MERTEK

Antal, egy tagbaszakadt húr nélküli lanttal, vagy tagbaszakadt húrnélküli Antal, egy lanttal, az mindegy. Csak a zongora, ami számít, és az sem sokat. Mert húrok nélkül, kinek költői a csend, kinek a halál csendje, mert a tok másodlagos, húrok nélkül nem ér semmit. Mert a test, csak a lélek, a húrok tokja, és egy tok, sosem mond semmit.Nincs is mit. Úgysem értené senki. Nem is hallják. A csend, nem csendül fel soha. Közömbös, és vészjóslón ostoba. Nem szólít meg lelki húrokat, és abból sem sokat.

Antal, egy húr nélküli lanttal, tagbaszakadt dallamot kreál, ki hallja, talpra áll.

Játszani sincs kinek, meg minek, a senkinek sem húrjai, sem füle. Jól megvan nélküle.

Antal, egy lanttal, mit is kezdhet szegény pára? Csak ácsorog, és néz, őt is nézik, mit akar ez itt – kérdik, mit is válaszolhat erre Antal?

Izzadó tenyerében egy lanttal…

Mert lágyabb ének kell nekünk, ordítja Eduárd – a király. A máglya készen áll, oda vonul Antal a bárd, kezében lanttal, de akkor se éljen a király, a süket és igénytelen, csak döjföl, és zabál, azt ilyen fülekkel is lehet. Az evéshez fog kell, különben semmi élvezet.

Ha eljő ideje, ő, és fenséges neje, az égi lajtorján felfelé, hallani kénytelen a szeráfok zenéjét, de ott, nem lehet szava.

A létra végén, majd ott áll Antal a húr nélküli lanttal, dübörgő dala betölti az eget.

A nagyúr, mást nem tehet, mint kapaszkodik, nincs mivel fülét befogni, foglalt mindkét keze.

El is zsibbad válltól, lefele. Hanyatt zuhan a pokolba, lantzenére főni kezd. Az üst mellett áll Antal a lanttal, és zenél.

Ez tényleg a pokol, szól hörögve Eduárd, és csendben haldokol.

E tanmesének, nincsen sem füle, sem farka. Ősszel elszárad, mint a lomb. De nem gond, mert utána jő a tavasz. Aki ravasz, és új rügyeket bont.

Majd ismét felbukkan Antal, a tagbaszakadt húr nélküli lanttal…

ESSZÉ ?

„A művészet, a szellem luxusa”…

Az alkotóban támad egy gondolat, amit láthatóvá tesz, vagy olvashatóvá, attól függően, hogy  plasztikában, rajzban, festményben, vagy írásban idéződik fel benne a téma.
A mindenki számára érzékelhetővé tett mű, nem azonos, az alkotóban keltődött eredeti gondolattal, annak nem hű mása.
Az érdeklődő megtekinti, vagy elolvassa, ami számára is elérhetővé vált, benne gondolatokat generál, amit a látvány csak sugall, inspirál, de másodlagosan van köze, a látott élményhez.
Így kapcsolódik egymásba az alkotó gondolata, a néző, vagy olvasó gondolataival. Magának a műnek, elsősorban „Beindító” szerepe van.
Hegel írt erről, valamikor az 1870 es években.

Az alkotási szándék, a tudat, és lélek kényszere, nem józan megfontolás a tett mozgató rugója, az alkotó, valójában egy sérült indiviidum, aki nem is tehet másként.

Kell hozzá, egy önmagában vetett hit, ami mögött lappang egy állandó bizonytalanság, egy gyanú, hogy nem biztos, hogy jót csinált.
Ez a félelem sarkalja, hogy közelítsen a „Tökéletes” felé, amiről fogalma sincs, merre lehet.
Szerencséje, hogy sosem éri el, mert többet nem tudna alkotni, lévén senki nem tudja felülmúlni önmagát, alulmúlni meg nem akarja.
Ez egy örök szélmalomharccá válik, ahol sajnos, mindig a szélmalom győz.

Maga a tény, az alkotási kényszer, eleve skizofrén tünet, mert minden, ami a szokásostól, az elfogadottól eltér, abnormitás.
Ez a tevékenykedés, egészen a felháborító szélsőségekig fokozódhat, az alkotó, milyenségének, hitének megfelelően.
Arc poeticájával nem marad magányos, mindig van mindenre közönség.
Ez a tömeg, két részre osztható.
Vannak, akik hasonló beállítottságúak, csak alkotás képtelenek, és vannak, akik sikkből majmolják a programot, hívén, ők különlegesen intellektuális alkatok, és ők, ezt nagyon jól értik, és azonosulni próbálnak a szemlélettel, ami nem is az övék. Itt, sokat számit, ki, és milyen mélységekig tud bebeszélni magának valamit.
Itt, az egyéni karakter hiánya ordít, ő, tulajdonképpen nincs is, és ezen nem tudván változtatni, legalább kifelé akar elhitetni valamit a nincs ből.
A közönség behozhatatlan előnye az alkotóval szemben, hogy nem ismeri az állandó bizonytalanság lappangó és gonosz jelenlétét, nem kell elszenvednie, Jágónak kijáró ellenséges kritikákat, amikben időnként van igazság is.

