Mágia

Az erdei falucska szinte észrevétlenül simult bele a dimbes-dombos hegyes tájba.
Állandó volt a csend, csak a hatalmas fák koronái sustorogtak a folyócska felől érkező enyhe szélben.
Az egyetlen földút szeszélyesen kanyargott végig a házak előtt, kerülgetvén a sziklákat és vastag törzseket.
Ha végigdöcögött rajta egy ökrösszekér, hatalmasan feltámadt a por, esős időben meg még a tengelyt is megakasztotta a sár.

Az elöregedett lakók ritkán hagyták el a falut, mások meg nem jártak oda, nem volt ott semmi dolguk.
Meg aztán az a mendemonda járta, hogy ott az erdőben lakik a gonosz, ha idegen tévedt arra olyan érzése támadt, hogy a fák őt figyelik, áradt belőlük a hideg rosszindulat és a végén a szerencsétlen flótás szinte futva menekült.

Már alkonyatkor minden elnéptelenedett, még a kutyák sem ugattak, mindenki a házába húzódott, nem tudták volna megmondani miért csak érezték, jobb tető alá menni még a kertből is.
Aztán az éjszakai holdfény ezüst színbe burkolta a falut, kemény és hideg fénye természetellenessé varázsolta az egész tájat.
A fák törzseinek sötétjéből lomhán kiömlő sűrű csend, súlyával majd földbenyomta a kis épületeket.

Az utolsó portától kőhajításnyira állt egy vén vályogház, kicsi, elhanyagolt kertjében árválkodott, korhadt léckerítése minden irányba dőlt.
Földjét felverte a gaz, sok éve csinálhatott ott valaki is valamit.

Egy igen öreg anyóka lakott benne egymaga, csapzott kutyája olyan volt mint a gazdája.
A szomszédai féltek tőle, boszorkánynak tudták.
Ritkán hagyta el a házat, senki nem tudta mit csinálhat ott bent egyedül.
Még a spaletták is be voltak hajtva, de a leg kíváncsibbja sem mert volna belesni.
Teliholdkor látták az öregasszonyt a kertjében állni, sárgás fény övezte görnyedt alakját, égnekemelt karokkal, felemelt arccal, folyamatosan beszélt.
Aki látta kirázta a hideg és azonnal elkezdett imádkozni.

Szent Bertalan hűs éjszakáján történt, hogy az anyóka kicipelt egy kondért a félig beomlott kút mellé.
Az összeszedett hulladék fát mind alápakolta, meggyújtotta, egy cserépkancsóból sűrű, zölden fluoreszkáló folyadékot öntött az üstbe, felkötött kötényének bugyrából valamiket kivett és a gőzölgő folyadékba dobva, folyamatosan beszélt.
A gomolygó fehér gőz egyre erősebb, tömörebb lett, már az egész kertet belepte.
Zöld színre váltott, vörösre, majd fekete massza lövellt ki az edényből, megállt a levegőben és emberszerű alakot öltött.
Ez számtalanszor megismétlődve, a denevérszárnyú testek benépesítették a kertet. Majd egy hatalmas kígyó tekeredett ki utoljára a kondér gőzeiből és sűrűn átölelve, körbetekerte az anyókát.

A vörös füst halványulni kezdett a repkedő rémségekkel együtt.
Egy hirtelen szélroham az üstöt is feldöntve, elsodorta az öregasszonyt és az egész látomást.
A vastag éjszaka ismét birtokbavette a kertet.

Reggel, a halálravált szomszédok kialvatlan szemekkel lestek ki a függönyeik mögül.
Kővéváltan látták, hogy a kis vályogház konyhaajtaja kinyílik és kilép rajta egy karcsú, magas, fiatal nő elegáns vörös ruhában.
Megállt az üstnél, körülhordozta tekintetét.
Akik látták, sosem fogják elfelejteni a poklok mélységeiből világító fekete szemeit.

Neked szól ez a dal

Játékos ember… A Homo Ludens.J
De maradjunk az előző kifejezésnél az közérthetőbb.
Ha visszanézünk az időben, ˝Párizs megér egy misét˝… és tényleg megért, aztán hogy hány hugenotta maradt a templom kövén vérbenfagyva, hát az egy más dolog.
Egy esemény taglalásakor, nem kell minden piszlicsári részletekben elveszni.
A lényegre kell koncentrálni, hisz mindennek van ára, Párizsnak is és ha úgy vesszük, nem is volt drága.
Hát hol lehet a világon, egy ekkora és ilyen szép várost, pármázsa hugenottáért megkapni?
Na ugye…
Aztán az Úrnak időnként az idegeire megyünk, az első világháborúnktól annyira besokallt, hogy ránk zúdította a spanyol náthát.
Százmillió körül becsülték a halottak számát, az én nagyapám is abba halt bele.
Itt maradt a nagymama négy kis gyerekkel, de az Úr sem tud ennyire részletkérdésekkel foglalkozni.
Felnőnek valahogy- gondolhatta és igaza is lett.
A spanyol annyi áldozatot követelt, hogy többen voltak, mint a háború elpusztította embertömegek.

De az ember gyógyíthatatlan, soha semmiből nem tanul.
De miért is tenné, ha megváltozna, olyan unalmas lenne a történelem, hogy nem is volna érdemes semmit feljegyezni.
Bár annyit sminkelni, amennyit a történetírás tud, hát az lekörözhetetlen.
Szinte minden generációban más és más a jó bácsi, és a gonosz.
A nagy össznépi mellébeszélés, a történelmi események megörökítésekor is remekül működik.
Ez a király új ruhája, mindenki látja a valóságot, de senkit nem zavar.
Már megszokták
Ha sok szó esik a disznóságokról, idővel kezd unalmas lenni, jön a közöny és az ingerültség.
Aztán csak zúg a Néva, nehézkesen sodorja fagyott jégtábláit és diszkréten félrenéz, mikor Raszputyin tetemét gyömöszölik bele a hideg halálba.
Mert mégiscsak ízléstelen lenne a parton hagyni, jöhetnek arra gyerekek és gyenge idegzetű felnőttek, akik frászt kapnak a sátán látványától.

Pártokra, és ellenpártokba tömörülünk, lobogunk, önző módon harácsolunk, aztán ha tévedésünk nyilvánvalóvá válik, még egy kicsit makogunk a Haza érdekeiről, és gyorsan másról kezdünk beszélni, elterelvén a népek figyelmét a történtekről.

Homo Ludens…
Valahol kedves ez a játékos, ravaszkodó kétszínűség, ez a talmi ócskaság, de igazi, semmi mesterkéltség és ez benne az érték.
Mert lehet eltávozni mások hibájából, meg lehet egyéb- tőlünk független okokból, de mindenképpen menni kell.
Mindig jönnek újak, akik pontosan olyanok, mint a voltak, nincs zökkenő, észre sem venni a szereplők kicserélődését.

A verkli csak nyekereg, süt a nap és probléma egysem.
Gurul a világ, nem mondom, hogy előre, mert nem ismerem az irányt, de más sem és ez így megszokott.
Megideologizált bűnök, erényekként tálalt otrombaságok, mert az erősebb igazsága az igaz, a gyengékre meg nincs szükség, mert ugye a társadalom érdeke…
Hogy mi bűn és mi erény, ez megállapodás kérdése, nem szabad ebből ügyet csinálni, az ügyek mindig hátráltatnak és bosszantanak, ami nem megengedhető.

