Az ablaküveg

Alig hallhatóan csattant, azonnal szétterült, és lomhán kezdett lefelé folyni az ablaküvegen.

Átlátszó anyaga engedte látni a mögöttes utcaképet, ami elvesztve éles rajzolatát, mindenféle torz alakzatban mutatta a világot.
Vagy éppen a valódit mutatta meg, hát ki tudja. A dolgok, ha élesen és ellentmondást nem tűrőn jelentkeznek, rendszerint nem jelentik a valóságot, az igazság mindig labilis, sosem elvágólag egyértelmű.
Olyan, mint a példabeszédek, lehet így is érteni, meg úgy is.
Alkalom nyílik arra, hogy ki - ki értelmezhesse, a neki leginkább tetsző módon.
Így aztán mindenki meg lehet elégedve, mert úgy hiszi, hogy ő az orákulum.

A látvány az élet mozgalmas, színes voltát garantálja, akadémiai szinttől, a kocsmák borgőzös mocsaráig, mindenki értelmez, és bizonygat, aztán vagy igaz, vagy sem.
Csak ki kell nézni a lecsorgó átlátszóság torzított meglétén, hisz mögötte mosolyog az egész, ami a most. Szinte kihasít az éles látványból egy darab őszinteséget, ami a lecsorgás mentén szintén a mára emlékeztet, csak éles, racionális kontúrjaival, unalmas egyértelműségével elkedvetleníti, kizárja az embert a képből. Csak tudomásul venni lehet, és kész.
Rendszerint mindennel így van a halandó, függetlenül véleményétől, csak nézi a látványt, és szűkölve veszi tudomásul, hogy sehol nem jegyzik a véleményét.
Ez a hajlasz, vagy törsz igazsága, egy kettétört indivídum, kellő távolról nézve
nem tűnik töröttnek, a meghajlásban meg nincs semmi horror.
Ezért sem szabad közel menni semmihez, a távolról szemlélődés, sokkal tapintatosabb élményt produkál.

Úgy szeretném egyszer életem folyamán átugrani ezt a marha nagy nádast – mondta a keszeg, a harcsának.
Maga megbolondult – szólt döbbenten a harcsa. Ha nem tűnt volna fel idáig nincsenek is lábai.
Lábak nélkül ugrani csak egy idióta álom, és jó lenne ha felébredne – morogta a nagy hal.
Látja milyen a sors - így a keszeg -, a békának vannak lábai, de eszébe sem jut ilyet csinálni.
Persze, hogy nincs – szólt a harcsa, mert tisztában van a lehetőségeivel és nem fantáziál képtelen hülyeségeken, mert egészen felesleges.
Azért furcsa - szólt a keszeg, az ember mindig olyasmit szeretne, amit nem érhet el. Talán ez teszi izgalmassá a hétköznapok -  esetünkben nedves poklát, amiben összevissza fantáziálhat az ember, kicsit elszabadul földhözragadt lététől, elképzel szárnyakat és lábakat, felrepül a napba, és felülről néz le a tóra, ami akkorának tűnik, mint ami lomhán lecsorgott az ablaküvegen.
Egész lelkemmel magamba ölelem a valóság képét, rádöbbenve, hogy milyen kicsi is a hatalmasnak tudott tó. és milyen jelentéktelen külön -  külön minden, mert csak együtt érvényes, amit úgy hívnak, hogy világ.
A harcsa döbbenten hallgatta a sügér kirohanását, csak azért nem csóválta a fejét, mert nincs nyaka.
Maga megbolondult – suttogta a nagy hal, ilyen csodák, még a mesében sem történhetnek – szólt.
Nem kell ide semmiféle mese – sóhajtotta a sügér, aki nem hisz a csodákban, az
nem realista – szólt álmodozva, és lassan beúszott a nádtorzsák rejtekébe.

A kötéltáncos

Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?

Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…

A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad.

A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.

Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.

A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre.

Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon.

Hát jellemző, az ember- ha szarban van, mindig egyedül marad.

Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.

Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.

A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.

Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.

Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.

De nagy marha lennék ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.

Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagy dolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő.

Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni.

Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.

Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem.

Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek.

A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.

De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.

Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég.

Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet.

Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.

Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták, csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.

Rejtély, hogy miért mosolygott- hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.

Tücsökzene

Dögletes forró nyári hőség, ami földhöz vág mindent, ami él. De a késő délután, megkegyelmez a még élőknek, a közelgő szürkület enyhet hozó köpenyével betakarja a kiégett füvet, az ernyedt lombú fakoronákat.

A hőségtől kimerült világ, ájult szendergése lassan oldódik.

„Hol vannak a katonák” - kezdte dúdolni, a hátán heverésző tücsök.

Mi az? Megőrültél - kérdezte elképedve a mellette heverő társa.

Ezt fogjuk sötétedés után hegedülni - mondta az első, mert játszhatnánk mást is, de máshoz nincs kedvem.

Fura, hogy minden alkalommal születik egy hasonló dal, és mindenki tudja, hogy hol vannak a katonák, és nagyon megráz mindenkit a valóság, és akkor is csinálnak olyasmit, amitől eltűnnek a katonák…

De miért foglalkozol te a katonákkal - kérdezte a meglepődött.

Mert ha a holdfogyatkozással foglalkoznék, ugyan ezt kérdeznéd. Amúgy végiggondoltam, milyen lehet meghalni egy ügyért, amiről később kisül, hogy nem is volt ügy, na meg a katonáknak ráadásul nem is volt hozzá semmi köze.

Aztán dísztemetés - sortűzzel -, tábori mise, és akit megtaláltak a romok között, azt zászlóval letakart koporsóban eltemetik.

És tovább?- kérdezte a beszélgető társ.

Nincs tovább - válaszolt a heverésző, felszállnak a mennyek országába, az árvákat és özvegyeket megajándékozzák élelmiszerjegyekkel, meg jó szóval, és máris készül a következő balhé, és kezdődik elölről a bál.

Ez, sokaknak marha nagy bót, csak az harap a szappanba, aki katona.

