mert a megszokás nagyúr, annak is idő kellett mire sikerült, és egy új variációt, elölről kéne megszokni, ami fárasztó, és nem arra vettek jegyet.
Te csak minden este játszd újra Sam. Ugyan úgy kiöregszel idővel, mintha kifújnád a trombitád lelkét. És az utókor, ugyan úgy elfelejt, mint a csehó daliáit.
Ha szerencséd lesz, végezetül felkúszik a kék égre egy rád emlékeztető szivárvány, aminek, szokatlan módon, trombita alakra emlékeztető formája lesz.

BÚCSÚ A HOLNAPTÓL

Az ember, egy életen át birkózik önmagával, ön ámít, hazudik, bebeszél mindent, ami hite szerint neki fontos a túléléshez. Mert talpon kéne maradni, ami kisebb nagyobb sérülésekkel, megrázkódtatásokkal, még elviselhető megalkuvásokkal sikerülni is szokott.
Az ember, egész életén át, mint űzött vad, figyel, és állandó menekülésben tölti napjait. Háborút nem nyerhet, kisebb csatákat viszont igen, aminek öröme nem maradéktalan, mert tudja, idő kérdése, és jön a következő csapás.
A tegnaptól nincs mit búcsúzni, mert ami elmúlik, az hallhatatlan, láthatatlan, és érinthetetlen, az olyanná válik idővel, mint egy homályos történet, amit esetleg valaki úgy mesélt, lehet, hogy meg sem történt, csak a torzuló emlékek játéka.
Ezekkel a sokasodó emlékörvényekkel eggyé válva próbáljuk megélni a mát.
Azt a mát, ami minden percben változik, az idő csatornáin folyamatosan csorog bele a ködös múltba.
Ezért a ma, egy nem létező létező, egy szubjektív állapot, amin nincs is mit megélni. Tünékeny délibáb, talán a szellem virtuális valósága, egy ablak, amin átnézve nem látszik semmi, ami állandó. Illetve fantázia kérdése, mert azt látni rajta keresztül, amit látni akar az ember.
Sodortatunk a mában, a „Jól nézel ki” állapot felé, egyre inkább összekeveredve a volt és a van örvényeiben, a múlt tapasztalataira építve a most - tűnő perceit, nem törődve a veszéllyel, hogy ezek a szerzett tapasztalatok esetleg elévültek, és csak galibát okoznak döntéseinkben.
Sokasodnak a zavarokat okozó tények, például, egy öreg férfinek nem az öreg nők fognak rőzsedalokat fakasztani petyhüdt szívében, és folytathatnám, de minek. Ennek egész egyszerű oka van, még emlékszik a hajdani önmagára, és csak az eszével tudja, hogy elszállt a nyár. A hajdani, és jelen állapota összekeveredve, okoz furcsa, szánalmas tetteket.
Bezzeg a jövő!
Az egy érzékelhetetlen létező, egy görcsös hit alapja, ami reményt és erőt ad a mához. A majd, a csodák birodalma, ami kárpótolni képes minden elszenvedett óráért, mert a majd, a lesz egyszer, az álom, amin bírálni sincs mit, mert még nem is létezik.
Ami észrevétlenül mostá válik, majd képezi a múltat, átadva a helyét az őt követő holnapnak, aminek ugyan az lesz a sorsa.
A múlt, jelen, jövő, különválaszthatatlan egység, mindegyik szegmense a létnek, mást és mást csillant meg a küzdve élő számára.
Az elesetteknek, eltűnik a holnap reménye.
Búcsú a holnaptól.