Végső fokon, ha kellő távolságból és magasságból nézi a dolgokat az ember, minden rendben van és ez a lényeg.

A mezsgye

Már gyerekkorában észrevette azt a keskeny, kígyózó mezsgyét, ami a látható lét és a láthatatlan lét között húzódik.
Ez a nagyapja távozásakor tűnt fel neki először, mikor az öregúr utolsó mély sóhajtását hörögte a világra, amit soha nem fog elfelejteni. Ez a mérhetetlenül mély és kiszakadó sóhaj, a drámai- végső búcsú hangja, benne minden bánat, nehézség és feloldódás, a földöntúli megkönnyebbülés búcsúüzenete beleégett emlékeibe.
 

Soha nem beszélt róla senkinek, részben indiszkrétnek tartotta szólni róla, másrészt érezte, hogy ha valami az, akkor ez magánügy, csak a nagypapa és az ő magánügye. Ez az emlék valahogy mély közelségbe hozta az öregúr emlékével, összetartozás tudatot eredményezett, egy cinkostársi bensőséges állapotot. Őszintén hitte, hogy öregapja- neki szánt utolsó ajándékaként mutatta meg neki a mezsgyét, amitől sokkal több lett a többieknél, hiszen tudta és látta a másba vezető út erdőkbe vesző végtelenét.

Mostanában feltűnt neki, hogy álmában gyakrabban látja az utat, előfordult, hogy kétszer sétált is rajta, másodszori alkalommal elég mélyen be is hatolt, még emlékszik, meg is lepődött, hogy nem érzett semmiféle szorongást, vagy félelmet. Az út két oldalán húzódó sűrű rengetegtől nem is látott a fák között semmit, de nem is igazán kutakodott, a törzsek közötti éjszaka nem is tette ezt neki lehetővé. Nagy volt a csend, szellő sem rebbent, csak egy állandó fény világította meg a csapást, ami vég nélkül előtte kígyózott, hívogatón és kedvesen.

Reggel frissen ébredt, szinte szívesen gondolt vissza az éjszakára. Már napközben is felidéződött benne az út képe, árasztva felé végtelen nyugalmát.

Az évek múlásával, egyre többet jelentkezett álmában az út képe, már el sem tudta képzelni magát nélküle. Úgy sétált éjszakánként rajta, mint ami hozzátartozik. Egyre hosszabban, és egyre mélyebben hatolt a rengetegbe, élvezve a béke és felüdülés érzetét.

Környezete nem tudta mire vélni állandó mosolygós nyugalmát, aztán megszokták. Ő már csak ilyen- mondogatták nevetve egymásnak.

Egyik éjjel megint a mezsgyén sétálgatott, egyre beljebb, egyre távolabb a hívogató fák és indák kísérte földúton. Most először nem gondolta, hogy vissza kéne fordulnia. Jól érezte magát, felszabadultnak és boldognak. Az út élesen fordult, majd egy végtelen egyenes szakasz vált láthatóvá. A távolban észrevett egy felé közeledő alakot, kissé meglepte, mert még soha, senkivel nem találkozott.
Aztán felismerte.
A nagyapja volt.
Bot nélkül, szaporán jött felé és integetett. Boldogan hadonászva karjaival, futni kezdett az öreg felé.

Lépcsőházi anziksz

Írhattam volna Németül is, úgy sokkal bonyolultabb és misztikusabb, az olvasó ösztönösen, magát összeszedve olvasta volna, mert Ő, nem egy pitiáner senki, Ő érti, ha komoly dologról van szó.

De nem írtam, mert nem akarok senkiben kisebbségi érzést generálni, bár, ha valakiben tud ilyen érzet keltődni, ez eleve egy fogékony lelki állapot meglétére enged következtetni, ami már kizárja a masszív hülyeséget.
Mert egy senkiben nincs önkontroll, gőze nincs arról, hogy Ő mekkora selejt, és ez egy Isten áldása is egyben, ettől boldogan éli le az életét, ami önmagában is egy káprázatos teljesítmény.

A Mókus u. 19, egy hatalmas, vén sarokház, tele agyon alakított lakásokkal.
Mondják, hogy háború előtt egy úriház volt, nagy lakásokkal, cselédlépcsőháza napjainkban is funkcionál.
Könnyű volt felismerni, nagyban különbözött a főlépcsőtől.
A cselédlépcsőházban, csak hajdani cselédlányok árnyai közlekedtek, helyet szorítva az ott lakók számára is.
Mert aki hátul lakik, mi a frásznak menne elől a főlépcsőházban haza?
Persze, ha vendégeket vár, akkor a főlépcsőn kell felmenjenek, hiszen az még ma is elegáns.
Szerencsére a háború után nem csináltak belőle TSZ-irodát, így nem meszelték le a virággirlandokat, a puttókat meg a fene se tudja miket.
A „cselédlépcsőházban” fel lehetett osonni otthonkában, és tréningnadrágban, kitérdesedett, kinyúlt fenekű nadrágokban, bezzeg a „Főlépcsőn”…elképzelhetetlen.
Ott, valahogy mindenki összeszedte magát, a nők légies könnyedséggel, egyenes derékkal suhantak fel a félemeleti liftig, a férfiak kissé szökdécselő, lezser eleganciával tették ugyanezt.

Itt nem volt alulvilágítva semmi, a lépcsőfokok nem brutálisan emelkedtek egymás fölé, itt fellibegni lehetett, és nem felmászni, mint a cselédlépcsőn.
Itt sosem volt büdös zsír és hagymaszag, itt finom légvonatok kergetőztek az ólomüveg ablakon bekukkantó fényben.
A kovácsoltvas korlát is műremekként hatott, a másiknál meg épphogy odacsavarozták, nehogy már lezuhanjon a megpakolt kosarakkal az a jány, tönkre ment volna a drága ebédnekvaló,- amit éppen felcipelt.

A két lépcsőház sosem találkozott egymással. Gondolom, ha tehették volna, a főlépcsőház akkor sem állt volna szóba a másikkal.


Közben elmúltak az évek, változott a világ, már csak a kegyelmes asszonyok és fiatal cselédlányok emlékei bolyonganak holdas éjszakákon, a csendes öreg ház lépcsőin és végtelen folyosóin.
Egy elködlött és elfeledett világ, amivel már nem is gondol senki.

Egy vén háznak ugyan úgy megvannak a maga emlékei, mint egy öregembernek.
Ezek a maguk módján mindaddig élnek halkan és észrevétlenül, amíg
léteznek az emlékhordozók.
Aztán feledésbe merülnek, mint minden, ami valaha is volt.

