A kis öreg

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen céltalan utazgatáskor, honnan tudja majd, hogy odaért?

Nincs ki segítsen, hiszen mindenki ezt teszi, hitt céljaik idővel elporladnak, értelmetlenné válnak, elveszítik fontosságukat, mert a múló idővel az emberek változnak, más és más aspektusokból ítélik meg ugyanazt. Módosult szemlélettel és hittel, sorra válnak közömbössé fontosnak ítélt dolgaik

Az önámítani tudás, a sors kegyelme, átsegít nagy zökkenőkön, eltereli a figyelmet a lényeglátás réméről, nem enged végiggondolni semmit, ami megfagyaszthat lelket és hitet.

Nagy a világ, semmibeködlő útjain nincsenek irányító táblák, a szabadon poroszkálás örömét nem zavarja semmi.

A végtelen utazás, a valós célok nélküli, mert hogy lehetne célja, ha nem ismeri a merre, és miért arra lényegét.

Eleinte hisz a másokban, az igazságban, a fényben, ami meleg és nem vakít, a dalban, a szélben zúgó lombkoronák zenéjében.

Hisz a célokkal tűzdelt élet szépségében, ami egyre távolíbb, amiket felváltanak a hűvös szelek.

De menni kell, bár hajdani délceg tartása már sehol, csak vonszolja ólomnehéz lábait, és fázik, ruháit tépi a szél.

Az út is egyre rögösebb, már szívesen megérkezne, de hova?

Honnan tudná meg, hogy odaért?

A kopasz fák, a rozsdás levélszőnyeg, mind figyelmeztet, de mire?

Egyre sokasodnak a megválaszolatlan kérdések, gondolatait, figyelmét leköti, hogy el ne essen, mert érzi, nem tudna többé felállni.

Kimerülten letér az útról, elvonszolja magát az első hatalmas fa törzséig, lerogy, hátát nekiveti az érdes kéregnek, átöleli az álom.

Aztán megérkeznek az éjszakai ködök, már nem érzi, hogy betakarják.

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen utazgatásnak aztán mindig az a vége, hogy nem tudja meg soha, ha odaért…

Ugróiskola

Elgondolkodtam ezen a toronyugráson.

Ez egy marha szó, mert az ember arra asszociál, hogy valaki felmászik egy bazi nagy toronyra, és leveti magát a feledésbe.

Én nem mondom, ennek is meglehet a sármja, csak úgy suhan az ember lefelé, mint egy fel- fel dobott kő, a becsapódás élménye kizárva, mert az olyan gyors, hogy észre sem lehet venni.

A torony tetején lehet nézelődni, énekelni- lásd toronyária, kristálytisztán görögnek a hangok szanaszét az éterben, aztán elhalnak, és olyan, mintha nem is énekelt volna.

A zuhanás generálta katarzist csak elképzelni lehet, valami fergeteges szabadságérzés, fütyülő széllel körítve.

A hangyáknak tűnő járókelők egyre nagyobbnak látszanak, mindjobban kivehetők az apróbb részletek, de szemlélődni nem enged a sebesség, aztán puff.

A földet érés deformáló eredménye biztosít arról, hogy ne is ismerjenek fel, de ez így a normális, mert a tett magánügy, nem kell ezen csámcsogni a közönségnek.

Persze, az egésznek a rákfenéje a nehézségi erő, ha a történés közben kikapcsolná valami, az egész átmenne egy súlytalan lebegésbe, ott csapkodna kézzel- lábbal az ürge, és felszabadultan vihorászna, az intelligensebbje szavalhatna mondjuk Rilkét.

Persze alulról nézve, ha valakin fent nagyot löknek, és esni kezd, pontosan az a látvány, mintha ugrott volna.

A magas tornyokról ugrani azért praktikusabb, mert van idő végiggondolni az egész életét.

Idős ugrónak, a magas torony kifejezetten javallt, mert hosszú élet áll mögötte, több idő kell a végiggondolásra.

Az ugrás okozta bűvöletet, a medence felett terpeszkedő ugrótorony

némileg pótolja, csak a magassága, az élet végiggondolásához kevés.

De ez nem baj, mert egy toronyugró sportoló annyit gyakorol, hogy megőrülne az idegességtől, ha annyiszor leperegne előtte élete filmje, amit úgy unna, mint a szart.

Nagyon fontos, hogy ugrás előtt ellenőrizzük, hogy van e a medencében víz.

Gondolom- mondanom sem kell, hogy miért fontos ez…

A híd- mint visszatérő téma, mindig jelen van.

Például a ˝Hídavatás˝, a ˝Híd a Kwáj folyón˝- nem tudom hogy írják pontosan- ˝A Szent Lajos király hídja˝és folytathatnám, csak most nem jut eszembe más. Talán még a ˝Pokoli torony˝, de az nem híd.

Vannak kifejezetten hídugrók, ezek jó magasra másznak a pillérek tetejéig lehetőleg, aztán vagy zsupsz, vagy hagyják magukat lebeszélni, és lepiszkálja őket a tűzoltóság.

Ezek gyermeteg, és meggyőződés nélküli puhány fickók, feltűnési viszketegségben szenvedve.

Nem érezvén át, a szándék fennkölt misztériumát, csak hülyéskednek, ami elitélendő.

