A FÉREG



Középtermetű, nagyon sovány, hullaszínű férfi volt. Kora meghatározhatatlan, arca sima, és olyan érzést keltett, mint akinek nedves-ragadós nyák vonta be az arcát. Kezei, vékony csontos ujjai, mint a pók csápja..Hallgatag lénye vizes tekintete, mint egy halé. Nem volt ápolatlan, és mégis állott-nehéz szag terjengett alakja körül, bár mindenki tudta, ez fantomérzés. Ahogy mozdulatlan arccal, és szemekkel hallgatta a vele beszélőt, abban meghűlt a vér, émelygő érzés fogta e, és igyekezett mielőbb távozni vonzásköréből.
Csak úgy emlegették távollétében, hogy a „Féreg”.
Egyedül élt, házába sosem hívott senkit, na meg gondolom - nem is akadt vállalkozó. Mindenféle suttogások keringtek róla, mit tarthat szobáiban, amit nem láthat senki, mit csinálhat elfüggönyözött ablakai mögött, ahonnan nem szűrődik ki semmiféle nesz. Megkérdezni senki, nem mert semmit, még a legkíváncsibb embernek sem akaródzott közelébe kerülni. Esténként a szobákban égő lámpavilág árnyképeket varázsolt a nehéz függönyökre, volt jövés - menés, de hang soha. Valójában azt sem tudta ember, hogy ki is ez a Féreg. Nem tudták mikor került ide, honnan jött, és mit akar. Nem volt ismerőse, akitől megtudhattak volna bármit is. Elzárkózó életvitele, furcsa viselkedése, szokatlan és ijesztő lénye állandó társasági pletykatéma volt. Meghívást el nem fogadott, az ő stílusában történt udvarias kitérés is olyan volt, hogy aki egyszer meghívta valahova, az többé nem követte el ezt a hibát. Így maradt az éjszakánkénti leskelődés, találgatás Történt, hogy éjszaka, mikor a szobákban égő gyertyák fényei táncoltak a függönyön, két férfi odamerészkedett az épülethez, létrát támasztottak az ablak alá, és csendben felmásztak rajta .A drapéria az ablakkeret bal oldalán rést hagyott, azon próbált belesni a gyengén világított helységbe a létrán elsőnek érkező. Időbe telt, mire szemei hozzászoktak a fényhez. A szobában, a falak mentén kis asztalok álltak, rajtuk égő gyertyákkal. A szoba közepén, egy nagy sötét szőnyegen koporsó, fehér szövet bélése jól engedte érvényesülni a benne fekvő testet. A Féreg volt. Hófehér arca, hunyt szemei a tökéletes halált árasztották a ravatal köré. Sötét árnyak vették körül, lebegve hajladoztak és égnek emelt karokkal jeleket rajzoltak Féreg mozdulatlan teste fölé. A jelek, vörös fénnyel világítottak, majd ráereszkedve a Féregre, kialudtak Féreg arca lassan visszanyerte megszokott fehérségét, eltűntek szemei körül sötétlő foltjai, telődő arca magába nyelte erősen kiemelkedett járomcsontjait. Szemei lassan felnyílottak, révetegen és ködösen körülhordozta őket a szobán, majd kiélesedve megállt a leselkedő arcán. Ez a halott és kőkemény tekintet görcsbe rántotta testét lelkét, tőrként hatolt szívébe. Feltörő sikolya torkába fagyott, és holtan zuhant le létrájáról, magával sodorva a mögötte állót. A kert bokrai között bujkáló kíváncsiak fejvesztve menekülni kezdtek, jeges marokkal fojtogatta őket az ablakon kiömlő láthatatlan borzalom. A függöny lassan kettéhúzódott, és megjelent az üveg mögött Féreg viaszsápadt, fénylő arca. Az éjszaka hangjai eltűntek, a néma csendben, csak a halál és elmúlás mindent elborító jelenléte uralkodott. A Féreggel többé nem találkozott senki. A ház zárkózottan - némán állt elfüggönyzött ablakaival. Hetek multán mertek csak bemerészkedni, akkor is legalább nyolcan. A vészjósló csend, és a hűvös levegő átjárta lelküket. Az volt az érzésük valami mindenhonnan figyeli őket, rosszindulatú közönnyel. Végigjárták a félhomályos szobákat, teljesen üresek voltak Egyetlen bútordarabot sem találtak. Mindent vastag por fedett, egyértelműen hirdetve, itt már évtizedek óta nem lakik senki.

