Az én Tatárpusztám

   Ez nem egészen olyan, mint a Buzzáti Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott bent az elmesélhetetlen sötét régióiban nagyon hasonló.

Mert minden emberi történet valahol egy tatárpusztában végződik, vagy eleve ott játszódik.

A kietlen, álmokkal átszőtt némaság, a semmi, a lét monotóniája, az ugyanazok halmaza, a vágyakkal telefirkált dohos, nedves, piszkos falak.

Azok az áttörhetetlen sziklafalak, amik körülhatárolják a létet, beszűkítve, elsorvasztva a "tehetném" tudatát, a hitet, hogy valaha is változtathatok valamin, mert én egy érző és élő ember vagyok.

Vagy csak egy rossz délibáb, egy torz álom az egész?

Az egyetlen rövidke élet, aztán csak az elmúlás és feledés, az egész a semmire készülés vesszőfutása lenne?

Amit nem lehet ébren megélni, az marad az álomnak.

Aztán mire összefolyik a két állapot, ami lehet, hogy csupán egy, addigra vége a történetnek, addig marad a szolgálat, a néma akármi kémlelése a horizontig, onnan tovább meg a képzelet képei?

Az örökké mozdulatlan sziklába vájt utak, az örökké mozdulatlan reménykedés kínpadja, amin sosem jön senki.

   Legfeljebb a képzelet apokaliptikus lovasa, csontváz patáinak szenvtelen csattogását visszhangozzák a szakadék végtelen mélységei.

Az égbe nyúló erődben nem mozdul semmi, csak a rég holtak árnyai kísértenek, eszelősen reménykedve, hogy hátha...

Csak nagy néha, egy eltévedt szirti sas rekedt kiáltása töri meg a síri nyugalmat, mint pisztolylövés gördül végig a hang, a néma szirteken.

Itt nincsenek- sosem voltak muskátlis ablakok, nevetgélő ifjú lányok, és a szebb jövőbe vetett remény.

Itt nem integetnek mosolygó arcok az ablakszárnyak mögül, fehér- hímzett keszkenőkkel, itt csak a bástyák hideg kövén fekvő halott remények nyugszanak- fekete szemfedőik alatt.

Ha a nagy víz felől jön a szél, elhozza az ólomtenger tompa morajlását, ami nincs is olyan messze, és minden nappal erősödik a hang, vészjóslón és lélektelenül, elnyomva az élet reszkető vinnyogásait, mert nem érdekli senkinek vágyai, mert ez a rend, és egyszer nincs tovább.

A hullámzó ólom nehézkes szikláknak csattanásai az égig érnek, még el sem oszlanak a légben, már jön a következő tompa zuhanás.

Én, Drógó állok a bástyámon, és tehetetlenül hallgatom a morajlásban lüktető idő gúnyos hangjait, a tenger közeledő zúgását, és nem csináltam még semmit, nem is éltem, nem is tudom- mi az élni, és máris...

Mert minden emberi történetnek megvan a saját tatárpusztája, a néma és elkerülhetetlen, a sziklákba vésett, kihalt- keskeny szerpentinen egyszer feltűnik a kocsi, később már szabad szemmel is láthatóan, a négy fekete lóval, fejükön díszes bóbitával.

   Ez nem pontosan olyan, mint a Buzzati Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott benn, az elmesélhetetlen - sötét régióiban, nagyon hasonló.

Sötét árnyak

Az ódon, kopott épület földszintjén lakott- az udvar belső zugában. Ajtaja felett az esőcsatorna elrohadt vályúja, számtalan repedéséből, folyamatosan csordogált ajtaja elé a víz, nagyobb eső alkalmából, még az ajtó küszöbén át be is folyt. Ő, csak a ház könnyeinek mondta, nem csinált belőle ügyet, sokáig nézte a tócsa bátortalan , lassú terjeszkedését, a negyvenes égő bizonytalan fényének visszaverődését a sima víztükörben. Ilyenkor arcok homályos rajzát vélte benne felfedezni, őt néző ködös tekinteteket. Az eső monoton dobolásának andalító zenéjében úszó képek a konyha szürkeségében életrekeltek, érezte kezeik hideg- csontos érintését. Kihűlt lelkeik, időtlen és részvétlen rezdüléseik jeges fuvallatként villantak át egész testén. Fázni kezdett, szorosabbra húzta mellén, kopott- barna kötöttkabátját, még anyjáé volt, a fene tudja milyen régi lehetett, de gyerekkorából emlékezett rá.

Álltában érezte, a tarkóján végigsuhanó dohos leheletet. Lassan megfordult, és előtte állt egy fekete ruhás alak, vértelen arcában kövekként meredtek élettelen szemei. Ki vagy Te?- kérdezte elhaló- rekedt hangján. A múló időd- válaszolt a látomás. Én benned lakom, végigéltem minden percedet. Csak éjszaka jöttem elő, mikor mélyen alszol, mert az alvás, a halál, az elmúlás előszobája, amiből még lehet újra feltámadni, és lehet soha. Idáig csak alvó állapotban láttalak, most gondoltam, megnézlek ébren is. Már szívesen továbbmennék, de amíg létezel, nem tehetem. De gyere, ha már itt vagyok, menjünk, nézzünk körül a pincében, ott még nem néztem szét soha, nem szoktál ott előfordulni- szólt az árny, és a víztócsán keresztül megindult a kijárat felé, lábai nem érintették a vizet. Ő, mintegy álomban utána indult. Végigmentek a sáros udvaron, elérve a lejáróig. A rozsdás vasalású- korhadó, nehéz ajtó magától kinyílt.

Feltárult a ház alatti másik világ, ami létező és öröktől való, csak kevesen ismerik, mert a külső világban élők szerint, az a sötét másik, élhetetlen. Mindenki tudja, hogy alattunk húzódik, de nem illik róla beszélni, meg ismeretlen volta félelmet- szorongást okoz. A feláramló, hideg és nehézszagú levegő, egyszerre taszított és vonzott, lefelé kígyózó lépcsői elolvadtak a mélység sötétjében. Az árnyék előrelendült, és neki menni kellett. Cipősarkai élesen koppantak a kijárt falépcső fokain. Ahogy haladt lejjebb és lejjebb, úgy lett a levegőtlen poshadt meleg egyre nagyobb, felerősödtek a matató, reccsenő zajok. Valahol víz csöpögött, a sötétség hangjai körülvették, botladozva haladt előre az egyenetlen talajon. Arcán és karjain, érdes tapintatú pókhálók tömegei csúsztak végig, fenyegető és visszataszító anyaguk rátapadt egész arcára. Hiába markolt beléjük mindkét kezével, hogy megszabaduljon tőlük, mindig újabbak tekeredtek- ragadtak rá. Vakon tántorgott előre, mint akit egy láthatatlan akarat vezérel, a nehéz levegőtlen melegtől izzadni kezdett, és szédült. Ki akarta nyitni nyakán a ruháját, de nem találta a gombot, a végén reszkető kimerült ujjai letépték ruhanyakát, átmeneti megkönnyebbülést okozva.

Érezte, az árny előtte halad, de nem látott semmit. Mások jelenlétét is tudta, a belőlük áradó hideg rosszindulattal kevert kíváncsiságuk lelkébe mart. Megállt, kitapogatva zsebében kendőjét, suta mozdulatokkal törölgetni kezdte izzadó, poros arcát. Ne állj meg Zoltán- szólt a sötétből a hang, még nem jutottunk el a pincék végére. Ez egy hatalmas, keszekusza világ, ez az entitások világa, a meg sem történtek élettere, olyasmi mint a kinti, csak a te szemed itt nem lát. De hallani tudod a körülötted forgó életet, nem rosszabb az általad megszokottnál, csak racionálisabb, és őszintébb. Itt egyszerre van jelen a lét és a halál, ez a kettő érinti a létezőt, és nincs misztifikálva, látod, hogy vagy, és látod, ha elmúlsz- susogta a fülébe az árny, aki vagy távolról szólt, majd egészen közelről hallotta a hangját.