De nem járhat jól mindenki, ez mindenre érvényes, nem tudom miért vagy ezen meglepődve - szónokolt tovább a heverésző, és nyomatékot adva igazának, felült.

Hát azért különös, hogy ez a baromi hőség, ami ma volt, ez megbuggyantotta az agyadat.

Miért gondolod? – így a fekvő.

Mert ezen a katonadolgon agyalsz, holott téged ez semmiféle értelemben nem érint.

Tévedsz barátom, engem minden érint, amiről úgy döntök, hogy érint.

Amúgy egy ilyen nap után, itt a fakéreg alatt, miért kéne nekem folyton bölcseket beszélni?

Én csak egy tücsök vagyok, és az összevissza locsogás pihentet.

Márpedig engem ez inkább érint, mint a te véleményed.

Minden alkonyatkor, itt az erdő szélén üldögélve, végignézem, hogy miként jön lassan az éjszaka, nedves, álmokkal telt gőzeivel, végig a réten át, az erdő törzsei felé.

Már úgy unom, mint a fene.

Ez a Marléne szám, a hol vannak a katonák, ez fenemód eltalálta a lelkemet, sokkal jobban izgat, mint az érkező éjszaka, ami már a könyökömön jön ki.

Ilyen alapon, foglalkozhatnál akár a Titanic katasztrófájával is - szólt a társa.

Hát persze, akár a Gömbös Gyula szobrának felrobbantásával, de sem a vízhez, sem a szobrokhoz nincs közöm.

Gondolj bele: A szél, nem téma. Az orkán viszont igen, mert hatalmas és pusztító ereje kicsavar fákat is. Olyan méretű és durva a pusztítás, ami sokszor maradandó következményekkel jár, és vétlen életek kioltását eredményezi.

A lélektelen, tömeges pusztítása a rémisztő…

Nnna…Ilyen a háború is.

Ezért a folyton visszatérő dallam az agyamban, mert a katonák végeláthatatlan tömegéből, csak a fegyelmezetten sorakozó végeláthatatlan sírkeresztek maradtak, amiket idővel ellep a gaz, és az új generációk, a maguk kreálta háborúkkal lesznek elfoglalva, elfeledvén azt, amit elnyelt a természet.

Persze ennek is megvan a maga monotóniája, de mire megunnám, mint az éjszaka jövetelét, már régen nem leszek.

Hát hol leszel?- kérdezte a döbbent bogár.

Hogy te mekkora marha vagy!- így a szónok, hát hol a francba lehetnék, hát ott, ahol a katonák.

De hagyjuk, ez neked magas, és csak felbosszantasz vele.

Na, már ránk ereszkedett az éjszaka. Kezdhetünk hegedülni.

és felcsendült a tücsökzene, amit már várt az erdő.

„Hol vannak a katonák”

Akkora átéléssel játszott, hogy végigkúszott a sötétben álló törzsek között a fájdalom.

Kis Petrovom, remélem megbocsátja...

Mikor a nyúl beleszart a rigó tányérjába és az valami bogyónak nézte, ami a többi ínyencséghez keveredett, nagy elánnal bekapta.

Akik látták teleordítozták az erdőt, hogy a rigó egy szarevő. Szegény madár alig mert nappal kibújni rejtekéből, mert aki meglátta, röhögve a legobszcénabb jelzőkkel illette.

Hé, te kis ínyenc, neked már a rét magjai nem is jók?- kiáltottak rá.

Ej de furcsa szagú a leheleted - vihogta egy nádi poszáta -, de meg kell hagyni, nálad spórolósabb madár nincs az erdőben. Jöhetsz hozzám, szívesen megvendégellek én is, te kis szarevő…

Szegény rigó, úgy belekeseredett, hogy egyik éjszaka, összeszedte kevés motyóját és világgá repült.

Felköltözött a hegygerincre, ott keresett egy biztonságos odút és beleköltözött.

Ideje - mint a tenger, kitalálta, hogy összegyűjtögeti a nagy lapuleveleket, a kék bogyó levéből készített tintával és a vedlő rétisas erős evező tollával, megírja gondolatait a kései utókor számára.

Ettől a briliáns ötletétől egészen felbuzdulva, szinte azonnal hozzáfogott a munkához.

Körmölt is napestig, sosem hitte volna, hogy ennyi inspiráló gondolat fordul meg a fejében. De honnan is tudhatta volna, hiszen most először fordult elő vele életében, hogy végiggondolt dolgokat.

Gyűltek a teleírt oldalak, és ő ettől egyre magányosabb lett.

Rádöbbent, hogy az egész állatvilág, egy hazug, képmutató, és végtelenül önző népség, korrupt és igazságtalan, belátta, hogy mindig az erősebbnek van igaza, mert az igazság, egy tetszetős illúzió, aminek csak infantilis mesékben

van létjoga. Nem több mint egy elcseszett népmesei elem, amit azok találtak ki önvigasz képen, akikkel jól kitoltak.

Mert a szenilis és gonosz rétisasnak, ugyan ki ne tapsolna, akármekkora hülyeséget is mond?

Egy okos rigót, meg élből lehülyéznek ha megszólal, bár utána azonnal adoptálják gondolatait, az meg örül, hogy élve megúszta.

Mell döngetve harsognak az erdő szeretetéről, megbélyegzik egymást, hogy ki idegen itt, és ki az ős időktől fogva idevaló.

A gyenge középszerek kiabálnak legjobban, mert semmivel nem tudnak előbbre jutni, hát valami kapitális baromságot kell fennhangon hirdetni.

Aztán ki csatlakozik, ki elzárkózik, a húgyagyú meg fontoskodik és tündököl, végre figyelnek rá is, a verebek lelkesen, egymást taposva igyekeznek bizonyítani és törvénybe iktatják, hogy a szürke szín és a középszer az egyetlen igaz, ami felvirágoztatja az erdőt.