Na és az ejtőernyős ugrás…

Az egy eszement szórakozás, végigéli a zuhanás hatalmas élményét, csak jól bebiztosítja magát, mert hátán az ernyő.

Ez kicsit olyan, mint egy műanyag cápával hadakozni, és megpróbálni átélni annak a helyzetét, mint aki a nagy fehérrel találkozott.

Igazából nem is értem miért építettek, és építenek ma is tornyokat.

Vagy szét akarnak nézni róla, vagy közelebb akarnak lenni az éghez?

A ráfordított energia nem éri meg azt- amit nyújtani tud, ha meg eldől, beláthatatlan pusztítást végez, agyoncsapva rengeteg embert, akit nem is érdekelt a torony.

Miféle igazság ez?

A negatív tornyok is veszélyesek, például egy kút, vagy egy bánya kürtője, annyi a különbség, hogy abba beleesni, és nem leesni lehet.

Az eredmény ugyan az, mármint az ugróra nézve.

Az ember katasztrófája, hogy mindig ugrál. És mindig ráfizet.

Aztán veri a fejét, hogy minek ugrált, keres egy bűnbakot, akit hibáztatni tud a történtekért.

Ettől némileg megkönnyebbül, áldozattá avanzsál, és nem főállású hülyének érzi magát.

Menti ami menthető…

Kérdőjelek

Hogy eredendő bűn, meg hasonlók…

Hogy várható el tőlem, hogy egy kétezer évvel ezelőtti emberölés miatt égessen a szégyen és önvád?

Nem túlzás ez egy kicsit?

A kor brutalitásának egyenes következménye volt a kereszthalál, és még számtalan hajmeresztő módon pusztítottak el embereket.

Ez a gyomorforgató szörnyűség természetesen felháborít, és végtelenül sajnálom, de nem én tehetek róla.

A mindenkori hatalom, sosem volt hálás az ellenszegülőknek. Ez ma sincs másként. De meg kell mondanom, hogy óvatlan fellépése, a kétezer év folyamán, sokmillió ember halálát okozta. Akik esetleg szívesen éltek volna, de helyette máglyákon, vagy karókkal átdöfve, kerékbe törve hunytak el.

Na, és jobb lett ezektől az áldozatoktól a világ? Mi változott ennyi év alatt?

Múltak a századok, nőttek a mártírok tömegei, minden kor meghozta magával a saját kegyetlenségeit.

Annyi a különbség, hogy nem kereszteken, de akasztófákon, villanyszékekben, haláltáborokban végezték, olyan körülmények között, hogy a végén kívánták a halált.

És mi változott? Hol maradt a rádöbbenés, hogy ember emberrel így nem viselkedik?

Nagy fene humánumból, még a halálbüntetést is eltörölték, had legyen a konstrukciós hibás elkövetőnek alkalma még egyszer valami hasonlót művelni,

és akkor kap egy életfogytiglant, és a békés, törvénytisztelő társadalom tarthatja el haláláig.

Lehet, azért van így, mert aki nem tud életet adni, annak elvenni sincs joga… Mondják.

Azt viszont természetesnek tartjuk, hogy ha valami konstrukciós hibás, azt le kell állítani.

Hát akkor miről beszélünk?

És mi van a háborúkkal, mikor a hadba menők fegyvereit megáldja a pap?

A jóság, és szeretet, a megértés és türelem hirdetése közben megáldják a fegyvereket, hogy sikerrel öljenek? Vagy azért, hogy ezek a nagyszerű férfiak nehogy elessenek öldöklés közben?

Hirtelen hazafiúi és emberi kötelesség ölni? Vagy akkor bűn, ha mondom?

Hát ha kell, akkor kell, de miért körítünk ez embertelen cselekedet köré szivárványt?

Legyilkolni másokat, Isten ellen való vétek. Vagy mégsem?

Vagy helyzete válogatja?

Aztán gyászolunk, és könnyezünk, terelgetjük az árvákat, simogatjuk az arcukat, és cukorkákat osztogatunk nekik?

Nem lett volna egyszerűbb, nem lemészárolni a szülőket?

Azzal etetitek magatokat, hogy az Úr türelme végtelen. Hát nagyon tévedtek, mert mindennek van eleje, közepe és vége. Az elnézésnek, és türelemnek is.

Aztán a tisztítótűz lángjaiban úgy ordítoztok, mint a sakál. De nem fog odafigyelni senki.

Ha van eredendő bűn, azt kétezer éve ismételgetitek ki ki a maga módján és lehetőségeinek megfelelően, és az ez idő alatt felgyülemlett ócskaságotok tömege az, ami összességében az, amit ti eredendő bűnnek neveztek.

Hát mit mondjak…

Nem szívesen cserélnék veletek.

A tömeg dermedten, lesütött szemekkel hallgatta az égi hangot, fel sem merték emelni tekintetüket.

Amikor jönnek...

