FUMAROLA

/ Jegyzet/



Az élet szép – sóhajtotta a gázóra leolvasó, és ugyanakkor nem ismeri a halált. Honnan a bátorsága, hogy ex katedra ilyen kijelentést tegyen? Mitől olyan átkozottul okos, hogy ezt merje mondani? És meggyőződéssel, a szentek, és bölcsek elégedett, és titokzatos mosolyával petyhüdt arcán, a fél-hülyék magabiztos fejtartása mellett, könnyeden emelgetve kezeit- gesztikulál, a haldokló hattyút idézve fel, elképedt emlékezetemben.

Mert neki sikerül leélni egy egész életet arc nélkül? Ettől van úgy elragadtatva?

Mama! Most fent vagyok? Kiabál ki a gödörből. Fent csillagom, kiált vissza a mama, mert a fent és lent fogalma vitatott, mert mihez képest van valaki fent, vagy lent?

Amúgy lehet élni biológiai értelemben, sehol és senki nem fogja keresni az agyát. Hát, ha nincs, nincs. Igazándiból nem is lehet olyan fontos egy agy, csak bajt, és nehézséget okoz, bonyodalmakat, komplikációkat.

Sokan élnek nélküle, vagy működnek – modern szóval élve – csökkentett üzemmódban.

És akkor mi van? Lehet látni, hallani, megérinteni. Mert ha valakinek azt mondaná: Kérem Uraságodat, tiszteljen meg azzal, hogy nálam helyet foglal…

Ugyan azt jelenti, az üljön le – ajánlat. Ez utóbbit, biztosan mindenki megérti.

Hogy Mária Antoinettet lefejezték, hogy ötszáz bizony dalolva ment, lángsírba Walesi bárd?

Ezek régen voltak, tán igazak sem voltak, az viszont igaz, hogy a sarki vendéglő harcsapörköltje mesés.

Az élet szép… Miért kell tönkretenni, megmérgezni mindenféle adatokkal, X/1, 2 tengelyekkel, csak azért, hogy elbizonytalanodjon az ember? Hogy képtelen legyen hinni önmagában, és ne legyen mersze, a takarítónő fülébe susogni, szerelmes operett részletek szirupos szavait, amitől ziher, hogy a díva ugrani fog a gyönyörtől egy hátast?

Ha valaki, jól meg komplikálja múló napjait, ahelyett, hogy élvezné az élet szépségét, az bolond.

Ha valaki, hatalmas tárgyi tudását magával viszi a semmibe, össztársadalmi megközelítésben nézve a dolgot, jobb, ha valaki üres fejével adja át szóra sem érdemes elmúlt biológiai tokját a feledésnek.

Mert attól, hogy kiszámították, miszerint, mondjuk, ha ötezer kilométeres sebességgel másodpercenként repülök, akkor kétszázötven év múltán, eljutok X égitestre…

Hát, enélkül a hír nélkül, nem is lehet élni!

Az élet szép – sóhajtotta a gázóra leolvasó, és ugyanakkor, nem ismeri a halált.

A LIFTAKNA

Már megint azok a csusszanó, óvatos léptek az éjszaka csendjében, a folyosón, az ajtóm előtt. Hallgatózom. A léptek, a liftajtó előtt megállnak, ami fémesen nyikorog, majd halk csattanással becsukódik.
Ez megismétlődik minden éjszaka, úgy egy óra magasságában.
De amit nem értek, az az, hogy miért nyitható az ajtó, ha nincs itt a lift. Márpedig a liftszekrényt, vagy két hete kiszerelték, és elvitték felújítani. Ki az, aki minden éjszaka beszáll a liftaknába, és eltűnik.

Tegnap meglestem, hogy ki járkál. Döbbenten láttam a folyosó homályában, hogy egy fiatal nő megjelenik, karján egy gyerekkel, kitárja a vasajtót, és belép a sötét aknába. Sem ordítás, sem puffanás nem követte a tettet.

Minden szorongásom ellenére, kimerészkedtem az előszoba ajtaján. Megmarkoltam a vasajtó fogantyúját, sarkig tártam, és lebámészkodtam, de csak a vastag sötétséget láttam, éreztem az akna mélységének hívogató szívását.