„Mert verseimnek az a része, mely túlnyomónak mondható” /Heltai/

Igaz, ami igaz, senkinél nem a leg sikeresebbek közé tartozó írások, inkább lelki böffenések, mert ugyan ki tudná jobban félreérteni ezt a mártírt, mint ő, saját magát.
Aztán a nagy lelki összeomlások, a következő összeomlásig eltartanak.
Hegel igazsága valós, de elfelejtette hozzátenni, hogy a szellem luxusa, csak azé lehet, akiben van szellem…
Gyakran az az érzésem, hogy „Szellem” nélkül, a sors kárpótlásaként, biztosítva van, egy békés, nyugodt, meglepetések és önmarcangolások nélküli semmi, amiben zavartalanul élvezhető a napsütés, és egy létbiztonság hite, ami az alkotókra nem jellemző.

„ Játszd újra Sam „

Ne törődj te semmivel. Csak a dallamra figyelj, éld bele magad a hangorkánba, és esküszöm, menni fog.
Fenn állsz a színpad közepén, nem közel a zenekari árok széléhez, mert netán belezuhansz, és oda az előadás.
A rád fókuszált fejlámpák, a 2000- es szuffiták, amúgy is lehetetlenné teszik, hogy lásd a közönséget, éppen elég neked odafigyelni, hogy ne sülj meg a vad erős fények ontotta hőtől.
Most is, magányosnak, és védtelennek éled meg magad ott középen és egyedül, ezernyi szem vizslat a sötétből, amit érzel.
Elég, ha jól játszol, ne add bele a lelkedet, ez a halom sznob, úgy sem érzékelné, te meg lassan elfogysz az igyekezettől, mert egy ponton nem tudod magad türtőztetni, és beleadod a játékba az egész lelkedet.
A fortissimóknál, elismerően összebólintanak, a pianóknál viszont nem képesek érzékelni az éteri finomságokat, de nem is csoda, nem azért vannak ott.
Egymást figyelik, ki van ott, mert egy ilyen alkalommal elváratik, hogy a Nemzet intellektuális krémje ott legyen.
Persze, csak a kiválasztottak vannak jelen, mert az arc nélküli tömegek, csak a csehókban hazudozzák egymásnak malac történeteiket.
Ezek az emberek, igen fontos részei társadalmunknak. Teszem azt, egy gyalogsági roham alkalmából, ők képezik az első sort, ők, akikről soha nem emlékezik meg a hálátlan utókor.
Persze nem is csoda, még azt sem tudják, hogy néz ki egy basszuskulcs, a sztakatoról nem is szólva.
De te, minden este játszd újra Sam, és ne változtass, mert megzavarod a hallgatóságot, nehogy improvizálj, mert azt fogják hinni, hogy elcsesztél valamit. Csak a megszokott szóljon, mert a megszokás nagyúr, annak is idő kellett mire sikerült, és egy új variációt, elölről kéne megszokni, ami fárasztó, és nem arra vettek jegyet.
Te csak minden este játszd újra Sam. Ugyan úgy kiöregszel idővel, mintha kifújnád a trombitád lelkét. És az utókor, ugyan úgy elfelejt, mint a csehó daliáit.
Ha szerencséd lesz, végezetül felkúszik a kék égre egy rád emlékeztető szivárvány, aminek, szokatlan módon, trombita alakra emlékeztető formája lesz.