Gépiesen elindultak holtrafáradt lábai, némán vitték előre az ismeretlen éjszakába. Már nem gondolt semmire, kihalt belőle a félelem és szorongás, csak kábult tehetetlenség zsibbasztotta agyát. Emlékkép töredékek bukkantak fel tudatában, gyerekkori, rég felejtettnek hitt apró részletek, hangokat és illatokat idézett, már az arcára és hajára tapadt rondaságok sem zavarták. Feje, nagy dörrenéssel egy vaslemeznek ütődött, beleszédült a váratlan ütközésbe, ösztönösen előrekapott mindkét kezével, jobb tenyere nekiütődött agy kilincs hideg vasának. Összeszedve maradék erejét, lenyomta a kilincset, de az nem engedett.

Ne próbálkozz Zoltán- szólt fülében a hang. Még nem jött el az idő, hogy engedelmeskedjen neked az ajtó. Ha ide belépsz, többé nem mehetsz fel a te világodba.

Kis előszobájának sarkában álló fonott kertiszékében tért magához. Olyan kába volt, hogy idő kellett hozzá, hogy rájöjjön hol van. Az eső, vigasztalanul hullt a szürke égből, a víztócsa már a papucsáig ért. Tükréből eltűntek az arcok képei, csak a satnyafényű izzó világította meg mozdulatlan felszínét. Az utca végén álló templom toronyórája, rekedt- unott hangján elkongatta az időt, diszkréten figyelmeztetve az élőket, hogy nem örök a csoda sem.

     Kimerülten, félálomban feltápászkodott ültéből, az ajtófélfába kapaszkodva bevonszolta magát a szobába, és úgy dőlt el az ágyán, mint egy vihar döntötte fa.

Az utolsó tangó

Az elsötétítő függönyök okozta félhomályban, csak gyakorlott szemek tudták azonnal felfedezni, a sarokban lévő ágyat. A szoba áporodott, szellőzetlen levegője, lekeveredve egy “Betegszaggal”, lomhán telepedett rá, a mesébe illő rendetlenségre. A padlón, és székeken kupacban hevertek, a már kimosottnak vélt, és még mosásra váró ágyneműk és felismerhetetlen ruhadarabok, az alacsony asztalkán, bögrék, tányérok, és ételmaradékok halmaza, még az asztal alá is jutott belőlük. A kétajtós- barna ruhásszekrény teteje tele volt rakva befőttes üvegekkel, a valaha megkezdettek, és érintetlenek kavalkádjában háromban is éktelenkedett alumínium kanál.

Jónás, olyan kicsire húzta össze magát a szétdúlt ágyneműjében, hogy alig lehetett észrevenni. Csendesen mélázgatott, széthullott gondolatai összevissza lődörögtek kopasz koponyájában. Rendszerint hajnalban ébredt, hátán fekve órákig nézte a plafonon éktelenkedő foltot, egy hajdani beázás lehangoló emlékét. Majd bal oldalára fordult, és bámulta a lefüggönyözött ablakot. Aztán jöttek sorra a szobájának tárgyai. Mindent az unalomig ismert. A déditől örökölt faliórát, ami egyszer leesett a falról, azóta nem járt. De nem okozott problémát, mert senkit nem érdekelt, mennyi az idő. Az megy, ha mérik, ha nem. Mellette elárvultan lógott a megfeketedett olajkép, “A Táncosnő.” Egy balerina ült egy széken, és kötötte bokáján balettcipője szalagját. Sráckorában, sokszor elfantáziált látványán, megmozgatta kamasz képzelődéseit, persze ma már…nagyot sóhajtott, és elvigyorodott. Már régen nem érdekelte semmi, és senki. Még magára is alig figyelt, ha mégis előfordult, azonnal észrevette agyonhasznált, meglehetősen elbüdösödött fekhelyét.

Úgy gubbasztok ebben a rongytengerben, mint egy döglött kutya- morogta kappan hangján. Már hetek óta ágyat kellett volna húzni, de az időhúzáson kívül nem történik semmi. Hát már dehogynem- szólalt meg benne a már ismert hang. Ez volt számára az a valami, aki szólt hozzá, és akivel szót tudott váltani. Már megint marhaságokat beszélsz- így a hang. Hiszen ma reggel is felébredtél, holott úgy néztél ki este, hogy ez lesz az utolsó tangód, és úgy eltűnsz az öröklétben, hogy csak na. Mondhattam volna plasztikusabb hasonlatot, de nem akartam vulgáris lenni, mert olyan sértődékeny vagy, hogy lassan megutállak.

Ezt nekem mondtad? – kérdezte Jónás rezignáltan. Ha tudnád mennyire fárasztasz, befognád azt a lepcses pofádat. Mást sem tudsz, csak gúnyolódni, egy pillanatra sem zavar, hogy haldoklom. Ez, már a tapintatlanság netovábbja.

Jó jó- te kis kopasz féreg. Ha kívülállóként néznéd magadat, nem tudnád, sírjál, vagy röhögj a látványodon. Fene mód megrágott az idő, és legalább kétszer ki is köpött- ahogy elnézlek. A hang, saját elmésségétől elbűvölve gurgulázva felröhögött. Kicsit meg kell mozgatnom magamat, mert úgy elültem a fenekemet a csontos mellkasodban, hogy ez már- már büntetés- nyögdécselte.

Ha ennyire kényelmetlen, miért nem mész a fenébe- mondta Jónás, egész nap csak jár a szád, idétlenségeket beszélsz, és nagyon fárasztó tudsz lenni. Mennék én szívesen, ne hidd, hogy egy élmény veled vacakolnom, de nem tehetem. Ronda látvány vagy, határozottan unalmas, és buta. Ezt jó ha tudod, lehetnél szerényebb is, így a történet végén. Ha végignézel hosszú életeden, te, aki nem csináltál soha és semmit ami említésreméltó, hát nem csodálkoznék, ha meg sem mernél mukkanni. Te, a jelentéktelenség tornya, legalább a végén lásd be az igazságot, miszerint egy hordó fekália vagy, és legalább annyira büdös is. Jónás, vérig sértetten a hátára fordult, és merőn nézni kezdte a mennyezeti beázás foltját. Elhatározta, bármit mond ez a pimasz senki, még válaszra sem méltatja. Múltak az órák, talán el is szenderedett, a hang térítette magához. Nyisd már ki a szemedet, és nézz a plafonra.

Jónás felnézett, a folt hatalmasan megnőtt, és mintha szélei kezdtek volna kiforrni. Közepe süppedni kezdett, furcsa, sosem érzett szagot árasztott, ami azonnal betöltötte a szobát. Még megrémülni sem maradt ideje, mikor a folt közepe megnyílt, és egy egyre erősödő szívóerő kezdte finoman emelni vézna testét. Összegabalyodó gondolatai közepette hallotta a hang ünnepélyes szózatát, mellkasában, egy zsibbadó szorítást érzett, és ólmos fáradtságot. Már felülről látta magát az ágyban rongybabaként feküdni, még hallani vélte, hogy a vén falióra rekedten kongat, aztán magába nyelte a mennyezeten tátongó üreg.

A völgy

     Sziklákkal tarkított- köves dűlőút vezetett fel a hegygerincre, úgy kanyargott a vén fák között, mint egy kis folyó.
Hosszú volt ez a kaptató, dúsan kínálta a bokatörés lehetőségeit, a nagyobb sziklákon napozó zöld gyíkok, mintha azt figyelték volna, ki jár pórul.
 