Így, hogy nem volt liftszekrény, láthatóvá vált az akna oldalfala, ami fémmel volt burkolva, vállmagasságban egy nagy horpadással.
Még jobban előredőlve, próbáltam a csillogó burkolatot megérinteni.
Innen, hihetetlen sebességgel beindultak az események, vállal nekiestem a burkolatban lévő horpadásnak, ami ellenállás nélkül magába engedett.
Zuhanni kezdtem lefelé, egész testemen éreztem a meleg levegősimogató tapintását. Majd lelassult zuhanásom, percekig álltam a semmiben, mire óvatosan letett valami.

Gyéren világított, csupasz betonhelységben álltam, csend volt, és mozdulatlanság. Egy fekete vasajtón kívül, nem volt ott semmi. Felé indultam, magától kinyílt.

Egy hatalmas, és keszekuszán romos szerelőcsarnokra emlékeztető épületrészbe léptem, mindenütt rozsdás, sérült, összetekeredett vas törmelék.

Nagy nehezen átverekedtem magam a végtelen hosszúnak tűnő csarnokon, és egy másik, kisebb hangárban találtam magam.

Ott is, csak a csend, és mozdulatlanság. Eltompult agyam, mintegy álomban, vetítette elém a gyorsan változó események képeit.

Alig látható, ködszerű, nyúlós alakzatok vettek körül, és egy nehéz szag. Így, visszagondolva, furcsa, de nem volt bennem félelem.

Csak bukdácsoltam előre, a sok lom között, egy távolban feltűnő ajtó felé.

Ez az ajtó is, érintés nélkül engedett, láthatóvá téve számomra, egy újabb nagyobb helységet, ami üres volt. De ebből a teremből ajtók nyíltak, és az egyik mögül emberi beszéd hangjai szűrődtek ki. Nagyon megkönnyebbülve benyitottam, de nem találtam senkit. Visszafordultam a nagy terembe, és akkor, a következő ajtó mögül hallottam a hangokat.

Oda is benéztem, de senkit nem találtam. Ez így ment az összes ajtó esetében.

Egészen tanácstalan voltam, mikor éreztem, egy hűvös érintést, és emelkedni kezdtem. Termeken keresztül suhantam, csak villanásnyi képekre emlékszem, aztán ott találtam magam, a lakásom bejárata előtt, az éjszakai folyosón.

Egészen összezavarodva, és tanácstalanul. Aztán meghallottam azt a suttogó hangot, amit sosem fogok elfelejteni, a liftaknából jött.

Még nincs itt az időd. Ne lépd át a határokat, mert többször nincs kegyelem. 

Azóta is hallom éjszakánként a tétova, csusszanó lépteket az ajtóm előtt, hallom a liftakna ajtajának zaját, de ki sem mozdulok az ágyamból.

A HAJNALTÜNDÉR

Megette a fene az egészet – dohogott a hajnaltündér, és olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.

Mióta világ a világ, minden éjszaka végén jövök én, meg a hajnal. Mindig ugyan úgy, és ugyan az. Olyan átkozottul unom, hogy el sem tudom mondani.

Mert ez a monotónia, akit ez szórakoztat, az egy primitív fráter. Annak nincsenek gondolatai, vágyai, fájdalmai és örömei. Az, csak egy üres tok.

Már mondtam is az éjszakának, hogy maradjon egyszer veszteg, ne múljon el, és én sem kell, hogy jöjjek. Remekül szórakoznánk a megdöbbent világ láttán, az embereken.

Micsoda fejetlen kapkodás lenne! Sokan, a végítéletről ordítoznának, megbánva bűneiket, amik hirtelen eszükbe is jutna, mert csak a másokét szokták fejbe tartani, a hajdanvolt szüzek, immár kivénhedt seregei, boldog bizakodással vizslatnák a sötét eget, várva az angyalt, aki megmenti őket ettől a büntetéstől, mert az önmegtartóztatás, szerintük hatalmas erény, amiért jár, az égi jutalom.

Mindenki magába roskadna, gyorsan kibékülnének haragosaikkal, mellüket döngetvén, hogy ők, micsoda szelíd, megbocsátó, jó emberek.

Zúgnának, énekelnének a harangok, a térdükre hullt, megtisztult lelkű emberek tömegei felett, elfelejtvén disznóságaikat, csak arra figyelve, hogy megússzák valahogy az egész szörnyűséget.
És én, ezeknek hozom minden éjszakát követően a hajnalt, a tiszta napfényt, az első madártrillákat. A friss reggeli szellőt, ami meglebegteti a fák lombjait, és elhitetem velük, hogy na, majd ma sikerül, amíg éltek, minden lehetséges, meg mindennek az ellenkezője is, de az csak a szomszédra érvényes.

