A PINCE
Sötét volt, doh és egérszag. A kis szellőző ablakok képtelenek voltak megbirkózni a pince vastag sötétjével, a sűrű porréteg, ki tudja hány évtizede ölelte az üvegek kis szemeit.
Mérhetetlen volt a nehéz csend, csak néha törte meg valami kaparászó hang, ami fülsértően durvának hatott.
Sok éve volt, hogy lemerészkedett valaki, mindenféle mendemonda terjedt a dologról, de pontosan nem tudott senki semmit.
Ahogy szálltak az évek, kicserélődtek a lakók, de ismervén a legendát, óvakodtak a pince rozsdamarta, pókhálóval beszőtt vasajtajához közel menni.
A földszinti lakók, pusmogták, hogy holdfényes éjszakákon, idegtépő hangok jönnek fel a mélyből, sikolyok, hörgések, volt, aki gyereksírást is hallott.
Egyik éjszaka, sűrű, ködszerű, bűzös nehéz szag kezdett felkúszni a pincelejárón keresztül a földszintre, aztán nyúlós masszaként megindult a lépcsőgáz lépcsősorain felfelé.
Ki hálóingben, ki pizsamában kitódult a folyosóra, egymást kérdezgetve, mi ez a rémes bűz.
A pincelejáróból felhallatszott a huzat feltépte vasajtó zuhogó csattogása, egyre több vészjósló zaj kíséretében.
A bűzös köd, befolyt a lakások ajtajain,meg az épület minden zugába is.
A gomolygó ködből feltünedeztek homályos alakok, férfiak és nők füstszerűen nyúló alakjaik, hol betöltötték az egész lépcsőházat, hol összezsugorodva beszívták őket a koszos falak.
Az egész épület rázkódni kezdett, a folyosón szorongó hálóruhás lakók dermedt, kőszerű arcaikkal, megüvegesedett szemeikkel valamit néztek, valamit, a távoli semmiben.
A hajnal, a ház helyén, egy fűvel benőtt, kertet talált, fáival, a törzsekre felfutó vadszőlők kapaszkodó indáival.
A jövő menő utcabeliek, nem is emlékeztek rá, hogy valaha is volt a park helyén ház. még az sem tűnt fel senkinek, hogy az árnyat adó fák között, bokrok nőttek, és nem volt sehol virág.
Kép: Kapolyi György alkotása
KÉPZELGÉSEIM
Ha jól belegondolok, és elkövetem ezt a hibát, azt kell mondanom, hogy az ember, végigképzelgi az egész életét. Ha nem teszi, akkor csak van, mint egy ágyi poloska, bár nem tudom, hogy egy ágyi poloskának vannak é gondolatai. A képzelgés, olyan, mint egy étlap, amit olvasgatunk, bár egy vasunk sincsen. Lassan, és kéjesen böngésszük a jobbnál jobb falatok neveit, félig hunyt pillák mögé rejtett, elhomályosult tekintettel, lelki szemeink előtt megjelennek az olvasottak csodálatos, meleg, illatozó párákba burkolt képei.
Ó méla lét, a képtelenségben!
Eszembe tolakszik, a „Disznókirály” áriája, „Az élet célja semmi más. Mint jó evés és jó ivás”.
Ezt a filozófiát elvetni, azért nem okos dolog, mert ugyan mitől leszek bölcsebb, ha folyamatosan zsíros kenyéren tengődöm?
Igaz, ha meg az ellenkezőjében lehet részem, az sem biztosít semmit, az elhízáson, és esetleges gyomorrontáson kívül.
Igaz, még mindig jobb, mint vágyakozva elszáradni, utolsó gondolataimmal felidézni a sosem élvezett gasztronómiai csodák képeit, képzelt illatát.
Hajjaj… Nehéz okosnak lenni!
Okosabb felállítani egy étkezésfilozófiai hitvallást, amiben esetleg elérhetem, hogy bár képzelgek, de nem kívánom megenni. Helyette olvasgatom Hegel, helyenként sziporkázó gondolatait, vagy a súlyos étkek okozta egészségügyi förtelmeket. Arról nem is szólva, hogy az állandó zsíroskenyér-kúra elszürkíti a világ látványa nyújtotta élvezeteket, lelkileg összedönt. Keserű leszek, és igazságtalan, mert belegárgyulok, hogy menekülve a be nem ismert problémámtól, észrevétlenül is állandóan ezzel foglalkozom.
De védhetetlen, hogy kialakuljon minden cselekedetemre valami képzelgés szülte hit, mert valami álláspontot kell minden esetben kreálni, az étkezésen kívül is.
Aztán minél görcsösebben ragaszkodom az elméleteimhez, annál nagyobbat durranok, mikor falnak megyek, ráeszmélve, hogy tévedtem.