A Ház

Még a múlt század derekán épült Klasszicista homlokzatát szépen rendbe hozták, minden lakáshoz erkély is tartozott. Volt, aki muskátlikat nevelt rajta, volt aki csak a ruhaszárítót tette ki, megrakva vizes ruhákkal. Egy erkély ékeskedett egy vén nyugággyal, benne egy öreg nénivel. Csendes ház volt, hozzáillő öreg lakókkal.
A harmadikon megürült lakásba költözött be Flórián. Flórika - ahogy barátai becézték- túl volt az ötvenen, alacsony – vastag figurája, kopasz feje, erős lúdtalpai furcsa külsőt kölcsönzött neki, ha ment, úgy billegett rövid-vaskos lábain, mint egy rugóra járó mandarin figura. El is nevezte a környék mandarinnak. Egyedül élt, hogy miért, nem tudta senki, megkérdezni meg vaskos neveletlenség. Csendes elzárkózásában nem zavart senkit. A kutya sem látogatta, egyetlen szórakozása hegedűje volt, gyakran szűrődött ki hangszerének hangja a csukott ablakon. Elég jól játszott ahhoz hogy ne legyen zavaró. Mikor zenélt, elszabadult fantáziája, gyönyörű kertek között kóborolt, és a fagyalbokrok szépen nyírt falából elélépett egy gyönyörű hölgy, földig érő selyem ruháján, csak úgy ragyogott a fény. Ő megbűvölten állt a hölgy előtt, aki kedvesen mosolyogva intett felé. 

Minden alkalommal, mielőtt felocsúdott volna révületéből, a szoba falából kilépő régies öltözékű árnyékok vették körül, olyan rosszindulatot sugározva felé üveges tekintetükkel, hogy azonnal eltűnt az idillikus kép. Erre az alakok is egyre áttetszőbbé váltak, elködlöttek mint a füst. Mandarin onnan tudta, hogy nem álmodott, mert a szobája légterében megmaradt egy édeskés-nehéz szag. Nagyon feldúlták a történtek, de annyira izgatta az ismeretlen nő, hogy két nap alatt összeszedte magát, és újra elkezdett játszani. Nem értette miért nem történik semmi. Egész éjjel foglalkoztatta a kudarc, és hajnal felé rájött, mi az ok. Más zenedarabot játszott, mint a múltkor. Alig várta a reggelt, elvégezte kötelező teendőit, égető volt a kerti hölgy hiánya. Kieszelte, gyertyákat gyújt a szobában, nehéz aranykeresztet akaszt a nyakába, asztalra teszi a bibliát, és imádkozni fog hegedűjátéka előtt. Még szelleműző szövegeket is kimásolt egy régi könyvből, és a papírokat széjjelrakosgatta a szobában. Dúlt volt és feszült, de érezte, mindent megtett amit lehetett. Játszani kezdett. Hegedűjéből ömlöttek érzelmei és vágyai. Még sosem játszott ilyen tökéletesen. 

Hamarosan megjelent az áhított kert, benne a csodálatos nővel. Most már bátran hozzálépett, és megfogta a kezét. Aztán felgyorsultak az események. A hölgy keze csontvázkézzé alakult, szép arca, egy sárgás koponyává vált. A hegedű hangjai éles sikollyá változtak, a falakból előszivárgó férfialakok bőszülten léptek felé. Érezte mellén tűz forróvá válik a kereszt, beleégve testébe. A gyertyák lángjai egy nehéz fuvallattól kialudtak, csak a szent könyvet nem érintették az asztalból felcsapó lángok. Távoli zsoltár hangjai közeledtek felé, egyre erősebben, mindent elsöprő erővel szólva, sorra vetítette szemei elé a régi ház emlékeit, idegen arcok és hangok kíséretében. A falakon átlépve sorra jelentek meg a lakás hajdani lakói, fiatalok, öregek, gyerekek, már rég feledett tekinteteik hidegen méregették kővé dermedt alakját. Görcsösen markolt hegedűjét egy forgószél kitépte kezéből, ami sárga lánggal égni kezdett. Még hallotta az elszakadó húrok éles csattanásait… Szeráfok jelentek meg, és durván összeszedték kiáltozó vendégeit. Hallotta a múlt becsapódó vaskapuinak tompa dörrenését, A kapunak, ami elválaszt élőt holttól, múltat a jelentől. Most, a sokadalom ellenére, a kert képe is ottmaradt, a történtek egyszerre folytak a szobában és a parkban. Mandarin rádöbbent, ugyan az a helyszíne múltnak és jelennek, egyazon idősíkon történik minden, csak az ember azt a síkot érzékeli, amiben éppen tartózkodik. A nemlét, ugyan olyan folyamatos lét mint az, amit létnek nevezünk, csak egy dimenzión belüli másról van szó. A halál, csupán egy másik létezés kapuja.

A bezáródó vaskapu visszaállította a megszokott állapotokat, megint minden a régi lett.
Még sokáig ült megrendülten székén, próbálva rendezni agyában és lelkében a káoszt. Most már tudta, hogy az öreg háznak is vannak emlékei, és ennek az emléktárnak idővel ő is lakója lesz. Mandarin soha többé nem vett hegedűt kezébe…

Az erkélyén, nyugágyában üldögélő töpörödött öreg hölgy, mély sóhaj kíséretében keresztet vetett, lehunyta szemeit, és hátradőlt ültében.

Furcsa történetek 3.

  Az erdőszéli roskatag vályogházban látta meg a napvilágot.
   Jó régen volt, még ő sem emlékezett rá pontosan, de ahogy a házon meglátszott a múló idő, ugyanúgy rajta is.
   Hát jól egyedül maradtunk- szólt a fekete kandúrjához, vele szokott beszélgetni remetei magányában.
Hajdanvolt hozzátartozói megsárgult fényképeikről közömbösen  figyelték minden mozdulatát az elszürkült falakon lógva, pókhálós- fényüket vesztett kereteikből.
   Hát jól egyedül maradtunk- szólt ismételten a macskához, de sebaj Józsi, egész jól megvagyunk így ketten.
   A nagy kandúr úgy tudott figyelni- két éjfekete szemével, hogy biztos volt benne, minden szavát érti.

   Reggel, már pirkadatkor felcihelődött, bepakolta hátizsákját, és macskája kíséretében elindult erdei útjára.
   Akár csukott szemmel is betalált volna az úttalan utakon a rengetegbe, gyerekkora óta járta az erdőt, ismerek minden fát- mondta nevetve társának.
De azon a reggelen, valami furcsa volt a fák között.
Nagyobb volt a csend - mint valaha, a fák, bokrok, valahogy dermedten álltak, szellő sem mozdult, és hallgattak a madarak.
   Fonnyadtan lógtak a virágok száraikon, kedvenc gombaszedő helyein, minden gomba sárgultan, és kocsonyás kalappal kókadozott.
Elképedve álldogált a tisztáson, és csak értetlenül nézte a z őt körülvevő néma fákat.

   Aztán meglibbent egy halk szellő, susogni kezdtek a lombok, széllé erősödött a halk fuvallat, már erősen hajladoztak a fák koronái, és ágaikkal nyúládoztak felé.

   Elhatalmasodott rajta egy torokszorító rettenet, jéghidegen kúszott végig talpától az agyáig, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, na meg nem is lett volna semmi értelme.

   Megdermedt benne az idő, látása elhomályosult, még érzékelte, hogy macskája hatalmasan megnőtt, és őt nézve áll a törzsek árnyékában.

   Lassan gondolataira ereszkedett egy nehéz álom, már nem félt, nem gondolt semmire.