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Mint egy cérnát húzzák ki őket az orrodon, meg a füleiden. ha kevés van, akkor csak a bal orrlyukadon húzzák ki őket, nagyon tapintatosan csinálják, sokszor észre sem veszed, csak feltűnik, hogy nem jut eszedbe semmi.
Eleinte meghökkensz, émelyegni kezd a gyomrod, aztán idővel hozzászoksz, és az okozna zavart, ha eszedbe jutna valami.
Csupán képileg érzékeled magad körül a világot, semmihez nem fűzöl hozzá semmit, nem is tudnád mivel tenni, mert üres vagy, mint egy bili. De nem is baj, nem konfrontálódsz senkivel és semmivel, ha nincs véleményed, ellenvélemény sincs. Érzékszerveid kiválóan működnek, nem okoznak a folyton közbekiabáló gondolatok rossz órákat és éveket.
Biblikus csend ődöng benned, nincs depresszió, értelem keresés, meg számtalan kudarc.
Elfogadóvá lettél, ami szép, azt tényként fogadod el, a csúnyát úgyszintén, a szagokat és hangokat csak bőröd felületén érzékeled, azt is futólag.
A hajnali harmat óvatosan belep, mikor kinn felejted magad az éjszakában, rád csodálkozik a ködöt oszlató hajnali napsugár.
Te, meg hunyorogva fekszel a hátadon, zsibbadt lábaidat tornásztatva kalimpálsz karjaiddal, azt is lomhán és sután.

Mindegy hol felejted magad, ha bent, ha kint, nem lop el senki. Ki a fenének kell egy üres agyú bábú. Az csak egy makett, egy kirakati baba, amire ráhúz időnként a kirakat rendező valami hacukát, te meg egy beállított pózban ácsorogsz a bégum sokszáz milliója közepette, vigyorogsz, és bemutatod azt, ami rajtad lóg.
Lehetsz mikulás, arkangyal, akár mészégető, neked tök mindegy. Vagy, lélegzel, van bélműködésed és ez elég.
De mit is akarhatnál még?
Netán egy kanárit? Na ne hülyéskedj, azzal rengeteg gond van, inkább akarjál egy füstgomolyt. Az, garantálom, kevés embernek van. Különleges fickóként fognak nyilvántartani, ha mész az utcán, a járó-kelők azt fogják egymásnak mondani, hogy nézd, itt jön a füstgomolyos ember, akinek nincs kanárija.
Hát, ez szerintem nagyszerű.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Végtelenül könnyeddé válsz, mint a fuvallat, akár tárt karokkal szökdécselhetsz, mint egy vidám kakadu, arcodat a nap felé fordítva, nagyszerű tánclépésekkel nekimehetsz egy fának, de nem is érzed a becsapódás keserveit.

Nem ér diszkrimináció, liberális emberként tartanak nyilván, nincs értelme rád állni, rád ülni sem, nem vagy elég stabil.
Te magad vagy a jóindulat, mert a rosszindulathoz már ész kell, ami a gondolatok sűrű, összefonódott tömege, a semmi összefonódása csak semmit szül.
Heverészel a strandon, elnézegeted a hölgyek ágaskodó cicijeit, formás kerek popójukat, és szentül hiszed, hogy csak azért van ez, hogy tudjanak min ülni.
Hát ez nagy igazság, de a továbbgondoláshoz nem alkalmas egy kiürített agy.

Hiába, a gondolatoknak még az emléke is tud zavart okozni, meggátolhatja a nagy feloldódást, a lelki békét, persze csak rövid időre, a képzavarok belerondíthatnak az idilli semmibe, ami durva dolog.
Nem is öregszel, a gondolatok okozta traumák okozzák a test és lélek elhasználódását, neked szerencsédre nincsenek gondolataid, ami első lépés a halhatatlanság egekbe érő vágyálma felé.

Csak ácsorogsz, és idült mosolyodat hinted a fák és bokrok közé, időnként lépegetsz kicsit, nehogy gyökeret eresszél.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat…

Voltunk mint ti...

„VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI, POR ÉS HAMU”

Hát igen…

Csináljuk a baromságainkat, hetente átideologizáljuk, hogy ne kelljen beismernünk tévedéseinket, aztán ha nem tudjuk másokra kenni a hibát, marad a lelkiismeret furdalás, ha van lelkiismeret…

Az meg vagy van, vagy nincs.

Vagy kötelezővé teszünk valamit, vagy tiltunk, de hogy mint lehetőséget ajánljunk, és az állampolgár dönthessen, hogy neki van e arra szüksége, vagy netán nincs, az nem fordulhat elő.

Aztán szegfűket dugunk a puskák csövébe, a díszlépésektől visszhangzik a világ, a szeges talpú bakancsok szikrát vetnek a macskaköveken, és az euforikus tömeg fetreng, integet, és megüdvözül a gyönyörűségtől.

„Malvinka Malvinka, de könnyű magát szórakoztatni”- jut eszembe erről a régi vicc poénja…

Aztán elindul a gőzhenger, kivetkőzünk magunkból, ki ki kiélheti magát ocsmány vágyaiban, hősnek kiáltunk ki távolról sem hősöket, akiket a győztes egész más névvel fog illetni…

Majd jön a nagy és látványos megbánás, aminek egy része eleve hamis, érdekes, hogy az igazi megbánók sosem vettek részt az elkövetésben. Belőlük lesznek a következő áldozatok.

Mert ez egy ilyen társasjáték, mióta a világ a világ, folyton megismétlődik, megunhatatlan, és garantálja az eltespedés lehetetlenségét..