Na, akkor betört orral, porosan, és szédelegve fel kell állni, és másik képzelgésben kell gondolkodni, hátha…
Aztán elmúlik az élet, vége a képzelgési kényszernek, de „Odaát”, lehet, hogy egy más leosztásban, de kezdem elölről…
Nem könnyű, ekkora bizonytalanságban élni.
Kép: Kapolyi György alkotása
VIHAR
A heves szélrohamok úgy vágtak végig a girbe-gurba utcán, mint a korbács.
Felborogatva a kapuk mellé kikészített kukákat, lesodorva az ablakpárkányok virágdíszeit, az úttest felett vadul himbálózó lámpák repkedő fényei, mintha megelevenítették volna az utca képét.
Kabátgallérját a feje búbjáig felgyűrve, előredőlve, terpeszben próbált lépkedni, a kíméletlen széllel szemben.
Bizonytalan tántorgását, ha valaki látta volna, az meg lenne győződve arról, hogy erősen részeg.
A folyamatosan arcába csapódó por és szemét miatt, nem is látott. Hol előtte, hol mögötte, éles csattanások jelezték a megbomló tetőkről érkező cserepek, és palák érkezését.
Hát, ebbe bele lehet dögleni –sziszegte összezárt fogsorral–, próbálva elterelni figyelmét növekvő, vészjósló egyedüllét érzéséről.
Lábait magasabbra emelve, szinte maga alá igyekezett taposni a szembe rohanó szelet, hallván, a mögötte egyre nagyobb puffanásokat, ez a hatalmas erő, kezdte megbontani a téglafalakat.
Minden mozgott, dübörgött, az átláthatatlan portömeg eltakarta az egész panorámát, csak botladozni tudott a sokasodó épülettörmelékben.
Sosem fog véget érni ez a szörnyű éjszaka, tört ki belőle a kétségbeesés sikolya, vékonyan, cincogva, rá sem ismerve a saját hangjára.
Valahol előtte, a portól láthatatlanul, óriási robajjal kidőlhetett egy egész tűzfal, keresztben lezárva az egész utcát.
Egy tégladarab, úgy csapódott mellkasának, hogy hanyatt esett. Hasra fordult, de nem tudott felállni.
Kimerültségét, irtózatos félelmét, kisöpörte egy régi emlék. Gyertyafényben úszó karácsonyfát látott, csillagszórók szikrázó fényeit, és szeretteit a fa alatt álló ajándékok között állni, ünneplőben, mosolyodva nyújtották felé kezeiket.
A nyaralások képei is megelevenedtek, csónaktúrák, hegyes völgyes panorámák a folyó mentén, rég nem látott barátok, ismerősök integettek felé a parti sziklákon állva.
Már nem hallotta a vihar dühöngését, a leomló házfalak robaját, csak sodorták hajdani emlékei, és boldog volt.
A folyóparti fák közül megjelent apja, mosolyogva nyújtotta felé mindkét kezét.
Ő, felállt a fűből, és a felé nyújtott kezeket megfogva, elindultak a távoli erdő felé.
Kép: Kapolyi György alkotása
A KÖTÉLTÁNCOS
Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?
Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…
A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad.
A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.
Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.
A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre. Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon. Hát jellemző, az ember, ha szarban van, mindig egyedül marad.
Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.
Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.
A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.
Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.
Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.
De nagy marha lennék, ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.
Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagydolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő. Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni. Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.
Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem. Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek. A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.
De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.
Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég. Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet. Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.
Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.
Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták? Csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.
Rejtély, hogy miért mosolygott, hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.
FEHÉR LOVON...
Igen. Egy fehér lovon döcögött be a fák közé a hajnal, szorongva ült nyergében, ami valójában egy spárgával a ló hátára erősített pokróchalmaz volt.
Két kézzel kapaszkodott gebéje sörényébe, egész teste megfeszült páni félelmében, szédelgett a magasság miatt is, meg ezt a teátrális megoldást utálta.
De annyit cikizték az éjszaka árnyai, a manók, és mindenki, aki láthatta, mondván, nem elég neked, hogy rosszul öltözött vagy, még ráadásul a sárban csúszkálsz gyalog, mint egy részeg pióca.
Olyan három bot lábad van, hogy még a hajnaltündér tanította kecses lépésmódokat sem vagy képes előadni.
Totyogsz, és botladozol, mint egy részeg tehén, rajtad röhög az egész erdő.
A hajnal, már torkig volt a gúnyolódók sértő megjegyzéseivel, ezért döntött úgy, hogy szerez egy fehér lovat, és úgy fog bevonulni, mint egy király.