BÚCSÚ A HOLNAPTÓL

Az ember, egy életen át birkózik önmagával, ön ámít, hazudik, bebeszél mindent, ami hite szerint neki fontos a túléléshez. Mert talpon kéne maradni, ami kisebb nagyobb sérülésekkel, megrázkódtatásokkal, még elviselhető megalkuvásokkal sikerülni is szokott.
Az ember, egész életén át, mint űzött vad, figyel, és állandó menekülésben tölti napjait. Háborút nem nyerhet, kisebb csatákat viszont igen, aminek öröme nem maradéktalan, mert tudja, idő kérdése, és jön a következő csapás.
A tegnaptól nincs mit búcsúzni, mert ami elmúlik, az hallhatatlan, láthatatlan, és érinthetetlen, az olyanná válik idővel, mint egy homályos történet, amit esetleg valaki úgy mesélt, lehet, hogy meg sem történt, csak a torzuló emlékek játéka.
Ezekkel a sokasodó emlékörvényekkel eggyé válva próbáljuk megélni a mát.
Azt a mát, ami minden percben változik, az idő csatornáin folyamatosan csorog bele a ködös múltba.
Ezért a ma, egy nem létező létező, egy szubjektív állapot, amin nincs is mit megélni. Tünékeny délibáb, talán a szellem virtuális valósága, egy ablak, amin átnézve nem látszik semmi, ami állandó. Illetve fantázia kérdése, mert azt látni rajta keresztül, amit látni akar az ember.
Sodortatunk a mában, a „Jól nézel ki” állapot felé, egyre inkább összekeveredve a volt és a van örvényeiben, a múlt tapasztalataira építve a most - tűnő perceit, nem törődve a veszéllyel, hogy ezek a szerzett tapasztalatok esetleg elévültek, és csak galibát okoznak döntéseinkben.
Sokasodnak a zavarokat okozó tények, például, egy öreg férfinek nem az öreg nők fognak rőzsedalokat fakasztani petyhüdt szívében, és folytathatnám, de minek. Ennek egész egyszerű oka van, még emlékszik a hajdani önmagára, és csak az eszével tudja, hogy elszállt a nyár. A hajdani, és jelen állapota összekeveredve, okoz furcsa, szánalmas tetteket.
Bezzeg a jövő!
Az egy érzékelhetetlen létező, egy görcsös hit alapja, ami reményt és erőt ad a mához. A majd, a csodák birodalma, ami kárpótolni képes minden elszenvedett óráért, mert a majd, a lesz egyszer, az álom, amin bírálni sincs mit, mert még nem is létezik.
Ami észrevétlenül mostá válik, majd képezi a múltat, átadva a helyét az őt követő holnapnak, aminek ugyan az lesz a sorsa.
A múlt, jelen, jövő, különválaszthatatlan egység, mindegyik szegmense a létnek, mást és mást csillant meg a küzdve élő számára.
Az elesetteknek, eltűnik a holnap reménye.
Búcsú a holnaptól.

CSAK A SZÉL FÚJ, MÁS SEMMI

Hát, az is valami, - mondta Konrád- van, ahol még ez sincs, motyogta saját magának.
Itt, a nagy lapos sziklámon ülve, a szakadék felett, még a szél is erősebb, nem gátolja semmi, a szakadékból jön felfelé, örvényként forog a sziklám körül.
Engem már ismer, vigyáz, nehogy lelökjön.
Gondolom, valahol a mélység sötétbe vesző rejtelmeiben keltődik, amit ember még nem látott, ott élőlénynek nincs mit nézelődnie, nincs mit keresnie, ez olyan lehet, mint a lélek háza.
A meredeken lezúduló falak sziklákkal tarkított, mélységbe hívogató néma hangjai, egy olyan szívóerő a szemlélődőnek, hogy szinte vágyat érez a leugrásra.
Egy nagy ugrással felhasalni a mélység fölé a levegőbe, széttárt karokkal szállni lefelé, érezni a szél felerősödött simogatását egész testemen.
Figyelni, ahogy egyre nagyobb tempóban közelít a mélység sötétje, őrült aggyal várva, hogy feltáruljon a titok, amit még senki sem látott.
A soha véget nem érő vad tempójú zuhanás, mert a mélység végtelen, csak senki nem tudta. Mert emberi aggyal végiggondolt történetben nincs végtelen, valahol mindennek vége szakad egyszer, de ez egy másik dimenzió kapuja is egyben, amivel számolni kellett volna.
Már csak a sötétség vesz körül, és az orkánná erősödött szél, biztos valami végkifejlet felé közelíthetek.
Összefolyik az én, vagy más fogalma, csak emberek vannak, idő, és napszakok nélkül. Az ugrom, vagy ugrik mindegy, az ugrás ténye a lényeg.

Az egyre gyorsuló zuhanás szele lassan lebontja rólam a ruháimat, ködössé, valószínűtlenné koptatja emlékeimet, már csak a kíváncsiság motoszkál bennem, mi lesz majd, hogyan tovább?
Már érzem, egyre erősebben egy másik dimenzió leheletét, szagát, átölel, az idegen vagyok szorongató érzése.
De valami ringatni is kezd, mint egy kis babát, hogy lecsendesítse esetleg meglévő félelmeimet, mert a kiszolgáltatott bizonytalanság érzete rémes elesettség érzést okoz.
Mintha zuhannék egy semmibe, valami felé, ami teljességgel ismeretlen, és biztosan nem az én világom.
Az egész olyan, mint egy álom, egy szorongató állapot, ami kezd elviselhetetlenné válni, és tudom, hogy nincs visszaút.
Felrémlik emlékeimben, hogy mi mindent nem csináltam, és amit tettem, azt sokkal jobban kellett volna tegyem, ez a felismerés, ami fájdalmassá teszi, az az, hogy nem lehet már visszacsinálni.
Szabad akaratom meséje végleg eloszlott, már csak tárgya vagyok valaminek, amiről azt sem tudom mi.
Lehet, idáig is tárgy voltam, csak nem gondoltam végig, nem hittem volna el, talán ezért intéződött úgy, hogy eszembe se jusson.

Akár milyen mély ez a szakadék, egyszer ennek is vége kell legyen, és megérkezem valahova, amiről még elképzeléseim sincsenek.
Tény, hogy a szorongáson kívül, van bennem egy kíváncsiság, egy lámpalázas színész érezheti ezt a függöny rejtekében, várva a végszót, amikor színre lép.