      Persze ritkán keveredett a környékre ember, talán nagyobb esők után a környékbeli gombagyűjtők, de azok sem szívesen, mert mindenfélét suttogtak az erdőről, ha nem is hitték el, de bennük maradt egy rossz érzés.
Jobb, ha elkerüljük a gerincre vezető kaptatót,- mondogatták, elég barátságtalan hely.
      A madarak is kikerülik, akkora a csend, hogy szinte hallani. Meg arra a gomba is kevés, elég, ha a hegy lábánál keresgélünk- mondták.

Senki nem vallotta be, hogy fél odamenni.
Aki néha arra tévedt, nem történt vele semmi, de a levegőben volt valami rideg rosszindulat, mintha a sűrű törzsek és lombok árnyékából folyton figyelne valami kegyetlen tekintet.

A hegytetőről csodálatos látvány tárult az érkező elé.
Körben hegykoszorú vonult a szikrázóan kék ég alatt, sűrű erdőkkel borítva mindent, csak a völgyben fogytak el a nagyobb fák, ott termetes bozótos terpeszkedett.
Lent nappal is félhomály uralkodott, a tüskés bozótos mindent benőtt,
csend, és mozdulatlanság mindenütt.

A bokorerdő átölelte az apró házakat, korhadó kerítéseket, csak kevés kémény füstölt, azok is olyan bátortalanul, hogy alig lehetett észrevenni.
Néha, egy feketeruhás öregasszony, vagy ember, sietősen végigment a gazzal telenőtt úton, majd eltűnt az egyik házban.
Még kutyaugatás sem hallatszott sehonnan.

Ahogy jött az este, nőtt a sötétség, mindenki bezárkózott a házába, még a spalettákat is bereteszelték.
A lassan égre kúszó hold sápadt fénye oldotta a feketeséget, olyan halott és deres fénnyel, ami csak reménytelenséget, és félelmet okozott.
Aztán feltámadt a szél, nehéz bűzt hozva a fák közül, a régi temető felől, amit sok éve visszavett az erdő.

A lombok sötét rejtekéből, egyre több kámzsás alak lebegett elő, megindulva a házak felé.
Fehér alakjukat jégszínbe játszotta a hold hideg fénye.
Lassan vonultak végig a falun, majd elnyelte őket az erdő.

Reggelre a völgy képe egészen megváltozott.
Minden növény elszáradt, a nagyobb fák ki is dőltek, az épületek helyén csak romok maradtak, amit órák alatt betakartak az indák.

Az erdőkerülő mesélte el, miután reggel levonszolta magát a faluba.
Viasz sápadtan, kifejezéstelen szemekkel akadozva suttogott, és rázta a hideg.
Még aznap délután meg is halt.
Mert ő volt az egyetlen élő ember, aki látta mi is történt, és ezért az életével fizetett- sugdosták egymásnak a vénasszonyok, az emberek csak fejüket csóválták, de senki nem mert legyinteni, vagy kételkedni a történtekben.
 
  Azóta sem jártak a hegygerincen, féltek, ha meglátják a völgyet, rájukragad az átok.
Ha a völgy felől fújt a szél, érezték a furcsa szagot, egyesek távoli lélekharang hangját vélték ilyenkor hallani.

Szellemvasút

Álmomban valami szellemvasút félén ültem, nem emlékszem tisztán, a bejárat felett mit hirdetett a tábla.

Egy sínpár vezetett be a barlang sötétjébe, rajta pirosra festett egyszemélyes kocsik álltak fekete bőrüléssel. Mikor beszálltam, egy bőr-zöldruhás öregasszony hozzámlépett, egy fémkorlátot hajtott mellkasom elé. Mosolyognom kellett a túlzott óvatosságon-de hagytam. Egy-két percig még mozdulatlanul állt velem a berendezés, majd hirtelen rántással elindult a bejárat sötét szája felé.
 

Nagy rázkódással és csattanással belezuhantam a sötétségbe. Nem láttam semmit, görcsösen markoltam a rám hajtott fémkorlátot, ami akkor és ott borzasztó fontosnak tűnt.
 

Egyre gyorsult a kocsi alattam, felvillant bennem a szétesés a kisiklás lehetséges gyötrelme, de végiggondolni sem maradt időm, a szembesüvöltő vihar belém szorította a levegőt.
 

A szél ordítása egyre erősödött, már saját hangomat sem hallottam-onnan gondolom ordítottam-mert tátva volt a szám. Fejem felett elektromos kisülésekre emlékeztető fények hasították a semmit Vészjósló morajlás harsant, rám ült a megsemmisülés zsugorító élménye. 

A kocsi száguldását fokozva hol felfelé, hol lefelé rohant. legalábbis úgy hiszem, mert hol előre voltam dőlve, hol meg teljesen hátra. Az egyre hidegebb léghuzat sűrűbbé és vastagabbá lett, már úgy szívtam be a fülledt levegőt, hogy fájt a tüdőm.
 

A légtér, a maga láthatatlanságában vibrált és hullámzott valamitől, ami határozottan élő. Meredt tekintettel próbáltam helyzetemet felmérni - hiába.
 

Ebben a gonosz és hullámzó őrületben egyetlen biztos pont maradt- a rám hajtott vaskorlát. Görcsösen markoltam, éreztem kézfejeim elvértelenedését - újaim ránőttek a vasra-mint egyetlen fix pontjára életemnek.
 

Aztán kezdett alakot ölteni a feketeség. Ritkán és bizonytalanul, majd egyre sűrűbben és gyakrabban, kuszán tombolva- egymásba gabalyodva- kapkodtak arcom felé. Az elmosódott kontúrok ellenére felismerni, pontosabban érezni véltem életem kiragadott részleteit.
 

Kíméletlen, fagyasztó élmény ezeket kívülállóként érzékelni, képtelen helyzetből átélni. Kínos szerepcsere történt, mert nem mint elkövetőt, sértettként érintett az előadás.
 

Feltámadt körülöttem minden ami féken tartott énem része, eltűnt a kontroll, és a vad-fékevesztett folyamatban próbáltam élve maradni. Rekedt harsonák hangjai keveredtek fejemben vicsorgó  farkasüvöltéssel, megnyitva a pokol sosem hitt kapuit.
 

A ˝Mindent elsöprő˝ diadalának súlytalan és jelentéktelen részévé válva forogtam és kapaszkodtam a hitben, hogy megúszom-túlélem ezt a rettenetes földöntúli erőt.
A felém kapkodó hófehér és karomszerű kezek erdejét, az örökké alakváltó képlékeny arcokat fogatlan tátott szájakat.
 

Kocsim, úgy csapódott jobbra-balra mérhetetlen száguldásában, majd kiszakítva ülésemből.
Vágtattam elmúlt hozzátartozóim szenvtelen, sárgult arcai felé, éreztem, belezuhanok kifejezéstelen szemeik mélységeibe.
 

Lelkem fájdalmas reccsenéssel szakadt ki mellkasomból, összefröcskölve az egész látványt.
Hirtelen rámdőlt a csend.
 

Kocsim váratlanul kigördült az alagútból és megállt. A zöld-bőrruhás öreg nő, lehajtotta mellkasomnak feszülő védőkorlátomat, kisegítve az ülésből.

Ernyedt izmokkal, kiürült lélekkel, elindultam hazafelé.

Halott életek

 

     A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.

A fákon nem énekeltek madarak, csak a mozdulatlan némaság, és a lombkoronák közt rekedt éjszaka suttogó hangjai éltek.