Mert jó, hogy folyamatosan vannak dolgok, hiszen a világ folyását nem lehet megakasztani, no meg nem is kell, lehet százképpen is értelmezni valamit -ami a pillanatnyi széljárásnak megfelelő -, de attól még az, ami.

De mindig van egy halom állat, akinek meg kell, és meg is lehet mondani, mit higgyen, és azt hogy…

Mert van kegyes hazudozás, de az nagyon ritka. Rendszerint csak öncélú és rossz szándékú alamuszi tevékenységről van szó, és akinek nem jut mag, hát dögöljön meg, nem kell mindenkinek mindenáron élni…

Sok minden megvilágosodott a rigó elméjében és egyre magányosabb lett tőle.

Ez a lelki állapot, két nagy igazságot szült számára.

Minél tisztábban látod az eseményeket, annál magányosabb leszel.

Ha meg nem tudod befogni a szádat, majd befogják helyetted mások.

Mert rend a lelke mindennek és kórust nem zavarhat meg hamis hang.

És hogy melyik hangok hamisak?

Majd megmondják a rétisasok.

Csak értelmesen...

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából, hogy kilép a hátsó ajtón és széttárja fekete szárnyait. Igen, a szárnyait tárta, és olyan hangot adott ki, mint egy kuvik.

Tudod, a kuviknak van az a szenvtelen-éles hangja, ami a halál közelségét jelzi.

A fák lombjai zizegni kezdtek, hajladoztak a vékonyabb ágak, ugyanakkor szellő sem mozdult. Mikor lassan felemelkedett, rám vetette pillantását. Égő vörös szemei voltak, fekete arcából elővillantak fehér-hegyes fogai, és csattogtatni kezdte őket. Először felém lendült, aztán meggondolhatta magát, mert nagy kört írt le a ház felett, majd elnyelte az éjszaka.

Úgy beleégett emlékeimbe a látvány, hogy csukott szemmel is ezt látom. Folyton hallom a faajtó nyikorgását és becsapódását, a nagy szárnyak suhogó hangját, és a kuvik kiáltása állandóan agyamban szól.

Hogy a fenében éljek így? Még evés és szeretkezés közben is kísért ez a jegesen hideg hang. Tőrként hatol a szívembe és szerveimbe, meggátol minden cselekedetemben. Kővé dermeszt, halálra ijesztve a velem tartózkodókat.

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából a jelenetet, a fehér fogakat és a vörös szemeket.

Tudod, a kuviknak van az a lélekfagyasztó kiáltása, ami a halál közelségére figyelmeztet. Mert a halál mindig közel van, csak semmi nem szokta jelezni. Úgy lebeg felettünk, mint ragadozó madár, és ha lecsap, sosem véti el. Nekem elhiheted.

Amikor felém kezdett repülni, hirtelen különös recsegő zajt hallottam. Később vettem észre, mi okozta. Összerepedezett a kocsi ablaka, anélkül, hogy megérintette volna. Ki is kellett cseréltetni, mert mikor hozzányúltam, ezer darabra omlott szét.

A történtek óta úgy érzem, egy hatalmas lyuk tátong a mellkasom közepén, olyan szél fúj belőle, mintha kriptából fújna, édeskés, dögletes, nehéz léghuzat, és tudom, valami folyton figyel kifelé, azt gondolván, úgysem veszem észre. Pedig én mindent látok, csak úgy teszek, mintha nem látnám. Ha észrevenné részemről a csalást, hát beláthatatlan következményei lennének. Én meg nem teszem ki magam semmiféle izgalmaknak, nekem elég, amit láttam, és azt sem tudom elfelejteni, amiatt a rohadt kuvik miatt.

Azóta éjszakánként mindent bezárok és lelakatolok, leeresztem a redőnyöket, nehogy be tudjon jönni a házba, bár szinte biztos vagyok benne, hogy így is be tudna jönni, ha akarna.

Nem tudom, meddig tudok ilyen fenyegetettségben élni, ez előbb-utóbb tarthatatlan. Mert ezek a szemek és fogak felejthetetlenek, na meg a szárnyak is. Az egész látványból áradt a halál, amitől ne várjon senki belátást vagy könyörületet. Érzem, egyszer visszajön, mert akinek már megmutatkozott, azt többé nem felejti el – mert ez nem tud felejteni. Ez az átkozott szörnyűség engem akart meglátogatni, még szerencse, hogy nem voltam a házban, mert a kocsiban ültem. Képzelem, ha nincs ekkora szerencsém, akkor most biztosan nem tudnám elmesélni a látottakat és sosem sülne ki az igazság. De így, hogy dolgavégezetlenül kellett távoznia, el tudom képzelni, mennyire dühös, és külön bosszút forral ellenem.

Még a fák lombjai is reszkettek jelenlététől, és az egész kert megváltozott azóta, minden rozsdabarna lett, és szúrós. A pipacsokból sötétkék nyúlós anyag csöpög, mely minden rászálló bogarat megöl. A szobákban azóta hűvös, gonosz szellők fújdogálnak, még a bútorok is tele vannak várakozással.

Nem tudom, mi lehet a vétkem, miért engem látogatott meg és mit akarhatott tőlem.

Minap elmeséltem a dolgot a papnak, de csak nagy, kerek szemeket meresztett, vetette a kereszteket és elszaladt. Nem mentem vele semmire, pedig ő Isten szolgája, gondoltam, tájékozottabb ilyen ügyekben, mint én. Jó nagyot tévedtem.

Látogatása semmiféle nyomot nem hagyott, hacsak annyit nem, hogy a veranda fa padlója megperzselődött, és az ajtó üvege megfolyt.

Az, hogy én másokkal ellentétben láttam, amit láttam, ez még nem ok arra, hogy kétség­be vonjátok szavaimat. Aki egyszer látta, amit én, hát garantálom, sosem fogja elfelejteni.

Hogy mit éreztem, mikor széttárta szárnyait és rám nézett, az elmesélhetetlen.