Már nagyon régen zuhanhatok ebben az éjszakában, lassan elömlik rajtam egy nyugalom, a felismerés, hogy tovább kell lépnem, mert állítólag a lelkem örök, és vándorol a maga módján a világok végtelenében, ahol minden más, de mindenütt én, én maradok.

Egyre könnyebbnek, egyre testetlenebbnek érzem magam. Gondolataim, érzéseim, korlátok nélkül szárnyalnak a süvöltő sötétségben, kiteljesedetten, szabadon létezem, és biztonságérzetem is visszatért.

Arcomhoz nyúltam, de döbbenten tapasztaltam, hogy sem arcom, sem kezem.
A testembe zárt énem száguld csupán, szabadon és fékeveszetten, elmondhatatlanul hatalmas érzés, sosem tapasztalt megkönnyebbülés.
Agyam, koponyámba zárt gondolatai, kiszabadulva, lázasan száguldanak, kitöltve a láthatatlan, sötét teremet, gondolataim tömegének sűrű légterében, lassulni kezd zuhanásom.
Aztán lefékeződik, csak a sötétség vesz körül, és végtelen csend.
Most várok, várom, hogy lassan láthatóvá, érzékelhetővé váljon az a közeg, amibe érkeztem.

Lepketánc

Mucika, hatalmas testével, a héten már másodszor botlott meg a lépcsőn, és indult rendhagyó útjára – lefelé.
Eleinte még tudta fogni bal kezével a vaskorlátot, vadul hadonászva jobb kezében szorongatott szatyrával, aztán mikor a levegőben hasra fordult, már érezte, nem tudja tovább a korlátot markolni.
Nem is tévedett. Végigszállt vagy nyolc lépcsőfokot, karjaival csapkodva, mint egy vidám lepke.
Aztán a katartikus erejű becsapódás…
Még a vaskorlátok is beleremegtek, földszinttől, padlásig.
Az elsőn, a nyitott konyhaajtó mögött főzögető Rózsika, egy pillanatra kinézett a folyosóra, látván a reszkető, csengő- bongó vaskorlátot, odaszólt a tűzhely mellett heverésző kutyájának: Hallottad, Lidércke. Mucika megint leesett.
Az eb, fejét megemelve a gazdájára nézett, okos szemeiből Rózsika látta a választ. Mert a hasától nem látja maga alatt a lépcsőfokot – válaszolták a kutyaszemek, és nagy sóhaj kíséretében visszaejtette fejét két mellső lábára.

*

A kis macskaköves utcán, csak úgy csattogtak, szikráztak a sarkantyúk.
A tollforgók és díszruhák csillogtak, lobogtak az augusztusi délelőttön. Az aranypaszományos csákók ellenzői alatt, öntelt, átszellemült tekintetek, kipirult arcok, vad hitek és áradó meggyőződések viharzó kavalkádja összecsapott a kürtök és harsonák fülsiketítő hangjaival, csak részben elnyomva a díszlépések dörejét.
A nézők eufórikus ordítozása sem tudta elnyomni a mindent elsöpörni akaró vonulás zaját.
Hijj – milyen felemelő és megható látványa az erőnek, a hitnek! Mintha megindult volna a föld!

Ma már csendes a keskeny utca, kövein nem vetnek szikrákat a sarkantyúk, nem csattognak rajta díszlépések.
Néha végigdöcög egy szamaras kordé, a hajdani fácskákból fák lettek, amik lombjaikkal jótékonyan beárnyékolják az úttestet, a rajta kódorgó sápadt emlékekkel.
Néha erre sétál az idő, hangtalan lépteit csak a vén fák hallják.
Mert minden elmúlik, talán csak a macskakő - ami örök.

*

Vili - csak Vilimanónak szólították a ház lakói, alacsony termete miatt -, hiába berzenkedett, csak kinevették. Élt maroknyi garzonjában és valójában nem tudtak róla semmit.
Vilinek kóros mániájává vált, hogy nyaranta, ha éjszaka vihar tört ki, kisietett a tetőteraszra nézni a villámokat.
Rendszeresen figyelemmel kísérte a meteorológiai jelentéseket, nehogy lemaradjon bármiről.
Ha vihart jeleztek, már délután kikészítette összecsukható vadásszékét, zseblámpáját, viharkabátját, mit lehessen tudni…
Tréningruhába bújt, úgy feküdt végig az ágyán. Aztán várt.
Az első dörgésre úgy ugrott talpra, mint egy katonaló a kürtszóra és rohant ki a tetőteraszra.
Az izgalomtól teli várakozástól szemei villogtak, kivörösödött az arca.
Úgy bámulta a sötét égboltot széthasító villámokat, mint egy hipnotizált béka.
Egész lelke énekelt, súlytalannak érezte magát, együtt száguldott a hatalmas és kérlelhetetlen erőkkel, ő is villámmá változott vad fantáziájának kavalkádjában.