Ma is üresen áll, síremléket idézve a jövő-menő emberek szemében, aki teheti, nagy ívben elkerüli. Senki nem akadt, akinek lett volna bátorsága beköltözni. Az elvadult kert közepén áll a ház, és vár. Mindenki érzi, de el sem tudják képzelni mire.



LÁNCOK NÉLKÜL

Hogy elszállt az idő – morogta a vénember,erősen fogva a lépcsőkorlátot, szabad kezében szorongatva elnyűtt szatyrát.
Ez a második emelet,mintha valaki húzná,minden nap egyre magasabban van, a lift is csak dísznek elég,többször rossz,mint jó.
„Minden múlik, ez is elmúlt,nem örök a csoda sem”  -zümmögte fáradt emlékezetében Poe versének egyik sora, ami mindig eszébe jutott, ha ingerelni kezdte a kimerültség.
Szatyrát leejtve, a lakás ajtajának dőlt,hogy kicsit kifújja magát. Remegő kézzel kikotorászta nadrágzsebéből kulcsait, elsőre sikerült megtalálnia. Van,hogy összes zsebét végig kell kotorásznia, mire megkerülnek. 
Az ajtón belépve,érezte a megszokott falak nyújtotta biztonságot,lelki egyensúlya szinte azonnal helyrebillent. 
A konyhaasztalon álló fazékból,kilopott egy darab húst a levesből, cinkos mosollyal a szájába tömte,majd bement a szobájába, és kedvenc foteljébe lehevert. 
A szobában hatalmas rendetlenség uralkodott, mert mindent maga köré gyűjtött,amit fontosnak gondolt. Persze,ebben a rumliban, sosem talált meg semmit. 
Gyakran akadt a kezébe olyan irat vagy tárgy, amire már nem is emlékezett. 
Ezek a felfedezései, mindig örömet okoztak neki.
Érezte, hogy a nagy és kényelmes öreg fotel, szokása szerint,kellemesen átölelte egész testét, szinte óvatosan ringatta.
Ő,szemeit lezárva, minden ízében élvezte ezt a nyugalmat,közben hangtalan léptekkel megérkezett,és rátelepedett az álom.
Egy langyos fuvallat felkapta súlytalan testét, felfelé emelte. 
Alatta terült el a napfényben úszó város, pici házaival, egy játékország részletére hasonlított. 
Érezte a meleg szél simogatását, hallgatta a felhők halk énekét, és csak szállt és szállt súlytalan boldogan, az éles fényben.
Napok múltán találtak rá az aggódó szomszédok. 
A nagy fotelban ült meggörnyedten.Az arcára fagyott boldog mosolyt, nem értette senki.