A föld meg csak forog, az ősz- rozsdás lombszőnyege eltakarja az elmúlt tavasz ocsmányságait, na meg amúgy sem lehet visszamenőleg változtatni semmin, meg minek, hiszen egykettőre itt a következő tavasz, új lehetőségekkel, kit érdekel már az, ami elmúlt.

„Törölni, és lépni”- mondja Strindberg a Toronyőrben, hiszen a kapacitásunk véges, idő múltán, már nem bírnánk elviselni a múltat cipelve, elkövetni a jövőt.

De itt lép be a sors kegye, egy öreg embernek megkönnyíti a távozás mentális nehézségeit, mert úgy torkig lesz a világ dolgaival, hogy szinte szívesen távozik, remélve, hogy nem ugyan abba érkezik.

Mert a Holtak könyve fenyegető célozgatásai nem zárják ki ennek lehetőségét.

Csak állok, mint Pier Bezuhov a tomboló tüzérségi ütegek között, nézvén a torkolattüzek füstfelhőiben eleső katonákat, érzékelve a holt lelkek csatatér felett gomolygó felhőit, és próbálom megérteni, a felfoghatatlant.

Csak ácsorgok a szürke hétköznapok ócska történései között, a közöny, irigység, féltékenység és gyűlölet, hullámzó mocsarában, elnézvén, hogy a butaság és gonoszság hogy teszi életképtelenné a kulturált, értelmes törekvéseket.

Ezeket, és még az ide sem írt dolgokat mindenki tudja, de nem mozdul.

Bólogatva helyesel, azt is halkan, nehogy valakinek feltűnjön.

Ha a nyílt utcán megtámadnak és kirabolnak, úgy mennek el melletted, mint aki nem is látja. Nem rá tartozik, olyan snassz konfrontálódni, de ha ő az áldozat, bőszülten ostorozza a mások közönyét.

Jellemhiba? Gyávaság? Szánalmas és visszataszító, ez a féregkategória, amitől hemzseg a világ.

Aki döglött bikát döfköd, az nem torreádor. Az csak egy idióta hentes.

Hogy mi lesz így a világból?...Hát semmi. De így is működik, és ez a lényeg.

Csak ne keveredne fel tőle a gyomrom…

Hamvas

Olyan divat jobb körökben, mint Márai.

Színvonalas társasági csevegésekor illik érinteni, elmerengő, a messzeséget kutató ködös tekintettel. Lássék a töprengő arcán fáradt intellektusa, az agyában, lomhán kergetőző hatalmas erejű gondolatok jelenléte. Felvillan

a halott mester elpusztíthatatlan egója, amint megtölti a szoba légterét.

Hamvas, aki nem a világ megváltására törekedett, amiért még távozása után évekkel is hálás vagyok neki, befelé figyelő hedonizmusával, egy világot tudott maga aköré teremteni, amiben ő maradéktalanul érvényes lehetett.

Csendben matató gondolataival nem beszélt butaságokat, bár többre ment volna vele, de hosszútávon mindegy, mert okos és buta dolgok, gondolatok és tettek, egyaránt a feledésbe, a közönybe dőlnek. Ha meg nem, akkor sem tud változtatni semmin.

Itt nem is az írásain van nálam a fő hangsúly, hanem a lényén. Miután kirekesztették politikai szándékkal az irodalom rögös és irreális világából, és a sors iróniájaként meg sem érhette, hogy levegyék róla a bélyeget, valahol befelé fordult, akár egy béna lábú ember, akinek hatalmassá vált szobája mérete. Mint egy bogárnak, akinek hihetetlenül nagy egy futbalpálya, ami egy elefántnak mindössze három lépés…

A lét, apró rezdüléseire kezdett figyelni, amik jelentéktelenségükben visszatükrözik azokat az igazságokat, mint a korszakalkotó „Nagy „ dolgoknál szokott.

Mert az életnek megvannak a szabályai, a különféle hozzáállások következményei, de az alapszabály, vagy így, vagy úgy, de mindenre érvényes.

Folyton kísért az érzés, hogy egy megroppantott ember magába fordult gondolatvilágával bíbelődik, mint aki már nem mer, és talán nem is tud kilépni szobája ajtaján. Ez a mélyen léleksorvasztó állapot köszönhető az erősebb akaratának, akiben csak az erő és hatalom fitogtatása, hogy belenézzen az élet feneketlen mélységeibe, ez eszébe sem jut. Mert majd ő mondja meg ki kicsoda, ki jó, és kit lehet és kell eltaposni, és tehette, mert nem volt ki ellenkezzen.

Mert a boszorkány csak rossz és csúnya lehet, az angyal meg fehér szárnyú, és jóságos. Aki ettől eltérő véleménnyel van, az ellenség.

Hány tehetséges embert tört ketté az emelkedett ideológia! Hány életet tett tönkre, amit nem jegyeznek sehol. Miért is tennék, nem szoktak felelősségre vonni, ezt nem bünteti a BTK.

Még bocsánatos bűnként sem jegyzik.

Hamvas meg lassan befelé fordult, magában keresve jogos sérelmére az írt.

„Elmatat” öncélú módon, unalmas apróságokon, meditál, vigyázva arra, hogy nehogy konfrontálódjon akár gondolati szinten is.