Egyik csendesnek induló, meleg éjszakán, akkora vihar tört ki, hogy még az öregek sem emlékeztek ekkorára. Gizi néni, halálra ijedten állt a zárt konyhaablakában, hálóingben mezítláb, és döbbenten figyelte a folyamatosan csapkodó villámokat, amik nappali fénybe vonták az eget.
Látta Vilimanó apró alakját, széttárt karokkal állni, égnek emelt arccal.

Még napokig keresték, de nem találták sehol. Mindenféle magyarázat látott róla napvilágot, de Vilimanó csak nem került elő.
Ahol éjszaka állt, ott is csak egy sötét égett folt volt a teraszon, ami ma is rejtély.

*

Merthogy valami meddig illat és mettől bűz, az egyéni megítélés kérdése. Na meg attól is nagyban függ, hogy kitől és honnan származik. Erre több szavunk is van, ami elhangzásakor arra enged következtetni, hogy honnan érkezik az ominózus élmény.
Ha állatról van szó, akkor dögszag. Ha emberről, akkor hullaszag. Nagy ember esetén, az enyészet nehéz illata lengi körül megrendült valónkat.
Egy szép női tetemet, a távozás fájó illata vesz körül. Egy ellenség teteme, egyszerűen csak büdös. Egy baráté, életre szóló fájó emlék, ami – legyünk őszinték – szex, vagy ebéd közben,- ha előjön szagemlékeinkből, hát nem éppen inspiráló. Akit mégis feldob, az aberrált, vagy maximum boncmester.

Az illat… az egészen más. Az valami bódult gyönyörszerű érzéseket kelt, zenéket a lélekben, rőzsedalokat, kantátákat. Wágneri dübörgéseket, mikoris jön a csónak a hőssel, aki mi vagyunk, az illat kedvezményezettjei, evezgetve a bódulat tengerében, és minden gyönyörű és megható.
Infantilis érzeteket plántál lelkünkben, míg a szag, racionalitást, és tisztánlátást eredményez.
Költői ihletettséget is biztosíthat, ami nem gyakori, például: Hol van az a bűz, ami karjaidba űz? Sok mindennek van illata, vagy szaga. A molyirtóé más, mint a disznótoros lakomának. Ez illatnak is nevezhető, bár egy vegetáriusnak bűz.
Az egész élménysort viszont tönkreteheti egy nátha, aholis csak a látvány képei idézhetik fel a szagélményt, ami édeskevés.
Mondta Konrád, és beszivárgott a spejz polcai közé.

*

Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem – sóhajt Petőfi bele a világba.
Ez szépen hangzik, felemelően tiszta emberi érzés, a lélek óhajtása…
De zökkenjünk vissza a földre. A szabadság élménye pénzfüggő, pénztelen ember csak magányos lehet.
Na, egy ilyen „Magányos” figura, milyen szerelemre gondolhat? Eleve nincs abban a lelki állapotban, hogy gondjai súlya alatt a szerelmen morfondírozzon.
Mikor valaki nyakig ül a lében, sok mindenre vágyik, csak szerelemre nem. Egyszerűen eszébe sem jut. Persze, ha normális. Ha meg nem az, akkor mindegy.
Mert a szerelem, a lélek luxusa, és ami luxus, az pénzfüggő. Ki az a hülye női hölgy, aki egy egygatyás nincstelenbe szeretne belehabarodni, és netán eltartani?
Egész nap bámulni, a sikertelenségnek ezt az élő szobrát, aki sápadt képével, még álmában is kísért?
Petőfinek ez az óhaja, nem is olyan szerény. De kellemesen érinti az olvasót, és nem gondolja végig. Hiszen a végig nem gondolása a dolgoknak, mégiscsak bocsánatos bűn, egy jogos önvédelem…
Mondta Konrád, és elszenderedett.

 *

Az opera varázsa…
A közönség izgatottan ül székében a drága jegyéért, és feszülten várja a kezdést. Elbűvölő, csodálatos dallamok, egy másik világ, aztán felharsan a Toronyária például, ami gyönyörű, csak szépséghibája az, hogy egy toronyba zárt szerencsétlen ember búcsúja az élettől, attól, amit nagyon szeretett volna folytatni.
Pihenés képpen feltűnik Szarasztró, aki letörten, fáradtan és magába roskadva énekli, hogy majd alszom én, ha véget ér e kín…
A háttérben a gyönyörű kert az erkéllyel, alant Rómeó, fent Júlia, majd megvadulva egymás szerelméért. De nem, nincs kegyelem, a lírai élmény drámává fajul.
A közönség megrendült lélekkel, felére zsugorodva lóg a székén, tisztán látva, hogy nem érdemes semmit még elkezdeni sem, mert idáig azt hitte, hogy minden út Rómába vezet, és most rádöbbent, hogy dehogy, csak a halálba vezető út az egyetlen, amin viszont kötelező haladni.
A katartikus felismerése a valóságnak elhalkítja a Rajna tündérének csábos énekét, elnémul a mit nekem te zordon Kárpátoknak vadregényes tája, csak a kilátástalanság cunamija dühöng a lélek útvesztőiben, mert elszúrt opera előadásokat érdemes csak nézni és hallgatni, az nem vág földhöz, azon csak röhögni lehet, nem tépi fel az érzelmek rejtett sebeit. Itt van a lapos zeneköltők fontossága, mert élve kell maradni, amit egy pompás operai élmény nem ösztönöz.
Mondta Konrád, fejét elrejtette felhajtott kabát gallérjába, mikor hazafelé döcögött az Operából.