A BŐRÖND


Középmagas, testes, barna rövid hajú nő volt Ketrin Wolf.
Fekete bőröndjét alig bírta vonszolni, gyakran letette, és egy vörös zsebkendővel törölgette izzadó arcát. 
A tengerpartra igyekezett,a sziklákhoz, ahova csak szerelmes párok, és öngyilkosok jártak. 
Meg a sirályok költeni.
Ott állandó szél fújt a víz felől. A helyiek szerint, a tenger lehelete az, amit mások állandó szélnek hisznek. 
A mélyben, a kövek lábánál forrt a víz. Őrjöngve habzott, tébolyultan támadva a sziklafalat, ami rendületlenül állta az ostromot. 
Nem hitte el a hatalmas víztömeg, hogy van, ami még neki is elérhetetlen Ketrin utolsó erejével feljutott a párától csúszós magaslatra,lerogyott a kő peremére, lábai élettelenül himbálóztak a mélység felett. 
Bőröndje, oldalára dőlten mellette feküdt.
Sokáig ült ott meggörbült háttal, mire összeszedte magát. Az éles szél,lassan csontjáig hatolt, borzongani kezdett, de valahol meg is könnyebbült tőle. 
Még a szél is sós -mondta magának, itt minden a tengerről szól. 
Hallgatta a sirályok rikoltozásait, elképzelte, hogy köztük repül, őt is dobálja a szél,de ügyesen kivédi fehér szárnyaival alattomos támadásait, eltűnt a földhözragadtság rút érzése.
Súlytalannak,és szabadnak érezte magát.
Réveteg tekintete bőröndjére siklott,az békésen feküdt mellette, rézcsatjai
Csillogtak a napfényben.
A bőrönd.
Még a tavasszal találta az erdei út árkában,mikor hazafelé baktatott.
Elég nehéz lévén, ki akarta nyitni, de a zár nem engedett. 
Hazacipelte mondván, majd otthon tüzetesen átnézi. 
A kerti asztalra fektette,és kinyitotta.
Most semmi ellenállásba nem ütközött.
A táska üres volt.
Egészen elképedt, percekig nézte kék selyembéléses belsejét, teljesen tanácstalan volt.
Azt sem értette,mitől támadt benne a szorongó – nyomasztó érzés, mintha a kofferből áradt volna felé, de nem látott semmit. 
Újra bezárta, és az egyre nehezebb táskát becipelte a szobába. 
Hosszú, és nyomasztó éjszakája volt, tele kusza álmokkal, idegen arcok vették körül, ellenségesen nézték, és valamit magyaráztak neki,de nem értette. A tengerparti városka is idegen volt ahol mindezt álmodta. 
Fáradtan ébredt már kora hajnalban, és kiült a verandára. 
A megszokott látvány, az ébredőrigók éneke megnyugtatta feldúlt lelkét,megpróbált logikusan gondolkodni.
Szinte restellte az érzést, hogy ezt az éjszakát a bőröndnek köszönheti, annak a valaminek, ami olyan nehézzé tette,és Ő kiengedte onnan. 
Visszament a szobába, és megemelte a táskát. 
Ugyan olyan nehéz volt.
Tehát benne van az a valami- szólt hangosan, akkor meg mégsem engedem ki- nyugtatta magát. 
Nincs az álmomhoz semmiköze.
Egészem megnyugodott.
De a következő éjszakán megint jöttek a nyomasztó és dúlt álmok, reggelre kimerülten és kialvatlanul kelt, betegnek érezte magát.
Ketrin Wolf- mondta magának,neked valami bajod lehet, ennek nem lehet valami jó vége.
A következő éjszakák is hasonlóak voltak.
Kivitte szerzeményét éjszakára a kerti asztalra,de nem változott semmi, csak még kaparászó hangokat,és morgásokat is hallott a sötétből, érezte hogy az a valami be akar jönni a házba. 
Ketrin nem tudott enni,rossz közérzete állandósult, fogyni kezdett.
Már állandó tanyát vert benne a félelem, a tehetetlenség érzése elviselhetetlenné vált lelkében.
Másra sem tudott gondolni csak a bőröndre,amit többé nem mert kinyitni. 
Már a falu orvosa is megvizsgálta, de nem talált semmi rendelleneset. Arra a kényszerű elhatározásra jutott, hogy a táskától meg kell szabaduljon bármilyen szép is, de csak halogatta a dolgot, mert valahogy hozzátartozónak érezte a koffert,rá se mert igazán gondolni, hogy ne legyen a közelében. 
Furcsa volt, hogy egyre erősebben foglalkoztatta a tenger, holott azelőtt
alig gondolt rá.
Hogy megszabaduljon a gondolattól, elhatározta, hogy reggel kisétál a vízpartra. Nem tudta minek megy oda,de valami nem hagyta nyugodni. 
Korán ébredt, tudta, hogy a bőröndöt is vinnie kell. 
Fáradságos út volt a nehéz csomaggal, de sikerült megérkeznie. 
Ott, a sziklán ülve kissé el is bóbiskolt talán, mikor a bőrönd teteje felcsapódott.
Ketrin ettől úgy megijedt, hogy ültéből felugorva megszédült, és hátratántorodott.
Csak azt érezte hogy repül mint a sirályok, aztán azonnal elnyelték a tomboló habok.
Egy öreg halász érkezett a sziklára,onnan jól belátta a vizet. 
Már hajnal óta várta a visszatérő halászhajót,izgatta, mekkora lehet a zsákmány. 
Meglátta a sziklán fekvőgazdátlan bőröndöt. Szép volt, csakúgy ragyogott a napfényben.
Hű az áldóját- szólt döbbenten,még ilyen szép darabot nem is láttam. Körülnézett, de amíg a szem ellát, nem volt senki.
Óvatosan végigsimította bársonyos felületét elnehezedett kezével,megpróbálta kinyitni,de a zárak nem engedtek.
Még sokáig ott álldogált mellette, de nem jött senki a kofferért. 
Hát csak nem hagyom itt- mondta, majd otthon kinyitom,és meglátjuk mi van benne.
Mikor megemelte, meglepődött a súlyán, aztán szapora léptekkel elindult vele hazafelé.