Nem is mert a fák közé merészkedni senki, még a kutyák is behúzott farokkal osontak a keskeny gyalogösvényen a házak között, este meg ki sem mertek jönni az istállókból.

Az emberek is időben bezárkóztak házaikba, még a kis ablakokat is bereteszelték, és a konyha tűzhelye mellett üldögélve hallgatták a sötét udvar neszeit, az ablaktáblákon matató kaparászást.

A mendemonda szerint, az erdőben lakott egy hatalmas keselyű, éjszaka kirepült a házak fölé, és vörös szemei kegyetlen pontossággal észrevették a bujkálókat, és lecsapott rájuk.

Szárnyai megzúgatták a fák lombjait, nehéz sóhajokként hatott hangjuk az éjszakában.

Mások esküdtek rá, hogy az erdő benőtte régi temető halottai jönnek be a sötétség leple alatt az épületek közé, botorkálva, és kutatva a hajdani kertjeikben, be akarván jutni valaha volt házaikba.

Persze mindenki úgy mesélte el történeteit, hogy bár ő nem látta, de neki úgy beszélték olyanok, akik látták.

A vén Pista, a nagy hetvenkedő, kellően beborozva harsogott, hogy ő végére jár a dolgoknak, és majd bemegy a fák közé rendet csinálni.

Másnap már - tiszta fejjel - bánta amit mondott, de sokan hallották, kénytelen volt nekiindulni.

Csak vastag botját, és a tarisznyáját vitte magával, többen elkísérték, de csak az első fákig.

Egyedül maradt az erős félhomályban, ilyen csendet még sosem hallott.

Olyan érzése támadt- ott ácsorogva- mintha egyre szorosabban körülvenné valami, egész testén végigsuhant egy hűvös lehelet, minden porcikájában feltámadt tőle a szorongás, a dermesztő félelem.

Merev lábakkal, óvatosan elindult a törzsek között, – mégsem állhatok itt ítéletnapig- motyogta magának, mintegy bátorításnak szánva.

Ahogy egyre beljebb jutott, úgy nőtt lelkében a szorongó érzés.

Mind erősebben ölelte át testét- lelkét láthatatlan kísérője, talpa alatt az avar halk zizzenése, roppanásai fülsértően hangosaknak tűntek.

Egy hatalmas- mohával benőtt fatörzs mögött megcsillant egy tó, fekete vízében sellőkre emlékeztető árnyékok úsztak.

Aztán anyjának árnya emelkedett ki a feketeségből, meg egy gyereké, aki ő volt.

A habzó vízből egyre több árnyék bukkant fel, rámeredő- üres szemgödreikkel arcára tapadva, csontkarjukkal nyúládoztak felé.

A fák ágai megmozdultak, kupolát vonva a tóra.

Még hallotta, a víz mélyéről feltörő zúgást, lassan csúszni kezdett, egyre közelebb a látomáshoz.

A falubeliek minden nap kimentek az erdő szélére, hallgatóztak, merről jöhet a Pista.

De csak a csend áradt a fatörzsek sűrű falából, előbb elmosva emlékeikben Pista arcvonásait, ráküldve lelkükre a feledést.

A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.

Utálat

Hogy mikor kezdtem utálni mindenkit, erre már igazából nem is emlékszem. Volt idő, mikor megpróbáltam rávenni magam az ellenkezőjére, de nem igazán ment a dolog – mondta a vastag- öregedő hölgy, fekete kalapjában, bokáig érő prémgalléros kabátjában, úgy hatott, mint egy tojásgránát.

Na persze, semmi nincs ok nélkül, van már két éve is, hogy megláttam egy vén szart, mint akasztja fel a macskáját egy almafára. Én csak odaléptem hozzá, és mikor felémfordúlt, az esernyőmmel az arca felé döftem, Egyből kitoltam a bal szemét, pedig nem is céloztam. Én is meglepődtem a váratlan sikertől, a tetű egy nagyot ordított, elejtette a macskáját, és mindkét kezével arca felé kapott. Én hátraugrottam, felkészülve egy esetleges ellentámadásra, de a vén marha úgy beszart, hogy eszébe sem jutott.

Csak markolta a véres pofáját, hajlongott, és csak azt tudta szajkózni, mit tettél te vén kurva.

Mindjárt agyon is szúrlak az ernyőmmel, ha nem hagyod abba ezt a trágár ordítozásodat. A magadfajták békeidőben állatokkal kegyetlenkedtek, háborúban meg emberekkel. Rohadt egy fajta vagytok, miért nem egy oroszlánt próbálsz felakasztani te gyáva nyúl. Ja, hogy az egy harapással leharapja azt az ocsmány fejedet? – mondtam neki én is ordítva. Pedig alulról kéne kezdenie, hogy élvezd a dolgot.

Felém lépett, tétova mozdulattal az ernyőm felé nyúlt.

Csak ne nyuládozz – kiabáltam rá, és akkorát ráhúztam a karjára, hogy patkó alakura görbült az ernyőm.

Hiába- mondta maga elé a vénasszony, ebből a fajtából sok van, és még a normálisakat is képesek átmenetileg megvadítani. Aztán azoknál jön a feleszmélés, a lelkiismeret furdalás, amitől egyre kényelmetlenebbül érzik magukat, dühöngeni kezdenek, és kezdik elölről. Piszkos egy népség ez a csürhe. Ezeket csak kancsukával lehet normális mederben tartani, mihelyt nem csattog a korbács, máris kivetkőznek magukból.

Nehézkesen lehuppant a főbejárat lépcsőjére, köröket rajzolva magaelé, szemmel láthatóan, pontosan tudta mit csinál.

Hogy mikor kezdtem utálni az embereket, erre már pontosan nem is emlékszem. De bitang régen lehetett, mert ellenkező esetben emlékeznék rá, holott nem emlékszem.

Tudjátok miért utálom őket – kérdezte, és emelt fővel körülnézett. Mert nincs mit szeretni rajtuk – szólt diadalittasan, és elcsoszogott.

Felnőttmese

      A királylány, törékeny volt, és önbizalom-hiányos. Amúgy más nem hiányzott belőle, de ez is elég volt neki. Az Istennek sem ment tőle ötről- hatra. Ez, az állapot, idővel úgy az idegeire ment, hogy profi szenvedővé vált. Szinte alig várta, hogy tönkremenjen egy- egy reményteljes kapcsolata, és belezuhanhasson abba az önmarcangoló szenvedésbe, amiben igazán otthon érezhette magát.

Történt, hogy a kerek erdőt sétálta szokás szerint körbe, rendszeres sétáival, már egész csapást taposott ki magának, onnan tudta, hogy ő volt, mert a belőle csöpögő reménytelenség elhervasztotta a füvet. Csak döcögött, és sírdogált, nem látta ilyenkor senki, mert mások jelenlétében türtőztette magát. Gyakran előpattant a bozótosból a helyi fauna részéről valaki, mondjuk egy nyúl, vagy kenguru, annak el tudta panaszkodni éppen aktuális bánatát, aztán sétált tovább. Mindig valami nagy sárkányról álmodozott, aki elvarázsolt királyfi, és nem egy hazudozó egér. Ezektől már megcsömörlött, az ilyen jelentéktelen élőlények nem királylányhoz valók. Na meg szavahihetőségük igencsak megkérdőjelezhető. Neki meg a rengeteg hazudozóból elege volt. A minap is egy görény azzal állt elő, hogy ő, egy elvarázsolt királyfi, és gyakran csókolgatni kell őt egy királylánynak, és akkor visszaváltozik. A királylány csókolgatta is rendesen, de az ígért varázslat nem következett be. Mire a szegény lány észrevette a turpisságot, már alig maradt bőr a száján. Hát így járt évek óta rendszeresen, és nem tanult az egészből semmit.