 *

Éjszaka, mikor megérkeznek a miazmás gőzök, a bennük tekergőző álmok, beteljesületlen vágyak vibráló lidérceivel, azt csak a lélek szeme látja.
Ez a szem mindent lát, mindent érzékelni képes, amit a nappal világossága eltakar. Nem értelmez, nem értékel, csak láttat.
Beszivárog az ablakok résein, betakarja az alvót, belecsorog álmainak menetébe, az álom történeteit kedve szerint irányítva, hol szép, hol meg rémes álmokat gerjeszt.
Elviszi az alvót más vizekre, ami még csak nem is emlékeztet a nappalok eseményeire, a megszokott történések szilárd talajára.
A szellem kiszolgáltatottan hánykolódik az ismeretlenben, védtelenségében szűkölve próbál megmaradni, és ez addig tart, míg megszánja valami és felébred.
Éjszaka, mikor megérkeznek a miazmás gőzök, jelentéktelenekké és értelmetlenekké válnak a nappal fontosságai, hiszen valójában minden fontos, na meg semmi sem az, beleszédítenek egy más világba, ahol a ki nem élhető vágyak megvalósulhatnak.
A nappalok problémái, fontosságai valahova a távoli vibráló horizont mögé buknak, mert minden emberi történet oda kerül, ami egy gondolat és vágytemető lehet, ahonnan többé nincs visszaút.
A visszafelé élésben amúgy sincs köszönet, elerőtlenít és megzavar a továbbot illetően.
Csak a horizont mögött van állandó nyugalom, személytelen béke. Az állandóan jövő–menő szelek hordozta altatódal szól, mindig ugyan az, ami örök álomtalan álomba szenderít.
Mondta Konrád, a tárt ablakban könyökölve, nézve a néma éjszakát.

*

Vendigo kijött az indiántemető düledező fa kapuján, tomahaukján igazított, mert menet közben minden lépésnél kellemetlenül verdeste bal combját. Az üde, reggeli napsütésben madarak kiáltoztak, meg egy sivalkodó női hang a távolból, ordenáré szövege elképesztette.
Hejjj. Ezek a sápadt arcú szukák – morogta berozsdásodott hangján, mert már nem is emlékezett, mikor szólalt meg utoljára - ezek a pokol fajzatai.
Oszloplábai nyomán kisárgult a fű. Ahogy elhaladt a lombkoronák mellett és vállai érintették a leveleket, ágakat, minden elszáradt.
Távolról nézve, élesen utat vágott nyomában az enyészet, csapása kanyarogva vezetett fel a hegygerincre, ahol benyelte torz alakját a sűrű erdő.
Nehéz lépteinek tompa döngését még sokáig lehetett hallani, a mély hallgatásba dermedt környéken.
Vendigó kijött az indiántemető fa kapuján, tomahaukján igazított, mert menet közben, minden lépésnél kellemetlenül verdeste bal combját…

*

„Ne csak igazad legyen, de eszed is…” – mondta nagyapám vénséges vén ügyvédje, akire még gyerekkoromból emlékszem.
Mostanában eszembe jut ennek az alacsony, vékony öregembernek ez az igazsága, akinek emberismerete az évtizedek folyamán hatalmasra sikeredett.
Az igazság - ha létezik egyáltalán -, sok összetevőből áll.
Mennyire vagyok a tárgyalt ügyben érintett, állásfoglalásom érdemi haszna milyen és mekkora. Megfelel e a külső elvárásoknak állásfoglalásom, ellenfeleimet be tudom e taposni az agyagba. Stb.
Miután nem vagyunk az igazság szónak valódi értelmével tisztában, az egész ügy nézőpont kérdésévé válik.
Bizony drága Károlyom…
Őszinte hittel és jobbító meggyőződéssel is lehet falnak vinni bármit. A jó szándék? Semmire sem garancia. A jó szándékú, ha kátyúba viszi szent ügyét, még mindig ráér bűnbakot keresni, mert csak a sikerre van programozva, akkor pedig nem ronthat el semmit.
Jól bemagolva a könyvekből tanultakat, és Jololai Ignác keresztényinek hitt dogmatizmusának szellemében, eszelősen képviseli önmaga barkácsolta elméleteit, mindenkit saját arcára akarván kényszeríteni, magaköré toborozva az alázkodó nyájat, a bizonytalanokat és karakter nélkülieket.
Öncsodálatának gőzeiben képzelt hermelinpalástját maga után vonszolva, élete katasztrófájának éli meg, hogy nem tud egyedül szülni utódokat, erre a célra, egy hölgyet kell megkérnie…
Így él, éldegél, saját maga gyártotta bűvöletében, önmagába vetett vak hitében lubickolva.
Fel sem merül benne, hogy a tanultak - kellő intelligencia hiányában- fabatkát sem érnek, a hirdetett bölcsességeihez nem tud hozzátenni érdemben semmit, mert nincs miből.
Aztán elmossa az idő, mintha sosem létezett volna.
Lehet, hogy nem is volt?