Holott ennyire nem hagyható figyelmen kívül a gyakorlati élet, az azzal járó bonyodalmak és igazságtalanságok, mert nélküle semmi nincs, mert mindennek az alapja, csak rá tud épülni minden érzés és gondolat.

Megfáradt, undorodó lélekkel már parázs is csak a hamu alatt lappang, a fellobbanni tudás reménye nélkül.

Bölcsen, csendesen csordogáló gondolatfolyam, patakká csendesült valósága.

Hamvasról beszélni olyan sikk ma, mint Márairól.

A két alkotó nem összehasonlítható, bár Márai a maga módján igencsak filozofikus agy volt, szintén sérült lélekkel írt.

És ha ez igaz, akkor mindkét alkotónál jogos volt.

Az meg, hogy Márai közelebb áll hozzám, ez nem jelenti azt, hogy Hamvas alkotói munkája bármiben is sérül.

Kemény tél

Már csak álldogálok a csikorgó hidegben, a hóban, és jégben.

Minden mozdulatlan, a Néva lomhán folyik vastag jégpáncélja alatt, unott közönnyel sodorja, görgeti Raszputyin keményre fagyott tetemét.

Valahol az óvárosban megkondulnak a Szent Bazil nehéz harangjai, sok versztányira is hallani zengő, és időtlen zúgásukat.

Hirdetvén a nagy igazságot, miszerint semmi nem örök, csak az örökkévaló.

Álldogálok a csikorgó hidegben, szemöldökeim fehérek a jégtől, orromig sálba tekert arcomon leheletem lecsapódó nedve hűti bőrömet.

Szél vágtat végig a befagyott folyó vastag jegén, összekuszálva rajta a havat, kis tölcséreket formálva megemeli helyenként, hogy végiglássa egy pillanatra mekkora a hómező.

Egy messziről jött szélroham, szétteríti a fehérségen a Volgai hajó vontatók énekét, neki nincsenek távolságok,  az eejuh nyem nehéz és fájdalmas hangfoszlányait, a távoli múlt szenvedő hangjait könnyedén sodorja végig, akár az egész világon. Mert a szél, öröktől fogva száguld keresztül kasul a világban, vége érhetetlenül mesél, csak az emberek nem értik.

Mindent elmos az idő, csúnyát és szépet, örömet és fájdalmat. Minden- idővel felejthető emlékké válik, talán még a harangzúgás is, ami feloldódik a légben.

A Néva meg szenvtelenül, lassan hömpölyög az évszázadokon át, észre sem vesz, hiszen neki, egy emberélet, csak egy villanásnyi idő.

Habjaiban sodródik a történelem, árnyak tömege forgolódik jeges vizében, már arc nélkül, medúzákként lebegve az örökkévalóságban.

A fehér végtelen látványa összezsugorít, jelentéktelenné válok, nem vagyok több egy hókristálynál, amit elolvaszt az első tavaszi nap.

Hunyt szemeim előtt megjelennek a trojkák, a lovak nyakában vidáman csilingelő csengettyűkkel, hallom a szánokon ülők pajzán nevetését, a mesékből kilépett hókirálynő fenséges alakja úgy vonul végig a befagyott folyó jegén, hogy arany cipellői nem érintik a havat.

Micsoda mozgalmas, vidám világ!

Én meg itt állok kirekesztődve ebből a csodából, tán még gyökeret is eresztenék, ha nem lenne kőkeményre fagyva a föld.

Aztán egyszer véges voltom lehetővé teszi a csodát és én is ott fogok ülni az egyik szánban, vastag medvebundával a lábaimon, és önfeledten száguldozni fogunk a lovak patáitól felvert porhóban, a csengők fáradhatatlanul zenélnek és minden, de minden olyan felemelő és szabad lesz.

Ha akarom, felpattanok a szél hátára és megviccelem az élőket, had bosszankodjanak az arcukba csapódó hó miatt.

Nem leszek soha fáradt, álmos vagy éhes, csak végtelenül megkönnyebbült és vidám.

De most még itt állok a csikorgó fagyban hunyt szemekkel, nem akarván elszakadni a száguldozó trojkák látványától.

Na meg hová is sietnék?

Még messze a tavasz.

Fapados bölcsességek

Most sem tudom valójában, hogy reggel van, vagy este. Tulajdonképpen nincs is jelentősége, mert aludni, enni, tenni, venni minden napszakban lehet, és ha ritkán is, de érdemes. Már a tevékenykedésre gondolok.

Mert ha túlzásba viszi az ember, csak egy idő előtt megszottyadt, vén szamár lesz belőle, aki rozoga, támolyogva megy, és alig halad. Meg remeg a feje,  elhülyül, és akkor sem lesz gazdag.

Prosztata problémái lesznek, ebből adódóan vizelési nehézségei, meg rászokik az enyhe hashajtókra.

Megtanulja a régi reklámszlogent, „Amíg ön durmol, dolgozik a Darmol. Reggelre kelve, gatyája telve”.

Ez a hercig versike, akár gyerekvers is lehetne, de nem az.

Látása is romlik, nehezményezi, hogy egyre ritkábban találkozik fess nőkkel az utcán.