Egy szerdai napon történt, ismét rótta a kilométereket- várva valami csodát, Mikor váratlanul elsötétedett előtte az ég. Recsegve- ropogva hajoltak kétfelé a nagy tölgyfák, mindjárt sejtette, hogy nem egy helyi állat érkezik. Aztán magasan a lombkoronák felett, megjelent egy sárkány tűzokádó rút feje. A királylány elképedt a látványától, nem remélte, hogy álmai nagy állatával valaha is találkozik.

Hijjjj az áldóját- sikkantotta éles hangján, ekkora rút dögöt még a sárkányos könyvemben sem láttam, ez valami távoli vidékről keveredhetett ide, mert ebben a kerek erdőben, még hasonló sincs. A hüllő pikkelyei el voltak szürkülve, a korától. Nem volt egy kamasz sárkány, pikkelyei drágakövekkel voltak kirakva, nyakában csokorban lógtak különböző medáliák, amit ő nem láthatott, mert a nyakán nem volt szeme. A hatalmas hüllő, nagyot fujt a meglepetéstől, mert bár már nem egy királylánnyal volt dolga hosszú élete folyamán, de ez a lány, valami miatt kedves lett neki. Ez a helyzet a lánynak is új volt, még nem volt dolga ekkora állattal. Ez lehet, hogy egy igazán elvarázsolt királyfi, de ehhez, hogy megcsókoljam, tűzoltólétra kéne, az pedig nincs éppen nálam. Na meg ahogy elnézem, egy elnehezedett, öreg jószágról van szó, elhízott és elszürkült az évszázadok alatt, ha meg is csókolnám, kapnék egy vén királyfit, ami kell a kutyának. Az ilyen már repülni sem képes, én meg nem döcögöm végig a hátralévő időmet egy vén kecskével gyalog. Én királylány vagyok, nem szociális gondozó- így az ifjú hölgy. A királylányoknak nem lévén diplomáciai érzéke, nagy kuncorászásba kezdett, és ledegradáló célzásokat tett a sárkányra, a kerek erdő füle hallatára. Viccet csinált abból, hogy szerinte már repülni sem tud, meg biztos, a hamut is mamunak nézi, és így élcelődött addig, még a hüllő megunta.

Az hallgatta egy darabig, aztán szólt: Te drága királylány. Olyan törékeny és kecses vagy, mint a leg finomabb ékszer. 

    Már az első pillanatban felkeltetted a figyelmemet. Nem bánt, hogy kortól szürkült páncélomon tréfálkozol, hogy elnehezedett tömegemből gúnyt űzöl, hiszen ezek mind igazak. De ne úgy akarj népszerű lenni, hogy koromon gúnyolódsz, mert a koráról senki nem tehet, és egy púpos királylány púpján élcelődni kiábrándító és lélektelen szórakozás, aki ezt teszi, az nem érdemli meg a koronát. Te elvárod, hogy tapintatosak legyenek veled szemben, de ezt csak akkor várhatod el, ha te is tapintatos vagy másokkal. 

Ezzel a nagy hüllő hátralépett, összezárultak a lombkoronák, és már csak hatalmas bőrszárnyai légörvényt kavaró csattogása hallatszott az erdő felől.

Léleknyilvántartó

A Tó utca 9, egy kopott, jelentéktelen, egyemeletes épület volt. Emeleti ablakai mindig le voltak függönyözve, senki nem tudta, hogy lakások, vagy irodák lapulnak mögötte. Beszélték ezt is, azt is, meg mindenféle hátborzongató butaságot is, de valójában, senki nem tudott semmit. A bejárati kapu fölött, egy szerény- napszítta táblácska lógott, LÉLEKNYILVÁNTARTÓ feliratával, szerényen hirdette a hivatal ottlétét. A Tó utca forgalma igencsak jelentéktelen volt, töredezett útteste, gödrökkel megtűzdelt járdái sehova nem vezettek, lévén zsákutcáról volt szó. A horpadozott esőcsatornákon gyíkok napoztak, néha egy- egy öregasszony döcögött végig a járdának nevezett maradványokon, nehéz szatyrait cipelve. Na meg a macskák, sok volt belőlük, békésen napoztak a házak közti ecetfák tövében, még a fejüket sem emelték fel, a csoszogó léptek hallatán. Dél körül lehetett, minden egy öröklétben szunnyadozott, csak az eseménytelenség lágy fuvallata simogatta a vén házsor repedezett falait.

Az idős férfi tétova léptei úgy koppantak a biblikus csendben, hogy még őt is zavarták. Próbált halkan lépkedni, de nem sikerült. Szürke tavaszikabátja, szürke kalapja mélyen a szemébe húzva, csontos- ráncos arcának mély barázdái a kalapkarima árnyékában végtelenül mélynek tűnt. Bal kezében kopott aktatáska himbálózott, keskeny szíjjal átkötve, nehogy fontos iratai elvesszenek, ha kinyílna a zár. Tudta, ezek az iratok ma már beszerezhetetlenek, katasztrófa lenne, ha szétszóródnának a piszokban. Minden kapunál megállt, és nagy figyelemmel megkereste, elolvasta a házszámot. Már vagy félórája vizsgálódott, valami ismeretlen logika szerint következett a számozás, volt szám, amiből hármat is talált, de a kilences számot ez idáig nem találta sehol. A kilences szám alatt volt a Léleknyilvántartó hivatal, és érezte, ez, az utolsó nap, és lejárt a határidő. Gondolta, megkérdez egy utcabelit, annak tudni kell, hogy melyik ház a kilences, de egy lélek sem járt az utcán. Találomra becsöngetett egy házba. Idős, feltűnően sápadt férfi nyitott ajtót, üveges tekintete meg sem rebbent, úgy vizsgálgatta a jövevényt. Mereven állt, és semmire nem válaszolt. Percekig próbálkozott, aztán továbbment. Elért a 12- es házig, és mellette meglátta a táblát, alatta a 9- es számmal. Nagy megkönnyebbüléssel benyitott a vastag, kopott fakapun. A rozsdás zsanérok fülsértően sikoltottak, az volt az érzése, itt időtlen idők óta nem járt senki. A sötét, koszos kapualj elhanyagolt volt, és büdös. Egy jól megtermett patkány sétált végig a kopott kövezeten, unottan végigmérte, és belépett egy kis- sötét pinceszellőzőn. A lefelé vezető lépcsők falán kornyadozó táblácska hirdette, hogy a hivatalba lefelé vezet az út. Kellemetlen szorongását legyűrve, lassan megindult. A lépcsőfordulóban pislákoló negyvenes izzó annyi fényt adott, hogy homályosan látta a lépcsőfokokat. Már a harmadik fordulót is elhagyta, de még egyetlen ajtót sem talált. A hetedik pihenőnél volt egy rozoga szék, kimerülten lerogyott, hogy kicsit kifújja magát. Az áporodott-meleg levegőben arca izzadni kezdett. Ólmos fáradtságot érzett, olyan álmosság vett rajta erőt, hogy félő volt, lefordul a székről. Nem tudta meddig ült ott, lehet, közben el is bóbiskolt. Csak nehogy elveszítsem a táskámat- kapaszkodott a gondolatba, más eszébe sem jutott. Aztán felállt, mint két idegen végtag, indultak meg alatta zsibbadt lábai.