Még szerencse, hogy az autóban ülve a széttöredezett ablak nem vágódott az arcomnak. Akár a szemeimet is kiverhette volna, ami önmagában is borzasztó gondolat. Na és az a vérfagyasztó vörös tekintet a kuvikhanggal… Meg a lombkoronák zizegése…

Látom, nem akartok hinni nekem, pedig pontosan emlékszem, mit éltem át és amit meséltem, az szent igaz.

Azóta is hallom a fa ajtó nyikorgását, ahogy a szobából kijött, meg a csapódást is hallom, meg a kuvik kiáltását is, meg látom a szemét, a fogait, amiket sosem fogok el­felejteni.

A baromság filozófiája

Itt, az ebédlőkredenc mögött, ezekben a vakolatrepedésekben már generációk óta kellemesen és békében éldegéltünk- sóhajtotta az öreg csótány.

Nem különösen jól, de éltünk. Mindenünk megvolt, ami kellett, a többi dolognak nincs nagy jelentősége.

Ha volt, akkor jó, ha meg nem, hát Istenem.

Ment a szekér nélkülük.

Most, minden csótány nagybetűvel írja a nevét, büszke mindenre, ami véletlenül érintette, olyan mellénnyel és öntudattal mászkálnak itt a kredenc márványlapján, hogy hányni kell tőlük.

Minden rovarok fölé helyezik nagyszerűségüket, történelmet írnak maguknak, még a jobbak is kivetkőztek agyukból megideologizált művilágukban könnyekig meghatódva szipognak, harsognak.

De mindig- minden időkben így volt ez.

A sorsnak nincs fantáziája, folyton ismétli önmagát, és ezt nevezi kaleidoszkópnak, holott leginkább egy sötét és üres cső, amiben igyekszünk belelátni minden olyat, amit szeretnénk.

A múltat el kell söpörni, hangyákat, ászkákat, még a kertből becipelt katicabogarakat is, mert egyesek szerint hangya származékok.

Aztán, ha majd mindennek csótánybűze lesz, és már nem marad ellenség, akkor majd elindul a belső tisztogatás, ki álcsótány, és ki igazi, és mit nevezünk igazinak, és pusztítsuk el a hamisakat, ha igaz, ha nem, a lényeg a rombolás, ettől lesz igazi és őszinte a repedés.

Ezt én mondom, aki nem elfogult, aki egy egyszemélyes múló objektum voltam világ életemben, magamhoz tartozva, és magamnak szemlélődve, a saját talpalatnyi szigetemen.

Mert bizonyítani kell mindenkinek, hogy számára egyetlen világ a repedés a falban, és nem számít, hogy akkora hasadások is vannak, mint a fél világ, de ez a szekrény mögötti az igazi, bár szinte láthatatlanul kicsi és jelentéktelen, de a mienk, a csótányoké, és majd mi mondjuk meg ki csótány.

Aztán elindult a nagy versengés, - folytatta elbeszélését az öreg bogár- mindenki lihegve küzdött, hogy bebizonyítsa, különb és igazibb a többinél.

Klubok alakultak, „Ősvér klub”, „A legigazibbak” gyülekezet, és még számtalan megkülönböztető egyesület éledt fel, és dübörögve működött.

Már úgy elpofátlanodtak a pöffeszkedő, öntudattól duzzadó bogarak, hogy nappal is sétálgattak a falon, és a kredenc lapján.

Mikor a lelkesedés és egymás ünneplése a tetőfokára hágott, felharsant a Mortein halálhozó sziszegése.

A győzelmi induló harsogása, sikolyokkal és hamis vinnyogással telt meg, a pusztító gáz, úgy vágta a nagyszerűségeket a földhöz, mint  porszemeket.

Én a csilláron ülve néztem végig a pusztítást.

Néma csend borult a kredenclapra, mindenki a hátán feküdt, összehúzott lábakkal, holtan.

A fal alja is tele volt holttestekkel.

De aggodalomra nincs ok,- dünnyögte félálomban a vén rovar,- a csótány nem tanul, az új generációk újra kezdik, és megint jön a Mortein, aztán ismét minden kezdődik elölről.

Így madártávlatból átfoghatóan látszik az egész színpad, én biztos a nézőtéren, mint örök szemlélő, mert ez is kell, mert közönség nélkül nincs előadás.

Kényelmesen kinyújtózott a csillár széles karján, és mély álomba merült.

Elképesztő történetek...

1.

Vilibald, békésen haladt lefelé a lépcsőkön, egyik kezében fonott kosarával, a másik kezét csúsztatta a korláton, valami biztonságot teremtve magának.

A második emelet fordulójában, a homályos beugróból előugrott valami szürke és nyúlós ködszerű valami, amivel még sosem találkozott.

Nagyot ordított, kosárkáját eldobta, lábai a kőlapokba gyökereztek. A gyökerek recsegve és sziszegő hangot hallatva nőttek, áttörték a pihenő kőpadlatát, és megjelentek az első emelet plafonján.

Loncika kigurult a lakásából, míg zárta az ajtót, szemei felpillantottak a plafonra, ösztönösen ellenőrizve, nem rohangásznak e csótányok.

Ekkor vette észre a gyökérerdőt.

Kecsesen sikkantott a döbbenettől, majd kosarát a lábtörlőn hagyva, felszuszogott a másodikra.

Vilibald látványa egész egyszerűen lenyűgözte. Egy nagy fikuszra emlékeztetett, arca zöldessárga volt, de felismerhető.

Szent térdvédő - vinnyogta kiguvadt szemekkel, maga mit csinál itt?- kérdezte.

De Vilibald torkát, csak egy hörgésre emlékeztető sóhaj hagyta el.

Loncikával megfordult a világ, széttárta rövid- vaskos karjait, és elvágódott.

Igen békés látványt nyújtott, amint lezser tartásban hevert a fikusz alatt.

Aki látta, felidéződött lelkében a tengerparti nyaralások emléke.

Kupica volt a gúnyneve, mert nagy pálinkabarát volt.

Akik járdaseprés közben látták, fogadásokat ajánlottak egymásnak, hogy hány perc múlva fog átesni a seprűjén. De nagyon rutinos öreg róka volt, mielőtt átesett volna seprűnyelén, halálmegvető mutatványokat végzett, de visszanyerte egyensúlyát.