Eleinte nem mert ebéd után ledőlni, mert félt, hogy akkor éjszaka nem fog tudni aludni. Aztán rájött, hogy dehogynem.

Fekve még érzi, hogy régi erejénél van, de ahogy kiül az ágya szélére, azonnal belátja, hogy szó nincs róla.

Ha kérdezik, miként van, csak annyit mond, hogy Frisch und gesund…

Had lássák, hogy milyen intelligens, és nincs is elbutulva.

A kérdező nem is sejti, hogy ez a nyelvzseni, tud talán húsz Német szót.

Mert nem a belbecs számít, az számít, hogy mit hisznek.

Itt mindenki hisz. Hisz miért ne tenné, nem kerül semmibe, és még fel is dobja, ha elhiszi.

Hát mi ez, ha nem nagyszerű…

Mert a boldogság elérése a leges leg könnyebb. Az okos ember húsz centire rakja a lécet, természetesen mindig átugorja, és csak úgy zuhog rá a sikerélmény.

Ha hülye valaki, akkor értékének és fontosságának teljes tudatában, marha magasra teszi magának a lécet. Aztán vagy leveri, vagy alatta fut át, de képtelen átugrani. Belerokkan, depressziós lesz, és mehet

 az ideg gondozó ambulanciájára, ahol úgy begyógyszerezik, hogy meg sem találja a magasugráshoz áhított lécet.

Olyan is van, hogy a kezelés eredményeként nem is hajlandó ugrálni. Ez a jobbik eset, van gyógyulási esélye…

A peches kényszeressé válhat, csak ő látja a lécet, ötletszerűen ugrik egyet menet közben a posta felé, a járókelők őszinte döbbenetére.

Én úgy döntöttem, hogy az oszlopokat és a lécet lefektetem a fűre, és átszökellek rajta. Egészen veszélytelen, és nem fárasztó. Igaz, ez a technika inkább a távolugrást idézi és nem a klasszikus magasugrást, de ami ugrás az ugrás, és ez a lényeg.

Sikerélmény? Hát hogyne lenne…

Átjutok a léc felett, és ez ami számít.

Csakhogy sokaknak egyszerűen nincs is léce. Nincs sikerélmény, sem depresszió, sem semmi. Bár a semmit is át lehet ugrani alkalmasint, ennek van a legkisebb rizikója, mert nem akadhat bele a lába, és biztonsági szempontokat figyelembe véve, fenemód megnyugtató.

Mert ugye, nagyon kevés dolog van, ami megnyugtató. Mert ha az ember ideges lesz, előtérbe kerül a lelkében lakó menyét, és élethalál harcot kezd vívni a fennmaradásáért, és lehet, hogy ettől nem marad fenn.

Persze nem is lehet jó fenn lenni, mert Istentelenül magányossá válik az ember, szédül, meg miegymás. Lentről meg akik látják, azt hiszik, hogy egy felfújt marhahólyag lebeg a felhők alatt, pedig nincs is majális.

Mert az embernek mindig van min izgatnia magát. És ha véletlenül elfogy az izgalom, de az nem fordulhat elő.

Az előfordulást, azt csak csak értem, de akkor kell utófordulás is legyen, különben az előfordulásnak semmi hitele.

Hitele nagyon kevés embernek van, azoknak is bedől, de ez természetes, mert először a kölcsönkérő dől be a kölcsönadónak, aztán a tranzakció dől be.

Madártávlatból szemlélve az eseményeket, csak egy sűrű, nyüzsgő közeget látunk, ahol minden más irányba dől.

Gyanús, hogy mindez zene nélkül megy.

Dőlj rám, - mint földszintre a félemelet - trillázza a Gizike a postásnak, aki a hangorkán szenvedélyes süvöltésétől halálra rémülve, páros lábbal szedi lefelé a lépcsőket, és természetesen akkorát esik, mint egy ólajtó, mert ugye páros lábbal nem lehet lépni, amit páni félelmében elfelejtett.

Ezt még a hülye is tudja, nem kell ehhez reumatológusnak lenni.

Bár hogy mit tud egy hülye, és mit nem, ezt valójában nem tudom, csak azt tudom, hogy rengeteg hülye van, és azok is mind szentül meg vannak ugyanerről győződve.

A meggyőződések rendszerint félreértéseken és tévhiteken alapuló katasztrófák, amikért már akasztottak is fel embert. Aztán ha már jól kilógta magát, akkor leakasztják, és felkerül a helyére valaki más.

Ezt már több ezer éve játsszák, és nem tudják megunni.

Ezek igazi pudlispringernek.

Ezt egyszer egy vén népdalköltő mondta nekem, egy másikról. Ma sem tudom mit jelent, de használom a szót, gyanakszom, hogy valami ledegradáló jelző lehet.

Hajjaj… Ezek a pöffeszkedő középszerek!

Úgy zavarja őket, hogy valakinek feltűnik az ő valódi milyensége, hogy extráskodik egy kört. Nem kerül semmibe. Ingyen letöltheti maradék agyából, és meg is van a hepiend. Mert nem tudja elviselni, hogy nincs arca.

Vagy mondjuk ír egy gyöngyszemet, hogy például a zulukaffereket ki kell irtani.

Nagy megbotránkozás, és máris ismerik a nevét.