A kilencedik fordulóban aztán végre meglátta az ajtót, felette a táblával. LÉLEKNYILVÁNTARTÓ. Kopogott, de nem jött válasz. Belépett. Egy rosszul világított- kis szobában találta magát. A falakat plafonig polcok borították, telezsúfolva irattartókkal, és felhányt nyomtatványokkal. A szoba közepén álló íróasztala mögött, irathalmazok között, kövér, kopasz férfi ült, viaszfehér arcában kifejezéstelen szemekkel, fémkeretes szemüvegben. Fel sem nézve, az asztal előtt álló vén karosszékre mutatott. A vendég, egyenes háttal, összezárt térdekkel, óvatosan leült, ölében szorongatva aktatáskáját. A kövér csendben írt tovább. Hosszú percek után letette tollát, felnézett, és nyújtotta kezét az iratokért. Az öregember, idegesen lebontotta szíját a táskáról, kinyitotta, és az összes iratot kimarkolva, a tisztviselő kinyújtott kezébe rakta. Az átlapozta a papírhalmazt, majd halk- rekedt hangján megszólalt. Hát, majdnem elkésett. Most van az utolsó nap, ha holnap jön ide, már nem találja az irodát. Nem tudom, miért hagyják az utolsó percre a bejelentkezést. Alig találtam ide- szólt zavarában mentegetőzve az ügyfél, próbáltam kérdezősködni, de akivel beszéltem, még csak válaszra sem méltatott. Ez mindig így van- szólt a kövér. Ezen nincs is mit csodálkozni. Minden iratát elhozta?- kérdezte. Én nagyon remélem, hogy igen- felelt rezignáltan a megkérdezett, hangja az idegességtől egészen elvékonyodott. Nem is tudtam volna előbb idejönni, mert ma kaptam meg az utolsó papírt- szólt. Igen, látom a dátumon- így a kövér. Ezeket a halotti bizonyítványokat mindig az utolsó percekben adják ki, nekünk okozva vele többlet munkát. Halotti bizonyítványokat…dadogta döbbenten az ügyfél, miféle halotti bizonyítványról beszél- kérdezte. Hát, természetesen a magáéról- mondta a kövér, mit gondol. Ha élne, nem talált volna ide- szólt, és szánakozva elmosolyodott. De hát én élek, hogy jut eszébe az ellenkezőjét állítani- dadogta a vendég halálraváltan. Különös érzés kerítette hatalmába. Nagy nyugalom szállta meg, minden fáradtsága, szorongása elenyészett, és kezdte súlytalannak érezni magát. Ne aggódjon, ez mindig így van az első pár napban- szólt a kövér, egy szalvétával tisztítani kezdte szemüvegét. A tudomásulvétel, a tények felismerése, először igen csak megdöbbenést okoz. Aztán hamar meg lehet szokni- motyogta, majd megrázott egy iróasztalán álló csengettyűt.

Kinyílt a polcok között megbúvó tapétaajtó, belépett rajta egy fehér köntösben pompázó sudár alak. Odalépett az ügyfélhez, kedvesen karonfogta, és megindult vele az ajtó felé. Az öregúr meglepetten vette észre, hogy nem érintik lábai a padlót.

Naplórészletek a pokolból

     Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki.
Olyan kékesfehér és ronda lett, hogy undorodva szálltak rá a legyek.
Kicsit szokatlan volt első látásra a három karjával, egyszerre tudott velük hadonászni, amitől az volt a néző érzése, hogy az egész képződmény vibrál.
Gyorsan nőtt, sokat evett, majd zabált.
Úgy tudott rengeteg görbe fogával rágni, mint egy patkány.

Zombika- mert így nevezték- két éves korában kinézett ötnek.
Szőrösödő mellkasa zavarbaejtő volt, mély hangjai egy gordonkára emlékeztettek.
Szülei el voltak tőle bűvölve, egész nap karban cipelték és puszilgatták, ő hagyta, bár ha idegen nyúlt felé, egyből megharapta.

Az egész utca utálta, állítólag rossz szaga is volt, de nem szólt senki, mert nem akarták boldog anyját megbántani.

Állítólag, Zombika- ha tehette, felkapkodta a kutyaszarokat a járdáról, meg a sétány füvéről, és átszellemült ábrázattal magábatömte.

Tanodai pályafutása, már az elején jól kezdődött.
Mivel három keze volt, mindent három példányban tudott egyszerre leírni, már a nagycirkusz is érdeklődni kezdett a csodapók iránt, ami nagy boldogsággal töltötte el szüleit, hiszen hosszútávu megélhetése körvonalazódott.

Már igencsak kamasz volt, de a lányok nem érdekelték.
A lepkék érdekelték, meg a hernyók.
A szövőlepkéket különösen szerette.

Történt egy nyári éjszakán, hogy szobájából különös zaj szűrődött ki az ajtón.
Szülei fel is riadtak a hangra, és ajtajához lopakodva belestek a kulcslyukon.
Zombika az ágya tetején, az összegubancolódott ágyneműjén állt.
Pontosabban, egy nagy szövőlepke volt, fényesen megvilágította a holdfény.
Szárnyait próbálgatva emelgette lábait, majd felemelkedett a levegőbe, és kilibbent a tárt ablakon.
Szülei halálraváltan tódultak be az ajtaján, de csak a harmadik karját találták meg a feldúlt ágyneműben.
Sosem felejtették el azt a semmivel nem összetéveszthető fanyar- édeskés illatot, ami még évek múltán is a szoba légterében maradt.

Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki…

Mert minden létező létezhet földön és egen, semmi nem lehetetlen, legfeljebb szokatlan.
Azért, mert valamit nem értünk, mert értelmünk szűk határai nem teszik lehetővé, attól még lehet valóság, csak zavarunkban nem is merünk belegondolni- sóhajtotta a lótetű, és belefúrta magát a trágyadombba.
Hát van benne igazság- válaszolt a rózsabogár, ezt hazafelé még végig kell gondolnom…

A királylány esete

Mese felnőtteknek

     A kerek erdő sűrű lombtengerét, mikor megérintették a hajnal első sugarai, búcsúzásra késztetve a levelek között bujkáló éjszakai ködöket, lassan ébredezni kezdtek az erdő lakói. Ki inni ment a patakhoz, ki élelem után nézett, a rigók, kukacok és bogarak után, a követelőző fiókák sivítozásától hangos lett a hallgatag rengeteg.

A királylány együtt kelt a nappal, imádta a hajnali erdőt, a sugarak felszívta ködök már ott találták a fák között. Nála volt elmaradhatatlan fonott kosárkája, benne mindenféle jóval, várták is az állatok nagy izgalommal. Már ismerték a lányt, kézből tudta etetni őket. Amint csetlett- botlott a gyökerek és indák között, felfigyelt egy szokatlanul nagy gombára. Mikor megérintette, a gomba megrázkódott, spórafelhője a királylány arcába csapott, látása elhomályosult, torka kapart, úgy elképedt, hogy még kosárkáját is elejtette. A rohadt életbe- kiabálta, két kezével arcához kapott, és jó nagyot rúgott a gombába. Ez a szemét megtámadott, ha lenne nálam egy balta, úgy vágnám szét, mint a szart. A gomba nőni kezdett, egyre magasabb és terebélyesebb lett, aztán emberalakot öltött. A döbbent királylány előtt, ott állt egy fekete köpenyes, magas kalapos, szakállas férfialak, villámló tekintettel. Hogy jössz te ahhoz, hogy királylány létedre ilyen goromba légy?- kérdezte. Olyan ocsmány dolgokat ordítozol, mint egy részeg stráfkocsis. Meg rugdosol a selyem topánkáddal, csak nem sok lóhúst ettél mostanság?

A megszeppent, törékeny aranyhajú lányka, köpni- nyelni nem tudott a meglepetéstől. Már megbocsáss nagy varázsló- rebegte, nem is gondoltam, hogy Te vagy a gomba. Bár, ha visszagondolok, sejthettem volna, hogy nem lehetséges ekkora gombát találni az erdőben. De a büdös francnak szórtad tele a szememet meg a számat a spóráiddal?- kérdezte a lány.