Elhitetem velük minden reggel, hogy nagyszerű, ezen az agyongyötört földgolyón élni.

Én mondom, megette a fene az egészet, de csinálom, mert ugyan, mi mást tehetnék?

Most, hogy sikerült kimérgelődni magam, indulok, megérintek üvegpálcámmal mindent, ami ettől széppé teszi az ébredő hajnalt.

 A TÖRPE

A nádas szélén üldögélt, levette zöld papucsait, és bütykös lábait belógatta a poshadt vízbe. Kis köröket rajzolt velük, és figyelte a pánikba zuhant csiborok keszekusza táncát.

Hogy ki törpe, és ki óriás, ez nézőpont kérdése. Egy csibornak én, például, egy irgalmatlan méretű valami vagyok, nekem meg ő, végtelenül apró. Én, egy pillantással átlátom őt, teljes valójában, ő, engem csak részleteimben érzékel, szerinte, mindenhatóságom megkérdőjelezhetetlen.

Nem is szólva arról, hogy a törpe, az agyától valaki, nem a teste nagyságától. A tavi óriás például, akit jól ismerek, annyi esze sincs, mint egy csibornak. De fenemód büszke, hogy milyen hatalmas.

Persze megértem, hogy mindenki csak arra lehet büszke, amije van. Ha semmije sincs, akkor arra. Bár aki ilyen fafej, az el sem jut odáig, hogy önvizsgálatot tartson. Ez a sors kegye, mert ha engedné rájönni, hogy mekkora barom, beleőrülne szegény. Hogy én egy törpe vagyok, ez szubjektív megközelítése a ténynek, hogy nem vagyok óriás.

De a testünk mérete, csupán egy állapot, és nem érdem.

Végtelen elégedettséggel lelkében, hanyadtdőlt, és elaludt

„VÉRED KIONTOTT HARMATÁVAL, IRGALMAZZ NÉKÜNK JÉZUS HERCEG”

A vakítóan erős napfényben ácsorgó, önmagából kivetkőzött tömeg üvöltését elsodorták a nehéz dobok dörgő hangjai. Volt az egészben, valami földöntúli káprázat, valami sosem tapasztalt lebegés, a szétszakadni akaró lélek eufóriás harsogása.

Csillogó tekintetek, a meghatottságtól megüdvözült könnyes szemű anyák, akik hitték, hogy a gyerekeiknek, na, majd most, és mindörökké garantált a felsőbbrendűség.

 A fejek beláthatatlan erdeje felett, csak úgy vibrált az egymás iránti szeretet nyúlós párája, az önmagukba vetett vak hit, hamis gőzei.

A veszettül hullámzó öntudat méretei, túlment minden elképzelhetőn.

Nincs degeneráltabb élőlény az embernél, dohogta a csőre alatt a vén veréb, és undorodva pottyantott le a jegenye, tömeg felett himbálózó ágáról.

A hatalmas tér aszfaltozott végtelenén, egy lélek sem volt. Csak a csend lődörgött a délelőtti unott fényben, meg az emlék. Nem szólt zene, nem dübörögtek a dobok, a dobok, amiknek hangjai ágyúdörgéssé változtak, az üdvözült arcok tengere torz vicsorrá torzult, már nem látszott olyan szépnek a jövő. A hullahegyekké változott remények, hitek, baromságok, visszfénye vibrált a zászlók erdeje helyett, a köddé vált mosolyok és remények már sehol.

A csalódás, és kiábrándulás szaga a felhőkig ért, vastag, nyúlós káprázata kiégetett mindent, ami emberinek vélhető.

Mert a tévhitekért, a megideologizált aljasságokért, a primitív ócskaságokért, fizetni kell. Kegyetlenül sokat.

Aztán el lehet felejteni, és kezdeni elölről.

Ezek az újak, nem látják, a milliók aszfaltba ragadt torz mosolyát, a rémület, és kétségbeesés hangtalan kiáltásait, mondta egy harkály, a mellette kaparászó poszátának, aki azt remélte, ő is talál valami kéreg alatt lapuló finomságot.

Mert tudja – így a harkály, az emberek, rövid életük folyamán, mindent akarnak, aztán a végén, egy nagy semmivel a kosarukban, megkövült mosollyá változnak az aszfalton,

egy egyre halványuló képpé, amin végigcsoszog az új generáció.