Az ismertséghez nem kell talentum…

Érdekes, hogy mennyi tumra végződő szót használunk: Faktum, vertikum, talentum, spektrum, punktum- és így tovább.

Ezek a tumok, valami komolykodó és fenyegető súllyal bírnak, valószínű, ezért is találták ki őket.

Hát aztán ha valaki bedől nekik, az vessen magára…

Most sem tudom valójában, hogy reggel van, vagy este. Csak azt tudom érzékelni, hogy ébren vagyok, vagy alszom.

Persze ez sem faktum, mert én így, vagy úgy hiszem, ez semmire sem garancia.

De valójában mindegy, secko jedno- mondhatnám ha Bulgár lennék, de nem vagyok. De lényeg az, hogy én mit érzek. Ha azt érzem hogy ébren vagyok, akkor nekem az úgy igaz. Ha meg úgy döntök hogy alszom, akkor van éjjel.

A nap süt, a madarak énekelnek, kellemes meleg van, mi kell még a boldogsághoz?

Hogy mikor van reggel és mikor este?

Semmi jelentősége.

Élünk...

Hát, ki hitte volna, hogy a Kovalszki megint becsavarodik.
Most azt híresztelte magáról, hogy ő egy róka, és mindenkinek mutogatta a farkát, hogy nézzék meg, milyen lompos.
A felesége mögötte állt, két kézzel próbálta felrángatni az ura nadrágját, és visítozott, hogy mit csinálsz Gézukám, te már egészen hülye vagy.

Jókora csődület gyűlt a kapu elé, mindenki derült, és ugratták a Gézánét, hogy hogy lehet az, hogy ennyi évi házasság után ezt a lomposságot nem is tudta.
Persze jött a rendőr, aztán a mentők, és Géza a diliben landolt.
De ha valaki rókának érzi magát, miért ne láthatná lomposnak a farkát, ha hülye lenne, akkor a fülét mondta volna annak.
Az embert pillanatok alatt elkapják, és elviszik, mihelyt kicsit kilóg a sorból, ami nem egyeztethető össze semmiféle demokráciával.

Én is láttam már óriás sügért járkálni a lugasban, de volt annyi eszem, hogy nem mondtam meg senkinek.
Ezeknek nincs fantáziájuk, ha kizökkentik őket szűk kis világukból, mindjárt eltávolítják az embert, félnek, hogy igaza lehet, és az nekik nagyon kínos.

De amikor a vicéné náthás volt, akkorákat tüsszögött, a földszinti odújában, hogy majd kiestem a gangról, az persze normális, és halálfélelmében meg akarta késelni az urát, hogy elhunyta esetén ne tudjon utána örökölni.
Ez a vastag bestia, aki ősszel már dupla melltartóban járt, úgy reszketett a talaj menti fagyoktól.
Van pofája mosás után kiteregetni hatalmas barhet bugyit, akkorák mint egy rózsaszín szélzsák, még talán a világűrből is látni lehet.

A negyedik emeleti ablakból kiesett a Szabó anyósa, volt nagy ribillió, aztán azt pusmogták, hogy a Szabó kicsit lökte.
Hát… ebben a mai világban semmi sem lehetetlen, A Szabóról el is tudom képzelni, na meg az anyósa sem kutyafüle, elviselhetetlen egy Istenverése…
Én nem néztem meg az áldozatot, mert az ziher, hogy rosszul lettem volna, de azért részletesen elmeséltettem, hogy milyen volt, és úgy is rosszul lettem.
Hogy mi a lószarnak tettem ki magamat egy ilyen kínos incidensnek, ezen még gondolkodom.

Láttam egy háborús filmet.
Nnna… éjjel nem tudtam miatta aludni, folyton visszaálmodtam a képeket, engem üldöztek a katonák, és nálam csak egy hússütő villa volt.
Tisztán láttam, hogyha ezt élve megúszom adok egy százast a Szent Antalnak, azt hiszem azért voltam ilyen gavallér, mert biztosra vettem, hogy otthagyom a fogamat.
Aztán szerencsémre felriadtam, úgy vert a szívem, mint egy gőzkalapács, még jó, hogy nem vizeltem össze magam. Bár ha megtörtént volna, akkor sem vallanám be.
De nem mertem visszafeküdni, kiültem a klozetra cigizni.
Többé nem nézek este mást, mint blődike mesefilmeket, egyszer elég volt a háborúból.

Milyen meghitt lehet, egy rengeteg erdőben kódorogni, hol halva találták Bárczi Benőt, lábam zizegve túrja a holt avart, hallgatni a számtalan apró neszeket, a láthatatlan életek folyamatos zaját.
Néhol átvillan a sűrű lombkoronák között a napfény, vibráló és bizonytalan, mint maga a lét..
Létni, vagy nem létni, ez itt a kérdés, mondja rekedt, elhaló hangon a Lír, közben beviharzik a nyitott ablakon és Grűn, meg a biharzia.
A nagy és ősi Nílus hurcolta kórokozó, ami megöli azt aki nem odavalósi, mert nincs felkészülve a szervezete.
Milyen rohadtul lenyűgöző ez a rengeteg, férgek, bogarak, szellemek és boszorkányok boldog dagonyája, rég holt történetek mennyországa, ahol örökké élnek.
Ez egy másik világ, itt minden él és mozog ami volt, és rég elfelejtették még azt is, aki valaha emlékezett rájuk.
Ez az öröklét birodalma, ahol esténként végigsétál a feledés hosszú, fehér köpenyes alakja, megsimogatva bokrot és levelet.
Itt nincs sem örök álom, sem feltámadás, ez a végtelen létezés Mekkája, indulatok és meleg szívek nélkül.