Gyakran nagy taps kísérte mutatványát.

A tél, igen gorombán támadt a világra. Ő szorgalmasan söpörte a havat a ház bejárati kapuja előtt.

Többen figyelték áldatlan harcát a fűtött lakások ablakaiból.

Szegény kupica- mondták részvéttel, és komolyan is gondolták. Ha most megemelte a kupicái darabszámát, hát most indokolt- szóltak csendben.

Egy hirtelen támadt szélroham, pengeéles markával ledöntötte a lábairól.

Még fektében sem engedte el a műszerét.

Majd rózsaszínt öltött az egész teste, feltérdelt, nehézkesen átemelve bakancsos bal lábát a seprűnyélen, előredőlve, behúzott nyakkal, két kézzel markolta a nyelét.

Aztán a seprű emelkedni kezdett, többször, egyre sebesebben megfordult tengelye körül. Két kört repült az úttest felett, majd a parókia irányába, eltűnt a hóviharban.

Többé nem hallottak felőle.

A vén bérház pincéje, maga volt az elmúlás manuálisan is érzékelhető ténye.

Dohszagával, poros- homokos padlójával, vakolatlan málló falaival, töménytelen pókhálónak, egérnek, és mindenféle rondaságnak adott otthont.

Suttogták a házban, hogy egyszer régen, egyik lakó lement valamiért, és soha többé nem jött vissza.

A vénasszonyok szerint, onnan nyílott valahol a mélyben az alvilág egyik kapuja, ha odáig merészkedik valaki, hát, ne csodálkozzon, ha nem jön vissza soha.

Nem is ment senki, lejáratának még a közelébe sem.

Egy holdfényes nyári éjszakán, furcsa hangok jöttek fel a mélyből, végiggördülve az aulán, elöntve a lépcsőházat, befolyt a lakások ajtajai alatt, megdermesztve az ágyukban fekvő embereket.

Ez egyre gyakrabban megismétlődött, sokak szerint, a már említett rég eltűnt hajdani lakó lehetett, mert hárman is esküdtek, hogy láttak ilyenkor egy halványkék fényben villódzó, hosszú ruhás nőalakot végiglebegni a körfolyosókon.

Szentmihály éjszakáján történt, a kísértet, különös erővel jelent meg. Füstszag kísérte útját, és egy erősödő rengés.

Aztán hihetetlen dolog történt.

Az egész épület süllyedni kezdett, a végén már csak a kémények látszottak, majd összezárult felette a föld.

A hajnali fény, csak egy szép kertet talált a helyén, és ami megmagyarázhatatlan, senki nem emlékezett rá, hogy ott, valaha is ház volt.

A nagy tenor, végre elfogadta a dalszínház sokadszori meghívását, és  méltóságteljesen, császárként bevonult az aulába.

Az igazgató nagy reverenciával fogadta, a társulat bámuló tagjainak koszorújában.

A mester, leereszkedő mosollyal viszonozta a felé áramló csodálatot. A legjobb

öltözőt kapta, a szabótól a sminkmesterig mindenki neki dolgozott.

A vénülő dalnok, a szerénység leg kisebb jele nélkül viselte a hódolatot.

A Toronyáriával fogok kezdeni, aztán jön a Szarasztró, és némi Don Karlos,

a ráadáson még gondolkodom- szólt a mester.

A zenekar lázasan próbált minden idejében, hogy tökéletes legyen a zenei háttér.

Aztán a vendég különös kívánsággal állt elő.

Kérem, hívják ide a takarítónőt, és hagyjanak vele négyszemközt.

Értetlenül álltak a parancs előtt, de azonnal intézkedtek.

Az idő rágta- testes dáma meg is jelent, méltatlankodva szuszogott, mert utálta a lépcsőmászást, meg leszarta a vendéget, neki nem volt hozzá semmi köze.

Na, mit akar- morogta lihegve.

A mester felé fordult karszékén, ami elfordítható szerkezetű volt, és megszólalt zengő hangján, amit szokatlanul lehalkított.

Figyeljen ide drágám: Előadás alatt, maga lemegy a zenekari árokba, két kacsójával széttárt köténnyel, mindig arra lépked, amerre a színpadon én.

Jól figyeljen, mert ha a nagyária közben kiesne a fogsorom, magának kell a kötényével elkapni.

Ha mellényúl, a kőre esik, és eltörhet, márpedig nincs tartalék fogam.

Természetesen kifizetem a munkáját, és erről ne beszéljen senkinek.

Jaj drága művész Úr - trillázott a takarítónő -,  aki átvette közben a nem várt nagyobb összeget,-  legyen egész nyugodt, elkapom én azt a kurva fogsort, ha nyakamat töröm, akkor is.

Már a nyitánykor is ott leszek, és figyelek.

Mikor a dalnok magára maradt, megnyugodva, és elégedetten hátradőlt karszékében, és arcát nézegette az asztal fölé szerelt nagy tükörben.

Még mindig remekül nézek ki- mormogta, és még a fogügyet is elintéztem.

Nagyon elégedett volt.

2.

Bármin elképedhet bárki, ez nem a történet milyenségének a függvénye.

Ha el akarok képedni, hát teszem, ez a lélek igénye, nem a testé…

Elképesztő ez a Kissné- szólt az aggszűz- hangja reccsent, mint az úton fekvő száraz ág, ha rálépnek.

Amilyen férfi ügyei vannak, hát én még a gondolattól is irtózom.

Jakérem… Átkozottul könnyű irtózni, őt sosem kérte senki semmire, könnyű erényesnek maradni egy lakatlan szigeten…

Ahogy elnéztem szikkadt figuráját, még nőre sem emlékeztetett, kezdtem megérteni, ha valaki nem a másik nem iránt érdeklődik.