Idióta tévhitek, baklövések, megbánások között ténferegnek, a belátást, még hírből sem ismerik, minden gondolatuk úgy kezdődik, hogy én…

Miért nem változtatnak rajta? – kérdezi a megdöbbent poszáta.

Ki tehetné? Ez fajtajelleg, nincs mit csinálni, meg minek is.

Én, bármi van, találok férget a fák kérgei alatt, a többi nem rám tartozik.

És elégedetten elrepült, otthagyva az elképedt poszátát.

Kérek egy csokor orgonát.

Csak Sztálin orgonával szolgálhatok – válaszol az eladó.

De az túl hangos, rossz szagú, és nem játszik rajta a nap fénye.

De Uram! Az igaz, hogy nem hangtalan, de ha dolgozik, saját fénye felejthetetlen, illata semmivel nem összetéveszthető, és nem szorul a nap éltető sugaraira, na meg locsolni sem kell.

Évekig tart, nem hervad, nem teszik tönkre a változó évszakok szeszélyei. Nem rágják meg holmi férgek, súlya miatt, ellopni sem olyan könnyű.

Ezek meggondolandó érvek – szólt a vevő – elképzelhető, hogy jól is fog mutatni, a virágzó rózsabokraim árnyékában, a kertem zöld gyepén.

Nagyszerű döntés Uram, még ma kiszállítjuk Önnek, és virágüzletünk, a hét minden napján, nagyságod rendelkezésére áll.

Köszönjük a vásárlást.

A hatalmas tér, aszfaltozott végtelenén, már az emlékek sem járnak, a felszántott, összetörött burkolatot, csak a felrobbant aknák tölcsérei díszítik, meg a gaz.

NEM VERS, CSAK EGY VERSELŐ PRÓZA… TUDOD? - RÓZA

A horizontnál elenyésző, méla, unott gazban,

Hunyorogva botladozom a térdig érő bajban.

Mindenütt bogár, egy tücsök zenél, nap éget, sehol fedél.

Sehol egy ember járta csapás, nincs felfrissülés, ez egy büntetés.

Mellkasomban forog tompa kés, izzadó arcomban, gonosz legyek marnak.

Így vonszol előre a lomha lét, agyamban sok szikkadt gondolat, elpusztult vágyak száraz lombjai.

Le kéne ülnöm, de nem tudok felállni, segítségért nincs hova.

Az ég játéka, romos halandókkal, rosszakkal, meg jókkal, csak halottal nem tud mit kezdeni.

Kiáltani?

Nincs kinek. csak a semmi figyel, ő kívülálló, nem szól senkinek.

Így megy ez, a semmiben totyogva, néha becsap egy délibáb.

De aztán megint a semmi, furcsa egy poshadó világ.

Egy titkos féreg rág, hallom fogának halk zenéjét, ahogy lelkemben oltja éhét.

Már alig látom mosolyod fényét, hangod távoli, érintésed hideg, nem mondom el mindenkinek.

Úgy teszek, mintha lennél, átölelnél, csókokat lehelnél, borotválatlan arcomon, nem marad utána semmi nyom.

Mint minden más, ez is elmúlt, csak emléke maradt, meg a dermesztő hideg.

Nem kívánom senkinek.

A csatornában, sulyom, és békanyál, partján napoznak kövér varangyok,

Nem angyalok, azok az égben, aranyló lében fürdenek, napoznak az égi fényben.

Azt sem tudják, hogy még vagyok.

JEGYZET

Úgy vagyok ezzel, mint Ábel a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm nincs, hogy merre menjek, hiszen azt sem tudom, hol vagyok, és vajh, mekkora ez a rengeteg?

És ha valaha is kikeveredem ebből, hova teszem?

Hova a francba lyukadok ki, egy országútra, ami valahonnan jön, és ki tudja hová megy? Vagy egy faluba, vagy valami városba, vagy egy tanyára, ahol nincs semmi?

Ahol csak süt a nap, csend van, és harsogva perceg az enyészet?

A múlt idők, leélt életek tárgyi attribútumai meredeznek ki a sárból, a benne lakó hernyók és bogarak nagy megelégedésére. Mert nekik akkora a világ, nagyobbra nincs is szükségük. Minek. Enni, inni, szaporodni meg aludni, bőven elég a hely.