Neked nem igazán lehetett gyerekszobád- így a varázsló. Te vézna féreg- dühödött fel a mágus, mindjárt fűcsomóvá változtatlak, és lelegelnek a kecskék. Te rúgsz belém, és még neked áll feljebb. Neked nem mondta még senki, hogy az idősebbel, és okosabbal nem pimaszkodunk? Megérdemelnéd, hogy megleckéztesselek.

Én királylány vagyok- visította a hisztis lányka, engem nem leckéztethet meg senki, főleg egy ilyen mint te! Okos vagyok, és szemfüles, sziporkázó és egyedi, boldog lehet, és megtisztelt, ha valakivel szóbaállok. Én csak ide- oda lebbenek mint a szellő, rólam nem tudhatsz meg semmit, talán annyit, amennyit elmondok, de az sem biztos, hogy igaz. Amúgy a Te hibád, hogy beléd rúgtam, mi az istennyilát állsz az utamba!- ordítozott változatlanul a királylány.

Tévedsz szépséges hölgy, itt nincs út, és nem én bántottalak.- Így a mágus.

Én sosem tévedek, – süvöltötte a királylány- nekem mindig igazam van, ha nincs, akkor is. Szemtelenségedért megérdemled, ha visszaváltozol gombává, úgy rúglak szét, mint kakas a lószart.

Na majd meglátjuk- szólt ridegen a varázsló, és botjával kört rajzolt a meghökkent lány fölé. Abban a pillanatban, egy vacak ecetfává változott. Azóta is ott áll némán és tehetetlenül, egyik ágán a fonott kosárkával.

Az ember szabadsága

 

Hogy- hogy a francba jöttem erre a világra, arra egyáltalán nem emlékszem, de gondolom, úgy jöhettem, mint általában mások.
Hogy fejjel, vagy farral láttam meg először a bábát, hát nem akarok hazudni, hiszen ez egy életrajzi írás- vagy mi, és kellő komolysággal lehet csak a műfajhoz közelíteni.
Lényeg az, hogy valahogy kicsusszantam, és ronda lehettem, mint egy áztatott nyúl.
Mert minden melegvérű élőlény egyformán születik, csak nekem nem volt hosszú fülem, meg nem voltam olyan veszettül szőrös mint egy nyúl.
De a hasonlatomról annyit, hogy minden állat egyforma, csak más a vége.
Mármint az életének.
Egy nyulat ketrecbe zárnak, etetik, aztán tarkón vágják egy bottal- mondjuk, és megnyúzzák, olyan lesz meztelenül mint egy macska, az ember gyomra felfordul a látványtól.
Emberrel ezt nem szokás csinálni, csak rendezünk egy nagy bulit, úgy hívjuk, hogy háború, és tonnaszámra nyírjuk ki egymást.
És még csak meg sem esszük az elesetteket…
De elgondolkodtató, hogy a nyulakat is, az embereket is emberek ölik meg.
Lehet, hogy ettől a teremtés koronája?
Dózsának is emberek csináltak koronát, aztán tűzön, jól megmelegítették…
Utána győzelmi díszmise, hálát adnak az Istennek a sikerért, hogy miért hiszik azt, hogy az Úr támogatja a disznóságaikat, el nem tudom képzelni.
De az Úr nem szól semmit, talán meg sem hallja a történő ügyeket.
Ez, az ember szabadsága- gondolja, ha nem hagynám rájuk a baromságaikat, egész nap dühönghetnék miatta.
Hogy ki- minek születik, ezt valahol fent dönti el valaki.
Születhet valaki oroszlánnak, és tengerimalacnak is, mindkettő erősen behatárolt lehetőségekkel, mondjuk egy malac ne támadjon meg egy hiénát, mert azonnal vége lesz a hősi harcnak.
Ha véletlenül rossz helyen áll a kezdeményezett- és rosszkor, akkor ember lesz belőle.
Rengeteg állapotjelzővel aggatják tele a psychéjét, Jó, gonosz, hülye, okos, szép, csúnya.
Persze hozzá hasonlók minősítik, akikről mindezek elmondhatók, és akkorákat tudnak tévedni mint a Himalája, mert ez, az ember szabadsága.
Lehet, hogy nyúlnak lenni nem ilyen bonyolult, igaz, nem ismeri Aragont, de valahogy csak túléli, de tudja hol van a lucernás, és ha el nem kapják, hát egy nyugodt és boldognak mondható élet ágaskodik előtte.

Egyik éjjel, a nyúl belopakodott a veteménybe, és torkon ragadott egy sárgarépát.
A többiek, a rémülettől meg sem tudtak nyikkanni.
A megragadott a váratlan támadástól elfehéredett.
A nyúl észrevette, és azt mondta bocsánat, azt hittem sárgarépa tetszik lenni.
Ez a répa szabadsága, a nyúlé meg az, hogy a mellette lévőt megette.
Minden létezőnek van szabadsága, igaz, semmit nem ér vele, de akkor is több, mintha nem lenne.

Az ember szabadsága az a létező akármi, ami úgy van, hogy nincs.
Csak azt hiszi, hogy van neki, ez a tudat egy tartást ad, ami szintén látszat, de ha hiszi, akkor van.
Az ember azt hisz amit akar, nem kerül semmibe.
És ez demokratikus lehetőség, mert a szegény rétegek is élvezhetik.
Futhatunk lábak nélkül, szárnyalhatunk szárnyak nélkül, dönthetünk ész nélkül, csak be kell csukni a szemünket, és máris megy a dolog.

Hölgyeim, és urak.

Ki lehet próbálni.

Halálszag

A magas, sovány, középkorú férfi, viseltes ballonkabátjában, lestrapált barna kalapjában esetlen kőlábakkal botorkált a vizes úttesten. A gyér közvilágítás alig derengett bele az éjszakába, az izzók, mint haldokló szentjánosbogarak hunyorogtak a korhadt faoszlopok csúcsain. Éjfél után bandukolt az idő, a férfi, minden nap ilyentájt ment végig a fáktól kísért úton, kimért, egyenletes léptei, úgy koppantak a köveken, mint két faláb. Nehéz szaga, önálló életet élt, belibbent a törzsek közé, felkúszott a fekete lombkoronák csúcsáig, megdermesztve a fészkeikben alvó madarakat, elnémítván a tücsökzenét.

A férfi letért az útról, belépett a feketén alvó törzsek és bokrok közé, hangtalan léptei mintha nem is érintették volna a talajt. A kis tisztásra kiérve, egész alakját beezüstözte a holdfény. Ahogy körbehordozta láthatatlan tekintetét, megelevenedett benne a sötétség, eleinte homályosan, majd egyre élesebb képek váltották egymást. A tobzódó események vadul felhabzottak, majd kibuggyanva lávaként folytak végig mellkasán, ömlöttek végig csontsovány lábain, hatalmasan szétterülve a tisztás füvén. A kékes fény felerősödött, éles tőrként hasította keresztül a rétet. Lassú, mélyről jövő nehéz muzsika áradt mindenünnen. A földalatti ódon pincék láthatóvá lettek, vizes, pókhálós boltívein burjánzott a fekete moha.