ÉLÜNK

Mert van létező,és nem létező. Mert valami rend félét kell kreálni az élni próbáláshoz. Különben jön a káosz, ami ugye lehetetlenné varázsolja azt, amiről azt hisszük, hogy van. 
Megideologizálunk általunk nem ismert meglévőket, tehetetlenségünknél csak félelmünk nagyobb. Sokaknak alantas szellemi alacsonyrendűsége diktál,mert
az erősebb kutya……. Na meg az értelmes réteg nem agresszív, így,büntetlenül érvényesül minden ami hiba. 

„Az évek szállnak mint a percek,véred kiontott harmatával,irgalmazz nékünk  Jézus herceg”. Mondja a költő, rémült kétségbeesésében. De valahol késik az irgalom, pontosabban, nem is tudjuk mit akarunk ettől a fogalomtól. Nem merünk belegondolni a valóságba,miszerint álmodozva múlunk,és elmúlunk. Igyekszünk magunkat valami piedesztálra feltuszkolni, na nem azért, hogy legyen miről leszédülni,hanem azért, hogy ugye- az utókor emlékezzen. Holott az „Utókor” nagy ívben tesz ránk, olyanok mint amilyenek mi is voltunk, csak sajátidejükben élők érdeklik, de elsősorban saját maguk. Kihazudozzuk a saját szemünket, hogy önnön fontosságunkat önmagunk számára biztosítsuk, Gecsemáni kerteket képzelünk, ahol minden fájdalmunk kárpótolódik.

Szánalmas,törékeny létezői vagyunk egy hatalmas valaminek, amiről nem is tudjuk mi, de tíz körömmel kapaszkodunk a szalmaszálunkba,és remélünk…  Ecce Homo...



EGYEDÜL



Minden alkalommal, ha leszáll az éjszaka, ami vakká tesz és valószínűtlenné a napközben történteket, csak az íróasztal lámpám fénye jelenti a körém szűkült világot.

Ez egy bensőséges, meghitt–meleg élettér, áttekinthető és baráti, egyszemélyes és megértő.
Lomhán görgő és lelassult gondolataim hangtalan csordogálnak az íróasztalom lapjára, bevonva minden ott fekvő tárgyamat. 
Nehéz cseppekben folyik le az íróasztal oldalán, szétterülve a szőnyegen, beszívódik a padló résein. 
Mennyivel egyszerűbb, felhőtlenebb elmúlással kárpótlódik, akinek nincsenek gondolatai.
Nem bonyolítja hétköznapjait, ha a napon heverészik, nem gondol rá, hogy alkonyatkor elköszön a fény. Minden este, ha leszáll az éjszaka ami vakká tesz, és valószínűtlenné varázsolja a napközben történteket, csak az íróasztali lámpám fénye jelenti a körém szűkült világot.




MIKOR…



Mikor az ápolatlan, kesze-kusza kertben,
hol minden virág ócska, csenevész,
a feledés, szürke köntösében lebben, 
a múló emlékezetben.
Rémes az ébredés.
Lassan hűlő, hajdan rózsás álmok, 
izzó ideák.
Hideg emlékké dermedve, 
ma már csak fáradt, unott utópiák.