Hollender Rudinak hívták azt a kecskebékát, aki az udvari lefolyóban lakott.
Gyakran kijárt a betonra napozni, aztán egyik nap eltűnt.
Nem kereste senki, csak én.
Ezen nincs mit vigyorogni, ugyan úgy a szűk létünk szereplője volt, mint akárki.
Aztán összeszaladtam, az alagsorban lakó gnómmal, aki elmesélte, hogy ő látta a Rudit, szárnya nőtt, ott csattogtatta a bűzelzárón állva, aztán egyszer csak felemelkedett a levegőbe és elrepült.
Milyen felemelő lehet, ha valaki nem földhözragadt.
Rudi most ott körözik valahol a város felett, fehér szárnyain csillog a napfény, pofátlanul levizeli a járókelőket, és aki látja azt gondolja, hogy egy kisméretű angyalka.

Alfa, béka, gamma, delta, epszilon.
Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát.
Mert minden vízbe mártott test, ha leissza magáról a víz egy részét, hát téves eredményt mutat.
A pontosság érdekében be kell ragasztani a próbaszemély száját.
Ezt tudtommal nem Archimedes mondta, nem Goethe, hanem én.
Goethe sok mindent mondott, de ezt nem.
Nem tudott úszni, állandó víziszonnyal küszködött.

Nem is ő volt Amado, a vén tengerész…

Most az erkélyen állok, kihúzom magam, lebiggyesztett ajakkal a távolba nézek - mint a Dúcse -, felemelem a jobb karomat, és végigviszem az alattam nyüzsgők feje felett.
Most érzem, hogy én vagyok a fenség, északfok, idegenség…
És ez felemelő.

Gondolatok...

Gondolatok Szinay Balázs: A kukák lélektana című írása kapcsán

A kukák, műanyagból készült fedeles, hengeres tárgyak, egy emberi társadalom minden szemetét hivatott tárolni. Minél nagyobb létszámú egy társadalom, annál több kukára van szükség, ha az a társadalom higiénés igényekkel bír.

Ezek a rendkívül fontos eszközök, emberi tulajdonságokkal is bírnak. Büdösek, un esztétikusak- ha nem tartják őket tisztán, ha lepusztult állapotban nem vonják ki őket a forgalomból, megélhetést biztosítva egérnek, patkánynak, bogaraknak, és lezülött hajléktalanoknak. De élve tart egy embercsoportot, ezeket hívják szemeteseknek. Minden történés, képes előnyt, és biztonságot produkálni valakiknek.

Egy társadalom hierarchiájában, minden résztvevőnek kapaszkodni kell, nehogy kisodródjon, mert a szeméttelepről, a végállapot öleléséből már nincs visszaút. Már csak a guberálók tülekedő hadait nézegetheti, akik csodát remélve, eszelősen kotorják a szemetet, hátha…

Aztán jön a dózer, betapossa, és megteríti a következő réteg elesettjeivel, és marad a sötétség. Irigykedve nézi, hogy rajta kívül, mindenkinek jár a lebomlás kegye…

Mondják, győzni kell, mert a győztest sosem vonják felelősségre. Nincs ki tegye. Mindig, minden győzni szeretne, hogy milyen filozófiával, mennyire hamis és álságos tematika szerint teszi, azért mindegy, mert a győztesé a babér, a vesztesé a szeméttelep.

Miután az „Igazság” csupán fikció, egy meghatóan negédes tündérmese. mert csak kinek- kinek igazsága létezik, össznépi igazságok nincsenek, esetleg elvek, elméletek, amik naponta változhatnak.

A kukáknak is megvan a maguk igazsága, ami semmivel nem rosszabb, mint mondjuk a fakapuk igazsága. A kaput ki kell nyitni, és be kell csukni. Ez az igazság. De ha valaki büntetlenül nyitva hagyja, bizony besodorja az őszi szél a száraz leveleket. Nyitva hagyja, mert a kukák bűze betöltötte szerinte a lépcsőház minden zugát. Ez meg az ő igazsága.

Előremutató, tanító, jobbító szándékkal és hittel alkotott gondolatokra jellemző, hogy nem érdekel senkit.

A „Lágyabb ének kell nekünk” vagy” Villon, unom az eszedet” valósága létező valami, sokaknál a jobbító, előremutató igény egy hazug póz, egy kifelé szánt sziporka.

Egy kuka életfilozófiája lehet visszatetsző, ellenszenves és büdös, de hol a bizonyíték, hogy nem sikerre vivő? Mert ha igen, a tapsvihar elnyomja a más véleményeket, azokat, amik méltán megérdemelnék a tapsot.

Én sejtem mivel nem értek egyet, de ha leírnám mi az előremutató és helyes út, akaratlanul is a magam igazságát beszélném, ami vagy igaz, vagy tévedés.