   A falubeliek csak annyit vettek észre, hogy macskástól eltűnt.
Ez is csak napokkal később történt, ritkán találkoztak vele, mert csak gombáért szokták megkeresni.
   Mindenfélét találgattak, suttogtak az emberek, volt, aki azt mesélte, hogy látta holdtöltekor kijönni a fák közül a rétre, nagy fekete kandúrja kíséretében, kéken villódzó fények vették körül mindkettőjük alakját, és lábai nem érték a földet.
   Mások szerint, meg koromsötét éjszaka az ajtókon kopog, be akarván jutni a házakba.
Ezeket a mendemondákat hitték is, meg nem is.
De elárvult házába senkinek nem akaródzott bemenni.

   Az erdőjárók elképedve mesélték, hogy mélyen a rengetegben a tisztás közepén áll egy nagy öreg fa, holott azelőtt sosem volt ott.
Hatalmas lombkoronája szélcsendben is sustorog, hideg fuvallatok kergetőznek vastag törzse körül, még csendes - meleg időben is.

Furcsa történetek 2.

 Már minden elmúlt, már minden csendes, már csak az emlékek világítanak az éjszakába hajló sötét utcákon, mert az idő vashengere mindent maga alá gyűr, csak az emlékeket képtelen.

Azok meg láthatóvá válnak a még meglévő hajdani szemtanuk számára, és ha azok is emlékké válnak, akkor is- bár már végképp észrevehetetlenül, de ott lődörögnek a hajdanvolt események helyszínén, elnézegetve az új generációt, akikhez semmi közük.

Az ember történelme az emlékei, az őt körülölelő világ, ami csak az övé. Ezek nélkül csak egy darab hús, egy pulzáló biológiai halmaz.

Még egy hülyének is vannak emlékei, és attól, hogy a „Normálisak” szerint ezek zagyvaságok, attól még azok lehetnek igen figyelemreméltó történetek, mert a másság szokatlansága nem összetévesztendő a hülyeséggel.

Bár egy általunk nem követhető gondolatláncra könnyebb rálegyinteni, mint odafigyelni, és megpróbálni megérteni.


Rózsi- kövér, fehér arcában gubbasztó halszemeit, egy királynő fenségével hordozta körül az őt hallgató közönségén, átélve a pillanat nagyságát.
Lassan megfordult, a döbbenet rezdületlen csendjét, csak egy részeg idétlen vihorászása zavarta meg, de Rózsi nem is hallotta.
Vastag alakja nőni kezdett, üvegszerűen átlátszóvá vált, és lassú léptekkel belépett a falba.

Csak két kitömött szatyra maradt a járdán, hitelesítve a látottak igazát.

Az emberek megkövülten álltak, földbe gyökerezett lábakkal, és mereven nézték a falszakaszt, ahol a Rózsi eltűnt.
Aztán kényszeredetten szétszéledtek, de senki nem akart a másik szemébe nézni.

Furcsa történetek 1.

 Na, itt a Villoni kocsmakertben- látom, egész jól elvagytok, borgőzös böffenéseitektől messze elhúztak még a legyek is.
Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy én már megszoktam, már csukott szemmel is meg tudlak benneteket különböztetni egymástól.
Szólt rekedtes- mély hangján Rózsika, kövér arca csak úgy fénylett a napsütésben. Nem kell tudni, hogy miért van Colleóninak lovas szobra Velencében, de annyit legalább tudnia kellene, hogy a cipőit ne megcserélve vegye fel a tudatlan férge.

Mondják, hogy senkit nem zavar a saját szaga, de én, demokrata és humánus ember lévén, mindegyikőtökét el tudom viselni.
A húgyagyúságotokkal már nem így vagyok.
Szilárdan hiszem, hogy a személyreszabott bűztől, még lehet valaki értelmes lény.
Persze ez nem kötelező, nektek például nem is sikerült.

Csak ne járjatok úgy, mint ahogy a rongyszedő Karola járt, akiben meggyulladt a pálinka, mesélték, hogy úgy világított mint egy viharlámpa.
Lángolva kitántorgott a fűre, aztán mikor végre elhamvadt, széthordta a szél.
Széttárt karokkal állt ott, olyan volt, mint egy lángoló fa- kereszt.

Tudom, hogy valahogy mindenkinek el kell tűnni egyszer, de az ilyen szokatlan megoldásoknak az emléke megmarad.

Még emlékszem a Vilmára, aki mosónő volt.
Annyit szivornyázott mosás közben, hogy beleszédült a teknőbe, és megfulladt.
Egyik lakó észrevette, és kegyeletből kihúzta a dugót, és Vilma lefolyt a kanálisba.
Ezek igenis nagyszerű távozások, mert úgy elmúlni, mint mondjuk egy vállalati utókalkulátor, hát maga a dögunalom.

Amúgy kiábrándító egy élet ez.
Ha valaki kihullik a sorból, az azonnal összezárul, és minden megy tovább, mintha misem történt volna.
Napok alatt elhalványul még arcának emléke is, aztán már abban sem biztos az ember, hogy valaha is volt.

Rózsika, a kővévált közönsége szeme láttára, fehér párába burkolózott, majd lomhán kezdett lefolyni a székéről.
A kátrányszerű massza végigcsorgott a szék lábán, és kis tócsában gyűlt össze az asztal alatt.

Sokan becsukták a szemüket, remélve, hogy mikor kinyitják, újra a dagadt Rózsi püffedt képét látják, de csak a széke állt ott, a ráragadt fekete anyaggal.

A szag 2.

Eleinte alig vette észre, halk volt, érintőleges, elvegyült az élet mindenféle bűzei között. 
De egyre gyakrabban jelentkezett, és mindig kicsit hosszabban elidőzött az orra körül.
Illatanyaga meghatározhatatlan volt, kicsit édeskés, ugyanakkor kesernyés, és valami elképesztő, lélegzetelállító nehéz bűz volt az alapja.
Széttúrta a lakást, ellenőrzött minden zugot, de nem talált semmit.
Még nehezebbé tette a keresést a tény, hogy bárhonnan jöhetett, nem volt megállapítható a keletkezési hely.
Ötletszerűen jelent meg, hol vacsora közben, hol a nászi ágyban, két szerelmes mondat között, megbénítva és lelohasztva harci kedvét.

Dekoncentrált lett, szórakozott, réveteg tekintettel figyelt, mikor tör rá a bűz.
Már ismerősei is kerülték, egyre zavaróbbá lett furcsa viselkedése.
Olyan, mint valami vadászkutya- mondogatták egymásnak szerettei, folyton ugrásra készen, valahova a semmibe figyel, talán nem is biztos, hogy hallja amit mondanak neki.
Nagyon megváltozott.
Lassan már semmi nem érdekelte, csak a szag figyelése. Már naplót is nyitott, pontosan feljegyezte, hogy hányadikán, hány óra- perckor jött,  meddig tartott, milyen erős volt, és aznap hányszor jelentkezett.
Szakkönyveket szerzett, amiből a jelenség kémiai összetételét próbálta tisztázni.
Ő ezt, gáztani kutakodásnak nevezte, de a sok olvasástól nem lett okosabb, csak még jobban elbizonytalanodott.

Múlt az idő, a dolog egyre agresszívabban jelentkezett, egyre hosszabb időre.
Ami furcsa volt az egészben, csak ő érezte a bűzt.
Nem csak nappal jött, éjszaka is felébresztette.
Különböző illatszereket locsolt szét a lakásban, szagtalanítókat vett, szellőztetett, de hiába.