Az a baj az embernél, többek között, hogy sokkal nagyobb élettere van, mint kéne. Nem is tud igazán mit kezdeni magával, Mert valójában, a lakásától, egy párszáz méteres körzetben cirkulál, Üzlet, posta, fodrász, háziorvosi rendelő, iskola, és a nap meg véges. Ha egész nap lót – fut, mert ő, egy aktív lény, ugyan úgy ráront az este, mint arra, aki nem csinált semmit. Pontosan olyan tempóban múlik az élete, mint bárki másnak.

A semmit csinálás, végezetül, egy hasznos tevékenység. Nagy realitás érzék kell hozzá, amit nem lehet megtanulni. Ami nagyon fontos, egy ilyen ember, nem csinál bajt. Nem téved, aminek a következményeit, az ártatlan védtelenek szokták elvinni, nincs útba, és pihenten, jó kondícióban fog távozni, visszerek, gyomorbaj, és megtépázott idegek nélkül. Mert megvilágosodott aggyal belátta időben, hogy tönkreteheti magát, de nem tud változtatni semmin.

A dolgok folyásának megvan a rituáléja, a szigorú szokásrendje, amiről lepattan minden változtatni akaró igyekezet.

Ami nem megy, azt ne erőltessük – mondá a bölcs intelem, mert lett légyen bármi, az E. A. Poe igazság, az megvétózhatatlan. „Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem.”

Igazán, csak a múlt idő létezik, ami a múló jelenből táplálkozik, és ami marad még a jelennek hitt káprázatból, az arra elég, hogy kódorogjunk a múltban.

Tehát hiba, a rengetegben úgy idétlenkedni, hogy azzal tesszük tönkre a programot, hogy próbáljuk kitalálni, hova lyukadunk ki.

Mert valahova mindig érkezünk, a föld gömbölyű, és minden rengeteg, véges valahol.

Úgy vagyok ezzel, mint Ábel, a rengetegben. Csak csetlek, botlok, gőzöm sincs, hogy merre menjek, hiszen azt sem tudom, hol vagyok.

MERTEK

Antal, egy tagbaszakadt húr nélküli lanttal, vagy tagbaszakadt húrnélküli Antal, egy lanttal, az mindegy. Csak a zongora, ami számít, és az sem sokat. Mert húrok nélkül, kinek költői a csend, kinek a halál csendje, mert a tok másodlagos, húrok nélkül nem ér semmit. Mert a test, csak a lélek, a húrok tokja, és egy tok, sosem mond semmit.Nincs is mit. Úgysem értené senki. Nem is hallják. A csend, nem csendül fel soha. Közömbös, és vészjóslón ostoba. Nem szólít meg lelki húrokat, és abból sem sokat.

Antal, egy húr nélküli lanttal, tagbaszakadt dallamot kreál, ki hallja, talpra áll.

Játszani sincs kinek, meg minek, a senkinek sem húrjai, sem füle. Jól megvan nélküle.

Antal, egy lanttal, mit is kezdhet szegény pára? Csak ácsorog, és néz, őt is nézik, mit akar ez itt – kérdik, mit is válaszolhat erre Antal?

Izzadó tenyerében egy lanttal…

Mert lágyabb ének kell nekünk, ordítja Eduárd – a király. A máglya készen áll, oda vonul Antal a bárd, kezében lanttal, de akkor se éljen a király, a süket és igénytelen, csak döjföl, és zabál, azt ilyen fülekkel is lehet. Az evéshez fog kell, különben semmi élvezet.

Ha eljő ideje, ő, és fenséges neje, az égi lajtorján felfelé, hallani kénytelen a szeráfok zenéjét, de ott, nem lehet szava.

A létra végén, majd ott áll Antal a húr nélküli lanttal, dübörgő dala betölti az eget.

A nagyúr, mást nem tehet, mint kapaszkodik, nincs mivel fülét befogni, foglalt mindkét keze.

El is zsibbad válltól, lefele. Hanyatt zuhan a pokolba, lantzenére főni kezd. Az üst mellett áll Antal a lanttal, és zenél.

Ez tényleg a pokol, szól hörögve Eduárd, és csendben haldokol.

E tanmesének, nincsen sem füle, sem farka. Ősszel elszárad, mint a lomb. De nem gond, mert utána jő a tavasz. Aki ravasz, és új rügyeket bont.

Majd ismét felbukkan Antal, a tagbaszakadt húr nélküli lanttal…