Gondolom, a pokolban is ilyen nők nyüzsgik körül a bűnös lelkeket…

Józsi, valahogy nem volt szerencsés. Minden délután rendesen berúgott a helyi kocsmában, és hazafelé bógnizva, csak elesett valahol útközben, és el is aludt.

Ha valaki szóvá tette, csak ennyit válaszolt: na és…fizetem az útadót!

Ez az állapot évek óta tartott, még a plebános Úr is beszélt a fejével, de nem lett foganatja.

Józsi, csak eldőlt hazafelé, ha elfáradt.

Egy hűvös estén, a Panna néni, még egy pokrócot is kivitt neki, és betakarta.

Elég ennek a bűnös léleknek, hogy ilyen- sóhajtotta- még megeszi az Isten hidege. Jó asszony volt, az öreg Panna, könnyekig meghatotta saját jósága.

Decemberben, mikor leesett az első hó, elég nagyra sikerült, de Józsit nem zavarta, ugyan úgy elfeküdt hazafelé, mint augusztusban tette.

Panna néni kiszuszogott a pokróccal, és betakargatta.

Estefelé jutott eszébe, hogy megnézze a Józsit. Szedte a lábait, rossz érzése volt. A hóbuckát puszta kézzel szétkotorta, alatta megjelent a domborodó takaró. Szélébe kapaszkodva felfeszegette, olyan keményre volt fagyva, mintha bádoglemezből volna.

Panna kétrét görnyedve maradt, döbbent faarccal meredt a földre.

Nem volt a pokróc alatt senki.

Már fent voltak a hófelhős éjszakai égen a csillagok, mire észrevették mozdulatlan alakját, és bevitték a házba.

A történtek óta több tél is elment mellette, de ő, azóta sem szólalt meg.

Csak ül a spóher mellett a kisszéken, és meredt tekintettel néz valamit.

Henriett boldogan elvolt saját kis világában. Mondják, magas állásban volt, amíg dolgozni járt. Egyedül élt, mióta meghalt az apja, nem maradt senkie.

Az utcában mindenki ismerte, ki viccelt vele, ki sajnálta, de sosem esett bántódása.

Szeretett a ház lapos tetején üldögélni, az angyalokat figyelem- mondta titokzatos mosollyal, mert alkonyatkor rendszerint megjelennek. Körülrepkedik a kéményeket, a háztetőket, hosszan húzzák maguk után fehér lepleiket, aranyhajuk szétterül a levegőben.

Olyanok, mint a sűrűsödő alkonyatban úszkáló ködök.

Még távoli, halk énekhangokat is hallott. Ilyenkor magán kívül a boldogságtól felugrott ültéből, és mindkét karjával hadonászott feléjük.

Elragadtatásában nem figyelt, hogy hová lép. Túllépett a tető szélén, de észre sem vette.

Ketten is látták az erkélyen állva, döbbenettől kiguvadt szemekkel, kecsesnek éppen nem nevezhető tánclépéseit a levegőben.

Még jó, hogy mindketten láttuk- suttogta elhaló hangon az egyik szemlélő, még így sem fogja nekünk elhinni senki.

Henriett boldogan elvolt saját kis világában.

Stroncium 90

Minden hihetetlennek tűnhet, amíg meg nem történik. Aztán már csak az  hihetetlen, hogy megtörténhetett. Mert a világon minden megtörténhet, rendszerint rossz dolgok, ha meg véletlenül jó, akkor tele van az ember gyanakvással, hogy hol a gödör.
Mert ami igazi, állandó, és élő, az a gödör. Az egész világ, irtózatos mennyiségű gödrök halmaza. Ezek után, igazán nem egy kunszt gödörbe lépni.
Különböző mélységű, és szélességű gödrök vannak. Van bőven, amiből ki sem lehet mászni. Akkor egyet lehet tenni, benne kell maradni.
Elüldögél az ember, meditálgat, a gyengébbek szunyókálnak, és várnak.
Várják a bekövetkező szélviharokat, amik lassan, de biztosan hordják a port és földet a gödörbe, aminek mélysége folyamatosan csökken.
A végén a fogvatartott, könnyedén kilép börtönéből, és máris beleeshet a következő gödörbe.
Ez annak a végtelenített játéknak a lényege, amit életnek szokás nevezni.