Már alig járt be a hivatalába, beteget jelentett, és erőltetett kifogásokkal ügyeskedett, kollégáinak egyre gyakrabban feltűnt furcsa viselkedése, de nem szóltak neki, senki nem vállalta a kínos párbeszédet.
Csak holdkórosként emlegették a háta mögött.

Egyik éjszaka, különös erővel tört rá a szag.
Felébredt, és egy homályos alakot látott a szoba közepén állni, sovány volt, magas, kámzsája eltakarta feltételezett arcát.
Hosszú köpenye a padlót súrolta, vastag- fekete iszapszerű anyagból volt szőve.
Fel akart ülni, de képtelen volt mozdulni.
A jelenés lassan megindult az ágya felé, egyre nőtt és dagadt, betöltötte a szobát.
Ahogy közeledett, a bűz megbénította légcsövét, tátott szájjal próbálta beszívni a levegőt, de hasztalan igyekezett.
Az alak, az ágyhoz érve széttárta rémes köpenyét, és fekvő alakját beborítva szétterült, elnyelve még az ágyat is.

Napok múltán keresték az irodából, el sem tudták képzelni hová tűnt.
Hanyatt fekve az ágyában találtak rá. Kinyújtott karjai szorosan a teste mellett feküdtek, arca békés volt, csak tágranyílt szemei éltek, mintha erősen figyelne valamit, amit csak ő látott.

Emberi történet


Az emberrel mindig történnek csodák, csak úgy megyünk el mellettük, hogy nem is vesszük észre őket. A tény, hogy élünk, eleve egy csoda. Ezt azok tudnák értékelni, akik már nem élnek. Nem lettünk baleset áldozatai, nincs háború, van hol laknunk, enni is van mit, a gyerekünk nem beteg, és hosszan sorolhatnám a rengeteg csodát, ami mellett süketen és vakon elmegyünk, tele elége­detlenséggel. Időnként akadnak szép élményeink, persze akadnak mély­­pontok is, de ezek nélkül nem tudnánk értékelni a napsütötte pil­­la­natokat, mert nem lenne viszonyítási alapunk.

Egyszer egy idős hölgy mondta nekem: – Az ember a szerencséjének, a csodának mindig csak a hátát látja. – Hát van benne valami.
Mindig valami csodát várunk a csodák között elégedetlenkedve. Hogy mit is várunk, hát a fene se tudja, valami eget-földet rengető akármit, amiben azt hisszük, káprázatosan ki fogunk bonta­kozni. Aztán ha meg is történne, nagy zavarban lennénk, mert egy ismeretlen helyzetben kéne jól reagálni, csak nem tudnánk, hogy kell. Hány élet ment tönkre, keseredett meg, mert mondjuk nagy pénzhez jutott valaki.

Mindannyian tudjuk, hogy olyan csodák nincsenek, amiket várunk, de azért várni jó, a várakozás inspirál, és időtöltésnek sem drága. Mindenféle anyagi helyzetben űzhető.
Aztán akinek megadatik a homályosan körülírható csoda, az úgy jár, mint a hegymászó. Vért izzadva feljut a tetőre, körülnéz, és érzi – nem történt semmi. A csúcs csak a mélységben állva csodálatos, az ígéret kertje, a vágyott Kánaán.

Mert ami lent van, az van fent is – és fordítva, – hogy a Holtak Könyvét plagizáljam. A lent és fent fogalmai nem érzékeltetik, hogy ugyanabban a mezőben történik, nem lévén más, mint egy érzékcsalódás. Ezért ábrándul ki a szerencsés, és ezért nem hal bele helyzetébe az, akinek nincs mázlija.

Este a tűznél


Késő délután, mikor az alkony éjszakába fordult, feltámadt a hűvös szellő.
Eleinte lágyan simogatott hideg leheletével, aztán- ahogy vaksötét lett a világ, egyre erőszakosabban érződött rosszindulata.
Tépte a fák leveleit, megdúdoltatta a kéménykürtőket, felkavarta az udvar porát.
Még a kutya is az istálló szalmájába ásta magát, a lovak, lehajtott fejjel- mozdulatlanságba merevedtek, a macskák, a konyha sparhertja alá bújtak félelmükben.
 

Nem éreztem mást, mint a szorongató magányt, a tehetetlen kiszolgáltatottságot, a sámlin gubbasztva vártam pattanásig feszült idegekkel, az ajtón, és a bereteszelt ablakokon a koppanásokat.
A régi temető felől lomhán megérkezett az a furcsa és dohos- nehéz szag, végighömpölygött a falu utcáin, betolakodva a házak ajtó és ablakrésein.

A felhők mögül ki- kitüremkedő sápadt holdfény fehéren vibrált a hallgatag- apró házak között, megvilágítva a semmit, amiben érezhető volt valaminek a sűrű jelenléte.
A falubeliek ilyenkor hajdan imádkoztak, de leszoktak róla, mert nem segített, nem változtatott semmin.
Aztán elkezdődtek a kopogások, a kaparászó hangok, a padlásról nehéz léptek hangjai hallatszottak.

Még az ajtókilincs is meg - megmozdult, de jól bevolt minden zárva.
Hajnalig tartott ez a rémes állapot, amit a korai szürkület magával vitt.

A hideg szelek elpihentek, mikor megszólaltak az első rigók, minden virrasztó megkönnyebbült.
 

A vénasszonyok pusmogták, hogy ilyenkor, a templom tornya körül kékesen derengő alakok megnyúlt formái tekergőznek, próbálva bejutni a nehéz faajtón, de hasztalan.
Volt, aki kilesve a zárt ablakon, felismerni vélt régholt ismerősöket, de ezt nem akarta elhinni senki.
Átok ül a mi falunkon- mondogatták egymásnak, és ezen az ima sem segít.

Még a Pista is itt kísért, aki megölte a szomszédját hajdanán, azt a csendőrök lőtték agyon, mert azokat is megtámadta a szekercével.
Itt temették el a temető árkában, pap nélkül.
Azóta sincs nyugalma, minden éjszaka kiveti magából a szenteletlen föld, és ott téblábol a volt háza körül.
Sosem fog szabadulni a pokol tüzéből, mert az ilyeneknek nincs ám kegyelem- motyogta a Rózsi néni, a falú legöregebbje, aki állítólag látnok is volt.
A gaz magasan benőtte a régi temető süppedt hantjait, nem járt ott évek óta a madarakon kívül más.
Senkinek nem volt mersze odamenni.
Az emberek csak fejüket csóválva legyintgettek ezekre az asszonyi beszédekre, de azért alkonyatkor mindegyik igyekezett hazafelé a kocsmából.

Mind kitalált valami sürgős elfoglaltságot, be nem vallotta volna, sietségének igazi okát.
 

Bizony, történnek az emberrel élete folyamán furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok, amiket nem is kell megmagyarázni.
Elég, ha elfogadja, tudomásulveszi az ember, hiszen nincs más lehetőség, meg lehet, hogy ha kutakodik, nagyon ráfizet.
Sok mindent nem ért a halandó, hogy ez egyel több- vagy kevesebb,
egészen mindegy.