 *

Hogy mi volt, mi van, és mi lesz?
Hát ez egy elég kusza téma. A volt is folyton változó, az idő eleve elhomályosító tényező. Először csak jelentéktelennek tűnő, apró részletek kerülnek feledésbe, aztán esetleg az események sorrendje is, aztán az idő múlásával az ízlések és szemléletek változásával átértékelődik minden.
Az új események, lassan feledtetik a régieket, új generációk új múlandókat igényelnek.
Aztán legendává kékülnek a régmúlt dolgai, vagy igazak voltak, vagy kitalációk, mesék, már elfelejtett tanulságaikkal.
Hogy mi az ami ténylegesen van, ebből mit ismerünk el valóságnak és mi elhagyható káprázata a félreértett látványnak,  ez megállapodás kérdése.
Mert nem mindegy, hogy az illető mellélépett a kötélnek, vagy netán lökték, vagy üzemi balesetként áramot vezettek bele, vagy csak egyszerűen elpattant, lévén semmi nem tart örökké. Így lehet azonnal átlendülni a voltba és ott köddé válni idővel.
Ugyanakkor reális megközelítésben mégis mindegy, mert a következményen nem változtat.
És hogy mi lesz?
Ez, egy hiten és reménykedésen alapuló nem létező, ami nélkül nem élvezhető a van, mert nélküle az alagút végét jelenti, amire még gondolni sem akar senki.
Pedig mindenki tudja, hogy az alagútnak van vége, de nem igazán illik beszélni róla.
A lesz, egyben egy vígasztalódási lehetőség, akinek nem sikerül valami a mostban, annak a lesz dob egy lelki mentőövet, mondván, sebaj, majd a továbbiakban sikerül.
Aztán rendszerint nem jön be neki, de sebaj, mert idővel változtatott a sikertelen vágyán és most, az új verzió eljövetelét várja.
Így botladozunk, idétlenkedünk a mában, a volt és lesz kusza egyvelege közé szorulva.
S közben, „Az évek szállnak, mint a percek,
                 Véred kiontott harmatával,
                 Irgalmazz nékünk Jézus herceg”  ( Faludy- Villon…)

 * 

Mostanában gyakran üldögélek a Styx parti szikláin. Nézegetem éjfekete vizét, vizslatom a horizontot, ahol a víz találkozik az éggel.
Csak a néma visszautasítás árad felém a messzeségből. még Káron csónakja sem látszik sehol, bár néha, mintha evezők távoli, halk csobbanásait hallanám.
Lehet, hogy tényleg hallom, vagy csak bennem csobbannak a lapátok, lévén tudom,hogy jönni fog.
Az ember összevissza hall mindenfélét, aztán nem tudja, mi abból a valóság, és mit fantáziál össze.
Amit nem értünk, arról kikiáltjuk, hogy nem igaz. És honnan a fenéből vagyunk ilyen tájékozottak? Attól, hogy valamit nem értünk, silány fantáziánkkal nem tudjuk követni, attól az még lehet létező, és mert a vakon tapogatózásaink félelmet és bizonytalanságot okoznak, az nem ok, hogy hülye és meggondolatlan badarságokat beszéljünk.
Mert van folyó és van evezős, és mindig jön is a csónak, amibe be kell szállni, és huss, ennyi volt, megyünk tovább.
Ahogy távolodunk a megszokott parttól, úgy közelít a valaha távoli horizont, halványan kirajzolódó hegyeivel. Mert, ahogy zsugorodik a múlt, úgy bővül a lesz, mert ez egy végtelenített folyamat, ahol a stációk egymásból táplálkoznak.
Ahogy távolodunk a voltból, úgy ürülnek ki emlékeink, és megérkezvén, tiszta lappal szállunk ki a csónakból.
Mert nem lehet befogadni az újat, régi emlékeink súlyával lelkünkben.
A Stix csak hallgat. Sötét vize élettelen tömeg, Áthághatatlan határ két világ között, amiről csak fantáziálunk, amit még senkinek nem sikerült megfejteni.
Mostanában gyakran üldögélek a Stix parti szikláin. Nézegetem éjfekete vízét, vizslatom a horizontot, ahol a víz, találkozik az éggel.