Ő is érezte, hogy valami nincsen rendjén, de vadul akarta hinni, hogy majd belejövök, hiszen még sosem ültem lovon, elsőre nem is rossz – nyugtatta szétdúlt idegeit.
Egy varjú, fuldokolva a röhögéstől, ordítozásával felverte az ébredező erdőlakókat. Keljetek fel, jön a hajnal, egy ló hátán kapaszkodva, olyan fenséges, hogy ilyet még sosem láttatok! Azonnal megbolydult az egész erdő, apraja nagyja tátott szájjal bámulta a tekintélyes látványt.
Itt-ott felnyikkant egy visszatartott vihorászás, ami rohamosan erősödve,
hangorkánná dagadt.
De a hajnalt, már ez sem érdekelte, minden erejével arra figyelt, nehogy leessen az állat hátáról, mert az óriási blama lenne.
Üveges tekintete előre meredt, és egy dalocska első sorát énekelgette izgalmában: Pitypalatty, pitypalatty, szól a fürj a réten. Folyamatosan ezt az első sorát, mert a többire nem emlékezett.
Sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú ez a rohadt erdő – hörögte, úgy érezte, hogy sem a fáknak, sem a gúnykacajnak nem akar vége lenni.
Aztán, végre ritkulni kezdtek a felette lebegő fák koronái, egyre több résen kukkantott be a kora reggeli napfény. A vén törzsek ritkultak, és elé tárult a rét.
Ilyen boldog megkönnyebbülést, talán még sosem érzett.
Lekászálódott „Nyergéből”, egy darabig kapaszkodnia kellett a ló sörényébe, mert agyongyötört combjai nem akarták engedni, hogy a lábára álljon.
Szája kiszáradt a nagy izgalomtól, eloldotta a pokrócokat tartó kötelet, azok lomhán csúsztak le a harmatos fűre.
Most, hogy végre kiszabadult buta ötletének karmaiból, Ő is lerogyott, és hanyatt fekve a kákicsok hívogató tengerében, mélyen elaludt.
Másnap hajnalban már talpon volt az erdő, mindenki várta a szellemlovast, mert akik előző reggel látták bevonulását, mindenkinek mesélték, hogy ezt látni kell.
De csalódniuk kellett.
Gyalog jött, esetlen botladozva, széttárt karjaiból áradt a fény.
ZÁLOGHÁZ
A ciklopkő alapokon álló hatalmas épület, állítólag még az ezernyolcszázas évek derekán épült. Vastag falai, megalkuvást nem tűrő megjelenése tiszteletet parancsoló szigorral uralta A környék házait. Több mázsás kapuja, felvonóhídként őrizte a végeláthatatlan széles és hosszú folyosókat, boltíveivel, márvány padozatával.
Mindkét oldalán sötétre pácolt ajtók tömegei húzódtak, csend, és mozdulatlanság időzött mögöttük, az éjjeliőr szerint éjszaka elevenedtek meg, a sötétben rozsdás zsanérok nyikorgása, és kopogó léptek zaja töltötte meg a széles folyosókat.
Ez a szorgos nyüzsgés, minden hajnalban megszűnt, újra csend és időtlenség kóborolt a falak között.
Ennyit tudott az éjjeliőr, mert mikor elkezdődött a jelenés, bezárkózott fülkéjébe, és hat lóval sem lehetett volna onnan kihúzni. Már lement róla az a páni félelem, ami a kezdeti időkben rázuhant, rájött, a történések egy másik dimenzióban játszódnak, ha ő nem lép ki fülkéjéből, nem lehet semmi bántódása.
Soha nem szabad keresztezni az események folyamatát, ha kilépek őrhelyemről, belelépek a cselekménybe, mondta magának hangosan, és azonnal résztvevője leszek valaminek, amihez semmi közöm.
Megszokta, hogy hosszú virrasztásain magával beszélget.
De az idő múlásával, a kíváncsisága nőttön-nőtt. Miután megbizonyosodott róla, hogy az éjszakai események tőle független síkon zajlanak, nagy késztetést érzett magában, hogy kilesse mik is történnek körülötte.
Már vagy tíz éve őrizte a régi zálogház használaton kívüli épületét, és csak az utóbbi hetekben élénkült meg a néma ház éjszakánként.
Eleinte csak fülkéje ablakán próbált kinézegetni, de nem látott semmit. Napok múltán szemei kezdtek hozzászokni a sötétséghez, és látni vélt suhanó alakokat irattartókkal hónuk alatt, rohanásukban nem érte talpuk a földet.
Talán, ha kinyitom az ajtómat, és kiállok a küszöbre, akkor sem avatkoztam bele semmibe, és sokkal jobban kell, lássak mint az ablaküvegemen keresztül, győzte meg magát.