Ha valaki férfi, egy olyanba esik bele, amiben egy női hölgy már kushad, nem véletlenül van egy nóta, amiben éneklik, a szerelem, sötét verem…
Hát, meg kell hagyni, egy ilyen alulvilágított, komfort nélküli, és botrányosan szűk helyen szerelmesnek maradni, hatalmas kompromisszum kérdése.
Ha a férfi, mondjuk egy jó kövér nő lakta gödörbe lép, nagy szerencse, mert puhára esik, de már zuhanás közben tisztán látja, hogy szerelemről szó sem lehet.
Ha meg vékony nőre, akkor azért nem lehet folytatás, mert összetöri magát.
Okos ember, inkább leül egy kőre, és nem lép sehova. Elnézegeti, ki és mikor lép gödörbe, ha látja a veszélyt, nem szól, mert akkor nem lesz min röhögni.
Aztán hallva a puffanást, boldogan ordítozhat, hogy én tudtam! Én tudtam!
De neki sem szólt soha senki mikor vele előfordult, ezért ő sem szól senkinek.
Na meg legszebb öröm, a káröröm.
(Itt a finom ló köröm…)
Rohadt egy fajta az ember. Csak a halottakban nincs rosszindulat, igaz, bennük semmiféle indulat nincs. Bár ki tudja…
Ők, lehet, egymással folytatják, tesznek az élőkre.
Én is tenni fogok rájuk, ha már elmentem. Nem érdemelnek mást.
Ezekből, csak kiábrándulni lehet. Aki meg elhivatottságában kizárólag jó és megértő, azt kicsinálják. Aztán idővel kinevezik emlékét minden félének, hatalmas emlékművet állítanak neki márványból, és csőstől csődülnek a népek, támogató jóindulatát kérve.
Az meg kiábrándultan fekszik a sírjában, és ha életében nem is, halálában belátja, hogy ezekkel nem szabad szóba sem állni.
Ha erre előbb rájön, még ma is vidáman sörözhetne valami kiskocsmában.
 Az embereknek rendszerint későn jön meg az esze, kivételek a svábok- mondják,- azoknak negyven éves korukban megjön, de mindjárt el is megy…
Az ember nem lehet okos, szép is csak akkor, ha szerencséje van.
De kinek van itt szerencséje?
Ha be tudja magának mesélni, hogy neki van, akkor van. mert nem szabad nagy dolgokat várni a sorstól. A kis szerencse is szerencse. Sok kicsi, sokra megy- mondják, de gyanítom azok, akiknek semmiféle szerencséjük nem volt soha.
Ha egy gödörbe landolsz, ülj le kényelmesen, ha felnézel, ugyan azt az eget látod, mint a kinti világban, élvezd, hogy nem fúj a szél, megázni, meg kint is megáznál. Hol itt a probléma?
Ha meg váratlanul kitörne egy lövöldözés, még előnyös helyzetben is vagy.
Aztán, a csinnadratta végén ordítozni kezdesz segítségért, kimentenek a mentőalakulatok, azt hazudod, hogy a légnyomás lökött bele a gödörbe, most is szédülsz, és emlékezetkiesésed van.
Még kártalanítási összegre is számíthatsz…
Nagyon fontos a szakszerű odafigyelés, mert vannak ember által épített mű gödrök, ezeket csapdának hívják.
Felismerhetők, mert ha álcázva is, de van tetejük.
Szoktak beletenni stroncium 89- et, ami egyszer csak ionizál, és stroncium 90- lesz belőle.
Na, az meg végzetes is lehet, mert könnyen, és hatalmasat robban.
Onnan aztán egyenesen az égbe visznek a lépcsők.
Okosabb, ha már gödörben vagy, maradj is nyugton, mert új gödör, új rizikók.
A meglévődet már ismered, nem érhet kínos meglepetés.
„Ember küzdj, és bízva bízzál”- mondta Madách, majd öngyilkos lett.
Ezek szerint tévedett volna?

Szerva fonákra

  

     Valaki játszik, szünet nélkül üti fonákjait, a labda süvöltve száguld, sokszor necces. Forog, bukdácsol, a fény csúszkál kerek testén, puffan és újra száguld, és mindez a repülő csoda – a fejed. Nem tudni, ki fogja az ütőt, de szorosan teszi, és magabiztosan. Szemeid előtt vadul forog, pörög az egész világ, arcodba mar a szél, és te repülsz, zúgva, keresztül a háló felett. Nem érzel mást, mint a húrozás kőkemény érintéseit, a találkozások okozta rázkódtatásokat, agyad mindig megbillen koponyádban, félni sincs időd. Meg mitől is félnél, hiszen a tehetetlenségnek oly magas fokát éled meg, ahol még reszketni sincs hogy.

     A bíró magas székén integet és matat, ha az ütő kerete talál el a húrok helyett, akkor sem szól, továbbengedi a játékot. Ugyan kit érdekel a labda lelke, hogy méltatlan ütés érte, mert fakezű a játékos. Neki minden belefér, mert nem ő repül, megfeledkezve arról az elhanyagolható tényről, hogy labda nélkül nincs játék.

Forhend, bekhend, fonák, lecsapás, pörgetés és az ég tudja még mi, a szemeid előtt összefolynak az események, az egymásba érő akciók. Úgy csapódsz a salakra, hogy majd szétmész, porfelhő jelzi becsapódásaidat, egy élmény, ha hálóban kötsz ki, az legalább nem fáj. Ha jó márka vagy, nehezebben kopik le rólad a szőr, tovább tartanak megpróbáltatásaid. A közönség izgatottan figyeli monoton száguldásodat, és mindig a játékost tapsolják meg. Ez az élet egyik nagy igazságtalansága. De mi, és hol van itt az igazság? Ez egy kínos röhej, itt igazságról még beszélni sem érdemes, mert az erősebb igazsága a mérvadó, és az a játékos, és nem a labda. A labdának egyetlen vágyálma marad, hátha olyan hosszút ütnek, hogy kirepül a közönség soraiba, és az egyik néző ellopja emlékbe. Másként megúszni nem lehet, ez meg nagyon ritkán fordul elő.

      A labda szemszögéből nézve olyan a tenisz, mint a bikaviadal. Akármi is történjen, a labda nem viszi el szárazon.

Csak repülsz, és összefolyik szemeid előtt minden, az egészből csak a szél zúgását és a közönség összefüggő zaját hallod, már vágyod a meccs végét, de egy örökkévalóság, mire vége lesz, és mehetsz a szemétre, mert lekopott rólad a lényeg. A játékos szerinti lényeg. Aztán csak eljön a béke, nincs többé ütő és tömeg, csend van és feledés.

Ez a labda mennyországa, ahol a levitézlett labdák békében pihenhetnek, és boldogan mesélhetik egymásnak, hogy nincs több fonák. Fene sok szépsége van a tenisznek, de csak annak,  akinél az ütő van. Némi vigasz, hogy ütőnek sem lehet kellemes, de ezzel a labda nem foglalkozik, elég neki a saját katasztrófája. Az pedig, hogy milyen lehet játékosnak lenni, ezt a gyönyört sem az ütő, sem a labda nem érzékeli. Ez több, mint amit a két mártír elbír.

Őszintén

Hát nem könnyű. Az őszinte-tárgyilagos, racionális megközelítést hívják pesszimizmusnak, kóros elmeállapotnak, holott fordítva van. Az optimizmus az a virtuális világ, ami menekülési útvonalat garantál és nem visz sehova. A pesszimizmus igazmondása sem visz sehova, de legalább megfoszt részeg álmaidtól, ami nehezebbé teszi mindennapjaid, de mitől jobb egy végigálmodozott, irrealitá­son nyugvó élet, ha a végén ráeszmélsz, bolondot csináltál magad­ból? Az optimizmus egy menekülés, a gyávák privilégiuma, önbizalom­hiány, és a szánalmas vergődés vacogó kálváriája.