A vice

A ház tárt kapujában állt, alsókarjait egymásra fektetve- a seprűje nyelén támaszkodott.
Még fejét is karjaira eresztette, úgy nézett ki, mint egy kapuőrző hierarhikus képződmény.
Szemei lomhán forogtak üregükben, ahogy kísérte tekintetével az arra haladókat.
Sok mindenkit ismert, ő volt a házfelügyelő, már talán harminc éve is van annak, hogy idekerült.

A lakók csak butykosnak hívták- persze a háta mögött, a rossznyelvek szerint, már korán reggel felöntött a garatra, és egész délelőtt a seprűjén lógva bámulta a járókelőket.
Özvegyasszony volt, férjét már két éve, hogy elvesztette, két gyereke vidékre költözött, így egészen egyedül maradt.
Csodálatos asszony volt, ennyi év alatt sem tanult meg takarítani.
Úgy mosott fel, hogy csónakon kellett eljönni a lifttől- a kapuig.
Ha megkérdezték tőle- hogy van?
Hát nagyon kivagyok- válaszolta minden alkalommal. Nagy már nekem ez a ház, nem bírom egyedül.
Hogy a támaszkodást nem bírta, vagy mit, azt nem tudta senki, de lehet, hogy a pálinka lett idővel sok.

Egyetlen vén barátnője volt, a duci Lenke, olyan két görbe lábbal, hogy hihetetlennek tűnt, hogy még nem tört alatta egyik sem ketté.
(Az a hír járta, hogy hordón szárítja a harisnyáit.)
Lenke, hazafelé jövet a vásárlásból, ledobta szatyrait a kapu alatt, és nagyokat fújtatott a kimerültségtől, mielőtt elkezdett beszélni.

Jaj Arankám, már megint agyon hajszolod magad, ezek meg sem érdemlik, hogy kitedd a lelkedet- szólt aggódó hangon.
Nem is tudom mi lesz ezekkel, ha már nem leszel.- lihegte.

Aranka úgy hagyta abba a szemforgatást, mint akit hátba lőttek.
Rámeredt Lenkére, arca répavörös lett, és szinte fuldoklott a felháborodástól.
Micsoda?
Ha már nem leszek?- hörögte elhaló hangon.
Igen. Ha már elmentél az urad után- motyogta Lenke.
Arankának megüvegesedett rémült tekintete, a megtévesztésig kezdett emlékeztetni egy döglött sügérre.
Ösztönösen kétmarokra kapta seprűjének nyelét.
Tántorogni kezdett, lábaközé akadt ormótlan műszere, majd egy kivágott vén tölgy lassúságával előrezuhant.

Lenke nézte egy darabig, megbénulva az ijedtségtől, aztán görbe lábaival futva körülkarikázta barátnőjét, és hadonászva visítozott,
majd szatyrait otthagyva, rohant fel a lakásába.

A nagy ricsajra előkerült pár lakó, meg az utcáról is betódultak.
Már nem tudtak rajta segíteni.

Ízléstelen történet


  • Felnőtteknek
Őfelsége bevonult a trónteremből nyíló királyi lakomaterembe, földig hajolt a vendégsereg.
Még a reggeli csipegetés bőséges volta, hatalmas szélviharokat okozott hermelinpalástja alatt.
Az intenzív gázfelhők ütemesen emelgették a palást hátoldalát, olybá tűnt, mintha valaki a ruha alatt, mögötte lépkedne szorosan.

Nehézkesen lezöttyent faragott karosszékébe, pocakjától alig bírt előrehajolni tekintélyes méretű tálja fölé.
Ez a mozdulat ismét hatalmas hangzavart váltott ki, nem beszélve az illatról, amitől egy sörösló is térdre esett volna.

A vendégsereg erről- az illendőség okából mitsem vett észre, csak mindenki könnyezett.
Persze egymásnak sűrűn bizonygatták, hogy súlyos családi problémáik miatt folyik taknyuk- nyáluk, amit készséggel mind tudomásul is vett, de nem hitt el senki.

A vacsora közepén, már őfelségének is feltűnt a jobbra- balra dülöngélő sokaság, és elrendelte élete első- valóban uralkodóhoz méltó verdiktjét.
Kötelezővé tette, a pálpusztai büdössajt desszertként való fogyasztását.

Bűzlik is azóta az egész birodalom, tönkrement a túrizmus, és idegenforgalom, kedvelt név lett a Büdöske, fiúknál meg az alfarhang.

A királyi szimfonikusok rendszeresen játszották, a Bűz szimfóniának mindhárom tételét, Pálpusztai karnagy vezényletével, aki meg is kapta a kancellária „Fertelmes rokfort” nevű magas kitüntetését.

Továbbá születtek szerelmes liedek, a „Lélekemelő ájerek”, és  „Kábító illatok” címmel, amiknek népszerűsége frenetikus volt.
A gyermekdalok között, a „Zsenge pukk” című volt a leg népszerűbb.
Katonadalok is születtek, óriási siker volt, az „Előre a kifingásig” című induló, oly annyira sikeres volt, hogy már gondolkodtak azon, hogy rendeznek egy háborút, hogy tudják a művet, támadás alkalmával énekelni.
Külön létrehozták a hadi dalárdát, hogy tökéletes legyen roham alkalmával a hangzás.

Csak a lopakodás terén akadtak súlyos nehézségek, mert a hadsereg vonulását, már kilométerekkel megelőzte a szag.
Ezen mindezidáig nem sikerült segíteni…


Epilog.
Minden birodalomban vannak rossz szagok, amiket ha elkendőznek, még erősebben érződik.
Okosabb beismerni, sőt- erényt, és megideologizált filozófiát alkotni belőle, majd rendszeresíteni, mert minden természetessé válhat, ha gyakran találkozunk vele.

A fekete özvegy

Ezt a nevet ragasztották rám, mert mindenki azt hiszi, hogy mindenkire rá kell aggatni egy jelzőt.
Hogy ez mire jó, és mit akarnak vele elérni, ezt nem tudom.

De ha már így történt, nevezhettek volna- mondjuk marcipános bűbájnak, vagy soklábú kecsesnek, de nem.
„Fekete özvegy” lettem, ami önmagában rossz érzeteket generál a többi élőlényben, óvatosságra, bizalmatlanságra int, de miért?

Fekete színű vagyok- ez kétségtelen.
Akkor ölök, ha enni akarok, de ezzel mindenki így van.
Nincs feltűnési viszketegségem, szereplési kényszerem, sosem veszem el másét- legfeljebb alkalmasint az életét, de ezzel mások is így vannak.
Az álhumánus csürhe kedvéért nem megyek át dögevőbe, mert fenemód gusztustalan, na meg rámvarrnák, hogy az özvegy halottgyalázó is ráadásul.

Csendes vagyok ,és észrevétlen, és igenis, ha a hálómban napozom, fekete testem úgy ragyog- mint az ében, karcsú vagyok és kecses.
Ez külön irritálja mondjuk a kaszáspókokat, hosszú- vékony lábaik, szürke és jelentéktelen testük, csak úgy imbolyog rozoga végtagjaikon, és nincs mérgük, irigyek rám, mint a fene.