CSAK A SZÉL FÚJ, MÁS SEMMI

Hát, az is valami, - mondta Konrád- van, ahol még ez sincs, motyogta saját magának.
Itt, a nagy lapos sziklámon ülve, a szakadék felett, még a szél is erősebb, nem gátolja semmi, a szakadékból jön felfelé, örvényként forog a sziklám körül.
Engem már ismer, vigyáz, nehogy lelökjön.
Gondolom, valahol a mélység sötétbe vesző rejtelmeiben keltődik, amit ember még nem látott, ott élőlénynek nincs mit nézelődnie, nincs mit keresnie, ez olyan lehet, mint a lélek háza.
A meredeken lezúduló falak sziklákkal tarkított, mélységbe hívogató néma hangjai, egy olyan szívóerő a szemlélődőnek, hogy szinte vágyat érez a leugrásra.
Egy nagy ugrással felhasalni a mélység fölé a levegőbe, széttárt karokkal szállni lefelé, érezni a szél felerősödött simogatását egész testemen.
Figyelni, ahogy egyre nagyobb tempóban közelít a mélység sötétje, őrült aggyal várva, hogy feltáruljon a titok, amit még senki sem látott.
A soha véget nem érő vad tempójú zuhanás, mert a mélység végtelen, csak senki nem tudta. Mert emberi aggyal végiggondolt történetben nincs végtelen, valahol mindennek vége szakad egyszer, de ez egy másik dimenzió kapuja is egyben, amivel számolni kellett volna.
Már csak a sötétség vesz körül, és az orkánná erősödött szél, biztos valami végkifejlet felé közelíthetek.
Összefolyik az én, vagy más fogalma, csak emberek vannak, idő, és napszakok nélkül. Az ugrom, vagy ugrik mindegy, az ugrás ténye a lényeg.

Az egyre gyorsuló zuhanás szele lassan lebontja rólam a ruháimat, ködössé, valószínűtlenné koptatja emlékeimet, már csak a kíváncsiság motoszkál bennem, mi lesz majd, hogyan tovább?
Már érzem, egyre erősebben egy másik dimenzió leheletét, szagát, átölel, az idegen vagyok szorongató érzése.
De valami ringatni is kezd, mint egy kis babát, hogy lecsendesítse esetleg meglévő félelmeimet, mert a kiszolgáltatott bizonytalanság érzete rémes elesettség érzést okoz.
Mintha zuhannék egy semmibe, valami felé, ami teljességgel ismeretlen, és biztosan nem az én világom.
Az egész olyan, mint egy álom, egy szorongató állapot, ami kezd elviselhetetlenné válni, és tudom, hogy nincs visszaút.
Felrémlik emlékeimben, hogy mi mindent nem csináltam, és amit tettem, azt sokkal jobban kellett volna tegyem, ez a felismerés, ami fájdalmassá teszi, az az, hogy nem lehet már visszacsinálni.
Szabad akaratom meséje végleg eloszlott, már csak tárgya vagyok valaminek, amiről azt sem tudom mi.
Lehet, idáig is tárgy voltam, csak nem gondoltam végig, nem hittem volna el, talán ezért intéződött úgy, hogy eszembe se jusson.

Akár milyen mély ez a szakadék, egyszer ennek is vége kell legyen, és megérkezem valahova, amiről még elképzeléseim sincsenek.
Tény, hogy a szorongáson kívül, van bennem egy kíváncsiság, egy lámpalázas színész érezheti ezt a függöny rejtekében, várva a végszót, amikor színre lép.

Már nagyon régen zuhanhatok ebben az éjszakában, lassan elömlik rajtam egy nyugalom, a felismerés, hogy tovább kell lépnem, mert állítólag a lelkem örök, és vándorol a maga módján a világok végtelenében, ahol minden más, de mindenütt én, én maradok.

Egyre könnyebbnek, egyre testetlenebbnek érzem magam. Gondolataim, érzéseim, korlátok nélkül szárnyalnak a süvöltő sötétségben, kiteljesedetten, szabadon létezem, és biztonságérzetem is visszatért.

Arcomhoz nyúltam, de döbbenten tapasztaltam, hogy sem arcom, sem kezem.
A testembe zárt énem száguld csupán, szabadon és fékeveszetten, elmondhatatlanul hatalmas érzés, sosem tapasztalt megkönnyebbülés.
Agyam, koponyámba zárt gondolatai, kiszabadulva, lázasan száguldanak, kitöltve a láthatatlan, sötét teremet, gondolataim tömegének sűrű légterében, lassulni kezd zuhanásom.
Aztán lefékeződik, csak a sötétség vesz körül, és végtelen csend.
Most várok, várom, hogy lassan láthatóvá, érzékelhetővé váljon az a közeg, amibe érkeztem.