Óvatosan ajtót nyitott, nem történt változás. Vett egy mély levegőt, kilépett a fülkéje előtti egyetlen lépcsőre. Arcát megcsapta az éjszaka hűvös fuvallata, ami idegen volt számára, az a meghökkentően kellemetlen, dohos, sosem érzett szag. Volt benne valami csendet, és szorongást keltő keménység, egy rosszindulatú lélektelenség, egy szívóerő, ami miatt gondolkodás nélkül kilépett a folyosóra. Merev lábakkal indult el az épület belseje felé. Mintegy álomban rakta egymás elé lábait, a mellette elsuhanó árnyak szele borzolta haját. Nem érzett félelmet, hatalmas, bénult fásultság borult agyára. Határozottan érezte, nem ő irányítja testét. Nem tudta mióta megy, időérzéke elveszett. Lábai, az alagsori lépcsőkhöz vitték, a fokok kígyózva tűntek el a gyakori fordulókban.
Minél mélyebbre jutott, annál nehezebbé vált az áporodott levegő, érezte, alig képes tüdejébe szívni a nyúlós masszát. Aztán leért egy közepes méretű teremfélébe. Onnan is ajtók nyíltak, további termek felé.
Hajdan itt tárolták a rengeteg elzálogosított tárgyakat, most csak a végeláthatatlan üres polcok erdeje fogadta. Ment tovább, teremről teremre, mindenütt ugyan az a kép. Plafonig érő üres polcok.
Észre sem vette, mikor vették körül az árnyak. Hol mellette siklottak tovább, hol vele egy vonalban haladtak, szembe is jöttek, iratokkal, mappákkal felszerelve. Nem néztek egymásra, látszólag az ő jelenlétét sem vették tudomásul.
Távolról hallotta egy rekedt falióra unott kongását, tizenkettőt ütött, de nem volt biztos benne, hogy jól számolta.
Lábainak tempója lassult, úgy tűnt, a legelső terembe érkezett. Szemei, már hozzászoktak a sötétséghez, szinte élesen látott.
A sűrűn felé gomolygó bűz alakot öltött, és elé állt. Magas, fekete taláros alak volt, irathalmazzal kezében. Csak fejformája volt kivehető, arca nem.
Valamit hosszan felolvasott az iratokból, nem értette, csak sejtette, hogy róla beszél. Közben a polcsorok benépesültek, hatalmas tömegben feküdtek rajta becsomagolt emberi testekre emlékeztető valamik, amikről tudta, hogy lelkek.
Sóhajtoztak, és mocorogtak lehetetlen helyzetükben, de hevertek helyükön tovább.
A taláros befejezte a felolvasást, kényelmesen összecsukta irományait, és háta mögé intett. Két árnyék előrelendült, hóna alá nyúltak, csak annyit érzett, emelkedik. Ösztönösen próbált ellenkezni, mert valami óriási félreértésre gyanakodott, de mozdulni sem tudott.
A negyedik polcsor magasságában, beemelték egy üres helyre. Minden eltűnt körülötte, újra csak a vaksötétség vette körül, és a csend. Ordítani kezdett, nem jött ki hang a torkán. Bokáitól felfelé haladva, egy zsibbadt bénaság kúszott agya felé, körülvette egy fekete örvény, felkapta, mint egy pelyhet, és egyre gyorsabban szívta magába egy leírhatatlan, arc nélküli idegen világba, aminek nyúlós sötétjében, szólt egy távoli gyerekhang, végtelenített éneke.
Hullámzó- döglött lomha íz,
vödörben a víz
méltán háborog.
Minden sor tántorog, és vörösen fröccsen,
ömlik garatra, sötét odú.
Ronda dolog a háború.
Inkább tűzz hajadba száraz virágot,
teremts magadnak másik világot,
hisz ez már bokádig ér,
rajta rongyos szemfedél.
Egy tőről nőnek mérgező virágok,
karma karmával összeér.
Arcod, vértelen fehér,
kezed hideg,
ne nyújtsd senkinek.
Repkény ruhádon áll a por,
nem verheted le bármikor,
mert maradnak rajtad pőre ágak,
rút leszel, és rondán öreg,
nem fogsz kelleni senkinek.
Gombák nőnek bamba arcodon,
súlyuk laza földbe nyom.
Nem vagy más, csak vézna gyom.
Bizony, nagyságos asszonyom.
Ha újra szól a kürt- távoli cincogással,
szóba ne álljon mással, csak tükörképével,
figyelje lelke rezdüléseit,
tömje reménnyel széles réseit.
Ha jő az angyal, ezüst harsonával,
Kápráztassa el bűvös mosolyával.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