Sosem élték át, a nagyság alázatot parancsoló euforikus élményét, csak a gyáva és alattomos gyűlölködés, és kisszerűség megalázó létét érzékelték.
Átkozottul könnyű egy jelentéktelen és erőtlen valakinek jónak lenni, ez állapot, amit érdemként hirdetnek.
Könnyű egy békának teleharsogni a lápot, hogy ő nem harapós, de arról, hogy nincsenek is fogai, arról nem beszél…
Aztán, mikor mindenki csak legyint és félrerúgja, akkor halálra sebzett lélekkel panaszkodik, hogy nincs igazság.

Ezt nevezitek hátsó szándék nélküli- őszinte jóságnak?
Ez ugyan úgy, egy fondorlatos gondolatsor hamis és tisztességtelen eredménye, amit a tömeg- be is szokott venni.
És itt nem a béka a hülye, csak ravasz. A többiek a hülyék, mert megették a rossz dumát, mert nem gondolnak bele semmibe, nem képesek a sorok között olvasni.

Bezzeg én, a fekete özvegy, az én szavaimnak súlya van, mert van köztudott hátterem, a halálos mérgem.
Én tudom, hogy a tömegeket szép szóval, és önfeláldozó érzelmekkel nem lehet meghatni, csak ingerelni, hogy ők, erejüket fitogtathassák a jóságos bolonddal szemben.
Amég félnek tőled, addig tisztelnek, de ha megértő és jóságos vagy,-eltaposnak.
Ez, egy ember által megfertőzött állati társadalom.
Csak el ne tanulják az embertől, hogy szórakozásból is öljenek.
Az lesz a mi társadalmunk vége.

A léteznitudás lényege, a nyugalom és kényelem, állandó odafigyelés mellett.
Érzékelni kell tudni a háló apró rezdüléseit, ezek a való élet villanásai, és lecsapni az első pillanatban.
Késlekedni halálos, mert ugyanaz a pillanat nem jön vissza többé, és hogy majd jön a következő?
Az vagy jön, vagy nem.
Csak remélni lehet, azt is csak halkan, és észrevétlenül.

Na meg hinned kell önmagadban.
Ha van benned méreg, és erő, és néha- igen indokolt esetben- kegyelem, akkor te lehetsz fekete özvegy.

Illetlenségek felsőfokon

 
Hát bevégeztetett- mondhatnám- kenetteljes hangon, felső fokon.
Mert ugye a dolgoknak vannak fokai, ízetlenkedni a végsőkig lehet, de nincs értelme.
Mikor ott ül a még élőnek tudott halandó, és az ünnepelt hamvait szétszórja a tér közepén forgó centrifuga, és a Józsi földi maradványai eltűnnek a murvás talajban, hát az rohadt egy pillanat…
 
Józsikám, hogy Te milyen szétszórt vagy- ordítom magamban, hátha meghallja, a válaszát is hallom, Te olyan hülye vagy, mint mindig- szól vissza a fejemben, ha téged is így megpörgetnének, legalább ennyire szétszórt lennél.
 
Ott topognak közben a búcsúzkodók, titokban örülnek, hogy nem őket szórják szét, és elhessegetik a gondolatát is, hogy ők sem ússzák meg, csak idő kérdése…
Igen. Az idő, az egy rohadt dolog.
Csak múlik, csak múlogat, csendben, gúnyos mosollyal a képén, észrevétlenségében hátbatámad, aztán huss…úgy dönt le, mint egy korhadt fatörzset a vihar.
Te, meg értetlenül fekszel a földön, vagy akár az ágyadban, - tök mindegy, jönnek emberek, és elvisznek a hamvasztóba, ahol apró kavicsokat csinálnak belőled…
Beleöntenek egy üveghengerbe, ledugaszolnak- meg ne lógjál, és máris a szétszóróban találod magad, és repülsz a szélrózsa minden irányában, csak úgy csillog rajtad a napfény, meg minden…
 
Visszafogad a természet, magához ölel, mint anya gyermekét, aztán már a valaha léted is homályossá válik, mert hírmondód sem maradt.
 
Józsi- Józsi…
A büdös életben sem voltál még ennyire szétszórt, bár néha az volt az érzésem, hogy dehogynem, de most látom, hogy tévedtem.
Persze nem vagyok meglepve, többet szoktam tévedni- mint nem.
Tévedni emberi dolog - te állat - hallom a suttogásodat valahonnan a messzeségből, és élvezed, hogy nem tudlak seggberúgni.
 
Te már rendben vagy, már minden titkok tudójaként lebegsz valahol a láthatatlanban, és hiszem, hogy nagyon meg vagy könnyebbülve…
A még várók meg álszent módon sajnálkoznak távozásodon, holott magukat sajnálják, nem téged.
Már hozzászoktak hogy vagy, most kényelmetlen nekik, hogy eltűntél.
 
Az ember egyre közelít a katapulthoz, aztán csak azt veszi észre, hogy benne van.
Naná, hogy be van gazolva, hiszen akkor hal meg először, és ez minden tisztességes főszereplőből lámpalázat vált ki.
Meg a tökéletes ismeretlen szorongató közelsége nem dob fel senkit.
 
Most meg itt ülök a tér szélén, figyelem repkedő hamvaid, nehogy rámpotyogjál, még kivered a szememet, csak én nem állok, mert ha ácsorognom kell, begörcsöl a rossz lábam, amit ugye te sem akarnál.
 
Amúgy a halálról elterjedt népi hiedelem, egy hibás filozófia.
Nincs külön élet, és az azt követő külön halál.
Csak egy végtelenített folyamatról van szó, ezek mint a stációk, egymásból következnek, és zökkenőmentes eseménysort képezve haladnak a végtelenben, valami kiteljesedés felé, ami akár lehet egy végső állapot.
A „Halál”, mindössze egy következő állapota a létnek, amire nincsenek megfelelő szavaink, mert ebben a létformában, az ezt követő, tökéletesen érzékelhetetlen.
 
Most itt ülök, és nézem szétszóródó hamvaid, és akkora gödör támadt bennem, hogy győzzem elviselni.
Lehet, idővel megtelik emlékekkel, megszokással és megnyugvással., de marad emlékeztetőnek egy kallus, egy kemény var, amit minden pillanatban érezni fogok.
Isten veled Józsi, nyugodjál békében.







Minden megtörténhet

Nem csak megtörténhet, meg is történik.
Akivel megesik, az rendszerint hallgat róla, nehogy bolondnak nézzék.
Mert könnyen rásütik az emberre, hogy tiszta hülye, és azt követően azt mond amit akar, a kutya sem figyel oda.
Aztán idő múltán rájönnek, hogy jéééé- tényleg igaz, nem is volt a pasas hülye, de ez sovány elégtétel, mert a jelzett személy már nem is él.
Így megy ez…
Csak felcsapják a szemellenzőjüket, csőlátásuk lesz tőle, mint egy söröslónak és mennek előre, nem látva és nem hallva, egészen a gödörig.
Mert előre meghatározzák, hogy mi lehetséges, és mi az ami nem, mert így biztonságos - hiszi a sok idióta -, aztán ha más történik, őrült zavarba jönnek, kapkodnak, és pucolnak mint a patkányok.
Csak a szokvány, ami nekik elviselhető, és érthető legyen, meg veszélytelen.
Ti sok hülyék- ordította rekedt hangján a kukázó öreg hölgy, menet közben úgy kaszált a lehordott műlábával, mint egy zetor, és nekivörösödött részeg pofája, rángatózott, mintha áramot vezettek volna bele a seggébe.
Közben vállig merült a társadalom kiizzadta napi szemétbe, amit értékesnek ítélt, belerakta a műanyag szatyrába.
Néha úgy tűnt neki, hogy saját magát húzza ki a túróból, de aztán elhessegette a látványt, ami el is ment.
Pedig gyanította, hogy a valóságot látja, de nem érdekelte.
Amit nem akar az ember, az nincs is.
Ez a képessége egyetlen állatnak sincs.