 *

A teremben, még este is nagy volt a hőség. Csak a folyosóra nyitották ki az ajtót, hogy jöjjön be némi dögletes és áporodott levegő. Ablakot nem volt tanácsos kitárni, a huzat végett.
Az alulvilágított ablaktalan cső, a sűrűn sorjázó kórterem ajtókkal, monoton nyugalmat és közönyt árasztott. Üres volt, már mindenki ágyában matatott, készülve az éjszakára.
A nehéz, álomtalan álmok nyugodtan várakoztak a vaságyak között.
Az éjszaka sötét köpenyében lassan végigsétált a folyosón, be- be, nézve a kórtermek nyitott ajtaján.
Az eseménytelen és fülledt csendet, csak a hármas szobából kiszakadó, hörgéssel vegyített, nehéz légvétel tördelte össze. Ez a küzdelmes hang, a levegőért folytatott kilátástalan harcával, dögkeselyűként ülte meg a csendet.
Az ajtón belesve, egy idős férfi feküdt a hátán, látható módon nem volt magánál, már valahol félúton járhatott a két világ között.
Az ágya mellett, az ajtónak háttal egy asszony ült. Csak görnyedt testtartására emlékszem, nem láttam az arcát.
Aztán felszakadt egy nagy és hosszú hörgő sóhaj, amit olyan csend követett, ami semmihez nem fogható…
Megálltam a folyosón és az volt az érzésem, hogy elsuhan valami homályos alak mellettem. A szobából libbent ki, és karjaiban vitt valamit.
Finom szelét mintha éreztem volna arcomon.

 *

Gyere csak kedveském – mondta a pók a légynek…
Ennél szeretetreméltóbb, hívogatóbb mosolyt a légy még sosem látott.
Nahát – motyogta suttogva, pedig nekem azt mondták, hogy minden pók gonosz.
Látod, látod – így a pók. Ilyen rosszindulatú bogarak vannak és azoktól riasztanak el, akik pedig meg sem érdemlik. Így aztán könnyen elkövethetsz magad ellen egy jóvátehetetlen hibát, pont azokkal leszel gyanakvó, akikre éppen szükséged lehet.
Nagy szerencséd, hogy találkoztunk – szólt, és maga volt a szeretet.
Gyere, ugorj fel a hálómra – szólt a pók, meglátod, ebben a lágy napfényben, milyen jól lehet hintázni rajta.
És a légy, megnyugodva, a hálóba röppent...

 *

Gusztáv nagyon büszke volt. Hogy mire, hát arra, hogy ő rasszista.
Nem ért el életében semmit, nem is volt semmije, sem lakása, sem családja, ami nem csoda, hát ki az a hülye nő, aki egy ilyen senkire ácsingózik.
Ahogy öregedett, úgy lett egyre magányosabb, kiürültebb és szürkébb. Az a férfi lett belőle, akivel legalább tízszer kellett találkozni, hogy felismerjék vonások, karakterjegyek nélküli arcát.
Van ember, aki akármit is csinál, igazán nem megy ötről- hatra. Aztán belekeseredik és választ magának egy témát, ami visszataszító és otromba. Feltámaszt egy gyűlöleten alapuló klikket, hiszen mindenre van vevő.
Ismerté válik, ki kiröhögi, ki lelkesen tapsol, és végre reflektorfénybe kerül, dagonyázik, lubickol sikerében, mert ő egy őszinte orákulum és végre valaki.
Mindent elkövet, hogy ne kelljen tükörbe néznie, mert fél, hogy meglátja a valóságot, egy gátlástalan, silány barmot, aki még szánalmas is, aki mindenre büszke amit a természet csinált helyette. Arra, hogy nő a szakálla, korpás a haja, tíz ujja nőtt a két kezén.
Hogy a megrágott ételt le tudja nyelni, ami a megszokott úton távozik is.
Aztán meghal, vagy így, vagy úgy , eltemetik, mint egy döglött kutyát, még azt is elfelejtik, hol a sírja.
Hátha ez a valami, én nem biztos, hogy közéjük akarok tartozni.
Mondta Konrád, és hatalmasat sercintett, még srác korában tanulta mikéntjét a jeges kocsistól.

*

Mikor Bernadett, kertjében, a konyhaablak előtt álló tulipánfán észrevette a lepkéket, egészen elképedt. Sokan voltak, és egyre csak érkeztek az erdő felől.
Nagyok és színesek, hosszú farkuk, egy paradicsommadarat idézett. Mikor már befedték testükkel a nagy bokor összes ágát, egyenként szárnyra kaptak, és spirál alakzatban elkezdték a fát körbe repülni. Felérve a csúcsig, ugyan úgy lefelé indultak.
Az egyidejűleg fel- és lefelé mozgó spirál olyan látványos volt, hogy Bernadettet egészen elbűvölte a káprázatos látvány. Kavargó, lebegő mozgása a lepkék tömegének, az erdő felől az esti szellő sodorta muzsika hangjaival, Bernadett érezte, súlytalanná válik.

Keresték szomszédjai, el sem tudták képzelni hová tűnhetett.
De ők is észrevették a minden késő délután, az erdő felől érkező lepkefelhőt, megcsodálták a fa körüli táncukat, különösen azt a lepkét, ami sokkal nagyobb és színesebb volt a többinél.