Tudta, az egymásbanőtt végtelen pincéknek csak egy bejárata mutatkozott meg számára, a belőle áradó nehéz dohszag, húzta, vonzotta magába. Minden éjszaka megismétlődött a varázs, minden alkalommal közelebb került lélekben a lejárathoz, bármennyire taszította is a látvány, ahogy leszállt az éjszaka, ide kellett jönnie. Ahogy ott állt, két világ küszöbén, felrémlettek benne rég felejtett emlékmaradványok, nyomasztó, émelygő, fájdalmas érzetek, szédülést és rossz közérzetet teremtve agyában és lelkében. A földalatti világ torkából áramoltak felé az emlékei, az övéi voltak, érezte, csak nem emlékezett rájuk igazán. Mert az emlék feltámadhat, mert örök. Képes visszavarázsolni a hajdani érzelmek melegét, a rossznak ítélt, valójában csak félreértett, rosszul megélt emlékekét, amik körüllengik és átölelik a már örök álmukat alvó lelkeket. Az üreg szájából fehér- ködlő alakok gomolyogtak felfelé, egyre többen, és egyre sűrűbben, körülzsongva szikár alakját, lassan emelkedve a hold felé.

Nem volt benne félelem, csak bódult elmével figyelte a jelenést, bámulta az egyre hosszabb, hold felé nyúló hidat, a fehér alakok végtelen szőnyegét. Egyre erősebben érezte a pincék vonzását, annak a másik létezésnek sűrű jelenlétét, ami lábai előtt lüktetett, és csalt le a mélybe.

Gépiesen megindult lefelé.

Axelpausen

 

Szép Fülöp…Hogy miért jutott pont ő eszembe, erre nincs válaszom.
Miért nem Kis Pipin, vagy III. Richárd, vagy a Lédererné, aki a Kodelka hentes feldarabolt maradványait vitte a kosarába…
Írtak is erről egy- akkor népszerű kuplét, Hogyasszongya :
“Lédererné mi van a kosárba,
Kodelkának keze, feje, lába..”.
Hát meg kell hagyni, jó gyomra volt a nőnek.
Épeszű ember, egyből vegetáriánus lenne egy ilyen látványtól.
Nagyon kell vigyázni ezekkel a nőkkel…
Az embert semmi perc alatt agyoncsapják, aztán feldarabolják, és annyi.
Emelkedetten drámai vég.
Bár a vég, akár drámai, akár komikus, mindenképpen vég.
Komikusnak, kizárólag a nézőnek tűnhet…

A Léderernének az volt a bűne, hogy egy pasit darabolt fel, és nem volt király.
Mert ha uralkodó, és ezreket csinál ki, az más, az sokkal finomabb kifejezésekkel illethető, az nem egy ócska gyilkos. Nincs is büntetés.
De nincs ám!
Az bátor, hős, igazságos, meg honvédő, a státusa kötelezi ilyesmikre, bár neki igen fájdalmas súlyos döntéseket hozni, dehát a Haza, és így tovább.

A ház-ahol gyerekként laktam, velünk szemben lakott egy házaspár, volt egy lányuk.
Mikor délben a mamája lekiabált az udvarra, hogy: Anikóka! Gyere ebédkézni.
Hát mi kölykök, majd beszartunk a röhögéstől.
Anikóka hülyére volt kényeztetve, nem is mert játszani, nehogy összekoszolja a ruháját.
Sok év múltán találkoztam vele.
Bitang jó nő lett belőle.
Érdemes volt annyit ebédkeztetni…

Hát- igen.
Egy ilyen csendes napsütötte délután, a nyitott ablak előtt ülve, elbutulva a kiadós ebédtől, mennyi régi marhaság jut az ember eszébe…
Csak úgy kavarognak bennem a képfoszlányok, hangok, és arcok.
Mi minden apró jelentéktelenség történik az életben, kitöltik a hétköznapok közeit, réseit és gödreit, időnként megszakítja valami kis öröm, vagy marha nagy bánat.
Aztán minden csörgedezik tovább, a maga dohszagát árasztva, amit illatnak szeretnénk hinni, de nem igazán sikerül.

Lédererné mi van a kosárba…
Hát, mi más is lehetett volna, mint a Kodelka.
Ha mondjuk újhagymát szállított volna, akkor nem születik sláger belőle.
Egy kupléval szegényebbek lettünk volna.
Na meg a Kodelka úgysem élt volna örökké, hát kicsivel előbb távozott.
Mennyi volna…Nagy szókincsre vall.
Megúszta az öregséget, és az elmúlással járó keserveket.
Ha jól belegondolok, még szerencséje is volt ezzel az asszonnyal.

A “Szerencse” is érdekes létező.
Folyamatosan létezik, és nem is vesszük észre. Vegyük például, hogy itt üldögélek, nagy kényelemben, és álmos elégedetten.
Mi ez, ha nem szerencse…
Nem tartozom senkinek, nem üldöznek, nem lőnek rám, nincs egyelőre szörnyű betegségem.
Hogy kielégítő a bélműködésem?
Hát, meg kell kérdezni valakit, akinek nem.
Az majd elmagyarázza, hogy ez mekkora szerencse…
Szerencse- szerencsét ér, és mégis gyakran elégedetlen vagyok.
Mert az ember, nem veszi a fáradtságot, és nem ül le az ablak elé, nem nézegeti a napfényben fürdő kertet, és nem beszélget magával őszintén.
Most viszont összeszedem maradék erőmet, és ugrok egy axelpausent, az ágyamig.
Annyira elálmosodtam, hogy még felállnom is alig elképzelhető.

Lédererné, mi van a kosárban?
Hát mi lenne, a Kodelka.

Megkísértés

       Valami észvesztő ez a tömeg. A hátamba fúródott egy aktatáska sarka, a fülemnek szorulva egy pasas feje, aki úgy liheg, mint aki elvesztette a vastüdejét. Egyetlen vigaszom, hogy egy formás női fenék feszül az ölemnek, ő is érezheti a helyzet abszurditását, mert folyton izeg- mozog. Persze nem tud helyzetén változtatni, és vad igyekezetében nem is gondol rá, hogy csak ront a dolgon. Közönyt erőltetek a képemre, mint aki itt sincs, pedig egyre jobban itt volnék, és nem mondhatnám, hogy szenvedek, a hülye is láthatja, hogy nem vagyok egy szatír, aki molesztálja a szatíráját. Már kezd nagyon melegem lenni, a nő félig hátracsavarva a nyakát, szemrehányón néz rám, olyan tekintettel próbálok visszanézni, mint aki nem is lát. Nem szavalhatom neki, hogy ne zavartassa magát, jó ez így asszonyom, ne aggódjon, hogy összenyom, ölemen érzem, hogy segge mily kerek, lelkemben zümmögnek zsenge énekek. Persze ő is tudta, hogy nem tud mozdulni, még a busz zökkenőit sem képes kivédeni, és én, a vétlen áldozat, reszketni kezdtem a következő zökkenők lehetséges eljövetelének gondolatától. Akaratlanul is átélve minden vértanú kínjait,- bár hiszem, hogy cseréltek volna velem- mintha lebegni kezdenék ebben a présben, csak nehogy beverjem a fejemet a nagy emelkedettségemben, mert közel volt a kocsi plafonja.

Aztán változott a kép, a hölgy, szándékosan, célratörően kezdett fészkelődni- ha már lúd, legyen kövér- …próbáltam oldaltfordulni, igen szerény sikerrel. Aztán valami összezavarodott bennem. Vörös karikák, légszomj, égő pofa, majd széjjelvetette mellkasomat egyre táguló tüdőm, szívem úgy dübörgött, majd kijött az orromon. A fülembe lihegő, rekedt hangon megkérdezte: Nincs jól- uram? De jól vagyok- köszönöm- válaszoltam a levegőt kapkodva. Csak tudja ez a rohadt hőség, meg a tömeg, úgy látszik erősen igénybevesz.

A megállóba érkező busz, akkorát zökkent, hogy ki- ki belefúródott az előtte állóba. A nő, félig hátrafordítva kipirult arcát, szemembe nézett. Párában úszó, csillogó tekintetét, sosem fogom elfelejteni.