A bűvész is kétmarokra fogta a varázsvesszejét, pár kört írt le a feje felett, elmotyogott egy varázsigét, amit elcseszett, és az a rohadt vessző egyre vastagodó bottá változott, már az forgatta a bűvészt, aki sikerrel kapaszkodott belé, mert nem tudta elengedni.
Persze ő ezt úgy igyekezett láttatni, mintha így akarná, de kigúvadt szemei, meg csorgó nyála gyanússá tette a mutatványt, na meg be is csinált.
Hiába. Ha váratlan dolog történik, az emberek teljesen kivetkőznek magukból, az a legkönnyebb, mert még ész sem kell hozzá.
De nincs vész, mert ebből a fajtából baromi sok van, tehát biztosítva látszik, a hogyan tovább.
Azért ez megnyugtató, bár kromanyoni visszalépések sűrűn tapasztalhatók, de sebaj, a haladás negatív irányban is haladás.

A legokosabb lenne, kiállni a tömeg elé, és azt üvöltözni, hogy:
Sári néni babot főz, a fenekén jön a gőz, csinnadratta bum bum bum, mélyen tisztelt publikum.
Ez legalább, egy jól követhető összefoglalása a lét lényegének, mindenki által követhető, és még transzparensek sem kellenek hozzá.
A tömeg éljenzik, ordítozik meg tapsol, az előadó homloka körül villog a dicsfény a hullámzó tömeg láttán, a fjordok királynőjének hiszi magát, szinte érzi, hogy lábait ostromolja a jeges víz.
Ahhh…Ő a Századfordulón gyártott hatalmas fjord- védő Krupp ágyú, amit egyszer sütöttek el a második háború végén.
Úgy el is találták vele a menekülő Német csatahajót, hogy minden náci utas kikönyökölt tőle a saját popóján…
Akkorát dörrenhetett, hogy a Sári néni gőz- eregetései, egy egércincogásnak hathattak.

Förtelmes félreérthetőségek is előfordulhatnak, például a negyediken lakó vénember pintyőkéje beköltözött a faliórába, és aki látja, mind azt hitte, hogy kakukkos óra.
Ő is észrevette ezt a paradox helyzetet, idegenek előtt el is süvölti negyedkor, hogy kakukk, kakukk!
Ebből is látni, hogy mindegy mi a valóság, az emberek azt látnak, amit akarnak.
Talán ez is a probléma-megoldási technikák egyike…

Hű- de piszkosul nagy szél van, mondhatnám vihar, majd leszakítja a háztetőket, a gyalogos járókelőkről nem is szólva, egy dagadt vénasszony úgy húzott el két szatyrával a fejem felett, majd lerúgta a kalapomat.
De velem nem szúr ki a sors, én ezt intenzív szellőnek minősítem, és azonnal elfogadhatóvá lesz a helyzet.
Ugye- ugye mit számít a dolgok megközelítése?
Nnnna…
Jól elbeszélgettünk, és ez a fontos, mert attól ember az ember, hogy vannak gondolatai.
Hogy aztán ezeknek mekkora a súlya, ez szubjektív döntés kérdése.

A farkas dilemmája


A farkas nagyon utálta az egész mesét, ráosztott negatív szerepét, ellenszenves volt neki ez a kis fontoskodó taknyos-ez a Piroska, az erdőtől meg már gyerekkorában is viszolygott.
De nem volt mese, meg kellett csinálni, nem volt egy vasa sem, és valamiből élni kellett.
Tyúkot lopni meg sem próbált-az a róka szokása-ő pedig egy farkas, nem fog a róka szintjére alacsonyodni.


A nagymamára gondolni sem mert, azonnal felkeveredett a gyomra. Hogy a meseíró honnan agyalta ki ezt a pornográf baromságot, még hogy kapja be a vénasszonyt!
Miből gondolta ez az őrült, hogy egy farkasnak van lelki ereje szájba venni egy ilyen rágós boszorkányt! Nem is szólva például szemüvegéről-amit képtelenség lenyelni.
 

Az a rohadt erdei házikó… ami takarítatlansága miatt mindig büdös. Egy farkas orra sokkal érzékenyebb minthogy ezt ne tenné szóvá. Mert Piroskát még bekapja valahogy, de a nagyit, ezt a zombit!
 

Na és a vadász… aki őt lelövi-vagy mi a frász, aztán felvágja a hasát és kitömi kővel… Ekkora szürrealista perverzitást még nem is hallott. Vagy lehet, rosszul emlékszik és nem is lövi le, mert a golyó belefúródna a két lenyelt személybe, és az hatalmas botrányt okozna.
 

De akkor hogy képzeli ez a fantaszta, gondolja ő olyan mélyen alszik, hogy lövés nélkül felvághatja a hasát és kitömheti koszos kövekkel úgy, hogy ő fel sem ébred?
Persze a vadászra gondolok nem az íróra.
Aztán a rengeteg kőtől ami a hasába kerül, miért lenne annyira szomjas. Hát ki az a hülye, aki kőre vizet iszik? De miért kell ilyen marha mesét kitalálni. Miért kell ilyen gusztustalan és torz történetekkel rémisztgetni a gyerekeket.
 

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kínozták, miközben bandukolt az erdő fái között. Azt meg meg sem merte mondani, hogy vegetáriánus, biztosan azonnal kirúgták volna, és ugrik a honorárium.
 

Éppen a legnagyobb reménytelenségben agonizált, mikor támadt egy mentőötlete. Mi lenne, ha javasolná, Piroskát és a nagymamát valami kuglóftésztából csinálnák meg, és ő majd úgy ugrik rájuk, hogy nem lesz ideje a nézőnek felfedezni a csalást.
 

Ettől a gondolattól kissé megkönnyebbült, új erőre kapott, gyorsított léptekkel haladt tovább-szinte ugrándozott az örömtől-mit sem törődve reumás térdeivel, viszeres hátsó lábával.
Úgy szeretett volna vízi tündért játszani, vagy pillangót, jóságos erdei manót, legalább koboldot, de sosem sikerült.
Őrá mindig ilyen ocsmány és lehetetlen szerepeket sóztak rá, ami az évek folyamán lelkileg tönkretette. Csak álmaiban volt harangvirág és szitakötő, de már félt a minden esti lefekvéstől, mert nagyon elkedvetlenítő volt minden ébredés.

 
Az évek múltak, a farkas ábrándjai, vágyai sosem teljesültek. Egyre morózusabb lett, került mindenkit, már a többiek is kezdtek tartani tőle.
Egyik holdfényes éjszakán velőtrázó farkasüvöltés verte fel az erdő csendjét.
Reggel az állatok rémülten rebesgették, valami éjszaka széttépte a vadászt.
El sem tudták képzelni ki tehette.