KIADÓI VÉLEMÉNY



Kapolyi György rövid, frappáns írásai műfajilag 
meghatározhatatlanok, ami egyáltalán nem probléma,sőt, azt jelzi, hogy a művelt szerző képes azon „ határátlépésekre” amelyek
történelmi korok és idők fölé emelik üzeneteit. „ A lélek hangjai”,  „Ezüsthíd”, „A mocsár”, „Lenn a folyónál”, „Tatyana levele Anyeginhez” azok az írásművek, melyek leginkább illeszkednének
idei, karácsonyra megjelenő antológiánkba.
Mik ezekben a nóvum ? A szemléletmód sajátossága : A szerző úgy konstruál szituációkat, hogy azt a Wolfgang Iser – i reális, fiktív imaginárius kategóriákkal sajátosan operál. A groteszk nem öncélú
játék nála, hanem a lét bizonyos aspektusainak jelzése.
Néha egy – egy felesleges szó, félmondat belecsúszik a narrációba, talán azért, hogy a képzetlenebb olvasók számára is érthetőbb legyen az írás. A jövőben, esetleges önállókötet körvonalazódásakor nem
kellene tekintettel lenni azokra, akik az absztraháltabb gondolkodási modelleket nem sajátították el.

Summázva : Kapolyi György publikálásra nagyon is méltó alkotó.


Budapest, 2008. november 6.


                                                                            Dr. Balázs Tibor ( PhD )                                
                                                                        Az Accordia Kiadó igazgatója                                 
                                                                         A Magyar Írószövetség tagja


Dicsőség


 

Finálé



Rékát úgy sodorta a tömeg, hogy lábai csak időnként érték a földet.Hol az arcába könyököltek, hol a sapkáját verték le, hol úgy összepréselték mint egy heringet. Már régen megbánta, hogy a tömegbe keveredett, de már nem volt mit tenni. Az éktelen üvöltéstől majdnem megsiketült, nem is értette a szöveget, csak a kivörösödött, magukból kikelt arcokat látta, a nyálat fröcskölő, tátott szájakat. A hatalmas tömeg megvadult, arc nélküli húsheggyé változott, öntudattalan, megfékezhetetlen iszapfolyammá, ami dübörgött, hömpölygött, mindent eltaposva, ami elékerült. 
A rendőrkordon kemény sorfala felé ömöltek, egyre fogyott a távolság, és a remény.
Nem igazán tudta senki, mit akarnak, csak idült szlogeneket ordítoztak a mindent felülmúló harci zajban, egymást hergelve, magukból kivetkőzve, feltöltődve egy hamis hősiességérzéssel, ami már csak azért is hatott rájuk eufórikusan, mert nem voltak hozzászokva.
Most minden nyúl hősnek érezhette magát, valami fennkölt mitológiai személynek, Herkulesnek, de legalább kentaurnak. 
A rendőrség szkafanderes, arcnélküli sorfala megmozdult, záporozni kezdtek a fojtogató gáztöltetek, és gumilövedékek.
A fehér köd mindenre rátelepedett, csupa köhögő, meggörnyedt alak vette körül, arcuk elé fogott kendőkkel. 
Ő sem kapott levegőt, a szúró fájdalom belemart légcsövébe, két kezével maga körül csapkodott, könnyei megeredtek, poros csíkot húzva elkékült arcán. 
Lépni sem tudott, a tömeg sodorta előre, egyre sűrűsödtek a robbanó gáztöltetek, egyre fehérebb és áthatolhatatlanabbá lett a maró köd. 
Minden gondolatát lekötötte az élvemaradni akarás vágya, rémülten vívta élete első élethalálharcát, nem szólt lelkében semmi más, csak egy nagy sikoly. 
Ő is tudta, hogy artikulátlanul ordít, de egy hangját sem hallotta. 
A ködön keresztül is látta, többen előtte elesnek, a mögötte hullámzó tömeg kérlelhetetlen nyomása úgy sodorta előre, mint száraz falevelet. 
Akarata ellenére végigtaposott a földön fekvőkön, kinek fejére, kinek hátára lépve, egy zászló
úgy csapódott elé, hogy a nyele is jól fejbe verte.
Már nem ellenkezett, csak hagyta magát a rendőrkordon felé sodortatni.
Egy hatalmas ütést érzett homlokán, egészen hátrataszította.
Térdei megrogytak, máris hason feküdt.Vézna testét pillanatok alatt eltakarta a fehér köd, és a fölézúduló, őrjöngő sokaság.