Vegyük példának – mint aktív tevékenységet – az írást.

Az ember egy belső kényszer hatására írni kezd. Ez a tevé­keny­ség – mentális értelemben – hasznos, szinte minden feszültséget és túlműködési hajlamot felold. Magyarán szólva kiírod magadból mindazt, ami – ha benned marad – árt. Amit teszel, mindenképpen szellemi teljesítmény, hogy milyen súlyú, annak megítélése erősen szubjektív.

E kényszertevékenységből megélni nem lehet, ha teszed, magadnak tedd. Ha valakinek tetszik, amit csinálok, örülök neki, feltehetően a továbbiakban inspirál. Ha valakinek nem tetszik, nem örülök, de nem jelenti azt, hogy nem folytatom tovább, mert az írás valahol magánügy, teszem vagy nem – rám tartozik. Hiszem, egy kiadott könyv pusztán hiúsági kérdés. Sem milyenségemet, sem életvitelemet nem befolyásolja. Ha sikerül, öröm, mert mások is olvashatják, mikre gondoltál. Nem több, már a megjelenés napján elfelejtenek, mert mindenki csak maga iránt érdeklődik, mint te, vagy akár én.

Ha megjelentél, jönnek a kritikák. A kritizálás egy szakma, ami szubjektív megközelítésben kiveséz téged, és eredményét objektív tényként tálalja az olvasónak. A kritika egy felelőtlen önbizalom-túlműködés, egy irigység és álnok szadista hajlam, jókora gyá­va­sággal. Én ha olvasok valamit, csak azt tudom megállapítani, tetszett, megérintett, megfogott, – vagy nem. Minden véleményemtől függetlenül az a munka lehet nagyon jó, vagy igen gyenge.

Röviden: Ha teszel valamit, tisztességgel tedd, próbáld a magad szintjén tökéletesen megoldani, gyanakodj és kételkedj, mert a legnagyobb igyekezettel és jó szándékkal is lehet gyengét vagy csap­nivalót csinálni, és ne használd a „Műveim” kifejezést, mert hogy mű-e, amit tettél, vagy csak jó szándékú, de felejthető munka, azt az idő fogja eldönteni. Ha túlzott hittel és önbizalommal teszed a dolgod, megfeledkezve a halkan figyelmeztető óvatosságról és alázatról, könnyen vakká válhatsz, ami generálja a kudarcot, ami hosszú távon elsorvaszt. Írj, mert nem tudsz nem írni, ne vetemedj arra, hogy hozzád hasonló „Szerencsétlen kényszeresek” lelkébe taposs.

Mindig ragaszkodj a tévedés jogához, mert – szerencsédre – nem vagy tökéletes.

Hol rólad, hol magamról beszélek, mert egy cipőben járunk, minden összeolvad, mert e témában a kényszeresség és esetlegesség az úr.

Magadnak írj és ha valakinek tetszik, örülj neki. De magadnak tedd, amit teszel. A gyenge, vagy rosszul sikerült gondolatok is gondolatok, arról nem is szólva, hogy ki meri tudni, hogy mi a rossz, és mi a jó ?

Persze, csak az kap pofont, aki bemerészkedik a ringbe. Ha bemerészkedsz és pórul jársz, próbálj jó képet vágni hozzá.

Legyen vigaszod, hogy bokszolni nem kötelező.

Az örökkévaló...

A sötétség csendjének monoton zümmögésében, lassan lépkedett hatalmas alakja a hepehupás járda kificamodott kőlapjain.

Tonnás lépteinek nem volt hangja, testének körvonalait – ha lehet, még sötétebb árnyék lebegte körül.

Csak haladt előre, semmi nem merte feltartóztatni, meg ki is tehette volna, még a közelébe sem mert  menni senki és semmi.

Egész teste csupa vizslató fej volt, mindent látott és hallott.

Időnként megállt, alakja hatalmasan nőni kezdett a sűrű felhők felé, míg karjával könnyedén elérte a holdat, ami kitátotta irdatlan száját, majd ismét kicsi lett, szinte eltűnt a lombok sötét árnyékában.

A házak, feketéllő ablakaikkal, dermedten álltak az éjszaka sötétjében, megmerevedve a rettenet súlya alatt. Az egész légtér megtelt a félelem nyúlós, láthatatlan jelenlétével.

Vajon hány arca van a halálnak, - kérdezte halkan egy lombok közé bújt madár.

Én már semmit nem tudok, - válaszolta a párja, aki minden ízében reszketett.

De nem kell ennyire félned, - így az első, mi olyan kicsik és jelentéktelenek vagyunk, hogy messze felettünk zajlanak a dolgok.

A jelenés ellépett a fa előtt, a két madár holtan fordult le az ágról…

Ez végzetes tévedés volt - suttogta a fűzfa, de legalább az utolsó pillanatig hittek az öröklétben. Én tudtam, hogy tévednek, de nem akartam szólni, nem akartam megmérgezni utolsó pillanataikat.

A hold kibújt a felhők sűrű fekete tömegéből és sápadt fénybe vonta a fűzfát.

Milyen kellemes ez a holdfény - sóhajtotta a fa, ezért szeretem az éjszakákat, csend, nyugalom, és sápadt halk fény. Békét, és gondolatokat támaszt féregrágta szívemben, kellemesen elandalít, segítve felidézni hajdani nyarakat, meleg nyári éjszakákat.

Levélkoronáját széttárva, békésen ringatózni, és halkan dúdolni kezdett.

A hatalom, távolodó alakja, már nem látszott a sötétben, csak érezni lehetett valami furcsa dermedtséget, amit úgy húzott maga után, mint egy végtelen hosszú palástot.

Lassan megérkezett a hajnal, feledtetve az éjszaka történteket. Minden újra élt és mozgott, a reggeli szellő üdén borzolgatta a fasor elgémberedett leveleit.

A járdán fekvő két madár, mindebből a feltámadásból, nem vett észre  semmit.